2018. október 15., hétfő

Anyámmal kontroll

Megkezdődött egy új hét. Bencus nem ment iskolába, mert úgy jött haza tegnap, hogy váltakozott nála a hasmenés és a hányás. Nem vírus, egyértelműen gyomorrontás.
Hiába, ez megy; percenként kérdezve van a gyerek, hogy nem éhes-e, állandóan a tukmálás, és ott szabad köret és kenyér nélkül enni a rántott húst és a virslit... őrület. A rántott hús után, ha úgy gondolják, hogy Bence nem evett eleget vagy azért van, mondjuk, rossz kedve, mert úristen, most nem kapott bolognai makarónit, akkor még összedobunk neki azt is, hadd egyen szegény gyerek.
Az évi összes hiányzásának több mint fele biztos azért van, mert úgy kerül haza, hogy valami gond van a túlzott kényeztetésből és felelőtlenségből; és csak a másik, szűkebb felének oka az, hogy elkap valamit a közösségben. Nem gondolná az ember, hogy mindig, minden alkalommal a legegyértelműbb dolgokat is újra és újra el kell mondani előre. Az hihetnénk, hogy józan parasztésszel is felfog az ember a gyerek érdekében bizonyos dolgokat... Komolyan elkeserítő. És ez csak apró része az elrontásnak...😡

