2011. július 31., vasárnap

Inge Löök művészete


Egyik költőnő ismerősöm hívta fel rá a figyelmem. Fantasztikus - néztem ámuldozva, és hát keressek rá, mert egyedülálló. És valóban!
Bár Inge Löök (Ingeborg Lievonen) finn grafikusművészről eddig még nem hallottam, onnantól kezdve már több órát szenteltem arra, hogy minél több mindent megtudjak róla. Sokan írtak már vele kapcsolatban blogot, akik találkoznak valamilyen formában vele ill. műveivel; szinte lehetetlen, hogy meg ne érintene bárkit.


Nemrégiben jelent meg az Öreg hölgyek sorozata, szavakat nem találok rá, mennyire jó. Ragyognak a képek, nemcsak a gyönyörű színektől, a pazar részletektől, de leginkább az öreglányokból áradó harsány életöröm, vidámság, optimizmus sugárzásától.


Mit nem adnék, ha összes műve - vagy legalább e képsorozat, a hasonló jellegűekkel - megjelenhetne könyvben és hozzá lehetne jutni.
Csak egy kis ízelítő - bár tudom, hogy nem feltétlenül szabad a lehetőség felhasználásra (sőt), de - mentségem, hogy egyáltalán nem öncélú a közzététel; annyira jó lenne, ha minél többen ismerhetnék!

 
 

És hát ki nem maradhat néhány cicás kép - rögtön ez az első olyan, hogy fél óráig képes vagyok nézni a pompás, gazdag részleteket, majd egyben, hitetlenkedve az egészet... lenyűgöző.


Ha nem vagyunk jó passzban, rosszkedvűek vagyunk, csak nézzünk rá ezekre a képekre!
Nem oldják meg a problémáinkat, az igaz; de javíthatják hangulatunkat, segítenek kikerülni pesszimizmusból, depresszióból. A mosoly gyógyít, elsősorban a lelket.

