2010. december 27., hétfő

Homér


Két este-éjjel kiolvastam Gwen Cooper Homér c. könyvét.
Számomra nagy élmény volt, és letehetetlen. Gondolom, mély empátiám a témában és macska (állat)-szeretetem miatt sem lehetett ez másképp. Azon túl, hogy az írónőnek már volt két macskája, ezt a 4 hetes pici, fekete, vak kismacskát magához veszi, nemcsak megmenti az altatás elől, de kölcsönösen rengeteget adnak egymásnak, tanulnak egymástól. Nevét a vak Homéroszról kapta: kéthetes korában egy betegség következtében el kellett távolítani a szemeit, s az állatorvosnál hagyták, aki gazdát próbált neki keresni, de vaksága miatt nem kellett senkinek...
Egy olyan csodálatos kis állatot ismerhetünk meg, aki épp fogyatékossága következtében nem ismer veszélyt, félelmet, akadályt - bátor, merész, kitartó, örökmozgó, örök felfedező, hűséges; aki mellett egy percet nem lehet unatkozni. Szeretetvágya hatalmas. Szemei hiánya miatt egyáltalán nem boldogtalan, sőt: gazdája szerint ő ad egy százast annak, aki mutat egy Homérnál boldogabb, izgágább macskát.
Vaksága következtében ő nem olyan, mint a többi macska - melyek egyébként sem egyformák; jól tudjuk, éppúgy, mint az emberek, minden macska is más és más egyéniség -, de több annál. Ő az, aki két méter magasságra helyből felugorva képes legyet fogni, s eme kedvenc elfoglaltságát művészi tökélyre fejleszteni. De az is ő, aki egy éjszakai betörőtől gazdája életét is kész megmenteni.
Gween ismerősei eleinte óva intették őt, és sajnálták Homért, de a kismacska seperc alatt szinte mindig, mindenkit levett a lábáról különleges másságával.
"És hogyan mozog? - szokták kérdezni. A lábai segítségével - szoktam felelni -, ahogyan bármelyik egészséges macska." :))


Egy idézet a könyvből, ami egyébként szinte az ismerősség erejéig megragadott:
"A betörést megelőzően egyetlen olyan pasival randiztam, aki a küszöbömet is átlépte. Az egyik csütörtök este értem jött, és én behívtam egy italra indulás előtt. Kimentem a konyhába, hogy összedobjak valami koktélt. Arra léptem be a nappaliba, hogy a fickó a sarokba szorította Homért, és hangosan sziszeg neki. Rémület ült Homér pofiján, a füleit ide-oda forgatta, mintha csak hang alapján akarná megtalálni a menekülési útvonalat.
Kis híján elejtettem a poharakat.
- Mi a...?
- Megkörnyékezett - magyarázta a pasas. - A fekete macska balszerencsét jelent.
A legtöbben igyekeztek kedvesek lenni Homérhoz. Voltak páran, akik közönyösek voltak az irányában és békén hagyták. De olyasvalakivel még nem találkoztam, aki odáig ment volna, hogy megrémisszen egy vak macskát. A hang, amit a fejemben hallottam, egészen olyan volt, mint az anyámé. Miféle ember tesz ilyet? Ki nevelte fel ezt az embert?
Talán az egyetlen pillanat volt az életemben, amikor azt kívántam, bár férfi lennék, hogy alaposan arcon törülhessem. Az is eszembe jutott, hogy szétverem a halántékán a poharat, ahogy a Maffiózókban. A kezeim összeszorultak a jeges poharakon, de a hangom kimért maradt.
- Ez a macska itt él - mondtam neki. - Te nem. Kérlek, hogy tűnj a büdös francba a lakásomból."
...
Nem semmi történet az is, amikor a szingli hősnő 3 macskájával Floridából - ahol tönkremegy a cég, ahol dolgozik, s egyúttal leépülnek a hasonló munkalehetőségek - New Yorkba költözik, jól fizető munka, karrierlehetőség, új lakás, új élet reményében. S az sem, hogy nem sokkal ezután hogyan élik meg ő és macskái, milyen viszontagságok közepette 2001. szeptember 11-ét... a két pokoli torony szomszédságában.
Ám ezek csupán részletek a könyvből. Rengeteg aranyos, szívmelengető történet van még, melyek között sok könnyekig megható; s az élettel járó és az életben előforduló izgalmas fordulatok és élethelyzetek, az ismerősök, barátok, a szeretet mindenek felett és a segítőkészség, valamint a párkeresés, a szerelem - s az az út, amely a választott, addig nem igazán macskás férfi és Gwen macskái egyre inkább feloldódó és kialakuló kölcsönös szeretetének leírása - mind-mind nagyon érdemes olvasásra.

Nos, nekem minden szempontból szenzációs élmény volt ez a könyv, és szívből ajánlom mindenkinek.

2010. december 25., szombat

A karácsonyról

A karácsony nekem mindig öröm. Ahogy korosodik az ember, mindig másképpen. Természetesen nem ugyanaz, mint gyermekkorban, amikor kint a konyhában, nagyanyámmal vártuk öcsémmel izgatottan, hogy mikor, végre mikor fejezik már be anyámék a Jézuskával való találkozást a szobában.
Ablakos volt a szobaajtó, rajta horgolt függönnyel. Anyámék ilyenkor kispokrócot raktak fel belülről az ablakra, hogy még véletlenül se láthassunk be, míg ők nagy titokban díszítették a karácsonyfát, és természetesen fogadták a Jézuskát az ajándékokkal.
Nekünk öcsémmel iszonyú hosszú óráknak tűntek ezek. Nagyanyám alig bírt velünk. Még mindig érzem a mazsolás kalács és a mákos, diós bejglik illatát, melyek ez alatt az idő alatt sültek nagyanyám keze alatt.

Nagyanyám úgy próbált úrrá lenni a helyzeten, hogy azt mondta nekünk: hogy annál hamarabb jön a Jézuska, minél több verset elmondunk és éneket eldalolunk. Így aztán összeszedtük összes óvodai/általános iskolás énekórai tudásunkat, és egymás után zengedeztük a strófákat, miközben az éppen szereplő kölök a kissámlira állt fel - az volt a színpad.
Ám az idő akkor sem akart telni, nem fogott bennünket a hely. Nagyanyánk javaslatára újrakezdtük a repertoárt. Közben ő kivett két rúd frissen sült bejglit, és míg a következő adagot bekészítette, gyorsan lerakta a ládára (nekünk még ilyen is volt konyhai bútordarabként) tett deszkára a tepsit. Öcsém, aki épp akkor fejezte be a "Hujjahó, hujjahó, meszebeji ááááájom" tartalmú verset, jól végezve dolgát, rápenderült a ládára. Ordítva ugrott fel: a forró bejgli a vállas mackónadrágján is átsütött. Nagyanyám idegesen jajgatott, majdnem sírva fakadt, hisz' mi lett a gyönyörű bejgliből; öcsém üvöltött, én meg tele torokból röhögtem, jól nevelt testvérként kifejezve együttérzésemet.
Másik alkalommal pedig a sámlira ugrás okozott gondokat. Míg egyikőnk szerepelt, a másik addig kigondolta, mi az, amit ő fog elmondani. A várakozás alatti színpadra ugráláskor többször is felborult alattunk a kissámli, azt gondolván, hogy minél gyorsabbak vagyunk, annál gyorsabban telik az idő is, így szinte fel-le ugráltunk az alkalmatosságról. A felboruláskor természetesen illett a póruljárt egyént harsányan kiröhögni. Nemegyszer anyánk vagy apánk ki is jött a szobából, hogy fejezzük be, mert így hiába várják - és mi is - a Jézuskát...

Lényeg, hogy mire megszólalt végre a csengő és berohanhattunk, elmúlt minden rosszaságunk. A mesebelien gazdag szépségtől, amit nyújtottak gyermekkorunk fái, a lélegzetünk is elállt. A villany leoltva, égnek a gyertyák és sok-sok csillagszóró hányja szikráit... s az az illat! Azóta is, ha ez az illat az orromba vág, mindig gyermekkorom karácsonyai jutnak az eszembe... És még az is megtörtént, hogy öcsémmel, teljesen szabad akaratból, a karácsonyfa előtt megfogtuk egymás kezét, és némiképp szégyenlősen, de elénekeltünk egy karácsonyi dalt. Akkor még nem értettem, anyám miért sírja el lopva magát, és apám miért köszörülgeti a torkát sűrűn pislogva, és nagyanyámnak miért lett olyan sürgős ellenőrizni a konyhában közben kisült és kivett kalácsot. Mióta gyerekeim lettek, tudom. Torokszorító érzés egy szülőnek - nagyszülőnek -, ha a gyerekét, gyerekeit így látja a szeretet ünnepén...

Aztán eljött az idő tizenévesen, mikor már mi díszítettük a fát. Anyámnak jó volt ez, hiszen mindig rengeteg dolga volt a konyhában és udvar körül, és mi sem izgultunk már annyira, megtanultuk fékezni kíváncsiságunkat. De akkor is olyan gyönyörűséges volt minden. Az, hogy apánk is otthon van (éveken át vidéken dolgozott és csak hétvégén tért haza, illetve ilyenkor, a téli szabadság idején), béke van, nem rohan senki (anyám konyhai tüsténkedését leszámítva). Apámnak világéletében az volt a szokása, hogy amikortól már nem dolgozott, úgy karácsony előtt két-három nappal már karácsonyi énekeket énekelt. Anyám azt mondta: "Na, apátok már hangol!":) Annyira nagyon nem tudott, de szeretett ám énekelni!:)) Napjában többször körbejárt és körbeölelgetett-csókolgatott mindenkit, boldog karácsonyt kívánva - már napokkal előbb! Viccelődött, mosolygott. Ha jó szomszédok, rokonok fordultak meg nálunk, velük is.
S ez így volt egészen január elejéig, míg sajnos, mindenkinek elkezdődött a lótás-futás - csak közben 30-31-étől a karácsony helyett a "boldog új évet, drága kisjányom" - ez behelyettesítendő az összes családtag nevével - hangzott el naponta 50-szer a szájából, nagy ölelgetések közepette. Szüleink az összetartó biztonságot, a sziklát jelentették számunkra...