Délelőtt készülődtem, pakoltam, majd neteztem. Felkerült a nagyerdői futás mappája, melyet később örömömre Ibolya is megosztott az oldalukon. Én is örömmel nézegettem mások fotóit, mondjuk magamat nem fedeztem fel sehol.
Megbeszélésünk alapján háromnegyed 12-re mentem le sógornőmhöz.
Vittem magammal a kisebbik hordozót, meg Szilvi által még az önkormányzati csomagból 3 kilós rizset, egy kiló porcukrot, mert ezeket anyám jobban fogja tudni használni. Aztán szárazkenyeret, göngyöleget. Mi tagadás, mint a karácsonyfa, úgy néztem ki -- aztán szerencsére kilépve a liftből sógornőm segített cipelni ezekből.
Elrendezkedtünk az autóban, majd anyámhoz vettük az irányt.
Most fél 1-re ugyanis kontrollra voltunk híva a Kenézybe.
Anyám már el volt készülve. Kipakoltam gyorsan az otthagyandó cuccokat, majd becihelődtünk sógornőm kocsijába. Szokásos seperc alatt ott voltunk a Kenézy főbejáratánál, ahol ugye, elvileg nem lehet parkolni, de hát valahogy ki kell szállni villanásszerűen. Ez anyámmal azért nem megy olyan gyorsan, de azért nem volt még gond a lassúságunkkal. Sógornőmmel megbeszéltük a szokásos módszert: ha végzünk, szólok és indul értünk.
Bőven időben voltunk. Valahogy, valamiért azt gondoltam, hogy hivatalosan 1-ig van ambuláns rendelés, azután legalábbis kihalt szokott lenni az a váró. Ebből kiindulva úgy gondoltam, hogy ha fél 1-re vagyunk híva, akkor nagyon hamar behívnak és végzünk...
Anyámat leültettem, majd kivártam a jelentkezést az ablaknál. Utána kivételesen le tudtam mellé ülni, mert addigra megürült egy hely. A megüresedés persze ne tévesszen meg senkit, mert 2--4-szer is behívnak egy embert, tehát attól még nem fogy a létszám, mert valakit behívnak.
Hát bizony, ültünk ott eleget. Először fél 2 körül hívtak be bennünket, ahol olvastatták anyámat. Az adjunktusnő nem volt ott, kiküldtek bennünket az újabb hívásig. Fél 3 környékéig malmoztunk, miközben a közönség egyáltalán nem csökkent, már volt, akit 3-jára hívtak be... Miért is gondoltam én, hogy 1-ig van ambuláns rendelés? Pedig úgy emlékeztem, hogy láttam is valahol kiírva régebben... Na nyilván lehetett ez rendhagyó is, hiszen végül is a berendelt embereket nem küldhették haza!
Fél 3 körül újra bemehettünk, többekkel is foglalkozott az adjunktusnő egyidőben. Mindenesetre megvizsgálta géppel anyám szemét, nagyon meg volt elégedve a gyógyulásával, kérdezte, hogy van-e valami problémája, mire anyám nemmel felelt. Nem akartam beleavatkozni, ha ő már ezt mondta, de hát ugye, az elsőként műtött szeménél az alsó szemhéj kissé befordult, és a szempillák miatt olyan érzése van, mintha valami lenne a szemében. Ezt azért szerintem mondani kellett volna. De az az igazság, hogy annyira elege van már anyámnak az idejárkálásból és a több órás várakozásokból, hogy inkább a "kicsire nem adunk" elvet követné... Pedig az első kontrollon a doktornő maga vette észre ezt a dolgot, és mondta, hogy amennyiben ez így marad, lehet segíteni a dolgon egy kis ambuláns műtéttel... Csakhogy anyám azt mondta, hogy akkor azután is kontroll, és másból sem állunk ki, minthogy feszt idejárunk...
Most mindenesetre elvileg az ambulánslapunkra felírtak egy olvasószemüveget +3 és +3,5 dioptriára; amúgy meg nem kell hordania mínuszosat. Azt mondta, hogy éppenséggel egy --0,5-öst csináltathatunk, de nem létszükséglet. Hát, anyám nemigen fogja forszírozni a szemüveg-csináltatást... azzal megint csak menni kell, legalább kétszer.
Most az hangzott el, hogy 6 hónap múlva kontroll, ill. hamarabb, ha netán valami probléma lenne.
Nos hát, ezek után végre végeztünk. Bementünk a borzalmasan szűk mellékhelyiségbe, anyám is mondta, hogy alig tudott mit kezdeni, hát szinte semmi hely nincs benne... én is azt szoktam mondani, hogy gyakorlatilag az ajtóban egy ablakot lehetne vágni az ember fejének... Iszonyat kicsi az egész, úgy látszik, ez az egész kórházban így van.
Ezek után történhetett valami anyám vérnyomásával, mert igencsak szédült. Megijedtem kissé, leültettem, és hoztam neki egy kávét az automatából, amit szokott szeretni. Kicsit rendeződött is szerencsére annyira, hogy le tudtunk menni a lifttel -- még szerencse, hogy most nem volt probléma a lifttel, mert nem tudom, ilyen esetekben hogy megy le az ember, ha nem jó, mint már egy párszor előfordult. Olyankor a személyzeti liftnél várja az ember a jó szerencsét, hátha használni akarja valaki, és hát akkor be kell kéredzkedni...