2011. július 29., péntek

Reuma

Csütörtökön megjártam a reumatológiát. Három megálló busszal, majd másik irányba 2 buszmegállónyi gyalog és sietve, izgulva, odaérek-e az időpontra. Nem volt igazán kánikula, mégis szakadt rólam a víz, mire - büszkén, hogy képes voltam szinte percre pontosan időre menni - odaértem az SZTK-ba. Rég nem jártam errefelé, így még pár percbe telt, míg felkutattam a reumát, felmásztam az első emeletre és lerogytam a várófolyosón a megfelelő helyen.
Kis lecsillapodás után látom, az ott ülőknek kis négyzetnyi cetli van a kezükben... rosszat sejtve, de már a választ is tudva megérdeklődtem, hogy tán csak nem számot kell kérni? Naná, hogy; így újra le a földszintre, és beálltam az 5 intézőablak előtt a terelőrudak között spirálisan tekeredő sor végére... végül is, haladt az. Csak iszonyat meleg volt, folyt rólam a hőguta, és előre rosszul voltam a kínos érzéstől: utálom, mikor orvosi vizsgálat előtt-alatt ragadok a saját levemtől.
Az eredeti kért időponthoz képest negyedóra elteltével már újra ott ültem, sokkal okosabban a reumán, hiszen most már szobaszámot és az orvos nevét is tudtam. Sőt, a digitális-zenés kijelző hatására 5 perc múlva már bent is voltam.
Nevéből ítélve valószínűleg spanyol származású, idősebb, nagy szaktudású főorvos érdeklődött és vizsgált, olyan módon, hogy az én dolgom a szándékaim szerint közölni akart mondatok első pár szavának elejtése volt, utána ő mindezeket befejezte és kiegészítette... nem igazán kellett a kapcsolódó dokumentumaimat feltárni, legjobban az 5 éve mért, koromhoz képest elég riasztó DEXA-lelet érdekelte, valamint a kardiológiás tényezők; maga a vizsgálat - hajlítgatás, ütögetés - során fizikálisan észlelt lumbális és térdízületi tüneteket folyamatosan diktálta, néhány alaptudnivaló-adatra rákérdezett, de talán lehet, hogy halk voltam vagy valami, mert ezek közül utólag nem láttam azt a lapomon feltüntetve, amit én válaszoltam; na mindegy...
Gondolom, ezeknél az ambuláns vizsgálatoknál adminisztrálásilag van némi sablon sorrend és kiegészítés is, aminek meg kell lenni, pl. felsővégtagi diagnosztizálás - ami az ambuláns lapon "jó minőséget" kapott, holott azt nem is vizsgáltuk szerintem, hiszen a félbéna vállam említése sorra sem került - valahogy "igyekvős" volt az egész, ami a kiterjedt és alapos vizsgálatokat és azok adminisztrációs részét illeti.
Szóval igen gyorsan készen voltunk mára, de kaptam feltétlen elvégzendő 10-10 alkalmas elektromos és UH-kezelésekre való beutalókartonokat, melyekkel fájdalom, de ki kell majd járnom a Nagyerdőre. Jobban szerettem volna, ha az itteni új fizioterápián kapom a kezeléseket (még a Dorottya is jobb lett volna helyileg, ahová gyógytornára és elektromosra jártam a vállammal) - ott kint a Nagyerdőn még épületileg sem nagyon tudom az utat, sokkal bonyolultabbnak tűnik nekem.
Valamint elsőként beutalót kaptam egy újabb DEXA-szűréshez. Úgyhogy elköszöntem, megkerestem a DEXÁT és időpontot kértem. Már kaptam is szeptember 2-ára! A hölgy javasolta, hogy lent a földszinten újra álljak be időpontot kérni egyben a reumára is akkorára, ha a DEXA kész, hiszen addig elvileg meglesznek a kezelések is, és ezzel az új eredménnyel együtt vissza kell majd mennem a reumára. Újra sorállás az emberspirálban... majd elmagyarázás, hogy szept. 2-ára kellene egy reumaidőpont is.
Nyilván nem megy ez csak úgy, ember! Aznap pont péntek lesz, és mivel 14 órára kaptam beutalót a DEXÁ-ra, nem tudok visszamenni aznap a reumára, mert a doktor úr csak 14.15-ig rendel aznap! Jóvan, mit se számít, elvégre van időnk, ráérünk: akkor adjék hétfőre... Adott is a hölgy 5-ére szinte nyitásra!
Úgyhogy amit meg tudnék 1 nap alatt elvileg oldani, azt is 4 alatt fogjuk megtenni. Nem baj, az időbe elvileg és minden bizonnyal gyakorlatilag is belefér...
Aug. 1-jén, hétfőn tehát nyakamba veszem és felkeresem a nagyerdei gyógyfürdő fizioterápiás osztályát, hogy beindítsuk ezeket az UH- és elektromos kezeléseket a gerincemen és a térdemen. Nem ártott volna a vállamnak se, de egyszerűen nem volt alkalom beajánlani, megvizsgáltatni és bemutatni megszokottan betokosodott, recsegő-ropogó, oldalvást csak 45 fokig emelhető karral gyér és hiányos működését a szerencsétlen jobb vállamnak... pedig büszke voltam rá, hogy nem felejtettem el a centinyi vastag traumatológiai leleteket is elvinni. Anyukám, aki télen esett át egy reumatológiai sorozaton, azt mondta, hogy úgyis vissza kell még oda menni néhányszor, lesz még idő esetleg említeni...

2011. július 26., kedd

Szívszitu - nem átvitt értelemben:)

Hétfőn visszavittem a szerkentyűt a kardiológiára. Reggel 6-kor keltem és du. fél 4 körül értem haza... ott töltött nettó időm csaknem 4 óra hosszányi volt.
A 24 óra, amíg hordtam, számomra nem tartalmazott különösebben olyan vagy hasonló rosszulléteket, mint amilyeneket évtizedek óta sűrűn van alkalmam átélni. Igaz, a hazajövetelt leszámítva itthon voltam, nem volt stressz/sokk/pánik/ijedelem, nem volt kánikula, nem kellett lépcsőznöm és nagy súlyokat cipelnem, vagy ami a legjobb, ennek a kettőnek-háromnak-négynek az egyben jelenléte...! Nem igazán kaphattunk e nyugis állapotban általánosítható és valódi eredményt, de hát ezt tudják az illetékesek is. Igazából a terheléses-sokkos-kánikulás helyzetes méréses eredményekkel összevont átlag adná a valódit, amire bár kíváncsi lennék, de inkább csak roppant örülni tudok, hogy speciel nem kellett 40 fokban 20 kiló cuccal felmásznom a 7.-re, mert épp jó volt a lift!...:) No, akkor lennék kíváncsi, mi lett volna az eredmény, ugyanis így is elég sok volt  a magas számú szívverés, és 4 ritmuseltérés (éjszakára is jutott) is mutatkozott.
Tulajdonképpen maradtak az eddigi diagnózisok - angina pectoris és kísérő tünetei, valamint hypertonia van mindig megjelölve előkelő helyen (holott magas vérnyomást csak kivételes esetekben szoktak mérni, bár gyerek- és fiatalkoromban kezeltek vele. Felnőttkorban - néhány kivételes esettől eltekintve, pl. műtét hajnalán - leginkább a per utáni adat szokott magas lenni. No meg őszintén szólva eszembe sem jut, hogy megmérjem). Ezek kiegészültek a pitvari extrasystoléval, valamint a laborleletek alapján sajnos, a hyperlipidaemiával is. Észrevett tünetek esetén emelhetők a gyógyszerek adagolásilag.
Mivel a 24 óra, míg rajtam volt a cucc, épp a névnapomon volt, ezért másnap mindenkitől elnézést kértem, aki épp hívott volna... nem vehettem fel, hát mit csináljak, de legalább tudom, kik voltak és megpróbáltam másnap egalizálni a dolgot. (Előre már csak nem küldhettem sms-eket, hogy te, figyelj, ha holnap fel akarsz köszönteni, akkor nehogy telefonon tedd!:D - mert honnan tudtam volna, ki akar egyáltalán...)
Nem mikrózhattam - illetve bevágtam a valamit, benyomtam, de már rohantam is kifele... nem hordhattam volna műszálast, még ha ragaszkodtam volna is hozzá.:)))
Kardiológia és labor kipipálva.

2011. július 23., szombat

Névnap


Igazság szerint előző nap - fiam névnapja lévén - természetesen eszembe jutott, hiszen tudom, hogy mi ketten egycsomóban vagyunk névnaposok.
Aznap viszont az Augusztára indultam korai keléssel, és csak a buszbeli utastájékoztató+reklám monitor következtében ébredtem rá, hogy névnapom van. Jéééé...
A kardiológián viszonylag hamar megvolt a készülék felszerelése, melyet 24 órán keresztül kellett viselnem. 7 cuppkorong, sok-sok tyúkbél, 2 nyakbaakasztós mizé, természetesen minden összekapcsolva - ezeket kellett hordanom, így kellett hazajönnöm. Hálás voltam az időjárásnak, hogy egy farmerdzsekit fel lehetett venni (mondjuk, annak enélkül is), mert vagy 8 helyen furcsa pózokban kiállt a blúzom, pedig én már lehetőleg leginkább - és különösen ilyen esetekben - csak bő fazonokat és nem testhezállókat szeretek hordani.
Értésemre adták, hogy mobiltelefont, mikrót és műszálas cuccokat kerüljek ez idő alatt.
Mindegy, ahogy gondoltam is, nagy port nem vert úgysem a névnap ténye, azért valamilyen úton megtalált, aki meg akart.

2011. július 22., péntek

"Együtt" antológia


Megjelent egy szép kiadvány, behajtható fedéllel, szerzői fotókkal és bemutatkozásokkal - az Együtt című irodalmi antológia Komáromi János (Koma) szerkesztésében, az Info-Szponzor Kft. kiadásában.
A könyvben 32 szerző művei szerepelnek - szólnak az összetartozásról, a közösségről, örömeinkről, bánatainkról, mindennapjainkról és különleges pillanatainkról.
Egyedi és jó érzés Koma könyvében szerepelni 8 versemmel. Köszönöm ezúton is a lehetőséget.

* * * * * * *

Kilincs

Kilincsre zárjuk a múlt ajtaját,
ám sokáig por mégsem lepheti,
él bennünk valami, mely letörli időnként,
s nem enged, nem hagy felejteni.
Se jót, se rosszat, nincs kivétel,
múltunk immár életünkre ható,
jelenünkben többnyire nem számít már,
de e kilincs kétfelől nyitható.
Utat végleg zárni kevés a kilincs,
oda kulcs kell és zár – s az ember szelektál –,
tudatunk mélyén kulccsal nem zárunk,
s az emlékek jórésze néha visszajár.

Amíg csak kilincs van, esély is van,
hogy út lehessen – ha nagyon kell – a múltból,
oldás, kérés, magyarázat, áldás,
kiáltás serkenjen feneketlen kútból.
De ha lakat zár – meddő kopogtatás,
az ember hallhatja, ám könyörtelen,
nem hagyja feloldani a homályt, a múltat,
s minden kegyelem esélytelen.


Mint a hajó...

Jelentős a teher, mit magában rejt,
de kitart a hajó, biztonságos, megbízható.
Egyensúlyban tartja terhe,
mint oly embert pőre lelke,
mely sokat látott-tapasztalt,
olykor szinte meghalt, majd feltámadt,
csapásoktól lett kőkemény.
Nem marad túl sok, csak a remény,
az ily lelket hordozó test is kitart,
s mint a hajó: biztonságos, megbízható.


Tenyérbölcső

„Én úgy nézek fel a tanár úrra,
mint hangya a katedrálisra!” –
hangzott egy régi filmben.

Erről mindig eszembe jut
egy réges-rég átélt
tavasz, nyár, ősz és tél,
amikor – küzdve éggel és földdel –
tenyérbölcsőd bensőjében
óva vigyáztál, féltve melengettél.


Poros gondolatok

Ha porból lettünk
s porrá leszünk,
emlékeink is azok lesznek,
vagy réges-rég porosodnak.
Hogy emlékezhessünk,
néha leporoljuk azokat,
s emlékeztetjük magunkat,
hogy porból lettünk,
míg csak porrá nem válunk,
emlékeinkkel együtt
egyszer elenyészünk...

De a közte lévő kis időben
port szemembe senki se hintsen,
és vigyáznom kell,
én se verjek fel nagy port,
bárki porrá törne-zúzna
életemben.


Az anya

Az anya szeret,
örökké és önzetlen
lélegzik érted.

Lehetsz bár gyarló,
bűnös, hálátlan vagy rút,
ő ott van veled.

Szerethetsz bárkit,
ám a fonál fáradhat,
túl gyenge lehet.

Önfeláldozó
jó lélek, veled akár
viszi kereszted.

Tény és valóság:
csak anya és Isten, ki
feltétlen szeret.


Különös szálak

Gyakran úgy elcsodálkozom,
mennyi s milyen apróságokon
múlt az, hogy velem vagy.
Oly különös szálakat göngyölít
az élet, s minden láncszem tisztán
passzol, réseket nem hagy.
Utólag talán már látható,
de előre ki nem számítható:
itt minden összefügg...
hogy annyi meddő idő után
egymást elhittük.
Ám szerintem az egek ura is
elcsodálkozna...
mert az, hogy találkoztunk,
akár lehetetlen is lehetett volna.


Álomhágcsó

Álomhágcsón küzdöm.
Minden fokkal egy picinyke csillagnyit
közelebb az éghez.
Minden lépéssel apránként
előrébb az ébredéshez.
Mi álmaimban rossz, lent hagyom,
szállnék, repülnék, de istenem,
még fel inkább nem ébrednék!
Hiszen ha alszom, akkor is tudom,
hogy repülni csak ekkor enged álmom...
Ha magam mögött hagytam
a létrafokokat,
ha a lidércek utánam már hiába
kiáltozgatnak,
akkor kellene ébredjek.
Ám téged, téged végig
magammal kell vigyelek.


Megszöktek a szavak

Egymás arcát nézzük,
és csak hallgatunk,
mert hihetetlen mód
megszöktek a szavak,
de azért, mit hirtelen
szemedben meglátok,
úgy örülök, hogy nem,
mégsem vagyok vak.

2011. július 20., szerda

Születés

HírhoZOO levél a Nyíregyházi Állatparkból:

"A több mint 150 éves magyar állatkerti történelemben most először számolhatunk be kisfóka születéséről.

2011. július 19-én 14:15 perckor, 10 kg-os testsúllyal látta meg a napvilágot a Nyíregyházi Állatpark borjúfókabébije!
A fókamama 10,5 hónapnyi vemhesség után hozta világra a kicsit, s az első pillanattól kezdve gondoskodóan neveli a csöppséget. A születésnek különös bája, hogy a rendkívül szelíd fókamama mindezt a vendégek előtt vitte véghez. Se ő, sem a fókabébi nem zavartatta magát a látogatóktól, akik olyan élményben részesültek, mely csak keveseknek adatik; így tátott szájjal nézték végig az egyébként problémamentesen és gyorsan lezajló születést. Az egyik látogató kamerájával végig dokumentálta az eseményt, s ezt a felvételt felajánlotta a park számára.
Bár a fókák sok mindenben alkalmazkodtak a vízi életmódhoz - hiszen testük áramvonalas, orrnyílásai zárhatók, végtagjaik pedig úszókká módosultak- , elléskor mégis a partra kell jönniük.
Böbe, a 10 éves fókahölgy a látogatók közvetlen közelében, a fókamedence partján hozta világra kicsinyét.  A kicsi – bár a szárazföldön jött a világra - születése után 2 órával már követte mamáját a vízben, s otthonosan mozgott az ismeretlen közegben.
Az Atlanti- és a Csendes-óceán északi vizeiben honos állat testét a vizek alacsony hőmérsékletétől vastag bőr alatti zsírrétege védi meg. Bár mechanikai védelmet és tápanyagraktárt is jelent az állat számára, legfontosabb azonban a hőszigetelő szerep. Nem véletlen, hogy az emlősállatok világában a fókáknak van a legsűrűbb, leginkább zsírdús teje, hiszen a borjaknak gyorsan kell hőszigetelő zsírréteget növeszteniük.
A kicsit az első 6 hétben szoptatni fogja az anyja, s mivel a tehéntejnél 12-13x zsírosabb tejjel fog táplálkozni, a szoptatási időszak végére a bébi súlya a duplájára fog nőni, míg a hossza nem fog változni."

(Forrás: Hírhozó, Nyíregyházi Állatpark honlapja: http://www.sostozoo.hu)


2011. július 18., hétfő

A régi ház körül...


Vasárnap anyás napom volt. Ez mindig nagyon jólesik a lelkemnek, ez az egyetlen hely, ahol még mindig én vagyok a gyerek. Ugyanakkor szívszorító nosztalgia, amivel az ember körülnéz, több évtizedes emlékek ébrednek, jók és rosszak... és fájdalom látni, hogy hogyan megy tönkre és öregszik minden, véglegesen és feltartóztathatatlanul. Anyámat és lassan magamat is beleértve...
Egyedül Molly, unokahúgom oda kihelyezett ír szetterén nem fog az idő egyelőre, ő eleven, mint a csík; ágya van, önállóan rohangál ki és be a számára kivágott szúnyoghálón, sok ember örülhetne ilyen boldog, szabad, kényeztető életnek, mint amilyen a Mollyé...


E hónapban van anyám születésnapja és közös névnapunk is, és ilyenkortájt lassan megszokottá vált, hogy csak ketten is ünneplünk, egy jó nagy, emlékezős beszélgetéssel. Ajándékaim egy részét már korábban odaadtam - a nagyon régi tönkrementje helyett vettem neki egy (szándékosan) elvileg tök egyszerű nagyimobilt, extrák nélkül, de még ezt is újra kell tanulnia, hiszen nem működhet azonosan még ugyanabban a márkában sem két mobil, és ez pláne nem is ugyanaz a márka. Mindenesetre anyám korához képest igen befogadóképes, hál' istennek, és hát végül is majd' 9 éve mobilozik - muszáj volt, mert vonalasa csak jóval később lett. A mobillal benne lehet a családi csomagban is, amellyel bármennyit beszélhetünk - ki is használjuk! -, meg hát sajnos, már kétszer jött jól a mobil ténye akkor, mikor kórházba került.
Az egyéb ajándékokat pedig most vittem el. Én is kaptam tőle ágyneműket, lepedőket - és vendéglátást, értő vigaszt, szeretetet.:)


Közben rég elhunyt apám és felmenői iratos ládikóját nézegettük át, időnként szinte más időzónába kerülve. Elhoztam vagy 15 ősrégi, megsárgult születési és házassági okiratot, egészen az 1818-as időkig, legalább gyarapszik a családfánk az eddigi 2 A3-nyin túl is, aminek alapját én kezdtem el összeszedni még Szilvi gimis korában, amikor is ez volt nekik egy házi feladat. Később ezt kiegészítettük anyai nagynéném - ki jelenleg legidősebb a családban - emlékezetének adataival, és egész jól felmentünk anyai ágon. A további anyai ági  kutatások jó része Szilvinek köszönhető, aki imádja a kutatást, és bár internetjük nincs, de bement a békési levéltárba, ahol teljesen ingyen segítettek neki keresgélni-kutatni a megyén belüli régi rokonság után. Nagy élmény volt neki is látni a sok-sok, gyönyörű kalligrafikus betűkkel, tintával megírt iratot - születési és házassági levelek - a régmúltból, melyeket azonnal jegyzett is magának. Nemcsak nevek és dátumok vannak birtokunkban, hanem foglalkozások, vallási hovatartozások és pl. halálokok is. Ezeket otthon igyekezett még frissiben rögzíteni, viszont ez még csak a Békés megyei irattár "terméke".