Sajnos, apám hamar elment, én még 27 éves sem voltam, unokája, Szilvi még nem volt kétéves...
Anyám még mindig a lelki biztonságot és hátteret jelenti, pedig szegény, egyre gyengül és nagyon féltem őt...
Később a saját gyerekeimnek mi próbáltuk meg ugyanazt a feledhetetlen karácsonyi élményt nyújtani, mint amilyet mi kaptunk. Teljesen más körülmények között már, de megpróbáltuk évről évre, hogy ők is, ha majd visszagondolnak, számukra is szépségesek legyenek a gyermekkori karácsonyok.
Természetes, hogy itt nem csak a karácsonyról van szó. Egész évben, mindig, egész gyermekkorukban, fa és karácsony nélkül is igyekeztem jól csinálni, bár hibákat nyilván én is követhettem el. De törekedtem rá, hogy mindig érezze a gyerek, ahogy mi is annak idején, hogy bármikor, bármivel jöhet hozzánk, s érezze a feltétlen szeretetet, a biztonságot. Nyilván nem lehetett minden kívánságot és kérést teljesíteni, de reális keretek között és megengedhető határig mindent megkaptak, elsősorban megértés és szeretet terén - és a lényeg, hogy mindig mindent meg lehetett beszélni. Szeretném remélni, hogy az alapokat, ahogy én megkaptam szüleimtől, én is át tudtam nekik adni.

A karácsonyt lehet szeretni és "ki nem állhatni".
Tévedés, hogy csak karácsonykor szól erről (a szeretetről) minden, bár valószínűleg nyilván van ilyen is. A "cukormázat" és "szirupot" én sem szeretem, nem nézem, nem veszem észre, mert számomra abszolút nem lényeg. Vagy benne, magában az emberben van a lényeg, vagy nincs. Talán ez a karácsony titka?
A nagyáruházakban nekem tök mindegy, mi szól a háttérben, nem idegesít. Sőt, elmondanám, a karácsonyi zene megnyugtat, sokkal jobban, mintha, mondjuk, lakodalmas dajdaj szólna a hangszórókból...
A reklámokat sem nézem - mivel nem nézek tévét, így nem nehéz...
Sőt, most már karácsonyfánk sincs, mert alkalmazkodtunk kis lakásban a macskákhoz. De ettől még jól érzem magam karácsonykor!
Sokan nem hinnék el, voltam már tökéletesen egyedül is szenteste - és egyáltalán nem éreztem rosszul magam, mert mindenkiről tudtam, hol van és mit csinál és miért kellett, hogy úgy legyen.

Mikor elköltöztünk a családi házból, jó másfél évtizedig anyám és a testvére, keresztanyám nálunk töltötték a karácsonyestet. Ez jó volt nekünk is, a gyerekeknek is, mert még jobban érezték nap mint nap a generációk együttlétét - amúgy is sokat voltak a gyerekeink velük, nem csak karácsonykor... - ünnep alkalmából is, s az idősek is átélhették a gyermeki örömet a gyerekek boldogsága láttán. Később már, ahogy felnőttek a gyerekek és ők pedig megöregedtek, ők választották inkább azt, hogy saját otthonukban maradnak szenteste inkább, egyszerűen jobban érzik magukat a saját fészkükben már.

Maga a tudat, az emlékezés, az ember hitének biztos háttere - mind megmarad, valamint a család, akiket szeretünk. Az ember szabad, nem rohan, pihenhet is, ezáltal egyértelmű, hogy több ideje marad kommunikálni szeretteivel, mint a rohanós hétköznapokban. Megállunk egy kicsit, több időnk van a szokottnál odafigyelni. Nem azért, mert karácsonyt írnak a naptárban, hanem mert most adják ki az emberek zömének a szabadságot - ennyire egyszerű. És nagyon fontos szerintem a hit is, hogy felfogjuk-e igazán, hogy a karácsonynak mi a lényege... átérezzük-e mélyen, belül. Melyből aztán egyenesen következik a szeretet.
Nem tartom valószínűnek a sűrű előfordulását annak, hogy az emberek, akiknek ellenségei, haragosai vannak, majd karácsonykor felkeresik, megölelgetik és elhalmozzák minden jóval azokat. Miért tennék? Én karácsonykor is pontosan azokat szeretem, akiket amúgy is. Nem lesz karácsonykor több szerettem, az fix...
Barátaim vagy jó ismerőseim is ugyanazok, akik egész évben. Nyilván nem minden jó kapcsolat teljesen egyforma intenzitású, vannak lazábbak, vannak haveri, kollegiális szinten lévők - ezek a kapcsolatok, számomra teljesen természetesen karácsonykor sem kapnak nagyobb hozsannát, csak pont annyit, amennyit máskor. 

Meggyőződésem, hogy a karácsony olyan, amilyet mi csinálunk. 
Az, hogy egész évben rohanunk, kötelezettségeink vannak, az ellen sajnos, nem tudunk tenni. Nem lehet kéthetente fát állítani, mert dolgozni, tanulni  is kell. Mivel más dolgok is léteznek, és a napoknak csak 24 órái vannak, ez tény; de nagyon fontos, hogy a mindennapokban is jelen legyen a szeretet. Érzi azt a gyerek, a felnőtt, ha nincs. Én a szüleimmel mindig éreztem, hogy van, és ugyanúgy biztonság és támasz is. Anyámék egészen kisgyerek korunkban megtanítottak pl. minden szerettünkért imádkozni... Nem csak karácsonykor. Minden egyes nap úgy ért véget, hogy mindenki tudott mindenkiről. A fontossági sorrend lehetőleg mindig "egymás" voltunk.

Wass Albert gondolatával fejezem be ezt a bejegyzést:
"Megtanultam tisztelni az ünnepeket. Az ünnep Isten ajándéka, más, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőződve tiszteljük önmagunkban az embert. Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken. Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert saját képére teremtette."

2010. december 24., péntek

Állati karácsony

Ezt pedig azért, mert szeretem az állatokat, és mert a barátom is, aki küldte.
Cicáim délután ették meg a vacsit, vacsira pedig a karácsonyi vacsit. Kleofásnak, a teknősnek pedig csirkemell volt az ünnepi menü. Az állatok - itt elsősorban a háziállatok - kiszolgáltatottak nekünk, embereknek. Bár lenne a világon minden állat számára normális élet az élet... Tudom, utópia, de azt kívánom, ne legyenek kóbor cicák és kutyák, mindenkinek jusson szerető gazdi, simogató kéz és meleg otthon.

Hóban, fényben - Csík zenekar

Mert szeretem Erdélyt és szerintem remek a videó, kellemes zene a Csík zenekartól.
És nem utolsósorban azért, mert Darpa "gé" felhívta rá a figyelmem.

Megváltó születik

Egy kedves jó, volt osztálytársamtól, baptista pap barátomtól kaptam az alábbi szépséges videót.
Ezzel kívánok mindenkinek békés, meghitt, boldog karácsonyestét!

2010. december 23., csütörtök

Flaminak

A pofátlanság határtalan.:)) De szeretjük őket...:)

Poet 2010 évkönyv


Megérkezett az év utolsó antológiája, amelyben szerepel versem.
Már napok óta várom, hiszen az oldalon már múlt hét óta jelezték, hogy fel vannak adva a könyvek, és egyik emberke a másik után lelkendezik a fórumon az igényes, szép kiadvány tiszteletpéldányainak birtokában. Én már kezdtem lemondani róla, hogy még karácsony előtt megérkezik.

Mától szabin vagyok, ez évben végig, és éberen vártam a postás csengetését. Természetesen nem történt meg, egy lélek sem csengetett. Azért du. lementem és megnéztem a postaládát - ott volt az értesítő! (Ezer szerencsémre...) Magyarul: megszokta, hogy úgysem vagyunk itthon, fel sem jött, hanem írta az értesítőt... De már úgy tűnik, kedvenc postásunktól már ezt is hálával kell fogadnom, mert pl. a Héttorony antológia úgy érkezett meg, hogy le volt hajítva a 7. emeleti, nyitott lépcsőházas(!!) lakásunk ajtaja elé a csomag! Több óra hosszáig úgy volt, míg valamelyikőnk haza nem érkezett, és pusztán a szerencse az oka, hogy megkaptam. (Loptak már el itt sokkal zártabb helyről akár kevésbé értékesebb dolgot is nálunk. Valamint értékest is, pl. 7. emeleti lezárt szeméttárolóból kerékpárt...) De visszatérve imádott postásunkra, kaptam már olyan, két könyvből álló ajándékcsomagot, amit erőszakkal besajtolt a postaládába, holott szemmel látható volt, hogy kb. a fele férne bele. Nem, ő belekalapálta! Természetesen sz@rrá ment a boríték, hogy el sem tudtam olvasni a feladó címét, és megsérültek a könyvek is; valamint a postaládát is összébb kellett csavarozgatni... ilyen erős! DE ha véletlenül becsenget és még itthon is vagyok, akkor kétszer is elkéri a személyi igazolványomat, hogy biztosan én vagyok-e én...! Fő a precizitás! Ennyit a postásunkról.

Tehát megkaptam a Poet évkönyveimet, Illúzió a címe. Nagyon elegáns, kemény fedelű, szerkesztette Beri Róbert (Beró), a borítógrafikát Sivák Enikő készítette, Kónya Gábor a tervet hozzá. A könyv a Poet.hu szerzőinek verseiből készült válogatás - szerzőnként 1-1 vers szerepel benne.
Az Illúzióban megjelent versem:

Ahogy várlak

Percenként harsan a megszokott szignál,
hangosbemondó szónokol szüntelen,
különös ez a csend mégis itt bennem,
különös... így, e zajos tömegben.

Érzem, ahogy lelkem elkülönül,
burkot emel körém saját világom,
egyedül vagyok az emberáradatban,
mert közeledő lényedhez formálódom.

Hoz a vonat, a percek vánszorognak,
késik öt percet, majd bemondják: tízet...
csendemet átszövi ólmos várakozás,
csak szívdobogásom érzi jöttödet.

Áll az idő velem, ahogy befut a vonat,
s már az embereket sem számolom,
meglátlak, és még hozzám sem érsz,
máris helyére kerül gondolat és érzés,
s rögtön köddé válik minden gondom, bajom.

2010. december 22., szerda

Ma három éve...

Három éve, december 22-én ilyenkor már itthon voltam, válltól derékig Gilchrist-kötésben, jobb karom könyöknél behajlítva a hasamhoz gúzsolva, úgy, hogy csak az ujjbegyeim látszottak ki. Egy hónapig csak egy ujját használtam bármilyen ujjas dolognak...
Szombat volt, és előző naptól voltam szabadságon. Szokásos hatalmas léptekkel, óriási irammal igyekeztem behozni a csaknem utolsó percig agyondolgozott időt: bepótolni azt, hogy még alig vásároltam valamit az ünnepekre.
A sietségből hatalmas lendületből való elbukás következett, a levegőből jobb vállra landoltam. Pufikabátban... Ebből lehet következtetni, hogy ha ripityomra tört a vállam így, akkor mi lett volna, ha egy szál pólóban ér ekkora zuhanás.
Megdöbbentem, hogy felállni is alig tudtam, lévén, hogy nem működött a jobb karom, ami pedig kellett volna a támasztáshoz... de nem bírtam vele zsebbe nyúlni sem... pedig véreztek a kezeim is, de az volt a legkevesebb most, észre sem vettem; csak néztem, mikor a kórházban azt is lejódozták, vagy micsináltak...
Végül bal kézzel a jobb zsebet elfordítva vettem ki belőle a mobilt, hogy Danit tudjam hívni, aki pár perc alatt ott termett biciklivel - egyébként úgy volt megbeszélve, hogy jönni fog utánam, és segít majd a hazafelé való cipekedésben. Mikor meglátta a helyzetemet, ő sokkal reálisabban gondolkozott, mint én. Ha ő nem lett volna, én képes lettem volna hazamenni és elvizesruházgatni valameddig... De ő volt, és mikor látta, hogy abszolút nem működik a karom, ragaszkodott hozzá, hogy elmenjünk a balesetire... fel is hívta a mentőket, hogy most hol van épp a baleseti ügyelet.
Elmentünk és ott ültünk-álltunk egész nap, összességében - még akkor vizitdíj is volt! - legalább 10-14 helyen jelentkezve-várakozva-sorbaállva, néha még ülni is sikerült. Bejelentkezés, adminisztráció. Át a másik jelentkezéshez, vizitdíj, váró. Egész nap tartani a törött vállam, ami nem csak hogy eltört, hanem ki is ugrott a helyéből, ez azért minden fájdalomcsillapító nélkül elég borzalom volt! Nem is gondoltam, hogy ilyen helyzetben egy ilyen tortúra után egész álló nap sehol nem nyomnak az emberbe egy fájdalomcsillapítót legalább, ráadásul akkor, mikor még vizitdíjat is fizetünk a tb mellett...
Borzasztó volt az első alkalom, amikor le kellett vetni a pulóvert-pólót... lehúzni a gyűrűt... mivel a vállam nem tartotta a karomat, egy gyűrűt képtelen voltam bal kézzel lehúzni... áááááá...
Röntgen, vissza a rendelőbe, felkötötték egy géztartóval, majd gipszelő - itt repositionálták monitoron nézve az egész kart-vállat, megfogva két helyen a karomat, pár perc alatt helyretekerték... nem mondom, hogy nem folytak a könnyeim, sőt az orvos mondta, hogy ordíthatok nyugodtan... Gilchrist-kötés, mivel válltörést gipszelni nem lehet. Újra röntgen, majd vissza az orvoshoz. Sötét este volt, mire kiszabadultunk. Mondanom sem kell, étlen-szomjan, pisilés nélkül voltunk egész nap, kisebb gondunk is nagyobb volt ezeknél...
A pulóvernek fele volt rajtam, a jobb karomra félig tudtam ráhúzni a törzsi részét, ujja lógott szabadon, a hasam egy része csupaszon maradt a decemberi hidegben... A kabátnak is vidáman lengett a jobb ujja a szélben, s a magam elé kötött karomra még épp rá tudta Dani gombolni a kabátot...
Hát, innentől kezdve lehetne regényt írni mindarról, ami várt rám. Megtanulni egy darab bal kézzel élni.
Bele kellett nyugodni, hogy NEM lesz karácsony. NEM lesz szilveszter sem, amit Pesten szándékoztam eltölteni, 3 napot, ahogy szoktuk Istvánnal. Nem főzök, nem takarítok, nem mosok hajat, nem vásárolok; s ami nagyon fontos, ahhoz Dani rendszeres segítségét vagyok kénytelen igénybe venni, sőt kérni.
Ő látta el az állatokat - almozott, akváriumot takarított és Kleofást etetett -, ő mosogatott, ő nyitott és vágott fel mindent, ő ágyazott meg nekem, ő teregetett, ő hajtogatta be a megszáradt ruhákat, porszívózott, boltba ment, s ahova kellett: postára, gyógyszertárba, macskakajákért, felhozni a postát és még ezer más dolog...
Teljes 1 hónapig, mert ugyan hetente kellett kontrollra járni, de nagy boldogtalanságomra még a 2., 3. héten is azt mondta az orvos, hogy nincs callusképződés, marad a kötés.
Az alvás is megérne egy nagyobb bekezdést, de legyen elég annyi, hogy nem igazán sokat tudtam aludni. Az első héten szerintem pillanatokat alhattam egyben. Kizárólag bal oldalamon lehetett gyakorlatilag aludni, sehogyan máshogy. Úgy is helyezkedni kellett, mivelhogy a kötés alatti jobb kézfejemet meg kellett támasztanom magam mellett az ágyon, különben húzódott a vállam. Hanyatt egyébként sem tudtam soha aludni, most meg még kényszerből sem tudtam volna, mert akkor meg hátrafelé húzódott a vállam és lüktetve fájt...
Közben sokat szenvedtem a tisztaságmániám miatt is, mert bár minden este beletérdeltem a kádba, de el lehet gondolni, bal kézzel milyen hatékony voltam, főleg úgy, hogy a törzsemet ki kellett hagyni a mókából.
S az utolsó két hét már szinte túlélés volt, annyira létszükséglet lett volna egy kis vízben való ázás! Nem tudom, hogy bírja ki az az ilyet, akinek, mondjuk, nyáron adódik ilyen szerencsétlensége! Hiszen nyáron a 40 fokban ezzel iszonyatosan be lehet pállani, főni... s a szagról ne is beszéljünk!
Egyébként meg, ahogy a fájdalom csillapodott, itthon magányomban egy csomó mindent megtanultam megcsinálni. Kétkezes dolgokat is például... hajat is mostam és bizony, egyszer még egy hajfestésre is sort kellett keríteni egy darab bal kézzel, mert már nem bírtam magam elviselni! Nem segített senki, bár ajánlkoztak, de azt még el kell mondanom, hogy egyszerűen nem bírtam Danin kívül senkit elviselni. Mindenkit finoman elutasítottam, elhárítottam a felajánlott segítségeket, egyedül Dani hozott 2 naponta anyukámtól kaját, ő akkor úgy főzött, hogy nekünk is legyen. Egyszerű kajákat, de épp elég volt. Én maximum kétszer bírtam enni egy nap, akkor is keveset - de nemegyszer megesett, hogy ettem, mondjuk, du. 3-kor, és viszontlátásra.
Az is bántott, hogy nem tudok írni. Azt ballal képtelen voltam megtanulni. Néha muszáj volt, de iszonyat lassú és ronda volt az eredmény.
Járni kellett a körzeti orvoshoz is, már a baleset utáni hétköznap betelefonáltam, de mivel még tulajdonképpen szabadságon voltam - átírathattam volna táppénzre is akár, de már mindegy: mikor az eset történt, már az év végi szabadságon voltam -, ráért január első munkanapján személyesen menni a táppénzre vétetés miatt. Utána kéthetente kellett menni, hogy táppénzes papírt kaphassak. Az első, háziorvoshoz való elmenésig már az 1. kontroll is lezajlott a kórházban - ez mindig újra jelentkezés, vizitdíj, rendelő, röntgen, leletvárás, rendelő sorozatot jelentette... Az 1 hónap alatt egyszer sem lettem átkötve, és ugyanaz az alig használt kötés lett csak egyetlenegyszer megigazítva szorosabbra, mivel marhára meglazult 2 hét alatt.
A kontrollokra öcsém vitt el autón, Dani kíséretében. Mi Danival végigcsináltuk, amit kell - segített táskát, iratokat kivenni, fogni, tartani, valamint leszedni rólam a kabátot, fogni stb. Ezt az ember önmagában nem tudja végigcsinálni, muszáj legalább egy segítség. Mikor végeztünk, telefonáltunk öcsémnek és értünk jött.
Ezen túlmenőleg ki sem tettem a lábam. Az emberfóbiámon kívül utcafóbiám volt. Úgy éreztem, hogy nincs jobb karom, s ezáltal nagy baj van az egyensúlyérzékemmel. S határozottan úgy éreztem, hogy úgyis elesnék lépten-nyomon... az elesésfóbia volt a legsúlyosabb.
Mikor 4 hét múlva levágták a gúzst, hihetetlen érzés volt. Egyrészt kényelmetlenül éreztem magam, hogy 1 hónapja nem érte víz a törzsemet és eléggé "jómunkás"-illatom van, hiába nem izzadtam le egyszer sem, de akkor is; másrészt megdöbbentett, mennyire használhatatlan és tehetetlen a jobb karom... Eleinte még lógatni sem tudtam, mert úgy maradt: könyökben behajlítva...
Ráadásul azonnal be kellett jelentkeznünk gyógytornára, ahova aztán minden áldott munkanap járni kellett, mintha csak dolgozni járna az ember. Mivel csak így kaphatunk táppénzt. Mivel csak így működhet újra az ember karja, amivel dolgozni kellene...
Még két hétig járt velem Dani minden áldott nap a gyógytornákra. Gyalog jártunk, így legalább a napi mozgás is megvolt. A gyógytornák alatt ő kint ücsörgött a folyosón, elvolt magának és megvárt engem, majd hazabattyogtunk. Önállóan lépkedtem természetesen, de egyfajta biztonságérzetet adott az, hogy mellettem van, és bármikor elkaphat, ha olyan szerencsétlen lennék, hogy újra eltanyáznék...
Hazafelé be is vásároltunk. Én mondtam, mit vegyünk, Dani meg pakolta a kocsiba... Persze csak nagyon szerényen és csak 2-3 naponta... hiszen természetesen csaknem két hónapig nem utaltak nekem táppénzt! Ami hihetetlen egy olyanvalakinek, aki soha nem került ebbe a helyzetbe. Ezt én sem hittem volna! Igaz, hogy aztán megkaptam, na de az egyébként is kiszolgáltatott helyzetben lévő embernek az egyébként is sokkal kevesebb táppénz még ha rendesen jön, sem jelent dőzsölést. De mikor majd két hónapig nem jön egy fillér se...?!
Hozzátartozik még, hogy az új évben, amikortól én tápra mentem, Daninak még nem volt állása. Akkor másfél éve végzett technikusin, utána majd egy évig dolgozott egy rádiónál tiszteletdíjért, technikusként alapítványi munkával, de sajnos, leépült a vállalat vagy minek is nevezzem, és még azt a kis fele minimálbérnyi összeget sem tudták kifizetni. Dani ennek ellenére nem hagyta el a süllyedő hajót, végsőkig ott volt, s aztán úgy jött el, hogy öt hónapot nem fizettek ki neki... szóval jó ideje munkanélküli volt, és bár tizen-huszonsok helyre volt beadva a pályázata, egyszerűen nem volt hova mennie... egyszóval tartalékunk egy szál se!
Utólag én - meg mások szerint is - azt gondoltam, hogy ez sem volt véletlen. Mármint, hogy pont akkor volt Dani munkanélküli, mikor nekem a legnagyobb szükségem volt a jelenlétére. Másként nem tudom, mi lett volna.
40 alkalommal mentem gyógytornára, az első 10 után már hajlandó voltam egyedül is elmenni. Magyarul a gúzs után két hétig még Dani kísérgetett, utána már nem, különben is tavaszodott, és a hó - és egyben a fagy, jég - lehetősége is egyre távolibb lett. Az első 10 után egy másik orvost kaptam ki kontrollba, aki teljesen más kezelést adott volna elejétől - innentől kezdve kaptam elektromos kezelést is. Általában úgy volt, hogy odamegyek, lejelentkezek a fizikoterápián, beírják a kiskönyvemet. Öltöző, majd folyosó és ücsörgés, várakozás. Aztán elektromos kezelés, majd a gyógytorna. Utána öltöző és hazagyaloglás.
Igen elkeserített, hogy nem javult szerintem semerre. És az esés után egyébként még 2 hónap múlva is tenyérnyi feketébe hajló kék-lila-sárgás foltok voltak rajtam válltól könyékig. Ezt egyébként akkor konstatáltam, mikor levágták rólam a gúzst... Teljesen ledöbbentő volt, amilyen színekben játszott az egész karom...
Mindegy, miután lejárt a 40 alkalom, visszakerültem az első dokihoz, aki már az elején is túl optimista volt és úgy gondolta, hogy ó, elég lesz itt 10 alkalom is, és még egyéb kezelést sem írt fel... (a többi orvos 15-öket írt, elektromossal együtt!) most sem tudtam, csak 30 cm-re emelni a karomat, de "jó lesz az". Menjek nyugodtan dolgozni, és folytassam otthon a gyógytornát. Csak röhögni tudtam rajta: nem elég, hogy félórákig tart öltözés, ágyazás, minden, ami régen összesen 10 perc volt, aztán tömegközlekedem és dolgozom 8,5 órát, majd haza-tömegközlekedem bevásárolva néhány szatyorral, és még este 7-8-9 óra körül elkezdek gyógytornázni?:D:D Na biztos.
3 év telt el, mindezek után mondom: talán mostanra javult meg annyira a karom, hogy majdnem mindent megcsinálok, amit régen, csak a felfelé való mozdulatok (pl. ablakmosásnál), a porszívó fel-le húzogatása, úgy, hogy ráadásul a szívóerő még erőt is igényelne - na, ezek nem annyira mennek. Valamint a felfelé való teregetést is gyűlölöm. Az első teljes év alatt nulla volt a javulás, amellett, hogy mindent megcsináltam, mint régen, már Dani is dolgozott, tehát tényleg segítség nélkül - azt meg senki nem tudja, hogy hányszor szisszentem fel a rossz mozdulatoknál, vagy hogy hányszor reccsent-nyilallt belé a fájdalom, vagy hogy milyen manőverekkel igyekeztem kikerülni a felfelé való nyújtózkodást. A második év valamivel jobb volt, talán már akár oldalra is ki tudtam nyújtani a karom, csak a vállamon látszott, hogy nem egyenes, hanem a töröttnél púposra emelkedik. Mindig nevetségesen gyengék voltak a karjaim, hát az is tuti biztos, hogy ezáltal még sokkal gyengébb lett, egy válltörés nem csinál Popeye-t az emberből. Még ebben az évben is púposan emelkedett ki a vállam, ha oldalsó középtartást csináltam. Nemrég néztem, most már majdnem egyenes! Úgyhogy végül is javul-javul... persze. De olyan, mint újkorában, nem lesz sosem - pedig, mint mondtam, arra se voltam büszke! -, és az ember- és utcafóbiákat sikerült valahogy túlélni és kiheverni, de az elesésfóbiát nem. Rettegek, ha leesik a hó, mert az egy dolog, hogy hú, milyen szép, meg lehet fotózni ésatöbbi, de szépen lefagy és jég lesz belőle. Vagy: elkezd olvadni és reggelre lefagy. Vagy: leesik az ónos eső... Juj!
Amit ma három éve csináltam, az jég nélkül zajlott! Jéggel mennyivel nagyobb lenne az esélyem... Ebből következik, hogy rettegek az eleséstől. Negyedórákkal hamarabb indulok reggelente télen, hogy 20 perc alatt kicsúszkálhassak az egyébként sietve 6-8 perc alatt megközelíthető buszmegállóhoz. És számtalan hely van, ahol megállok és földbe gyökerezem. Egyszerűen úgy érzem, nincs tovább: nem merek lépni! Azt érzem, kifut a lábamból minden erő, nincs tartásom és akármennyire piciket lépek, akkor sem ment meg senki attól, hogy elessek... Iszonyat. De inkább elesésfóbia...


Sokadjára felnőtt lettem

Ma van három éve.
A tompa reccsenés
ma is fülemben él,
meg az érzés feltápászkodva,
ahogy nyúltam zsebembe,
és karom csak lógott válltól,
kissé lentebb, mint kéne,
mintha égő cérnaszálon lenne
felfüggesztve...
Nem engedelmeskedett
s nem uralkodhattam felette.
Mint egy lüktető, idegen
valami, melytől úgysem
lehet szabadulni, de nélküle
normálisan élni sem.
Balommal tartva jobbomat,
lábon vittem "őt" kórházba,
egy egész napig ide-oda
küldözgetve, szaladgálva,
csavarva és helyrerántva,
karácsonyomat hamvába fojtva,
hónapjaimat - sorsomat
a gúzsba kötés által
alapjaiban megváltoztatva.
Tanultam több türelmet, alázatot,
megélni és bírni fájdalmat,
átélni keservet és kiszolgáltatottságot.
Egy hónap gúzsba tekert lét alatt,
majd a napi gyógytornák és
kezelések által mint bízó ember,
megismertem egy más világot.
Éltem szegénységet, süket csendet,
magányt és elveszettséget.
Szörnyű volt. Mégis, ha visszagondolok,
nem csupán a nyomasztó gondolatok
uralták a tehetetlenséget,
nem csak a múló napok
oldatták meg velem a lehetetlent,
hanem már felnőttként is gyermeklelkem
eltemetett forró könnyeivel
- sokadjára is felnőtt lettem.

2010. december 21., kedd

Noé - Támogató Klub

2009 októberében kezdtem Cikk-Cakkal, és azóta rendszeresen támogatok havonta 2-4 kutyát-cicát virtuális örökbefogadással. Nagyobbrészt inkább kutyát, mivel ők sokkal többen vannak. Tudvalevő, januártól már vissza sem lehet az adóból igényelni néhány százalékot az ilyesfajta támogatásért, én meg szinte akkortól kezdtem el. És bár nagyrészt egykeresős család vagyunk időtlen idők óta - oké, fiam már kapott pár minimálbéres fizetést ősz óta, de őt nyilván nem sápolom le -, ha csak kis esélyem van, nem tudom abbahagyni és csak nézni a szükséget - hiszen rengeteget ott vagyok a Noé oldalán (vagy akár más menhelyek oldalán is), látom, mi van, látom a szörnyűségeket, sírva fakadok a (w)ebnaplókon... Így hát jelentkeztem a támogató tagok sorába. Pár nap múlva már támogató tagként jelentkezhettem be.
Ez azt jelenti, hogy havi rendszerességgel bizonyos összeget juttat el egy támogató tag az alapítványnak, hogy nagyjából tudják, mire és mennyire számíthatnak havi rendszerességgel biztosan és tudjanak kalkulálni.. Nem vagyok biztos benne, hogy mindig megtehetem ezt, sajnos, nehéz világot élünk, nekem sem fenékig tejfel, de tudom, hogy nem ebből az összegből fogok meggazdagodni, és azt is tudom, hogy ezután is összefacsarodik majd a szívem minden szerencsétlen sorsú állat miatt... de mégis. Ennyit most tehetek...


Támogató azonosítója: Bűvössárkány
Támogató neve: megadva
Kapcsolat: megadva
Születési idő: 09. 12.
Bemutatkozás: Nagyon szeretem az állatokat, valamilyen állatom mindig volt. Jelenleg panelben lakom, két cicám és egy 18 éves ékszerteknősöm van; ám voltak halaim, hörcsögöm, papagájaim, valamint kertes házban kutyáim is. Debreceni vagyok, ám kétszer már jártam a Noéban csoportos látogatás keretében, támogatás és kutyasétáltatás erejéig, 2006 óta az adó 1%-omat is nekik adom, és 15 hónapja havonta több állatkát is örökbe fogadok virtuálisan.
Azért támogatom az állatotthont, mert: Az állatok kiszolgáltatottak és védtelenek. Sajnos, nem mindegyiknek adatik meg a szerető és felelős gondoskodás; s amiről ők egyáltalán nem tehetnek, néha olyan emberekkel hozza őket össze a sors, akik felelőtlenek, lelkiismeretlenek, sőt gonoszak velük... Szerencsések azon kevesek, akik a Noéhoz kerülhetnek. Itt valóban mindent megtesznek értük...

2010. december 20., hétfő

Ildynek

Szijja, Ildy! Téged is szeretettel köszöntelek a követők között!
Ezt neked:

Verselő 2010 - antológia


Hogyan is lehet másképpen?
Az előző bejegyzésnek valamilyen szinten ellenpéldája szerkesztésileg, szervezőileg és "gazdailag": Koma - Komáromi János - szerkesztésében készült antológia, a Verselő 2010 - alcíme: irodalmi "virággyűjtemény".
Komát már akkor is mélységesen tiszteltem és szerettem művészetét, mikor még csak épp hogy a Gyöngyszemek indexes irodalmi topikomat megnyitottam. Sőt, már előtte is tetemes mennyiséget felraktam verseiből más verses topikra - mert tetszettek a versei. A Verselőbe számomra nagy megtiszteltetés bekerülni... így ez a 2. közülük, amire büszke lehetek. A/6-os, kemény fedelű, vaskos (400 oldal!) , igényes könyvecske előszóval, szerzőnként fényképes bemutatkozásokkal, s verseken kívül elbeszéléseket és rajzokat is tartalmaz.
Idéznék az előszóból:
"(...)
Anthologia - görög szó. Az anthosz - virág és a legó - a gyűjt, olvas szóból származik. Anthologeó - virágot szed. Az anthologia tulajdonképpen virággyűjteményt jelent. Természetesen ma már főként gyűjtemény, válogatás értelemben használjuk. Mégis, azt hiszem, rendkívül találó ez az eredeti kifejezés. Virággyűjtemény.
Pontosan. Irodalmi virággyűjtemény az, amit most Ön a kezében tart. Különböző írások, különböző virágok, más-más hangulatok, más-más színek. Van sokszirmú, tündöklő, varázslatos formáival magával ragadó. Van szerény kinézetű, de illatával elbódító. Van, amelyik élénk színekben pompázik, van, amelyik egyszerű szépségével ejt rabul. Van nemesített, kifinomult, és van, amelyik csak egyszerűen előbújt a földből és talán kicsit nyers, kicsit naiv.
Kinek ez, kinek az a virág a kedvére való. Így lesz ez ezekkel az írásokkal is. Lesz, amelyiket megcsodáljuk, lesz, amelyik gyönyörködtet, megsirat vagy megnevettet, és lesz olyan, amelyik nem nyeri el a tetszésünket. Ez így van rendjén.
Azt gondolom azonban, hogy a kötetet lapozgatva mindenki össze tud állítani önmagának egy csokorra valót a számára kedves írásokból.
(...)
Jó válogatást, olvasgatást, "csokorkötögetést"!
Boldog napokat kívánok Mindenkinek!
Szeretettel: Komáromi János (koma)

Koma részletesen tudósít bennünket mindig az éppen aktuális szerkesztési és nyomdai folyamatokról. Ha elkészül a könyv, lehetőséget nyújt mindenkinek személyes átvételre, találkozó keretében. Aki nem tud részt venni, annak - számlával! - haladéktalanul, gondos csomagolásban elküldi a tiszteletpéldányait. Szerényen és szeretettel végzi a dolgát, amely nem csekélység: rengeteg munkája, ideje és lelkiismeretes, bizalommal teli szervezése, lótás-futása van benne.
Köszönjük, Koma!

* * *

A Verselő 2010-ben szereplő verseim:

Ezüstkönny

Akkor, mikor elfog majd a bánat,
ha majd, ahogy élsz, belefárad
tested-lelked a szürke világba,
este nézz fel a Holdra, drága.

Akkor, ha majd jön az új tavasz,
s ha szíved halk szavára hallgatsz,
ha a tavasz üdvözli a nyarat,
este nézz fel a Holdra, drága.

Akkor, ha majd a nyár is elköszön,
ha majd a földet színes levélözön
s lelkedet az esték hidege borítja,
este nézz fel a Holdra, drága.

Ezüstsugarak hozzák el a múltat,
ezüstfénybe burkol minden gondolat...
s tudom, ezüst lesz majd az a tündérkönny is,
mit a képzelet az arcodba hullat.


A szív gyöngyei

Hirtelen átsuhan... egy gondolat csupán,
a szem könnybe lábad az érzés nyomán.
Ha néha simogat jó szó, mint gyógyír,
a szív issza azt, s hála-gyöngyöket sír.


Régmúlt gyöngyszemek

A jelenben mindig ott vannak az árnyak,
a gondok, küszködések, és sötét félelmek,
mert nem tudhatjuk, mit rejt a holnap,
s a gyöngyszemet eltakarják titkos rejtelmek.

Nem tudod, hogy megoldható-e a csomó,
hogy szabad akarattal feloldható-e a görcs,
hogy pótolható-e a hiány, mit nem tölthet be semmi,
a jelent illetően úgy tűnik, nem lehetsz bölcs.

Ha visszagondolsz a múltra, előhíva az emlékeket,
akkor eszmélsz rá igazán, mikor voltál boldog,
ha már nem játszanak szerepet mellettük
az akkor kísérő, nyomasztó, fájdalmas dolgok.

S a múlt maradandó gyöngyszemei
a jelenben már fényesen ragyognak,
s mindig utólag döbbensz rá, hogy gyöngyszem volt
egy homoknak, kavicsnak hitt mozzanat.

A múlt akkor fénytelennek tűnő dolgaiból
egy akkori perc, óra, hónap vagy év
most vált jelentőssé… s egy pillanat, egy arc,
egy mozdulat, egy kéz – melyeket el még
nem felejtettél – talán most lett szép.

A lélek lenyomata - antológia


Megjelent egy olyan antológia, melyre kb. másfél évet vártunk, és már - speciel én teljes mértékben - lemondtunk róla, míg valamivel több mint egy éve valaki elkezdte forszírozni nyilvánosan, hogy mi van azzal az antológiával, amibe - a sorozat 1. és 2. résztvevőiként - beválogattattunk. Szó szót követett fórumon, körlevelekben, magánban - a szerkesztő viszont úgy tűnt, hogy eltűnt...
Azelőtt, az 1. és 2. kötetnél, ha csak tüsszentett valaki, hosszas és részletes körlevelek érkeztek szinte párnaponta, ezért is volt a benne való feltétlen bizalom - most meg semmi, csak a felszívódás. Telefont nem veszi fel, e-mailekre nem válaszol és hidegen hagyja látszólag a saját nyitású fórumán való kitárgyalása, a tömeges csalódás és elkeseredés, itt-ott fenyegetőzések... Hiszen szerződés mindenkinek volt a kezében.
Nagy csalódás volt globálisan, és már-már úgy tűnt, semmit nem lehet tenni, a részvételi díjnak ki-ki bottal ütheti nyomát.
Én talán azért nem vettem fel annyira - bár az átvágás meg a jóhiszeműséggel való visszaélés nálam is bicskákat nyitogat -, mert amikor még erre beválogattattam, alig kezdtem el a nem csak netre való publikálást. Azelőtt csupán 2 antológia jelent meg még, amiben szerepelek. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mennyire hozzá lehet szokni, ha időről időre megjelennek antológiák, amiben az ember szerepel; de tény, hogy számít, hogy azóta saját kötet és kétszámjegyű antológia is megjelent, amelyekre sokkal, jóval később történt a beválogatottság.
Hosszú volt a folyamat, de voltak szerencsére, akik igazuk tudatában ütötték a vasat, akár meleg, akár nem; valamint egyvalaki, Ildikó - aki "földim", és maga ment a könyvek után, egyúttal átvéve a "földijei" tiszteletpéldányait is, s vasárnap nekem is elhozta azokat - köszönet érte! -, akinek több pénze feküdt benne, mint pl. nekem a nem kicsi saját kötetemben; ő pénzt, időt, fáradságot nem sajnálva folyamatosan szerepet vállalt állandó nyüstölőnként az elveszett ember nyomában. Ha nem teszi, szerintem soha nem jelent volna meg a Léleklenyomat...
A vékony kötet 20 amatőr költő antológiája. Akik megpróbálnak a rossz ízen felülkerekedni.
Benne megjelent verseim:

Felhő vagyok

Látod, felhő vagyok éppen
saját homlokomon,
felhőként kísérem léptem
szürke árnyékomon.
Magamnak kell megküzdenem
vihar-útjaimon,
magamat kell szelídítsem
zaklatott napokon.
Hogyha egyszer felkap a szél
hetedhét határon,
tavaszi zápor gyöngyeként
pergek le orcádon.


Valóság

Ólomsúlyú napok valósága
borzalmas fennhatóságként
játssza uralkodóvá magát,
gúnyosan kacagva fokról fokra
apasztja a csekély energiát.
Küzdve fáradok, erőm fogytán.
De hajnali óracsörgésre még
gyermekként ragaszkodva
markolnám az éjszakát,
zuhannék a semmibe inkább,
nem tudni, látni, hallani -
jaj, csak most az egyszer -
egy ideig ne legyen tovább.


Elég volt

hétköznap fáradt délutánja
lassú lepörgés és buszvárás mellett
de jó ha körbevesz május illata


Lélek

a lélek a testbe menekült
biztos oltalmat remélt
de már fáj neki a test
de már fáj neki a lét

riadtan keres szárnyakat
küzdve szűkölve fél
hogy rá te tapossanak
hogy ki ne oltsa a szél

magasan szállni volna jó
de börtöne lett a test
és már nem leli a kulcsot
és már szárnyaszegett


Márciusi tündérkönnyek

Váratlanul ért,
hogy csodálhatok még
eleven tündérkönnyeket
márciusi fa éledező ágán,
rügyező gallyakon üde,
ragyogó esőcsöppeket...
és az, hogy mégis,
mégis gondoltál rám,
megmelengette szívemet.


Kavics

Életem éles szilánkos kövei között
váratlan felbukkanó gyöngyházfényű
sima kavics lettél...

2010. december 19., vasárnap

Mint áldozat...

Az évek óta internetező embernek sajátjává, részévé válnak azok a dolgok, melyeket az interneten ő hozott létre. Míg megvannak, még az érzés sem érinthet meg, milyen is az, ha egyszer nem találom. Én viszont már tudom... olyan, mintha magamból vesztettem volna el egy darabot... S mindez kivételesen esetleg nem azért, mert én ennyire béna vagyok, hogy elszúrtam dolgokat, nem is dilettánsságom miatt - mert már azért 5-6 éve internetezek, ami véletlenül nemcsak levelezést és böngészést jelent -, hanem azért, mert mások erre szakosodnak. Nevezetesen arra, hogy bejussanak egyes emberek adattárába és szétzilálják a többszáz címből álló postafiókját, szívfájdalom nélkül szétküldjenek a nevében baromira fontos hirdetéseket. Ennyi a céljuk - a következmény persze egyáltalán nem érdekli ezeket a szemeteket. Ezáltal ui. persze legtöbb helyen kizárnak spamként, és ha a barátoknál vagy gyakori levelezőtársaknál nem is, de esetleg 60-80 helyen égek, mint a rongy, mert olyan címeket is tartalmazhat a címtáram, amellyel életemben egyszer vettem fel a kapcsolatot, hivatalos helyek, ügyfélszolgálatok, szolgáltatók, intézmények... vagy olyanok, akikkel már egyáltalán nem tartok semmilyen kapcsolatot... de esetleg ezek bár égetők és megalázók, de még mindig ez a legkevesebb.
Kicsit több ennél, hogy a szolgáltató lép és zárolja a postafiókot, melyből esetleg folyamatosan igen fontos dolgokat várok naponta többször is. Ez még mindig csak egy kis bosszúság a többihez képest, hiszen az e-mailcím alatt futó több éves munkákat, netán egy ember jó párszáz összegyűjtött versét és prózáját tartalmazó blogot, vagy többszáz bejegyzést és képet tartalmazó "naplót", netán egy többezer fotóból álló sokmappás képtárat - amelyet nemrég bővítettem sokszorosára eurókért - veszíthet el egyetlen pillanat alatt, egy szemét hekker miatt.
Furcsa, megsemmisítő érzés, mintha meglopnák az embert. A fullasztó tehetetlenségérzés, az "én nem csináltam semmit" megaláztatása, s az az érzés, hogy hirtelen el lett vágva minden kapcsolat. Hiszen ki az, aki megjegyzi az e-mailcímeket? Jómagam maximum 6-8-at, ha biztosra mernék mondani.
Ez történt pénteken, ráadásul a munkahelyi gépemen! Nagyon sürgős melóm volt, wordos szöveggondozás és korrektúra, amelyet első tördelthez alapállapotba kellett hozni délre. Így csak háttérben volt megnyitva a postafiók. Néha ráállok ilyenkor az egérrel a postafiókra a tálcán, és az ott feltűnő szám alapján látom, kaptam-e e-mailt. Feltűnt egy ilyen alkalommal, hogy a legutolsó - max. 1 órával azelőtti - ránézésem óta 46 mél jött! Egyből sejtettem, hogy baj van...
Mikor megnéztem őket, fogalmam sem volt, mi az... mindet a Mailer Daemon küldte, ezek voltak azok a címek, amelyek már nem éltek, tehát "visszajött" vagy nem ment el a spamszemét.

A nap hátralevő részében úgy lézengtem, mint gyerek, akinek elvették a játékját, bár szerintem annál nagyobb tragédiaként éltem meg. Ráadásul úgy tűnt, hogy a nálam szakértőbbek is tehetetlenek és nem tud senki segíteni. A válaszolgató ismerősök több részre oszlottak: volt, aki jóindulattal figyelmeztetett, hogy ilyeneket küld a címem, tudjak róla, futtassak le egy vírusirtót. Laikusabbak megírták, hogy köszönik, de jobban örülnének, ha mást küldenék. Volt, aki humorosan kikérte magának, hogy bocs, de nem tud vele mit kezdeni... Még ezer szerencse, hogy nem valami Viagrát vagy hasonlót küldtem szerteszét, csak valami laptopról zengedeztem ódákat...
Altatóval feküdtem le, pedig nem szoktam, de tudtam, hogy csak vergődnék egész éjjel, hiába vagyok egyébként a héttől már hullafáradt.
Röpködtek a fejemben a gondolatok, hány helyen vagyok ezen a címen bejelentkezve, szinte össze sem bírtam szedni. Hogy miket kell egész hétvégén megcsinálnom: új cím, más jelszó nyilván, minden e-mailcímemnél; megírni, ahány ismerősömnek csak meg tudom keríteni a címét, egy csomó embernek iwiw-en tudtam üzenni. Egyik mélcímemnél sem volt lista, mivel ebbe az elveszettbe voltak irányítva a cuccok...
Hihetetlennek tartottam ugyanakkor, hogy értelmetlen volt ennyi év ennyi munkája. Órában ki sem mertem számolni, mert féltem, a guta üt meg.
Másnap, szombaton délelőtt abszolút remény nélkül elpanaszoltam fiamnak a problémámat. Csupán azért, hogy ne kelljen a nehéz terhet egyedül cipelnem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy majd ő segíthet nekem ebben! Lemondtam mindenről, és meg is esküdtem magamban, hogy soha, de soha nem csinálok semmi maradandónak szánt dolgot a neten; sem képtárat, sem blogot, sem versgyűjteményt, semmit. Sőt, talán írni sem fogok, egyáltalán. (Jól kitoltam volna a világgal.:)))
Dani fogta, és saját gépén megkereste a Googlén a helyet, időnként bejött hozzám adatokat kérdezni. Szerencsére mindig jó angolos volt, így neki nem volt gond megérteni a hosszú, tömör szövegek lényegét.
Végén átmentem, és együtt csináltuk tovább. Szürkeállományom minden sejtje igénybe volt véve, amikor "könyv nélkül" kellett visszaemlékeznem egy csomó dátumra, néhány címre és adatra!
Mikor csináltam a gmailfiókot, ki adta a meghívót, én adtam-e, hányat és kiknek, soroljak fel néhány sűrűbben használt címet, címkék voltak-e, milyen dolgok mentek róla - blogok, hány, milyen címmel, mikor lettek nyitva; képtár, mikortól vagyok kapcsolatban a Picasával, új postafiók megadása, telefonszám megadása, arra jelszó érkezik, amely beírásával folytatható a kommunikáció - telefonos jelszó után link érkezik a megadott új mélcímemre, amely rákattintásával talán megnyitható lesz valami... írják is, hogy 24 órán belül esetleg talán.
De mint kiderült: miután mindezeket végigjátszottuk, rohangáltunk a két gép és két szoba közt mobiltelefonnal - felkínálta a régi címemet, és figyelmeztetett új jelszó megadására. Megtörtént - és tarararam! Megnyílt a fiókom!! Istennek, Daninak és a Guglinak hála. Egyből kipróbáltam: szézám, tárulj - és megnyíltak a blogjaim és a képtáram is!
A fiókom tetején viszont még mindig ott virít piros keretben a figyelmeztetés:
Figyelmeztetés: A fiókjához valószínűleg ebből az országból fértek hozzá: Kína
(163data.com.cn:123.53.77.69). Részletek és preferenciák megjelenítése |Mellőzés

Hát, mi tagadás, úgy éreztem mindezek után, mintha szenet lapátoltam volna. Ha csak levelezésre használtam volna a fiókom, könnyebben feldolgoztam volna. De ez így, szerintem, éveket vett el a szívbajos életemből... őrizkedjek és védjem magam a stressztől és sokkhatásoktól - mondták a kardiológián. Na, peeejtye!
Az ember, míg nem vele történik meg valami, addig azt hiszi, ilyen csak másokkal történhet, velem nem. Hát ez nagyon nem így van. Velem is megtörténik és megtörténhet minden...
Mindenesetre, isten bizony, semmi bajom a kínaiakkal, ez bárhonnan is jöhetett volna, hackerek mindenütt vannak. De óhatatlan lesz ezentúl, ha kínai kajáldába, boltba lépek be, mindig eszembe fog jutni, és talán kissé ferde szemmel fogok nézni...

2010. december 14., kedd

Noé - Leona támogatása

Támogatom Leonát. Néhányan azon kevesek közül, akik olvasnak, esetleg gondolják, hogy a sok-sok gazdira váró, szerencsétlen kutyus közül most miért éppen őrá esett a választásom...
Azért leírom: Leona számomra nagyon szép név, nőstényoroszlánt jelent. Régóta az ún. "választott nevem", néhol némi variálással írói álnevem, január 4-én magamban meg is szoktam ünnepelni. De ez nem jelenti azt, hogy sajnos, még egy csomó kutyust nem tudtam volna virtuálisan örökbe fogadni...


Név: Leona - EREDETI GAZDÁJÁT KERESI!
Nem: szuka
Született: 2009. 06. 01.
Bekerült: 2010. 12. 01.

Virtuális örökbefogadás: 
Jelenlegi támogatója: Bűvössárkány

Leona 1-2 éves, vélhetően fajtatiszta németjuhász szuka kutya, akit teljesen kimerülve, az út szélén fekve találtak a XVII kerületi Lőrinci út mentén.
Szerencsére a kimerültségen kívül semmi baja nem volt.
Leona kedves, barátságos, szeretetteljes kutyus. Jól kijön a kutyákkal is.
Korából és fajtájából adódóan egy igazi mozgékony energiabomba, akit mind fizikailag, mind szellemileg le kell fárasztani.
Olyan gazdit keresünk neki, aki tisztában van egy fiatal munkakutya igényeivel, sportos, szeret mozogni és akár a kutyaiskolától sem riad vissza.
Oltva, chipezve, ivartalanítva adjuk örökbe.

(Forrás: a barna szöveg és a fotó a Noé honlapjáról.)

2010. december 11., szombat

Klimt, Hervé, Botero - és karácsonyi vásár


Másnap, december 5-én vasárnap - már csak ketten - a Szépművészeti múzeumban voltunk, ahol kombinált jeggyel megnéztük a Nuda Veritas (Klimt és a bécsi szecesszió kezdetei) c. kiállítást, és vele együtt láthattuk Lucien Hervé fotóművész és Fernando Botero kiállítását.


Nekünk jó három és fél órát vett igénybe - igaz, mi tényleg nem szoktuk elkapkodni: úgy nézünk kiállítást, ahogy kell. Nem futva, rohanva, csak hogy kipipálhassuk: ezt is láttuk. Ha már ott vagyunk és fizettünk érte nem keveset, ráadásul eleve azért mentünk... - tehát rendesen látni akarjuk.


Lucien Hervé nagy hatást tett rám fotóival, lenyűgözött azzal, ahogy megkomponált egy-egy képet, tökéletesen értettem, mit és miért úgy fotózott. Szóval nagyon érdekes, hatásos, ütős fotók voltak kiállítva, magával ragadó volt.
A Nuda Veritas alapjaiban végül is mindkettőnknek tetszett, bár rengeteg anyag volt, és valamennyire mindent végignéztünk, nyilván lehetett szelektálni bőven, hogy hol kell ácsorogni, hol pedig nem igazán. Aki csak Klimtre készül fel vagy főleg őrá, annak szerintem csalódás. Mi viszont hallottunk már véleményeket, hogy lényegében a korszakról szól. Klimt festményeiből nagyon keveset láthattunk, inkább vázlatai tömkelegéből állt ki az a rész, amivel - tulajdonképpen a nevével - "eladták" a kiállítást, s még mellette a bécsi szecesszió néhány képviselője szerepelt. Összességében jó volt, bár kevésbé hétpróbás kiállításjárók esetleg meg is botránkozhattak volna imitt-amott, mint tették is sokan anno a munkásságuk idején.
Botero a végén felvidámított, igazán derűs hangulatot sugárzott a végére már épp jól elfáradni készülő emberfiának. Ráadásul sok macska és kutya volt a képeken!:) Na meg a tömérdek eltúlzott kövérség ábrázolása is jót tesz az ember önbizalmának...:)))
No, viccen kívül, Botero képei valóban a fenti hatást keltették bennünk, a naiv festészetre emlékeztettek a művei, és végigvigyorogtuk az egészet. Alapjában véve azonban hihetetlen és furcsa lett volna, amennyiben már nem hallottunk volna róla és nem láttunk volna már olyan sok mindent kiállításilag.
Szerény és amatőr véleményem szerint ha csak ezeket a festményeket nézzük, konkrétan, amit és ahogyan én láttam: anatómiailag totálisan aránytalan, irtózatosan dagadt pucér, formátlan emberi testek, kifejezéstelen, csúnya, teljesen egyforma, unott arcokkal; semmi árnyék, semmi arány; anyám! - valami döbbenet volt elhinni, hogy ezt értékelik és kiállítják; viszont mint írtam, már sok mindent "bevettem" életemben és megtanultam nagyon sok mindent tolerálni. És meggyőződésem, hogy tudott volna ő "normálisan" is festeni, ha akar - pl. szobrait sokkal, de sokkal jobbnak vélem -, csak egyszerűen ő maga ezt választotta stílusának, önkifejezésmódjának.
Összességében nem az ábrázolásának visszataszító volta és részletei adták a konzekvenciát, hanem érdekes módon inkább a derűs színek, az itt-ott fellelhető humor és az undort keltően, elefantizmusosan dagadt pucér testek okozta nevetségesség dominált, s mindez szinte megvidámította az embert...
Na, ennyit a magam amatőr véleményéről.


Ezután, ha netán nem lett volna elég a múzeumi séta, még kimentünk a Vörösmarty térre a karácsonyi vásárba. Nem vettünk semmit, csak szétnéztünk, fotóztam párat. Iszonyatos tömeg és tolongás volt, meg jó hideg. A nagy fenyőfánál megnéztük a betlehemet, a környező utcák díszkivilágítását, egy darabig hallgattuk az - a minden utcai programnál, bárhol jelenlévő - indián zenészeket. Isteni kajákat láttunk sok-sok pecsenyésnél, fantasztikus illatok terjengtek, népi zenekar játszott színpadon, a Vörösmarty tér valamennyi oroszlánján nagyrészt gyerekek "lovagoltak" (oroszlánogoltak?), és még a tavalyi elefántkiállítás egy aranytagja is ott tündökölt a tér sarkán. Fuvolás lányka produkált fagyott ujjaival szép zenét; és rengeteg gyerkőc kapott színesen világító cicafület a fejére. István nekem is felajánlott egyet:)))), aztán szerencsére nem erősködött nagyon...



2010. december 10., péntek

Zorbas


Közben elmúlt szombaton, dec. 4-én megvolt a soron következő macskaklub-találkozó.
Most először történt úgy, hogy nem kaptunk helyet megszokott Fanyűvőnkben már az időpont előtt több héttel sem, így újat kerestünk. Szerintem nagyon jól sikerült - az izgalom és az újdonság ereje a helyszín és kaják terén is nagyon bejött, s a hangulat is nagyon szuper volt.

Sajnos, mindenki nem tudott eljönni azért, bármennyire is kedvező volt helyileg viszonylag az időjárás, akik távolabbról érkeztek volna, ott nem volt annyira biztató, hogy autóval neki merjenek vágni; illetve indulás utáni autós technikai problémák vagy egészségügyi dolgok hátráltatták a távolmaradókat. Azért aránylag szép számban összegyűltünk.
Nekem nagyon tetszett a tágas, dizájnos kék-fehér étterem sok, több szinten lévő termével. Ott-tartózkodásunk második felében görög élőzene szólt, a kiszolgálás gyors volt és udvarias, az adagok hatalmasak, s itt sem volt probléma a számítógépes különfizetés.

Örültünk nagyon, hogy egyik új tagunk is képes volt Velencéből eljönni a talinkra. Na jó; más, nem túl távoli családi programja is volt aznap, de akkor is... szóval nagyon jó, hogy megismertük Jegorkát. Nagy csokorba kötött csoki-italkortyokat kaptunk tőle kollektíven, s én még külön egy marcipános macskanyelvet is a könyvemért, amit igazán nem kellett volna... bár nagyon kultiválom. S mintha Flami is tudta volna ezt, mert - asszem, utószülinapi ajándékként - szintén ilyet kaptam egy Lukcériát-Szerénkét ábrázoló, Diana cukorral teli bögrével. Adunk a fogainknak, persze csak vigyázva...:))
És nagyon kedves volt Ildytől a karácsonyfadísz-angyalka is.




Természetesen mindemellé elcsórtam a söralátétemet és megmentettem egy szép Zorbas szalvétát is, mert én olyan emlékgyűjtő fazon vagyok.:)
Csirke-gyrostálat ettem pluszrizzsel, mert azt hittem, a tömérdek finom zöldségen, tzatzikin, chilin kívül nincs benne köret - közben pedig pitát tartalmazott. De nem baj, mert - miközben Meoinak orvul nyomogattam folyamatosan a tányérjára magamtól ezt-azt, hogy fogyjon (nem igazán örült neki, mert az ő adagja is iszonyat nagy volt és alig bírta legyűrni, holott az ő étvágya elbírja az adagokat általában, sőt, nekem sem kell amiatt aggódnom, hogy az én meghagyottam "pocsékba megy"...:)), közben be kellett, hogy lássam, hogy a tejszínes sajtos lecsó + négysajtos pitával kajájához nem igazán illenek az általam nyomogatott dolgok... - viszont a sajátom így is rengeteg volt számomra, így elcsomagoltattam, és másnap mindkettőnk ebédje kijött belőle!
Úgy vettem észre, a többiek sem panaszkodhattak; akadt még, aki csomagoltatott...:)










Árnyékod vagyok

Szép...

Az Árnyékod vagyok c. vers Pálinkás Imre műve, úgymint a video készítőjéé (Ermienigma néven). A zene eredetét sajnos, ő sem ismeri.




Kortárs irodalomból ismert másik ismerősöm által kaptam e sokfelé továbbküldött sorokat, melynek vége kivételesen nem az volt, hogy küldjem tovább 180 embernek, mert különben összedől a világ. Csak azt, hogy ne küldjem, csak ha akarom vagy úgy gondolom... Talán éppen ezért is fogott meg: nem fenyeget, nem akar lelkileg zsarolni stb. S mert a gondolatok szinte egészével én is azonosulok. (A gondolatok szerzője ismeretlen.)


Elgondolkoztató dolgok...

Tudod-e, hogy az az ember, aki lelkileg erősnek tűnik, az valójában érzékeny és gyenge?
Tudod-e, hogy akik azzal foglalkoznak, hogy másokat védenek, azoknak van a legnagyobb szükségük védelemre?
Tudod-e, hogy a 3 legnehezebben kimondható szó a Szeretlek!", "Bocsáss meg!" és "Kérlek!"?
Tudod-e, hogy azok, akik pirosba öltöznek, azok rendelkeznek a legnagyobb önbizalommal?
Tudod-e, hogy azok, akik sárgába öltöznek, azok a legelégedettebbek a külsőjükkel?
Tudod-e, hogy azok, akik feketébe öltöznek, azok nem akarnak látszani, és segítségre, megértésre vágynak?
Tudod-e, hogy ha valakin segítesz, az a segítség mindig visszakerül hozzád?
Tudod-e, hogy sokkal könnyebb valamit leírni valakinek, mint a szemébe mondani, ÁM sokkal értékesebb a szemébe mondani?
Tudod-e, hogy ha valamit becsületesen, a szívedből kérsz, az a kérésed teljesül?
Elérheted, hogy az álmaid teljesüljenek, mint az egészség, a gazdagság vagy a szerelem.
Ha igazán kéred, és hiszel is benne, meg leszel lepődve, mi mindent meg tudsz tenni a gondolataiddal.

2010. december 3., péntek

Fogorvos

Általában a hozzáfűződő érzetek mindenfélék, csak nem kellemesek.
Én is így vagyok vele. Gyerekkoromtól rettenetesen sok lidérces emlék kísér a fogfájással, s ezek kapcsán a fogorvosokkal kapcsolatban.
Első, foggal kapcsolatos emlékem az, amikor falun élő nagyszüleimnél töltött nyáron mozgott egy elül lévő tejfogam, azzal kínlódtam és nem tudtam napirendre térni fölötte, feszt mozgattam... 1-2 nap elteltével, mivel egyre jobban, már majdnem vízszintesbe mozgott, nagyapám aszonta: "Mutasd csak, hadd nézzem!" - Gyanútlanul kinyitottam a számat, ő tudományosan komoly pillantással kísérve megérintette fogamat, s már kint is volt!:)
Aztán az első osztályos fényképem, amelyen csak kissé vagyok csorbacsík, mert már félig kinőtt a csipkés új...
Amikor már megjelentek az állandó fogaim, szinte alsós általános koromban már kezdődtek a problémák. Rossz fogazatot örököltem családon belül, no meg akkor még nem voltak azok a dolgok, amelyeket már pl. az én gyermekeim megkaphattak: D3-injekciók, cseppek; később, a közösségekben Dentocar tabletták, melyek egyensúlyban tarthatták a kalciumháztartást, segítették a kalcium felszívódását - akkor még annyira új volt, hogy nekünk, szülőknek aláírásunkat kellett adni az engedélyezéshez; én adtam, nagyon szívesen! Sok szülő - biztosan kevesebb vagy nulla negatív élménnyel - nem, és hála az égnek, az én gyerekeim már minálunk, szülőknél sokkal, de sokkal jobb foggal megáldottak. Ehhez tartozik, hogy igaz, ami igaz: az én gyermekkoromban nem figyelték a szülők árgus szemekkel - vagy nagyszülők nyári, falusi nyaralások (nem volt fürdőszoba, csak konyhából leválasztott függöny mögött lavór...) alkalmával pláne, hogy tényleg mos-e a gyerek fogat legalább reggel és este, vagy ha igen, akkor hogyan.  Sok bajuk volt, elhitték, hogy persze, mostunk rendesen... így már mikor fájt, késő bánat volt.
Így ismertem meg a gyermekkori, napokon és éjszakákon át tartó fogfájások kibírhatatlanságát.
Az iskolafogászat emléke így, sok évtized elteltével sem halványult. Soha nem felejtem el: "kiszállt" az iskolába az iskolafogászat, mi sorbaálltunk, zsinórban leült minden gyerek, és futószalagon betömtek néhány fogat mindenkinél, természetesen injekció nuku... Ez nálam nagyon rossz húzás volt, mert engem anyám elhordott a fogorvosához időnként, s az kíméletesen lerendezte, amit kellett, de akkor épp volt olyan szuvasodó fogam, amiről nem is tudtam, ám aminek az iskolafogászat nekiesett. A kínok kínját ma is érzem, meg azt is, hogy el kellett volna higgyem, hogy "ez nem fáj", csak nyilvánvalóan én hisztizek. A hiszti abból állt, hogy majdnem elájultam és csorogtak az arcomon a könnyek. Természetesen addig nem fájt, onnantól kezdve viszont nem aludtam néhány éjszakán, majd anyám elkéredzkedett a munkájából és elvitt a fogorvosához, ahol sajnos, ki kellett húzni a fogat, olyannyira helyrehozták...
Volt egy másik eset, amikor beosztást is kaptam. Iskolafogászat, anyám vitt el. "Hát ezt, sajnos, ki kell húzni!", mondták, s beadták az injekciót. Anyám a váróban nem akarta elhinni, hiszen nem is fájt előtte sosem. Így szinte egymást győztük meg - és injekcióval a számban eljöttünk. Túl negatívok voltak az élmények, ezért csak jó idő elteltével került sor a jelzett fogra, egy "pízes" orvosnál, aki simán betömte a fogat... korona alatt még ma is megvan!
Tény, hogy emlékszem: általános iskolában, nyári, két hetes balatoni tábor alatt éjszakákon nem aludtam, mert természetesen: megfájdult egy fogam, s távol az otthon... Tény, hogy több, falun töltött nyári szünidei éjszakákra emlékszem, amikor fájt a fogam, s ezt meglehetősen szigorú nagyanyám nem annyira tolerálta, mint anyám... adott egy Istopirint vagy mit, és vagy kiállt egy időre, vagy nem. Tény, hogy a 8.-os - szombat délutáni - ballagásomra feldagadt pofával, ám már megkönnyebbülten voltam kénytelen menni, mert miután pár éjszakát nem aludtam fogfájás miatt, aznap, szombat délelőtt anyám elvitt orvoshoz: nekem, ugye, természetesen fogat húztak. Tény, hogy gimiben, mikor őszi társadalmi munkán esőben egész nap kukoricát törtünk, nekem a sorvégi megállás, "csomagolt ebéd" első falatja közben beleállt a fogamba, s onnantól kezdve nemcsak az ég sírt és a kukoricacső a kezem alatt, hanem én is... húzás lett a vége.
Felnőtt, dolgozó koromban pedig? Üzemi fogászat, mert ugye, sosincs pénzünk: gyökérkezelés, 3-4 alkalombeli. Minden alkalommal nyilallásokat éreztem. Á, annak nem szabad már fájni! Nem hát, biztos én vagyok hülye, oké. Végén betömve. Két hét után az addig zsiborgó fog éktelenül, ideget rángatóan elkezd fájni, s természetesen hétvége van, nekem két gyerek a "nyakamon", s a legerősebb fájdalomcsillapító sem használ. A legszükségesebb gyermekellátások között szinte kómában vagyok a talán kicsit túlzásba vitt fájdalomcsillapítók miatt - megsemmisülten "alszom"... Végén éjjel megyek ügyeletre dagadt képpel: injekció hatástalan ugyan - minden elzsibbad, csak az ominózus fog nem -, de abszolút nem érdekel, hiszen anélkül is ugyanúgy fáj! "Mindent bevallok, mindent aláírok", csak húzzák ki, mert már a szemem ugrik ki...! Nyilván, ha tiltakoztam volna is, mert mindent éreztem, akkor is csak kihúzzák.
És nagyon tetszik még az, mikor mondja a fogdoki: kézfeltartással jelezzem, ha fáj. Fúrás-faragás. Fáj. Tűrök néhány másodpercig, melyek óráknak tűnnek, majd: kézfeltartás. "Annak nem szabad még fájni!", így a fogorvos. Köszike. Ugye, ha alapból úgysem hiszi, minek ajánlja fel a lehetőséget??
De mesélhetnék még... már gondoltam rá, egyszer megírom fogorvosi élményeimet, a végigszenvedett éjszakákat. Könyv lehetne belőle simán! Mindig éjszakákat emlegetek, holott ezek a fogak természetesen ugyanúgy fájhattak nappal is. De valahogy éjszaka minden sötétebb és reménytelenebb. Ha lenyugszik az ember, annak, aminek fájnia kell, jobban fáj. Ez biztos. Fekszel a sötétben, és a véreddel lüktet a csend, vele együtt a fájdalom. Álmos vagy, ki vagy merülve, de lehetetlenség a fájdalomtól elaludni. Így bitang hosszúak és emlékezetesek ezek az éjszakák. Valamint legtöbbször leginkább nappal tudunk intézkedni.
Úgyhogy én azt hiszem, nekem nem csupán az a majd' mindenki által elmondható "hú, én hogy félek a fogorvostól" van, hanem simán minimum intenzív fóbia. Annyi, de annyi rossz élmény, annyi fájdalom által végigszenvedett és elrabolt éjszaka, hogy nem csoda, ha rám fogorvos előtt hasmenéstől kezdve hányingerig minden rámjön, ha meg eljutok addig, akkor nyeldeklési inger (nem azért, mert van mit!), öklendezés, tachycardia, aritmia, minden, amit "akarok".
Tény, hogy vagy 16 éve, ami fogam még megvolt, simán rendbe volt téve. Meg is voltam elégedve. Az is tény, hogy a pótlásokat nem csináltattam meg, mert elkezdtem ugyan, de olyan borzalmas élményekkel gazdagodtam újra egyetlen fog lecsiszolásakor, hogy mikor az elkészült - arra a fogra, amit anno az iskolafogászaton ki akartak húzni és mi ellógtunk anyámmal... -, nem folytattam. Tény, hogy rettenetesen fájt, de végül meglett a korona és vele egy darabból álló pótlás, aztán abbahagytam a pótlási kísérleteket, de amúgy rendben voltak a fogaim.
És gyarló az ember, ha nem fáj, nem is megy. Asszem, egyszer voltam ellenőrzésen, rá két évre: akkor is azt mondták, hogy rendben vannak a meglévők - büszke is voltam rá.
A Danival való terhesség alatt és után viszont elkezdődött nálam egy folyamat: egyszerűen látványosan kivette belőlem a kalciumigényét a dolog, s töredeztek fogaim. Ezáltal a tömések sem bírták túl sokáig. Az utóbbi években egészen hihetetlenül gyorssá vált a folyamat, van olyan fogam, amit egyszerűen nem tudom, mi tart: szélein letöredezett a fog, és szinte csak a tömés áll benne... nyár óta pl. 3 fogamból töredeztek darabok, s hullottak ki tömések.
Na, most egy ilyen, pár hónapja kiesett töméses első fogamba állt bele előbb a sajgás, majd múlt hét péntekén már nem tagadhattam: ez fogfájás a javából. Aztán csel: hétvégén semmi. Jött a meló, jött a sajgás is. Pár napig, elsősorban munkaidő alatt kizárólag sajgás. Én pedig elkezdtem keresgetni fogorvost. Neten, személyesen, érdeklődve, kérdezősködve. Több helyen már csak december közepére tudtak volna időpontot adni, tudtam, hogy nekem annyi meg egy bambi, ha addig kell vegetálnom.
Nálunk munkaidő alatt nem nagyon van alkalom személyes ügyek intézésére, nem díjazzák. Este meg már hova telefonálgassak; úgyhogy fel volt adva a lecke, mindenesetre csütörtök-péntekre szabit vettem ki, melyért most nem kellett annyira rimánkodni, hiszen nálunk évek óta nem lehet átvinni másik évre, a maradékot el kellett osztani a hónapra, tehát ki kell, hogy adják. Így csütörtök reggeltől aktív keresésből álltam ki. S hogy ennek nyomatékát adja a fogam, istenesen rázendített. Már a környéke is fájt, érzékeltem is, hogy ez nem egyszerű tömés lesz, hiszen már olyan helyeken is fantomfogfájásaim voltak, ahol nem is volt fogam! Továbbá különösen rázendítve fájt már orrfúvásnál, lehajlásnál vagy tüsszentésnél is.
Aztán, miután még pár helyről elutasítottak vagy azt tanácsolták, menjek körzetihez; végre rábukkantam valakire. Nagyon szimpatikus a honlapja, ő maga, emberközpontúsága, és relatíve kedvezőek az árai is, persze azon belül, hogy mindenhol minden drága, de azért nem egyformán. Őt nem az érdekelte, ki vagyok és diktáljam be a nevem, hanem hogy mi a panaszom. Mikor elmondtam, akkor azt mondta: jöjjön, 3-tól rendelek, este 7-ig bármikor. Mindenképp felnyitjuk, gyökérkezelés, természetesen segítünk és kiszedjük az ideget.
Így, az egész napos fájdalomtól már teljesen padlóról összeszedtem magam, felkészültem, és méltó háttérben:  szakadó esőben, délután 4 órai sötétségben, hidegben, szélben elindultam megkeresni az általam még sosem járt városrészben a megtalált fogorvos rendelőjét, agyamba vésett térkép alapján. Tudtam, semmi más lehetőségem nincs, ezt most muszáj.
Viszonylag nem kellett sokat várnom és viszonylag hamar is végeztünk. Lassan, türelemmel beadott szuri, az orvos által állandóan mondva, mikor mit fog csinálni és várhatóan mennyit fogok érezni. Az idegszedésnél is mondta, most jönnek a tűk... itt érezni fogom kissé... az elején leginkább... mindenesetre a bizalmamat elnyerte az orvos.
A végén szabadon hagyta a járatot: hadd szellőzzön.:) Majd hetenként el kell járni gyökérkezelésre. Elképzelhető, hogy év végére akár be lesz már tömve is.
Egyúttal megállapította, hogy az elemi csapás állapotában vannak a fogaim, és még jónéhány fogamnál fennáll ugyanez a lehetőség, hogy egyszer csak valaminek a hatására bedurran. Tehát időszerű lenne megcsináltatni. Nem beszélve a pótlásokról, esztétikáról... Úgyhogy eldöntöttem, amennyit tudok, amennyire módomban áll, megteszek mostantól kezdve a fogaimért, el fogok járni...
Tudom, nem lesz könnyű. Sem pszichikailag, sem fizikailag, de főleg nem anyagilag. Pillanatnyilag halvány elképzelésem sincs az összes teendő elvégzésének megvalósítására.
A 4 hónap alatt itthon végzett munkám bevételével el tudok indulni... aztán meg majd lesz valahogy.