Lent végigbotorkáltunk a földszinti folyosókon, anyám rá is csodálkozott, hogy milyen üres már gyakorlatilag minden. Hát, mondom, mert 3 órát írunk!
A büfében vettem nekünk két sütit, majd hívtam sógornőmet, aki jelezte, hogy már indul is.
Lassan kimásztunk a kórház elé, és várakoztunk. Aggódtam, hogy nem fog-e nekem szédülni, isten ne adja, elesni anyám; annyira jó lenne valami leülési lehetőség itt azoknak, akik várakoznak.
Mikor megjött sógornőm, akkor meg, ugye, a métereket illene teleportálva megtenni a kocsiig, meg a beszállást is illanással elintézni. Mindig szorongok is amiatt, hogy ugye, itt nem lehet megállni, de mégis megállnak taxik, magánkocsik, postai kocsik, ez utóbbiból most is kettő itt állt, és villogva parkolt tulajdonképpen, akár lehet, akár nem; féloldali kerekekkel felállva a járdára. Ettől még sógornőmnek nem volt könnyebb dolga a hovaállással, hogy valahogy be tudjunk röppenni az autóba...
Na, mindegy, lényeg, hogy túllettünk ezen a dolgon.
Öt perc alatt hazaértünk, s mit ad a jóisten: ott volt az öcsém. Meglehetősen ritkán futunk össze, de egyébként mindig olyan morózus. Sokszor elgondolkodom, hogy miért van az, hogy emberek, akiknek mindenük megvan, minden jól sikerült, munkahelyek, anyagi biztonság, gyerekeik sínen és külön tőlük, évtizedek óta külön autók -- azok miért ennyire boldogtalanok. De ez nem is jó szó rá, mert ha valaki "csak" boldogtalan, az nem feltétlenül bánt másokat. Ő inkább békétlen. Semmi nem jó. Mindenbe belekötünk, mindig panaszkodunk. Másokat sokkal nagyobb bajjal, bajban meg sem kérdezünk, hogy viseli, mi van vele, ezt megelőzendő folyton nyomatjuk a saját keservünket. Én elhiszem, hogy éjszakás volt meg fáj a térde... de másoknak még ezerszer több és nagyobb bajuk van, autó és pénz nélkül is. Anyám a folyamatosan leépülő környezetében használhatatlan dolgok miatt sem igazán mer szólni. Pedig szólhatna, mert attól az még nem fog változni egyhamar...
A lényeg az, hogy se anyám, se én nem merünk semmiért szólni, megkérni valamire.
Hát nem természetes lenne, hogy anyám megkérné, vigye már ki a temetőbe? (Pár napja vett új autót, egy amazonkék Volvót, most látom közelről először.) Nem meri, öcsémnek meg eszébe sem jut. (Ő nem is igen jár temetőbe, sógornőm szokta rendezni néha a sírjaikat; ő valahogy azt hiszi, hogy akkor más se akar járni, és hogy ez csak csupán kötelesség.) De azért mindig szólongatja... hogy nyitva van az ajtó... amott meg ég a villany...
Én is mindig igyekszem simítani a dolgokat, úgy beszélgetjük azt a pár szót, hogy békés vagyok, nyugodt és csitító, de ez nem akadályozza meg hirtelen haragját, hogy ne legyen azonnal a plafonon és ne káromkodjon azonnal, mindenért.
Most is lecseszett bennünket, hogy mi a fenéért kell ivartalaníttatni azt a macskát. Pláne, hogy fiú, tiszta hülyék vagyunk! (Nyilván nem kérkedtünk vele, de a hordozót meglátta, amit letettem az előszobában, mielőtt elindultunk a kórházba.)
Mindegy, hamar vége lett ennek is, megköszöntük sógornőmnek a fuvart, elbúcsúztunk, és elmentek két ótóval.😊
Kimentem a kertbe, csaptam néhány kört az őszi színek kedvéért, megszeretgettem a cirmost, s mire bementem, anyám bepanírozott jópár csirkealsócombot!








A cirmos bármikor megtalálható, ő napközben is többször előjön a kertből, vagy bejön, vagy az eresz alatti széken alszik. Annyira szelíd, hogy kuriózum.
A kis fekete viszont csak evési időszakban és este jelenik meg. Sajnos, ő vadóc. Nem lehet megsimogatni, ha bejön és eszik, éberen figyel, nem mozdul-e meg az ember. De nemcsak én, anyám sem simogathatja. Vadmacska. Na, őt nem tudom, hogy fogjuk időpontra vinni majd...
Bent alszanak mind a ketten, és érdekes, hogy öklömnyi korában jött anyámhoz, mégsem szelíd.


Mikor kisült a rántott csirkecomb, rendesen belakmároztam. Imádom a frissen sült rántott csirkecombot... (és ezt jóanyám is kiválóan tudja...).


Otthonra is kaptam vagy 6 darabot, mellé rizset, amit még tegnap készített.
Macskáztam, beszélgettünk, majd olyan 6 körül megindultam hazafelé. Már sötétedett.
Otthon elpakoltam, megnéztem a Survivort és a BK-t.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése