2011. augusztus 31., szerda

Azóta is zajlik

Bő másfél hét telt el, mióta utoljára ide írtam. Szerencsére 20-a előtt lejártak a jelen fizikoterápiás kezeléseim, tehát nem kellett annyit rohangálni és ződhajnalban kelni. Ám én, aki annyira szeretek és tudnék aludni, nem megy; annyira, hogy sokszor fent vagyok éjjel és alig bírok visszaaludni, dögrovás-létem ellenére - mert egyszerűen az agyam működésbe lép és nem tudom leállítani. Ehhez természetesen hozzájárul a dögmeleg - a hétszámra 30-32 fokos panelben még ventilátor mellett, és alapgondokkal is baromi nehéz lenne aludni. Hát még olyan gondok mellett, melyek visszafordíthatatlanok.
Soha nem lesz semmi olyan, mint azelőtt.
Jelen helyzetben semmilyen munkát nem tudnék vállalni, még ha sorban állnának is előttem. Gyakorlatilag csak egész délután, estig vagyok a betegnél, de állandó készenlét, elérhetőség szükséges. Nagynéném nem egy türelmes típus, egész életében a "mindent azonnal" jellemezte; tűrni, várni nem nagyon tudott. A főétkezéseinek percpontosnak kell lenni, és ebédnél leves és második, feltétlen! Anyámmal felváltva főzünk úgy, hogy neki is jusson, de ennek többedrészét szegény anyám vállalta magára, csak az elhozatala bajos, mivel csodával határos, ha megúszik egy ekkora utat oda-vissza baj nélkül. Így előfordul, hogy a három műszakjától függően Dani hozza el biciklin a főzött kaját, van, hogy anyám cammog el vele a kizárólag folyamatos fájdalomcsillapítással működő lábain, és hiába van botja, ha egyszer nincs több keze! Valamivel fogódzkodni is kell, ha a fél utat busszal akarja megtenni, plusz a cipekedés mellett nem megy még bot (vagy netán ernyő). Volt, hogy taxival hozatta el magát nagynénémhez a kaja miatt (ő, aki életében sem taxizott - akár én -, max. kényszerhelyzetben - kórházból, műtét után stb.!), aztán gyalog bóklászott/bóklászik haza, én meg imádkozhatok, hogy úristen, baj nélkül hazaérjen!
Ezek nyilván nem mindennaposak, mert nagynéném sűrűn, de relatíve keveseket eszik - azért mondom, hogy relatíve, mert én speciel, ha az egész napi fogyasztásainkat nézem, feleannyit nem eszek, viszont én soha nem voltam mérvadó -, így adagokra bontjuk a kajákat és lefagyasztjuk. Őszerinte alig eszik és alig van étvágya, ha telefonban beszél valakivel; de ha elérakom a kaját, akkor, hálisten, igen jó étvággyal és rendszeresen, bár valóban nem sokat eszik - ám főkaják után 1-2 órával már megint éhes. Ilyenkor hámozom-kockázom a gyümölcsöt, viszem a joghurtot, sütit elé, hogy kibírja a következő főétkezésig.
Bevásárolva megyek hozzá, ami még később jut eszébe, fordulok néhányszor.
Ha kaját viszek hozzá, egy vitelnyi általában 3 adagjára elég. Anyámmal mindig egyeztetünk, mije van és mi van fogytán - leves-e vagy második...
Vannak azért szegénykémnek ötletei: a beépített szekrényében lazán és szép sorban ellévő, még anyám által direkt neki kisebb üvegekben elrakott befőttek üres üvegjeit egyszerre megunta, hogy ott vannak (esküszöm, soha életemben nem volt annyi légüres szekrényterem, mint neki!), és máris meg kell tőlük szabadulni! Akkor fogtam, és hogy megnyugodjon, futottam egy kört a 40 fokban a szelektált hulladékgyűjtőhöz.
Mikor jóllakik, igen gyakran az a probléma, hogy "túlette magát", enyhe gyomorrontásérzése van. Amin persze azonnal segíteni kéne. Erre, vagy bármilyen más problémára azonnal bevesz egy gyógyszert, és ha félóra múlva nem hat, már veszi a következőt - ezzel igen kiborít, mert nem bírja kivárni a hatóidőt, és ezzel pont az ellenkezőjére igazítja a problémát.
Iszonyat gyengén, két kézzel bútorokhoz-falhoz tapogatózva jár-kel a lakásban. Most már nem panaszkodhat, hogy "őrá senki nem nyitja az ajtót". Ami persze egyáltalán nem volt igaz, csak elfelejtette... és ha, mondjuk, 2 napig véletlenül senki nem ért rá menni, abból egy életre levonta a konzekvenciát, és a fenti szavak alapján adta elő egy bármilyen gyanútlan beszélgetőpartnernek... mellyel, mondjuk, minket égetett szegény. Hisz hányszor jártam ott, munkából egyenest jövet, hogy bevásároltam neki - magamnak már nem volt hozzá tehetőségem, gondoltam, majd utána... -, és nem is volt otthon, mert szomszédolni volt két sorozat között... én pedig a lépcsőházi lépcsőn ücsörögtem 1 órát, míg hazajött. Aztán megjött, akkor már beszélgetni illett - és mire hajnal óta én mentem volna hazafelé, már nem tudtam magunknak bevásárolni, mert bezárt a bót... Hányszor...!
Mit mondjak, akkoriban nem esett jól, mikor mindig ott voltunk, ha valóban fontos volt, munka után is, vasárnap meg mindig találkoztunk. Ha valami nagyobb dolgot venni kellett neki, vagy szerelőhöz vinni - Dani intézte. Orvoshoz kísérést is oldott már meg Dani is, nem egyszer.
Most naponta több látogatója is van, így aztán nem tudja elfelejteni és ilyeneket mondani. A hosszú délutánok alatt én nyitok a látogató szomszédoknak, ismerősöknek, és igazán sok telefonja is van.
Okos, értelmes múltú nő létére valahogy nem igazán úgy fogja fel a betegségét, hogy ebből nincs kiút. Gyanítom, azért még "erőlteti" is az állandó evést - szegény apukám is úgy fogta fel, hogy amíg eszik, nem lehet semmi baj. Egy-egy jó étvágyú jóllakása után csodálkozva mereng, hogy "még a végén meggyógyulok"...:(( Vagy szomorúan megjegyzi, hogy "hát... nem erősödöm én semerre!" Mintha... arra várna, hogy megerősödik. Pedig ugye, őelőtte hangzott el a professzori konzultáció. Tudnia kell, hogy a kapott vértől kapott vissza némi energiát, amikor már jártányi ereje sem volt, és hogy az... sajnos, nem tart örökké.
Nehéz az embernek ilyenkor mit válaszolni!
Most olyan furcsa, hogy akármilyen bajom van, soha nem lehetek fáradt, vagy hogy tényleg, itt van az ember munkanélkülin, és abszolút be sincs kapcsolva a tévé, a számítógép szinte csak reggel vagy esetleg késő este, ha van még erőm, "kapcsolódik be". Nem dőlhetek le percre, ha mondjuk, délutánra kipurcantam az ezer foktól, hanem készüljek, induljak, menjek, minden délután.
Egyik jó ismerősöm azt kérdezte levélben, hogy 20-án azért biztos kikapcsolódhattam egy kicsit?! Hogyne, keresztanyámnál néztük két etetés, mosogatás, virágöntözés, szemétkivitel stb. között és közben a délutáni szentmisét és a Szent Jobb körmenetet.
Elképedtem magamban, úristen, kikapcsolódás... pedig hát honnan tudhatná, aki nem csinálta, hogy a beteggondozásban, a készenlétben nincs ünnepnap! Minden nap egyforma! Fáradt, keserű, rezignált, predesztinált - persze, nem a beteg előtt! Akkor mindig vidám vagyok, tettrekész, mindenre azonnal ajánlkozó és ugró! Hiszen megfogadtam, hogy így fogom végigcsinálni.
Másik ismerősöm már többször hívott, hogy menjünk fotózni valamerre. Elejétől fogva tudja a problémát - mégsem érti. NEM tudok.
Nincs Pestre - vagy bárhova - utazás, nincs virágkarnevál, nincs semmi...

Tegnap délelőtt lóhalálában olvasztottam a hűtő-fagyó szekrényemet... roppant igyekeztem, hogy készen legyek, mire menni kell hozzá, előtte vásárlást és szemetesekbe likvidálásokat is beiktatva.
Úgy volt, hogy az övét is le kell, tényleg az a kis hűtő már meg sem kottyant volna. Nem engedte, mert hogy nekem, szegénynek, elég volt már mára az enyém. Az övét majd ma.
De csepeg a csapja is, meg mozog az egésznek a csöve, folyik mellette a víz. Szerelőt kell hívni, mert az ilyesmihez hülye vagyok... aztán  belegondoltam, hogy akkor már hozzám is kihívhatnám, mert itt már legalább 4 hónapja csepeg a konyhai csap - három szivacsot rakok a csepegés alá, mert szörnyen idegesít a hangja, még a szobában is hallom! -, a fürdőszobainál pedig probléma van a zuhany vagy nem zuhany üzemmódok váltásánál... ez eddig nem is volt annyira fontos. Pedig a háttérben is ott vannak a problémák. Sok apró problémától is fejvesztést kap néha az ember, de mikor az igazán megoldhatatlan vagy baromi nehezen megoldható nagyok összegyűlnek, akkor már igen erőltetni kell a kiegyensúlyozottnak tűnő túlélést...

2011. augusztus 20., szombat

Egy hét az életből

Egyszerűen alig lehetséges lopnom napi félórát, mikor van annyi időm és energiám feljönni a netre - előtte negyedórát várni, míg bevánszorgok valahogy a rendszerbe. Nem vagyok képben sehol, százon felül van a nem olvasott mélek száma - elsősorban a közeli ismerősökét jó, ha el tudom olvasni, nyilván főképp ezek miatt megyek fel azokra a félórákra. Hiányzik az írás - de képtelen vagyok. 5-6 küldött anyag (film, esküvői, gyerekvideó stb.) várakozik megnézésre; nagyon érdekelne, de mikor? Ez a jelen bejegyzés több napja készül... pár mondat után elrakom piszkozatba, remélve, hogy másnap hátha be tudom fejezni.
Amit el nem tudtam volna képzelni, most szinte drukkolok, hogy ne legyen állásajánlat - persze ez enélkül sem látszik valószínűnek, de mivel nem látom elképzelhetőnek, hogy másképp gondozzam nagynénémet, ne legyen, mert az életemnek ez a - főleg lelkileg - teljesen kikészítő feladata munka mellett abszolút lehetetlen lenne. Még egy régi munkahely sem tolerálná, nemhogy egy új...

Hétfőn Danival hazahoztuk mindkettőnk keresztanyját, a nagynénémet. Daninak véletlenül(?) cégileg kirendelt 3 nap szabadságába esett e nap. És micsoda szerencse, mert így oda tudott menni előbb, mint ahogy én a kezelésekkel végeztem a gyógyfürdőben, hogy a beteg ne essen kétségbe, hogy még a vidéki hazarendelt is előbb kerül hazavitelre, mint ő. De nem panaszkodhatom az odaérésre: 3/4 10-kor ért véget a kezelésem, és mivel hihetetlen, de azonnal jött a villamos, 1 megállóra volt szükségem és némi sietésre át a Klinikán, hátsó kapun ki, balra párszáz méter, és úttest másik oldalán az Auguszta - 10.10-re ott voltam, amiért a frissen kezelt térdem nem volt valami hálás. Dani fél 10-re ment. Keresztanyám megkapta a zárójelentést már reggel 8 után. Mire mentem, a cucc nagy részét szépen-lassan összepakolták. Bekísértem a beteget a fürdőszobába, ahol felöltözött, míg én seperc alatt összerántottam a maradék cuccot.
Megállapítottuk, hogy hát, igen: ide kellett két ember, arra, hogy hazavigyük. Dani hátizsákot vitt, az tele lett, de azonkívül ott volt a bőröndje, plusz 2 nagyobb és 2 kisebb táska és szatyor. Ezekkel Dani tele lett.
Én pedig csigatempóban vezettem nagynénémet, ki a kórház bejáratáig. Utólag azt mondta, hogy neki iszonyatos hosszúnak tűnt az az út... holott vagy 200 méter.
Odaérkezéskor megnyugodva konstatáltam, hogy á, van itt taxi (a napi látogatások alkalmával mindig elfelejtettem megnézni), mivel két nyitott ajtós taxis is járművükön könyökölve társalgott - ám mire kitotyogtunk, szinte meg sem lepődtem, hogy egy darab sem volt. Mit volt mit tenni, hívni kellett, és imádkoztam, hogy csak nehogy összeroskadjon itt a szerencsétlen beteg ebben a hőségben, mivel pad a közelben egy szál se.
De 5 percen belül jött a taxi, valószínűleg a Klinika elől, ahol mindig is rengetegen állnak. Nem is nagyon értem, itt miért van mindig taxihiány ott meg taxitúltengés: ez is ugyanolyan klinikai rész.
Utólag megállapítottuk azt is, busszal neki most semmiképpen nem ment volna ez az út! Még ha a kapott vér fel is erősítette kicsit, ez a felerősödött "maximum" sem lett volna elég egy tömegközlekedéshez.
Hazaérve hozzá leültettem, mire nem tudta, hol van... minden iszonyúan szokatlan volt neki, nem ismerte ki magát az otthonában... órákig csak pakoltam, mosogattam, szelektáltam, majd megérkezett szerencsétlen anyám gyalog, mert légvonalban kb. 4 buszmegálló lenne, amennyire lakik, de nincs konkrét buszösszeköttetés. Úgy tud jönni, hogy felét megteszi busszal, a másik felét meg gyalog kénytelen. Ő egy évben 2-3-szor, ha nagy kínkeservvel képes erre! Szinte kibírhatatlan mozgásszervi fájdalmai vannak, melyet csak állandó gyógyszerezéssel képes elviselni. Most mégis: mire képes az akaraterő, a testvére miatt, meg hogy engem is sajnál... és tudja, nekem is csak 24 órából áll a nap és nem vagyok egy nagy fizikum, mentesíteni akart kissé, mondjuk, azáltal, hogy megfőzött neki és elcipelte.
Nagynéném nagyon keveseket eszik, de pár óránként valamit, ha csak egy banánt vagy joghurtot, de kell neki, s ezt tisztítva, szeletelve tányéron elébe rakom, az apró szendvicseket elkészítem, felkatonázom, a meleg kaját mikrózom és elé ültetem.

Még egész héten járnom kellett a gyógyfürdőbe a kezelésekre, utána többnyire bevásároltam magunknak és neki is, ami épp hiányzott. Otthon gyorsan valami egyszerűt főzök magunknak és dél körül eszek pár falatot (ez egyben reggeli is, ezzel elvagyok estig), közben kimos a gép vagy nagynénémre, vagy anyámra, kiteregetek és szinte indulok is. Kora délután átmegyek, általában 8 előtt jövök el tőle. Anyukám párszor elvergődött hozzá délelőtt, hogy akkor se legyen egyedül, mert az egyedüllétől is bepánikol - s mikor én megyek, leváltom őt, aztán izgulhatok, hogy ő hazaérjen épségben! Jaaaaj...
Kedden átmenve 2 után átolvastam az egész paksaméta orvosi zárójelentést, hogy teljesen képben legyek, és elmentem vele a háziorvosához, aki hitetlenkedve hüledezett, milyen gyors és agresszív volt ez az egész leépülés. Nagyon együttérez ő is, hiszen nagynéném az a ritka fajta ember, akinél nem azon múlt a betegség, hogy nem ment bármivel azonnal orvoshoz, vagy nem teljesített volna bármiféle kontrollt. Őrajta aztán nem múlt - és tessék.
A háziorvos is egyetértett abban, hogy teljesen felesleges tortúra az onkológiai béltükrözéses javaslat ebben a stádiumban, és ahol már a hasi CT teljesen világossá tett mindent. Egyértelműen kínzás a harmatgyenge, többféle áttétes beteg számára. Azzal együtt, hogy megelőző nap egyáltalán nem ehetne, ellenben 6 nagy adag speciális, többezer Ft-os hashajtó cuccot 4 liter vízzel kellene kötelezően meginnia a teljes béltisztítás miatt, a tükrözés előtt. Szerintem már ez halálos lenne számára, és akkor még plusz a vonszolásos taxiztatás, az egész napos várakoztatás-ücsörögtetés.
A háziorvos megígérte a segítséget a végső, elviselhetetlen fájdalmak elkövetkeztével... amitől én nagyon rettegek. A tehetetlenség előre elkeserítően nyomasztó. Azt sem tudtam, hogy semmilyen vitamint nem szedhet az ilyen beteg. A 22-ére kiírt második szürkehályogműtétet pedig valóban el kell felejtse - ennek sincs értelme kitenni őt.
Az orvostól hazaérve új ágyneműt húztam, őt pedig teljesen lefürdettem - előző nap, a hazajövetel napján nem volt rá képes, csak "macskamosdásra". Ez nem volt egyszerű, csak álltában, ahogy kapaszkodott, tudtam megtenni, többször végigmosva, amiért nagyon hálás volt, hogy lemostam róla a "kórházszagot".
A kórházban az egyik éjjel, amikor botorkált ki a fürdőszobába, hatalmasat esett a kórteremben, a szobatársai nem tudták felemelni, két nővér rohant be és úgy szedték fel a padlóról... vajon minek köszönhető, hogy nem tört semmije?? Mert azt csak elképzelni is szörnyű, hogy most még ebben az állapotban bármije is eltörik... ellenben valószínűleg ennek következtében van tele itt-ott zúzódásokkal.

Igyekszem mindig kéznél lenni, minden kívánságát teljesíteni, kiíratom és kiváltom a gyógyszereit, rendezem a bevásárlást, befizetem a csekkjeit, hordom haza a szennyest, mosom, viszem vissza a beszáradtat, mosogatok, felmosom a padlót, locsolom a rengeteg erkély- és benti virágjait, ma, 20-án pl. pedikűrös voltam, mert nem tudja a lábkörmeit levágni... Lábai teljesen dagadtak, kenegetem aloé verás sprayvel. A hőség ellenére nincs melege, magára húzza a takarót. Néha hasi fájdalmai vannak, akkor magától nem jutna eszébe a fájdalomcsillapító, szólni kell, hogy vegye be. Ma tudtam meg, hogy lényegében 2 hónapja fekete a széklete, ami... egyértelműen vért jelez.:(( A hashajtásra viszont nagyon vigyáz, ez megrögzült benne, hogy a szorulás az ominózus bélszakaszon azonnali elzáródást okozhat.
Emlékezete kihagy. Nem emlékszik vagy rosszul emlékszik dolgokra. Néha azt hiszi, nem otthon van, és olyanokat gondol, hogy "majd ha hazamegyek, ezt vagy azt csinálok"... majd rádöbben, hogy hiszen otthon van... de olyan hosszú volt számára ez a hét a kórházban, hogy nem igazodik el a saját lakásában.
Fogadom a látogatóit - volt olyan, aki a kórházban is meglátogatta, és nagynéném hüledezett ennek az ismerősének, mikor szóba került, hogy az meglátogatta a kórházban, hogy hát tényleg, ő kint volt nála a kórházban? Természetesen az ismerőssel akkor pedig beszélgettek is... most meg nem emlékezett rá, hogy az meglátogatta.
Érzékszervei nagyon lelassultak. A tévét, rádiót iszonyat hangerővel nézi-hallgatja.
Két tennivaló között melléülök, és nézem vele a sorozatát, amit imád. Ez is megnyugtatja.
Saját életem és háztartásom háttérbe kerülését minden zokszó nélkül elfogadtam. Ez a legkevesebb, amit tehetek érte. Tudom, ha egyszer elmegy, egy nem kis részem is vele megy...

Köszönöm a kedvesemnek, aki ritka ember, mert megérti, hogy hónapok óta nem találkozunk... először olyan, majd ilyen okokból. Sem a névnapomkor, sem az 5 éves évfordulónkkor, sem aug. 20-án, a második legközösebb ünnepünkkor, és talán a 3 héten belül bekövetkező, mindkettőnk születésnapján sem. Nem tudom itthagyni beteg nagynénémet lelkifurdalás nélkül nemhogy 2-3, de 1 napra sem. Ha azalatt történne vele valami, sosem bocsáthatnám meg magamnak. És köszönöm, hogy nap mint nap próbál végtelen türelemmel felvidítani és mellettem áll lelki támaszként.
Köszönöm azon kedves barátaimnak, akik gyakran biztosítanak együttérzésükről, és tolerálják, ha még arra sem vagyok képes, hogy hamar, vagy legalábbis belátható időn belül válaszoljak leveleikre...
És... bár lehet, egy kívülállónak furcsának tűnik, de perpillanat odáig "süllyedtem", hogy köszönöm, hogy elbocsátottak...

Szülinapodra

Az ünnep, a virágkarnevál most nem "rólunk" szólt.
De pár sort megérdemel a tény: ma 30 éve, 12 órás vajúdás után a kora reggeli órákban született egy rózsaszínbe hajló porcelánarcú, (akkor még) szilvakék mandulaszemű kislány.
A születésnapján egy néhány éve írt verssel kívánom neki a lehető legjobbakat...
Szilvikém, Isten éltessen! Remélem, lesz még ennél sokkal boldogabb születésnapod!

* * *

Augusztus 20.

Ünnep a mai nap,
ünnepel az ország,
a történelmen túl is
látványos a világ.
Mozgalmas és harsány
pörgő kavalkád,
szemgyönyörködtető
virág-milliárd
és kacaj, jókedv,
ezernyi tarkaság...

S én emlékezem
egy kórházi szobára,
hol hajnal virradt
a gyötrő éjszakára.
Az égből arany áradt
szét a világon,
amikor érkeztél
ez ünnepre, kislányom.

 Képen a dédmamával


Anyám unokái (balról Szilvi)


2000 - Ballagás után

2011. augusztus 14., vasárnap

A baj nem jár egyedül

Nagynéném hihetetlenül hamar legyengült, leépült, hasi fájdalmakról panaszkodott, majd hétfőn kapott egy beutalót a III. belklinikára, ki az Augusztára. Én már előző hétvégén kértem, hogy ha bármilyen beutalót kér/kap a háziorvostól, úgy kérje már, ha lehet, hogy 10-11 utánra, hogy el tudjak menni a saját reumakezelésre és utána kísérni őt. Természetesen 8-ra kapta... Szerintem nem volt olyan állapotban, hogy egyáltalán eszébe jutott volna, hogy szóljon az időpontról.
Minden lelkifurdalás elővett, hogy mit csináljak, de szerencsére még a háziorvos várójánál egy jó egészségi állapotban lévő volt osztálytársnője látta, milyen támogatandó állapotban van, és némi beszélgetés után azonnal felajánlotta, hogy kimegy vele másnap reggel!
Azóta már többször megköszöntem neki én is, hiszen lelkiismeretesen és keményen, aktívan ott volt vele végig az alapvető vizsgálatok alatt, míg nagyjából délben el lett döntve, hogy ebből befekvés lesz.
Beszéltünk nagynénémmel telefonon - nagyon dekoncentrált és zavart, gyenge volt a beszéde, viszont tudtam a feladatom, és innentől kezdve egész du. rohangáltam. Mindig is volt a lakásához pótkulcsom, "mert sosem lehet tudni", mondta. Még  kb. 15-20 évvel ezelőtt kb. 3-szori alkalommal  7-10 napos belföldi üdülései alatt naponta jártam hozzá virágot locsolni, valamint azidőben a kanáriját áthoztam magamhoz, és itthon láttam el (még nem voltak macskáim, csak Kleofás, a teknős és Rebi, a nimfa), mert az is volt neki, sőt, igen sokáig élt az egyszem Pityi...
Na, most vért izzadtam, míg egyedül be kellett hozzá jutni. Összeszedtem mindent, amit mondott, pluszban felhívtam és átmentem a szomszéd házban lakó idős barátnőjéhez, akinél régebben letette azt a bőröndöt, ami majd neki akkor kellhet, amikor kórházba kerül. Nos, elhozva a bőröndöt, ennyi idő után bizton állíthatom, abban nem sok minden volt, ami valóban kell a kórházhoz. Amit aznap személyesen elvitt magával, még azzal ért a legtöbbet, de azóta egész héten, napi szinten többször kiderült, hogy a legalapvetőbb cuccokról, mint pl. pongyola, tisztálkodási szerek, WC-papír, pzs, szalvéta, kiskanál, alapvető kozmetikumok, megfelelő papucs - elfeledkezett.
Mint kiderült, reggel is vitt magával egy papucsot, a bőröndben is volt papucs, de egyik rosszabb, mint a másik, kicsi, illetve lábujjközi strandpapucs, ami neki zoknival valahogy... na mindegy, életemben nem láttam lábujjközes papucsban! Egy viseltes, de legalább használható papucsát csütörtökön vittem be, mivel azelőtt szólt. Közben szegénykémnek szakaszosan jutnak eszébe a dolgok, és mikor már épp megvettem a boltban, amiket mondott, félórákig "törtem be" a lakásába ezér-azér, utána kezdhetem elölről.
Locsolom a virágait bent és erkélyen, ürítem a postaládát, kiveszem és befizetem a csekkjeit... folyamatos telefonkapcsolatot istápolok a házban lakó, őt kedvelő ismerőseivel, barátnőivel, régebbi, hivatalosan heti 1-2 alkalommal segítséget adó gondozójával - akár napközben, de leginkább az estéim telnek ezzel. A rokonokkal, ha máshogy nem, a tömegközlekedés idején tudatom a fejleményeket.
Sajnos, ezek végül is csak a lényegtelenebb gyakorlati tények.

Ahogy bekerült, az első napokban folyamatosan kapta az infúziót, mivel szinte képtelen volt enni. Ezt már otthon is panaszolta az utolsó napokban, hogy néha hiába éhes, mint a farkas, mégsem tud enni. Pedig ő mindig nagyon is odafigyelt a percre pontos étkezésre! Most meg csak rágja, rágja a falatot, és nem bírja lenyelni....
Az első hasi UH után szegény rögtön a kezelés után elhaló hangon hívott, hogy a professzornő beszélni akar a legközelebbi hozzátartozójával, és hogy mivel az személy szerint leginkább én vagyok, kéri, hogy még délelőtt jöjjek be. Igen ám, csak a kezelés után már hazafelé félúton kaptam a hívást. Mint mondta, két órája elküldetett egy vállalkozó szobatárssal egy sms-t az ő telefonjáról - mivel ő (nem vallaná ám be, de sajnos) nem ért a telefonhoz, pedig évek óta tanítgatom neki (és Dani is) teljesen eredménytelenül, szegénykém annyira immunis rá, hogy egy sms-t sem tud megnézni -, szóval, megkaptam-e. Hát persze, hogy nem kaptam meg. Hibáztatta is a szobatársat, hogy akkor minek vállalja el, ha nem tudja megcsinálni... stb., de aztán mondtam neki, hogy nem biztos, hogy ő volt a hibás, és csak segíteni akart - ezt kell értékelni! Aztán saját maga jött rá, hogy nyilván ő maga volt a hibás: az anyám telefonszámára bökött a noteszében - mivelhogy 2 szemműtét közt lenne elvileg, így látni sem lát -, amire elküldette a szobatárssal az sms-t... (mivel nem a telefon névjegyzékéből keresi elő, hanem beüti a számokat a noteszéből - így a szobatárs is csak azt tudta, hogy elküldi arra a címre, amire nagynéném mutat).
De ezen én már nem csodálkoztam, ismerem őt. Nyilván a mobil a hibás, nem ő, szegény feje...

No, szóval a rossz helyre ment sms hollétét anyámtól tudtam meg, ő ui. magára vette, lévén a keresztnevünk ugyanaz! Ő azt hitte, neki szól, és kétségbeesett, felhívott, hogy hogy megy ő oda ki még délelőtt! Akkor megnyugtattam, hogy én lennék a címzett, az sms után két órával hívott keresztanyám, hogy megkaptam-e azt... Csakhogy már félúton voltam haza. Rohamút volt, a lakásába és boltba a kéréseivel, s postafordultával rohantam vissza egy másik busszal ki az Augusztára... Fél 1-re értem ki, nem is volt rossz menet!
Még mielőtt bementem volna hozzá, megkerestem a professzort. Ő elmondta, mit lát a hasi UH alapján: sajnos, semmi jót. Mindenféle gócokat, megvastagodásokat... s mivel 100 a vérsüllyedése, magas a cukra (sosem volt cukorbeteg), felborult az enzimháztartás és a májfunkció, irtózatos gyenge és eleve a kora... a rohamos állapotromlása - így úgy gondolta, hogy az ő korában és ebben az állapotban nem kínoznák a béltükrözéssel, helyette egy hasi CT lenne. Mindenesetre most, ahogy kinéz, mondja, akár egy heveny gyulladásos góctól kezdve daganatig bármi lehet. A hasi CT után legközelebb pénteken tud közelebbi eredményt mondani.
Kérdeztem, mennyit mondhatok meg ebből a nagynénémnek. Mondta, hogy nekik kötelező a beteget tájékoztatni, és ő ezt reggel el is mondta neki - de kérdés, hogy nem tudja, mennyi jutott el hozzá, mert koncentrációzavara és memóriakiesései, érzékszervi hátráltatottságai miatt esetleg nem tudja felfogni tartósan ezeket a dolgokat, ezért is akarta ő a hozzátartozójának is ezeket elmondani...
Másnap megtörtént a hasi CT. Délután voltam nála Danival, akkor vérátömlesztésre vártunk. Viszonylag jó állapotban volt, több dolgot elrendeztünk nála, majd eljöttünk, és estétől éjjel 11-ig kapta a vért infúzióban.
Aztán következő nap, pénteken épp a kezeléseim alatt hívott volna két alkalommal (nekem olyankor rezgőn van, mivel betartom a kiírt szabályokat, és kezelés alatt különben sem igazán lenne ildomos kiírás nélkül sem telefonálgatni), holott elvileg tudta, hogy ott vagyok, de mégis utólag csodálkozott - hiába, elfelejti! -, hogy nem vettük fel se én, se anyám. Anyám kertes házban lakik, vannak dolgai mobiltávolban is, és hát nem szokta még meg, hogy az otthonka zsebébe tett mobillal kellene szöszmötölnie, akárhol van dolga...
Így aztán öcsémet érte el. Aki azért nem volt annyira képben... de szerencsére éjszakás volt, így vállalkozott rá, hogy mivel a professzornő a legközelebbi hozzátartozókkal akar beszélni, így, ő autós egyedül, hát valahogy összehangoljuk hármónkat három helyről, hogy kijussunk - lehetőleg ugye, délelőttre kérettünk - az Augusztára. Nem volt könnyű, én már egyszer megjártam a Nagyerdőt, plusz rendeznivalóim is voltak nagynéném számára, plusz anyukámnak is rendeznie magát, hogy járóképes legyen... mentek a körtelefonok feszt. Végül öcsém összeszedett minket, és fél 12-re már ki is értünk az Augusztára.
Ott, mivel én egyedül ismertem már a járást 4. napja, lejelentkeztünk a belső recepciós pultnál. Amint némi telefonálgatás és keresgélés után kiderült, a profnő ebédelni volt, így ezalatt bementünk nagynénémhez. Ahhoz az elesettséghez képest, ami az előző napokban látszott rajta, határozottan élénkebb, koncentráltabb, erősebb volt. Ez nyilván a kapott vér hatása!
Egy negyedóra múlva jött a professzornő egy fiatal doktornővel, és így, ezen módon, a beteg jelenlétében, vele együtt akart mindannyiónkkal beszélni!
Elmondta a tényeket, a hasi CT eredményét: vastagbél jobb oldalában hatalmas daganat, amely jelen pillanatban egyben gyulladásgóc is! Áttétek - vastagbél közti szövetek megvastagodása, májon legalább 3 áttét, emiatt rossz májfunkció, felborult enzimháztartás, és a tüdő...
Keresztanyámnak épp 10 éve volt a tüdőműtétje, ami, mint tudja a család, rosszindulatú, de hála istennek a lehető legkorábban észlelt daganat volt. Emlékszem, mikor műtötték, másfél hétig oda jártunk anyámmal - de külön-külön - kánikulában, nap mint nap, ugyanennek a hatalmas épületnek a másik végébe. Én szabadságom alatt, saját hasi műtétem után pár hónappal.
Profnő szerint IS, az a gyógyulás maga volt a csoda (szerintünk is, mindig!), hogy azóta 10 év eltelt viszonylag gond nélkül! A sok kontroll után pár éve egyszerűen gyógyultnak nyilvánították és nem kellett járnia további kontrollokra sem. ÁM, most mégis ezzel hozták összefüggésbe az egészet...
NEM javasolnak műtétet. Nincs értelme. Persze nyilván kötelességük átküldeni az onkológiára. Így míg a mentősök jöttek és közölték, hogy EGYvalaki mehet a beteggel kísérőként, én hazaküldtem öcsémet, hogy vigye haza anyámat - én majd megyek keresztanyámmal. A mentősök hordszékbe kapták őt, majd ki, s azzal együtt fel a mentőbe. Oldalt engem is felsegítettek.
A mentősök elmentek nyilván, a betegkísérő srácnak pedig elvileg várakoznia kellett volna velünk, és ha kell, őneki kellett volna betolnia a beteget. De az, sürgős dolgára hivatkozva pár percen belül elhúzott, hogy majd siet vissza, DE ha közben behívnának, ne felejtsünk mentőt kérni... Nyilván esze ágában sem volt visszajönni. (Szobatárs szerint: nem adtunk pénzt...)
Több mint két órát várakoztunk a péntek délutáni, egyre inkább kihalófélben lévő onkológián, és úgy tűnt, tökéletesen átnéz rajtunk mindenki... a baj az volt, hogy hangszórón szólították befelé a civil betegeket, mi voltunk az egyetlen kórházbeli tolókocsisok - akiket állítólag előrevesznek. Közben végig beszélgettünk nagynénémmel, akin valamiféle furcsa nyugalmat láttam...
Mikor két óra elteltével valaki asszisztensféle kijött, odamentem érdeklődni, hogy mégis, mi a hármas belről itt várakozunk x ideje, és lassan kihal az épület, a betegszállítók itthagytak, valamint kipróbáltam: nem tudom a kocsit tolni, csak centinként kibicsakolva; holott nekünk azt mondták, nem sok idő az egész. Tehát kérdezném, mégis mikor kerül ránk a sor? (És miféle érzés, kétségbeesés lenne nagynénémen, ha történetesen én nem kísértem volna el - ui. ez a vizsgálat délelőttre volt írva, amikor még nem voltunk itt! Akkor is ugyanezt játszották volna?)
Egy perc múlva bent voltunk, még betolni is segítettek a betegszéket.
Az ottani főorvosasszony sem mondott nyilván semmi jót.
Olyan az állapot, hogy sem műtétet, sem kemoterápiát, sem sugarat már nem tudnak ajánlani. De hát ez még a laikus számára is nyilvánvaló! Szenvedjen, húzzák-vonják, legyen még rosszabbul, mint alapból - hát mi értelme ebben a stádiumban, ebben az állapotban és korban, ekkora súlyos áttétekkel?
Azért, mert valamit illik és kell, ezért még kitalálták a béltükrözést (hiszen az még nem volt!) - annak kíméletlensége és nagynéném kora, gyengesége miatt ajánlották fel eredetileg és ahelyett a hasi CT-t!!, ami meg is volt! -, hogy hát mégiscsak, és szövettan meg minden...
De könyörgöm, tegyük ki 82 évesen, legyengülve ennek, a laikusok számára is hülyeségnek és értelmetlen dolognak tartott felesleges szenvedésnek, hogy béltükrözés?? Akkor, amikor már mindenfelé áttétek vannak?
Keresztanyám szemével kérdezte tőlem kétségbeesve, hogy "mit csináljak?!?!?!" Én csak elkeseredetten ingattam a fejem. Az onkológusnő azt mondta, hogy gondozásba veszik, és a béltükrözés szövettanának eredménye után majd kitalálják, milyen gyógyszer vagy mi lenne a leghatékonyabb a... mittomén, nem is érdekes...:(
Ezután mentőért szóltunk, hogy vigyen vissza bennünket, már jöttek is félóra múlva... de ehhez a már kihalt, péntek délutáni onkológiai ambulancia utáni folyosóra kitolva még több mint félórát vártunk. Szerencse, hogy nyugtatóként szolgáltam a betegnek. Ráadásul megcsodáltuk V. Majzik Mária négy hatalmas domborműalkotását, mely a négy őselemet ábrázolja, s 2008-ban adták át az onkológia épületében, a művész 11 alkotása között.
Mikor nagynéném reklamált a mentősöknek, hogy a beteghordó is itthagyott bennünket, én meg megjegyeztem, hogy igen kellemetlen érzés volt rájönni, hogy nem bírom betolni székestül a beteget, és hogy a beteghordó azt mondta, sürgős dolga van, de siet vissza, persze 2,5 óráig sem annyira tolta vissza a képét - nem ezért kapná-e a beteghordó a bérét?; akkor a jókedvű, nagydarab mentős bólogatott, hogy persze, de vígan és bizalmasan végigsimítva engem megkérdezte, hogy asszonyom, ha maga már van 40 éves, tudhatná, hogy nincsenek tündérmesék...
Nem nagyon volt kedvem ebben a helyzetben humorizálni.
Miután keresztanyámat helyére vittük, várta a hideg ebédje, amikkel én elrohangáltam, hogy hol lehetne megmelegíteni... (ja, és leadtam az onkológiai véleményt). 1-2 felesleges kör után megtaláltam a megfelelő szolgálatkész embereket, akik megtették ezt, és láttam, hogy legalább valamennyit eszik a beteg. Míg a húsgombócleves levét ette, a második fogás párolt, sovány húsát felvágtam csecsemőetetéshez illő darabokra... Utána még elbeszélgettünk a szobatársakkal, elvittem szemeteket, összepakoltam körülötte, megigazítottam az ágyat - és bejött a professzorasszony...
Ő is idézte az onkológiai véleményt, többek között a béltükrözést. Én megkérdeztem őt, hogy szerinte lenne-e ennek értelme, tekintettel arra, hogy 1. nem kellemes; 2. a beteg, ugye, legyengült, idős; 3. pont ezt helyettesítette volna a hasi CT.... és hát 4. nézzük reálisan: attól még a többi helyen ott vannak az áttétek! A máj eleve nem igazán műthető, főleg, hogy 3 helyen is van rajta áttét. Profnő szánakozóan kedves arckifejezéssel egyértelműen résztvevően bólogatott... de hát ez az onkológiai vélemény, nekik ezt abszolválni kell.
Ők mindenesetre megkérik az időpontot arra a vizsgálatra, hogy meglegyen (de magánemberként úgy vettem le, hogy megértik, ha ebbe a beteg nem megy bele). És akkor részükről hétfőn délelőtt haza is mehet a beteg. A kapott időpontban pedig, ha mégis úgy dönt, majd a II. belen kell jelentkezni, a Klinikán, megelőző nap 6 adag speciális hashajtó+4 liter vízzel kihajtatnia magát stb., a szövettaneredményért majd visszamenni, s azzal jelentkezni az onkológián. Itt most már tényleg elvégeztek minden vizsgálatot, nagynéném vért kapott, amitől jelenleg kifejezetten jobban van, élénkebb, jobb kedvű; az más kérdés, hogy nyilvánvalóan mindnyájan tudjuk, ennek a hatása nem tart örökké.
Már délután fél 5 volt, mikor egy szobatárs kávéért indult, megkérdeztem nagynénémet, nem akar-e ő is egyet, mert hozok neki. Gondolkozott, aztán akart. Holott egész héten nem ivott. Úgyhogy lementünk a szobatárssal az automatához, vettünk kávét - magamnak is egyet, rájöttem, mennyire hiányzott, egész nap csak a kezelés és kórház közti rohanásban egy fél tökmagos pogácsát ettem, szemem is szúrt, fejem is fájt, de az adrenalin pörgetett egész nap.
Aztán lassan elbúcsúztam. Már a buszvárás közben felhívtam anyámat, majd hazaérve este fél 11-ig, mint a recepció. Két mobil és a vonalas csörgött felváltva, de így is volt két fel nem vett telefon, mert épp nem lehetett volna. De végül is, mióta szegénykém bekerült, azóta minden este ezt csinálom. Barátnői, jó szomszédjai, ismerősei és hát a hozzátartozóink érdeklődnek és biztosítanak együttérzésükről.
Anyám ki volt akadva, nem szokott hozzá ehhez, hogy a beteg állapota közösen a hozzátartozókkal ÉS beteggel együtt kitárgyalandó, hogy tehetett ilyet a professzor stb.
Megnyugtattam, hogy ez már nem új törvény. Apám esete óta majd' 30 év telt el! Anno ő 81-83-ig volt ugyanebben, és akkoriban még TILOS volt elmondani a betegnek azt, hogy rákos. Utolsó percig hazudtak neki - minden egyes orvos, akinek a kezébe került -, akkor így kellett! A hozzátartozó is akkor tudta meg, ha külön direkt érdeklődött, de felhívták a figyelmét arra, hogy a betegnek nem szabad tudnia a halálos diagnózist!
Már más világ van: az orvosoknak kötelességük elmondani az igazságot. És szerintem jobb is így. Mindenki tudja, mire számíthat, fel kell készülnünk, mit és hogyan fogunk tenni, nem kell színészkednünk és félnünk: nehogy valaki elszólja magát. Egyébként is, keresztanyám csak öreg, beteg és lelassult; de nem hülye.

Tegnap, szombaton is voltam nála. S az előzőekre - hogy így a jobb - bizonyíték a keresztanyám véleménye az egészről: amikor pénteken összegyűlt a családja (a testvére - anyám - és annak két gyereke - öcsém és én) mellette, s jött a professzorasszony és elmondta az egész kórismét, neki, benne akkor lezárult valami. Onnantól tudja valamelyest belenyugvással és beletörődni akarással kezelni az egész dolgot.
Ő beleszületett hívő keresztény lélek. Beszélt nekem arról, hogy mióta itt van (a kórházban), NEM tud imádkozni. Egyáltalán. És mikor pénteken ez a beszélgetés megtörtént, plusz az onkológia, és az azt követő professzori beszélgetés velem, őmellette - megtörték a jeget: egész éjjel nem aludt egy percet sem (persze az új vér, felgyorsult vérkeringés, a kávé!), és egész éjjel "beszélgetett" az istenével.
Szombaton azt láttam: (egyelőre) békés, kisimult az arca, melyen nincs nyoma lázadozásnak...

Szörnyű... és hihetetlen.
Ő, aki olyan nagy tudású, rendíthetetlen, művelt, pörgős, aktív, szervező, segítőkész, érdeklődő, intézkedő, összetett érdeklődésű, okos közgazdász nő volt... most egy kicsi, tönkrement, kiszolgáltatott, esendő, halálosan beteg kis öregasszony...

2011. augusztus 13., szombat

Kezelések és bajok

Ez a hét szörnyű volt - nem a reumakezelések miatt írom ezt! -, és még az is lesz... nem tudom, meddig... de csak sorjában. Először a kezelésekről...

Az önmagában is elég lenne, hogy 10 alkalommal kijárok a gyógyfürdőbe, kétféle kezelésre, korai kelésekkel: időpont mínusz 3 órai kelés. Mivel a reumán rákérdeztek, mi vagyok és hol dolgozom, még ehhez a kérdéshez mostanában annyira nem szoktam hozzá, hogy némi zavar után lehajtott fejjel rebegtem, hogy mi voltam, de most regisztrált munkanélküli vagyok. Nyilván ennek következtében, ugye, ráérek, és kora reggeli időpontokat kaptam. És szintén ennek következtében - gondolom - ingyenes kezelést... na, legalább valami haszna is van a kirúgási állapotnak, szavam nem lehet.
A rendszer szerint az effajta kezelések negyedórás beosztásokba vannak sorolva, nekem kétfajta van, igyekeztek úgy sorolni, hogy egymás után következzenek. Eszerint mindennap változik az időpont és mindkét kezelés helye is, akár emeletenként is. A kettő között, ha az első bármi miatt (eddig soha nem miattam) csúszik kicsit, néha alig van az embernek ideje odarohanni a másik helyre.
Gyakorlatilag úgy keltem, mint mikor dolgozni jártam, 5 (és fél 6 között változóan) körül, mert az erősen és folyamatosan variált városi közlekedési "gyakoriságot" alaposan lecsökkentették, így tanszünetben gyakori jelenség, hogy egyfajta busz még hétköznap is, napközben csak óránként jár! És akkor a fürdő ehhez képest rohadt messze van, nem elég, hogy keményen a buszhoz igazodni, utána még villamos, ja és a kezelések előtt nem árt 10-15 perccel előbb megjelenni, mert pecsételtetni kell, ahhoz sorbaállni, és ki tudja, hányan vannak, akik többhetes időpontokon vitatkoznak épp azok előtt, akik csak pecsételtetni akarnak; valamint az ilyen, hozzám hasonlóan egyáltalán nem járatos személyeknek szerencsétlenkedve megkeresni a kezelések helyszínét.
Az egyik kezelés iontophoresi, amit a derekamra-hátamra kapok. A másik pedig térd-UH.
Így 5 nap után sikerült(!) összeszedni magam, mindennap idő előtt odaérni, a kezdeti bénáskodás után már valamelyest normálisan úgy tenni, mint aki tudja is, hova, mit és merre. A kezelések nem kellemetlenek. Akik végzik, különbözőek, mint általában az emberek - ám nagyrészt kedvesek, humánusak. Én pedig jelen állapotomban meglehetősen alázatos, a végtelenségig alkalmazkodó, beszélgetést nemhogy soha nem igénylő (nemhogy még netán akadékoskodó), minden jó szóért hálásan mosolygó beteg vagyok.
Nyilván akkor is én vagyok a megtestesült alázat, ha olyan kezelőhöz kerülök, aki épp ingerült vagy rossz napja van, és tapasztalatlanságból eredő bénaságomat - miszerint pl. nem tudom magamtól kitalálni, melyik az 582-es fülke 10 egyforma közül, mivelhogy nincs rájuk írva - ki nem bírná virágnyelves szúrás nélkül.
A kezelések következtében még semmi különöset nem érzek. Ugyanúgy működök, mint eddig... Ez nem gond, sőt, ha rosszabbodás jeleit érezném, az volna a természetes, mert az az általánosabb. A derekam-hátam kezelője azt mondta, hogy sőt, az lenne jó, ha most a kezelés alatt "bedurranna". (Ezt viszont jelen egyéb körülményeim miatt most inkább kihagynám, mert muszáj, hogy NE!) A kezelés előnyei általában majd annak végeztével tapasztalhatók.
Azt az első nap megmondták mindkét helyen, de elsősorban a térdkezelésnél, hogy persze hatásosabbak lennének ezek a dolgok, ha tudnék azért valamennyit napközben pihenni. Na mondjuk, ez, sajnos, nem jöhet szóba, nem jöhetett...

Az első mondatot, amivel kezdtem ezt a mai blogot, azért írtam le spontán, mert a kezeléssel egyidőben lett az egyedül élő, 82. életévében lévő nagynéném állapota olyan, hogy napi többszöri segítséget és folyamatos éberséget, azonnali ráérést és igénybevehetőséget igényel, amint arról már egy előző blogban ejtettem pár szót.
Mindig is eléggé nyűgös volt szegénykém egészségi szinten, egészen a hipochondriagyanússágig, ezek mellett viszont valóban sokféle baja, több (szerintem rengeteg) műtétje (kisebbek-nagyobbak), valamint törései, kezelései voltak. Mióta megvagyok, ugye, folyamatos kapcsolatban állunk, így mindig hallottam frontérzékenysége következtében fellépő fájdalmairól, melyeket kitapasztalt és valóban hitelesek is; csakhogy így mindenféle fájdalom és változás jó darabig a frontok rovására lett írva!
Kedden kórházba került... és most azóta már tudjuk, nagyon... nagyon nagy a baj.:(

2011. augusztus 7., vasárnap

Tablóképek

Többször is beszkenneltem, illetve régebben lefotóztam és úgy tettem gépbe a tablóképeimet, különböző régi ismerősök-osztálytársak kérésére, mivel hogy az övékéi elvesztek. Szívesen megtettem, pláne, hogy ezáltal e régi képek saját magamnak is elérhetően digitális állapotba kerülnek. Megkapták az ismerősök, mert néha akadt, aki időről időre kérte, majd az enyéim vesztek el, mert az ördög nem alszik: az én gépem is került olyan állapotba időnként, hogy elvesztek dokumentumok, képek, hajaj! Ha elhanyagolja, halogatja az ember a többfelé való lementést/kiírást, akkor sajnos, ez bármikor megtörténhet.

Általános iskolailag egyetlen találkozónk volt megtartva, az 5 éves. Még élt Ica néni, az osztályfőnökünk, és a találkozó az Újvigadóban volt rendezve. Azért elég rendesen összegyűltünk, csak azután már annyira szétszéledt az osztály, hogy nem volt ember, aki vállalja, hogy összeszedi, felkutatja az osztálytársakat.
Gimnáziumilag volt egy 5 éves (Szabadság étterem), egy 10 éves (ezen nem voltam pocaklakos miatt - de egy osztálytársnál volt megtartva), egy 25 éves az iskola szervezésében, és egy 30 éves, melyet szintén egy osztálytárs rendezett magánál.
Mikor a 25 éves érettségi találkozóra készülődtünk, akkoriban tudtam meg - holott már régebbi történet -, hogy amikor egy időben valami költözés volt a gimi felújítása alatt, utána egyszerűen "nem lett meg" pont a mi osztályunk tablója!
A 25 éves találkozónak az iskolai hivatalos formáján 4 negyedik osztály vett részt. Az osztályonkénti "privát", tereferés találkozó után az ebédlőben az előre jelzett létszám alapján voltak a 4 osztály számára megterítve az asztalok, és minden osztály mögé külön asztalokra feltették az illetékes osztály nagytablóját. A mienk hiányzott...:( Kár érte. És miért pont a miénk? Emlékszem, attól függetlenül, hogy jól éreztük magunkat az emlékek felelevenítése által, de mégis olyan elárvultnak éreztük magunkat: minden osztálynak ott volt az ofője, a mienk már sajnos, nem jöhetett. Nem ült velünk tanár. Ezenkívül mi voltunk a legkevesebben, talán 9-en! A többi negyedik osztály ehhez képest hatalmas létszámmal vett részt. És hát - természetesen, a mi nagytablónk hiányzott.
Az iskolai rész után fagyizni ültünk össze a Gara cukrászdában, majd este az akkori Spaten (?) sörkertben, gyertyás asztaloknál folytatódott a zenés buli, finom "egyenvacsorával", tánccal (aki akart), aztán az italokat saját zsebből fizette a jónép (az egyenvacsorát is, csak az előre fizetendő volt részvételi díjként).

Szóval az ilyen balesetek miatt becsben tartom a kicsiket. Szerencse az albummániám, mert így annyi - 6 - költözés után is egyben maradtak a fotóim...


2011. augusztus 6., szombat

Presser

"Egy sírig tartó szerelem... egy egész élet, egyetlen dalban.
Presser Gábor élő legenda, vérbeli dalnok. Dalai mélyről fakadnak, mély értelműek, és mélyen a szívbe markolnak." (youtube)
A zenét - egyben a szöveggel - nem dáridóra, mulatozásra, dizsire, de odafigyelésre, beleélésre, átérzésre "használó" embernek azt kell éreznie:  belőlem szólnak, rólam-rólunk ír, én is írhatnám-mondhatnám-énekelhetném - ha tudnám.
Felemelő, fantasztikus.



2011. augusztus 4., csütörtök

"Havas" családi kör

Kacatok ládájában találtam egy 1972 novemberében elkövetett plágiumot.
Plágium: idegen szellemi termék eltulajdonítása.
Elkövetője a most már 82 életévében lévő nagynéném, anyám nővére, ki egyben keresztanyám is.
Ő a Havasnál - előtte Vasvill - dolgozott, előbb mint statisztikus, később mint közgazdász,  és az akkori nyugdíjkorhatáron is jóval túl, munkaviszonyának csak azért lett vége, mert élete egyetlen munkahelye - 42 év munkaviszony után - megszűnt.
A plágium nyilván csak szűk munkatársi körben lett ismert, és akkoriban, emlékszem, sokáig fergeteges sikere volt; nekem is egy indigós változata van meg. 72-ben én még 16 voltam, akkoriban is remeknek találtam, most meg már, mióta évtizedek teltek és én is írok, ha lehet, még remekebbnek.
Begépelem, hogy nekem megmaradjon blogbejegyzésként is.

Aktuális ez azért is, mert a plágium elkövetője most nagyon sok törődést igényel. Nagyon-nagyon gyenge, érzékszervei, figyelme, reakciói lelassultak, kórházban van, enni szinte képtelen, ezért megy bele az infúzió...
Nagyon elfér irányában az imádság...


Vasas családi kör
(Plágium, azaz idegen szellemi termék - Arany János: Családi kör - eltulajdonítása. Elkövette: L. M.)

Reggel hét óra múlt. Fél nyolcra munkába!
Ugorj a villamos hátsó peronjára!
Csenget a villamos, tárházakig ballag,
Nagyot zöttyen akkor, azután elhallgat.

Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Az álmos dolgozók róla lepörögnek.
Fékeznek az autók a nagy tömeg láttán,
Dühöng a sofőrjük, gyalogost súrolván.

Ballag a dolgozó, sietni most restell,
Levegő után kap összepréselt testtel.
Meg-megáll, körülnéz, most kapja hirtelen,
Egy iramodással a munkahelyén terem.

Nyitva áll az ajtó, de nincs villanynak fénye,
Mely hívón intsen az érkező elébe.
Kivágta a villanyt hősugárzók hada,
A fűtés pótlása ezek feladata.

Bent a dolgozó nő fölteszi a kávét,
Melyet a kollektív koffeinéhség áhít.
Csak később kap észbe, mindhiába várva:
"Amíg áram nem lesz, nem lesz kávé máma."

Polgáry kartársunk is a lifthez ballag,
Ő a legnagyobb s szebb: a hajnali csillag.
Autói hajnalban rakodásra készen,
Mire megrakodnak, lassan este lészen.

Legalább így szokta mondani a fáma,
Bár nem indulhatnak, ha nincs kész a számla.
Zörög a számlázás, se látva, se hallva,
Későn kapott számlát ész nélkül szorozva.

Lénárt kartársunk a gyűléseken ha szólt,
Rumféldecik ellen rendületlen harcolt.
E harcát végül is siker koronázta,
Pult alatti cikk lesz a rum, akárki meglássa!

Döng a raktárajtó, most jött meg a posta,
Az épp esedékes csomagokat hozta.
Kutat a dolgozó: most jut az eszébe,
Múlt hónapban eltett egy csomagot félre.

Rettenve rikolt fel, mikor megtalálja:
Jaj, a MÉRLEG újság múlt havi példánya!
Lesz öröm, ha ezt most mind kiosztjuk egybül!
A dolgozók hiányérzete majd enyhül.

Nem késik eközben az üzemi konyha,
Illő, hogy a népnek az ebédet adja.
Kiteszi szép sorban a sok asztalt, széket,
Arra tálalja fel az egyhangú étket.

Csontleves, rizseshús, pörkölt meg tarhonya,
Lebbencsleves, tokány, paprikás burgonya.
Mákosmetélt, rizskoch, zöldborsófőzelék - 
Körülbelül ez volt az évi választék.

De vajon ki harsog? Figyeljünk egy percre!
Füleki kartársunk telefonál Pestre.
Mért ne emelné fel hangját ilyen nagyon:
A partnernek hátha csak egy füle vagyon!

Hangosan mondja hát, hallja a környezet,
A pince, a földszint s a három emelet.
"Isten áldja meg a kendtek kályháját is -
Így végezé a szót -, meg az olajat is!"

Csendes iszonyattal függenek a szaván,
Mind az egész háznép és borzad valahány.
S mikor legközelebb tervtárgyalást tartunk,
Erről szól a vita: tényleg mind eladjuk?

Este öt óra van, a nap sem világít,
Holnap reggelig hát mi se maradjunk itt.
A dolgozó álmos, egy már alszik állva,
Félrebillent fejjel, villamosra várva.

Aki nem várja a járműt idejébe',
Futhat szélsebesen, hogy azért elérje.
Kiürül a tárház, bezárják kapuját,
S átveszi az őrség csendes birodalmát.

Debrecen, 1972. november

2011. augusztus 3., szerda

Régi képek

Kacatok ládája melletti ősrégi, 1. sz. fotóalbumomban javarészt gyerekkori ill. leányzókori, fekete-fehér fotók vannak. Bűvös nosztalgiával nézegeti az ember végig. Régi vagy csaknem elfeledett emlékek jutnak eszembe. Osztálykirándulások, fiúk, lányok, barátok, kollégák, gimiskori nyaraim, melynek mindegyikén adminisztrátorként dolgoztam anyukám vállalatánál, a Vízműveknél. Rokonok, barátnők esküvői képei, majd babafotók...
Saját fotóimból válogattam párat, melyet beszkenneltem. Többször is, mivel elsőre nem sikerült. Hiába, nem ráztam egyből a szkennelést a kisujjamból a kis akciós nyomtatómon, melyet 2-3 éve Danitól kaptam, 1-2 neves ünnepet összevonva...

2011. augusztus 2., kedd

"Kacatok" emlékládája

Elővettem egy nagy, régi dobozt, melynek tartalma nagyon hosszú idő alatt gyűlt fel. Rég eltett, hivatalos és nem annyira hivatalos iratok, kivágások, életemmel bármilyen kapcsolatban lévő, ilyen-olyan újságokban előforduló, itt-ott szinte már elfeledett dolgok, képek, írások kerülnek elő.
Gyerekeim keresztleveleitől - plusz üzemi névadó ünnepséges emléklapjaiktól - kezdve első hajukig, sőt még kihullott tejfogacskáikat is összegyűjtögettem egy-egy pici műanyag dobozban. Vannak itt ellenőrzők, üzenőfüzetek, sok-sok gyerekrajzot rejtő dossziék, egy halom anyák napi filcből készült szívecske vagy egyéb ajándékok... Saját első, két nagy vaskos hajfonatom. (Ötödikes koromban vágattam életemben először hajat, mivel úszni kezdtünk tanulni járni, és mindez egyszerűbbnek tűnt rövid hajjal.)
Nekem írt versek. Egyik gimis barátnőm néhány akkori verse, ideadva nekem emlékbe. Első munkahelyem összes osztályvezetői/vállalati és egyéb (Legeredményesebb fényszedő, Kiváló Dolgozó...) jutalmaival járó dokumentumok... baromi érdekes volt nézni, micsoda feneket lehetett fogalmazásilag keríteni és megindokolni a sok 100-700 Ft-ig terjedő osztályvezetői jutalmakat. Mégis valamiféle meghatottságot éreztem, amit akkoriban, mikor kaptam, szerintem annyira azért nem. Mert elszokott az ember tőle... hozzászoktatták, hogy nincs jutalom, nincs elismerés, dolgozhatsz akármilyen jól. S ezáltal szinte agymosást értek el arra vonatkozólag, hogy bizony, régebben mennyire odafigyeltek az emberre, a gesztusokra, arra, hogy az ember érezhessen magában némi értéket is azonkívül, hogy évekig mint robot, csak hadd dolgozhasson.
Te jó isten, mennyi képeslap - azokat nagyrészt megtartottam, mégiscsak képeslap!
De emlékszem jól, hatalmas levelezésemet életem folyamán sokszor likvidáltam. Legtöbbször akkor, mikor komoly, több éves stb. lett egy kapcsolat. De nem csak párkapcsolatok levelezését persze, hanem az azóta már több teherautónyi mennyiséget képező baráti levelezéseket. Mert én ám hihetetlenül kiterjedt levelezést folytattam, azt hiszem, mióta csak írni megtanultam. És ezek rendkívül kiterjedtek voltak, nem féloldalas, semmitmondó, banális, jelentéktelen látszatlevélkék...
Nem tarthattam meg mindent, hiszen egy kis panelben korlátozottak a tárolási lehetőségek. Nincsenek olyanok, mint padlás, pince (ez csak nekünk nincs, de van, akinek van, fogalmam sincs, hogy történt anno az elosztás...), kamrák, szuterén, mosókonyha, spájz vagy akármi.
Nagy ambícióval összegyűjtögettem néhány dicsérő levelet, mert mi tagadás, az embernek jólesik a dicséret. Aki azt mondja, nem, az nem mond igazat - ennyi. Igaz, ezek régen voltak, de balzsamozták lelkem a konkrét tevékenységért vagy munkákért kapott elismerő sorok. És nem a nevetséges pénzösszeg számít(ott) mellettük, hanem a valamilyen értékkel bíró embernek járó elismerés.
A teljesség igénye nélkül néhány - azzal a megjegyzéssel, hogy életünkben történnek apróságnak tűnő dolgok, melyeket jóval később, érettebben teljesen más szemmel látunk.

Belépőigazolvány, oklevél:



2011. augusztus 1., hétfő

Augusztus elsején

Ma 36 éve, hogy betettem a lábam életem első felnőttkori munkahelyére, és 22,5 évig ki se tettem onnan.
Mivel fél hónapja életemben először munkanélküli státuszt töltök be, ám az is szolgálati időnek számít (az ember adózik és tb-zik belőle), tehát 36 éve annak is.

Emlékszem, amikor 1975 júniusának végén vagy júliusának elején valamikor a Naplóban megjelent a keretes, nagy hirdetés - új nyomdászati iparág indul, magyar viszonylatban Budapest után egyik elsőként vidéki városi viszonylatban nálunk (talán Dabason és Kecskeméten is indult), a több száz éves nyomdában. Felvesznek műszaki gyakornokokat fényszedő operátori képzésre. (Még tán valahova el is raktam kivágva.) Feltétel érettségi és kiemelkedő helyesírás, nyelvismeret(ek); és gépírás előny. A hirdetés után 1-2 nappal fogtam az irataimat, megkerestem A gyárat - Az üzemet - A munkahelyet, és pár héttel az érettségi után elmentem jelentkezni. Igaz, gondoltam, nem tudok gépelni, de az csak előny, nem feltétel, hát majd megtanítják... hátha sikerül anélkül is...

Már nincs meg a pici porta, mely akkoriban volt, ahol adtak egy belépőcédulát ahhoz, hogy bemehessek. Hú, de hatalmas és bonyolult, számomra labirintusszerű, átláthatatlan épület volt! Részletesen elmagyarázták a portán, hol megyek be, melyik lépcsőn és merre fel, aztán jobbra, balra, és hányas számú ajtó...
Minden bajom volt, mire megtaláltam. Sosem felejtem el a két arcot és nevet, akik a kis irodában dolgoztak, és még sokáig a nyomdában - sőt, a hölgy mai napig is. Még nem volt divat és elvárás a számítógéppel készített, fényképes szabvány önéletrajz (hisz hol voltak akkor még számítógépek?) - ott helyben leültettek és megíratták velem... A spontán fogalmazás, helyesírás és kézírás is sokat számított akkoriban.
Emlékszem, a felvételire hetekig vártam az értesítő levelet, hiszen rengetegen jelentkeztek - valami háromjegyű számra emlékszem, ahogy utólag mondták -, és nem hívtak be mindenkit. Aztán megjött a korrekten udvarias felvételi vizsgára beidézés, melynek első fordulója pont a névnapomra esett.

Még a ruházatomra is emlékszem, meg a többiekére is... Rajtam halványszürke, akkori divat szerinti varratott "angoltrapéz" nyári szövetnadrág volt és kék-fehér, normál kerek kivágású és rövid ujjú passzentpóló, középmagas sarkú fehér szandál; az akkor menő sassoonfrizurával és egy melírozott szőke tinccsel elöl - teljesen mezei utcai viseletem és állapotom, diszkrét smink elmaradhatatlan szemkontúrral, gyöngyházlakk - ezek alapok voltak, nem készültem külön.

Az üzem parkjában kellett gyülekeznünk reggel 8-kor. A behívottak egyesével ücsörögtek a padokon, illetve voltak, akik a pad két szélét súlyozták le. Fiatalok voltunk, legtöbbünk frissen "ért", de a legidősebb jelentkezők is 23 évesek voltak - szemünkben természetesen ők már roppant jelentős korúak és tapasztaltak voltak, hiszen már nem első munkahelyük volt ez, ahova most jelentkeztek, hanem minimum második; emiatt sem igazán voltam magabiztos - úgy gondoltam, a tapasztaltabbak jobban kellenek majd.

Egy negyedóra múlva lejött értünk egy szürke köpenyes, szemüveges férfi (aki a felvételi egy részét levezette, és később a csoportvezetőnk lett, a régi kedves barát, akinek februárban voltunk a temetésén...:( ), aki átvezetett az épületen át bennünket a kultúrterembe, ahol a vizsgák voltak. Mindenki külön asztalnál ült - csalás, pusmorgás kizárva. Sorban megkaptuk az alapos, komplett, nyelvi szakértők által megalkotott feladatlapokat, időre kellett végeznünk. Volt diktálás, magyar nyelvi totó, hibás szöveg javítása, stilizálás, tán fogalmazás is. Utána jött a nyelv, én véletlenül azt hittem, hogy minden nyelvből "kell", így ki is kértem őket (mindenki bemondta a tanult nyelvét,  és aszerint kapta a feladatsorozatokat tartalmazó lapokat), így véletlenül megcsináltam az oroszt és a franciát is. Csodálkoztam is, hogy láttam, volt, aki hamarabb készen volt; mondom, hogy a fenébe, hiszen én kezem-lábam majd elhányom... mire a végére kiderült, hogy hiszen csak egy nyelvből kellett volna!! Na, így akkor el kellett döntenem, melyiket adom be - a francia mellett döntöttem. Szerintem az orosz sem lett rosszabb, de kettőt nem lehetett. Itt is volt fordítás magyarról idegenre, idegenről magyarra, totó, hibás szöveg javítása. Úgy éreztem, nem lett rossz egyáltalán.

A felvételi második napja másnap, 23-án volt.
Itt ergonómiai vizsgálatok voltak, szóban és műszerketyerékkel (a figyelem koncentrálásának képessége, az ujjak mozgékonyságának és pontosságának foka, az idegállapot stabilitása voltak a vizsgálatok céljai); majd intelligenciavizsgálat, szóban és teszt alapján. Ezután pedig elbeszélgetés volt, és várhattam a végső, döntő levelet. Mikor megjött, hogy IGEN; család, rokonok, ismerősök gratuláltak, akik tudták, mivel járt ez az egész. Emlékszem, amikor találkoztam abban az időben volt osztálytársakkal és ezeket elmeséltem, csak hüledeztek, mert olyanok, akik felvételiztek felsőbb iskolákba, nem estek át töredéknyi tortúrán/megmérettetésen sem... és emlékszem, magamban büszke is voltam a megvívott eredményes felvételire...

Épp csak pár nap maradt júliusból, ami futkosással telt: üzemorvosi vizsgálat, klinikán hallásvizsgálat, majd a bekörözés, munka- és tűzvédelmi oktatások. Úgyhogy augusztus 1-jén kezdtünk - tanulással. Saját íróasztal mellett üldögéltünk és oktatásokban részesültünk napi 8 órában. Három spirált írtam tele a tanulási idő alatt...
Ezért kaptuk a fizetést, 2000 Ft-ot, ami akkoriban nem akármennyinek számított! Emlékszem, anyám huszonéves munkaviszonnyal akkor kevesebbet kapott, mint én...
Kaptunk két db szürke köpenyt - nem volt ciki egyáltalán, ott akkoriban ez kötelező volt, minden területen, irodákban éppúgy, mint a vezetőségben vagy a fizikai területeken. Még az igazgató is csak akkor vette le a szürke köpenyt, ha díszvendégei voltak.
A tanulás: naponta kivesézve nyelvtan, helyesírás; aztán szintén naponta nyomdatörténet, nyomdászati alapismeretek, technológia, ezek kapcsán többszöri üzemlátogatás különböző helyeken. Megtanultunk korrektúrázni, az akkori linó-, monó- és kéziszedők általi munkák fölött korrektorkodtunk. Ehhez megtanították a megfelelő segédeszközök - MHSZ, HTSZ, HTT és egyéb lexikonok - használatát.
Megtanultuk a tördelés szabályait mindenre kiterjedően. Ismernünk kellett a tipográfiát, tudni alkalmazni, meglátni a szabálytalanságokat.
Időnként dolgozatokat is írtunk nyelvtanból és helyesírásból, melyek súlyosan, egyre súlyosabban lettek elbírálva-osztályozva. Emlékszem, amikor több oldalas kemény nyelvtandolgozat hogy lefövesztett engem is, pedig soha nem volt gondom a helyesírással... De amikor 1 hiba 1 jegyet jelentett, nekem is kettes lett... emlékszem, micsoda elkeseredett hangú fejmosást kaptunk főnökünktől...

Aztán elkezdtünk gépírást tanulni. Rendesen, úgy, mint a gépíróiskolákban, ugyanannak a tankönyvnek a segítségével, és mutogatós oktatással. Alapsor, vakon, hangosan mondva, aztán naponta pár betűt hozzá, tehát tízujjas vakon gépelést a már beállított, de még be nem kapcsolt Multicode 913-as gépeken.
Aztán, mikor kellő alapot kaptunk, a pesti Kossuth Nyomda külön üzemrészéből, a NYFÜ-ből jöttek le minket tanítani, konkrétan a fényszedést - az első rendszert, a Monophoto 600-ast, mely alapkiszolgáló gépei a Multicode 913-as gépek voltak. Nyolccsatornás, vezetőlyuksoros lyukszalagra dolgoztunk, melynek kódjait pár hét alatt úgy olvastuk, mintha betűk volnának... Hogy ez miért volt fontos? Hát azért, mert a Multicode-hoz nem tartozott még monitor! Az ember nem tudta magát ellenőrizni máshogy, kizárólag kódolvasás alapján. Ha félbe kellett hagynia, onnan tudta, hogy hol jár, ha visszaolvasta az utolsó szavakat és megkereste a kéziraton ugyanazokat!
Meg kellett tanulni a "gépet" is, szétszedni, összerakni, a karbantartás minden hét utolsó munkanapján kötelező volt - minden szerszámot és tisztítószert megkaptunk hozzá, ott a légy is hasra esett pénteki vagy szombati délutános műszakok végén. (Akkor még csak minden második szombat volt szabad!)
Megtanultuk a szalagon kézi lyukasztószerkentyűvel hibát javítani. (Leragasztani a hibás kódot és a helyes kódot belelyukasztani.)
Több hétig tanultuk a mindenre kiterjedő parancsszabályokat, parancsrendszert - ezáltal megtanultunk kéziratot előkészíteni, hiszen minden, amitől valami állt valahol, kisebb vagy nagyobb volt, táblázatban volt vagy valahogyan be volt húzva, vagy odakerült lábjegyzetként, tartalomjegyzékként pontsorokkal és sorolhatnám - annak mindnek leírt parancsai, s a parancsoknak kiölései voltak. Jaj, ha valami parancsnak kimaradt a kiölése!

Teljesen új ágazat, fényszedés. Nagy port vert fel a dolog. A következő hónapokban, amikor már gép mellett is ülhettünk, többször szerepeltünk újságban, tévében - pedig az akkor nem volt mindennapos, hiszen még a 2-es csatorna sem volt, csak tv1, nemhogy városi tévék! Megszokottak voltak számunkra az állandó mutogatások: igazgató úr elöl, utána pedig különböző delegációk... vagy csoportok, iskolák látogatásai, fotózások munkafázisok közben.
A munka a nyomdának bevált, s ezután egy darabig minden évben egy alkalommal volt új kiscsoportfelvétel, ahogy a szükség hozta és megkívánta a bővülést, ahogy kaptuk a munkát, ahogy kellett a munkaerő.
Objektíve hallottuk-tudtuk, hogy a következő évek felvételije és oktatása egyre kevésbé volt már olyan macerás és mindenre kiterjedő, nyilván hely sem és idő sem volt rá, hogy úgy, mint mi, lényegében jópár hónapig csak tanuljunk fizetésért. Nyilván a lényegi oktatás megmaradt, de az az első felvételi és tanév volt a legnagyobb ceremónia.

A végén természetesen vizsgáztunk. Szóban, írásban, gyakorlatban. Tanultunk rá, mint állat. A gyakorlathoz hozzátartozik, hogy két műszakra osztva már, leszedtük ugyanazt a könyvet, kb. 40 ezer leütéses take-ekre bontva  próbaszedésként, és mérték a mennyiséget-minőséget.
A gyakorlathoz nem fért kétségem - imádtam és nekem találták ki. Kétszeri korrektori olvasás után is egy-egy take-emben a hibák száma átlagban nem érte el a 4-6-8-at, s ezekből sem mind szedőhiba volt - a pipás javítások nem a szedő számlájára mentek. (Olyan szigorúság volt, hogy ha kihagytunk egy sort, annyi hibának számított, ahány szó állt a sorban. Úgyhogy egy oldal kihagyása a későbbiekben, mivel normában dolgoztunk, elvihette valakinek a fizetését vagy legalábbis jó részét!) Gyorsan is ment, 0,1-0,2 ezrelékes minőséggel, tehát tudtam, hogy azzal semmi gond nem lehet.
Emlékszem, az első 0 ezrelékes take-em micsoda szenzáció volt! Főnökünk fogadott velem és a korrektorral, hogy ilyen nincs. Nem létezik. És ő olvasta meg  harmadjára - nem talált hibát, így megnyertük a fogadást, és a Vekerin ünnepeltük meg szalonnasütéses csoportkirándulással... Még talán 2-3 nullás take-emnél volt némi hű meg há, utána már tök megszokott lett, hogy ilyen is van...:))
Az írásbelivel sem éreztem, hogy bármi gond lenne. De a szóbelitől mindig, mindig féltem - ott sokat nyom a latban az ember pillanatnyi mentális állapota... Olyan ideges voltam, hogy csak néztem végig a bizottság hosszú során, mikor sorra kerültem; arra emlékszem, hogy meg is szédültem egyszer, úgy félidőtájt, de aztán a fattyúsor és meddősor különbözőségének elmagyarázásába úgy belejöttem, hogy helyrejöttem egészségileg.
Abban a csapatban 10-en voltunk. Lett pár jó, sok közepes és két elégséges. Még mindig őrzöm piros, henger alakú műbőrben a "diplomámat": kitűnő lettem.:) És az ünnepélyes zárón ajándékot is kaptam: egy zsűrizett kerámia fali tálat - ami azóta folyamatosan ki volt téve, ahol csak laktam, és minden költözést megúszott... - és egy bőr könyvborítót.


A mostani augusztus 1-jén jó volt mindezekre visszaemlékezni...