Az apai ágat Hajdú-Biharban kellene megkeresgélni ugyanígy, mert hiszen apai nagyanyámnál és nagyapámnál azonnal elakadtunk, hiszen abból a családból már igen rég nem él senki - kivéve minden bizonnyal a nekünk ismeretlen leszármazottakat.
De a vasárnap megtalált ősrégi anyakönyvi levelek által már itt-ott ki lehet egészíteni ezt az ágat is, ha csak foghíjasan is.
Ezek böngészése közben anyámmal folyamatosan beszélgettünk, hiszen annyi, de annyi emlék jött fel, sok olyan dolog is, melyek számomra újak vagy már elfeledettek voltak. Jól kitárgyaltunk mindent, messzi időkre elbarangoltunk, miközben a leheletvékonnyá öregedett, szakadozott, indigós, írógépes másolatú hivatalos iratokat böngésztük. Elhoztam magammal apám FM reálgimnáziumi bizonyítványát is, mely 8 évről és minden félévről egyúttal is szól... Furcsa volt látni, hogy az ő idejében csak 4 jegy volt, illetve értékelés. Jeles, jó, elégséges és elégtelen - passz. (Pedig szerintem nagyon nem mindegy egy éppen csak hogy megkapott elégséges és egy négyeshez közelebb álló erős közepes... én legalábbis anno kaptam 3,75 átlaggal simán hármast - ez náluk mind elégséges volt, oszt jónapot.) És hogy volt olyan tantárgya is, hogy hit- és erkölcstan, gyorsírás meg rendszeretet! Meg hogy latint, németet, franciát tanult, sőt valameddig görögöt is.
Természetesen ebédeltem is a senki máséhoz nem hasonlítható anyámféle grízgaluskás, sokzöldséges aranyszínű tyúkhúslevesből, minekutána nyilván a másodikból már nem tudtam, így azt ő odapakolta, és hazavittem (itthon 3-szorra ettem meg a 3 sülttyúk-darabot rizibizivel). Később fagyival és kávéval is ünnepeltük magunkat, a szinte dzsungelszerű kertben végigfotóztam, amiket lehetett, Mollyval is szórakoztam, szeretgettük egymást - akkor is megismer, ha csak ritkán megyek -, és aztán késő du. hazagyalogoltam tőle.
Szép nap volt.

2011. július 16., szombat

Labor- és kardio-menetek

Sok-sok éves restanciámat próbálom rendezni az egészségügy terén.
Utóbbi munkahelyem ideje alatt szinte csak az ajánlottan kötelező szűrővizsgálatoknak tettem eleget (tüdőszűrés, mammográfia, nőgyógy); azokat is 1-1 napos, vagy a nyári 1-2 hetes szabadságok alatt intéztem el, de komplikáltabb betegségek hosszabb folyamatú kivizsgálásáról szó sem lehetett. Időpontot kérni valahova, amit előre tudni, hogy többlépcsős folyamat lesz; és az, hogy engem meg pont akkor elengednek szabadságra, annak esélye minimális volt - így hagytam a fenébe, meg rohanni a napokat egymás után.
Táppénz nálunk szankciókkal járt, 1 napos táppénz is konkrétan az egész havi ebédcsekk megvonását eredményezte - már eleve csak ez az egy dolog volt, amivel büntethetőek voltunk, mert többféle juttatás már nem volt. A nyulak szigetén meg természetesen mindenki befogta a száját és szokás szerint nem lázadozott...
Munka utáni rendelésen, ami rendezhető volt, rendeztem. Pl. így íratom pár évtizede a szívgyógyszereimet, és a szabadságaim ideje alatt 1-2 évente azért egy labort is engedélyeztem magamnak a nyári szabadságom alatt, hogy a háziorvos is megelégedjen és a saját lelkiismeretem is ki legyen pipálva ez irányban, de amúgy pofám égett minden éves üzemorvosi vizsgálaton, amikor az EKG-m alapján kérték volna az új kardiológiai leletet, én meg mindig mellébeszéltem... reális tény, hogy mindig munka volt és nem volt idő meghalni sem, és ezen az indokon a melóhelyen nem is csodálkozik senki, mert mi sem természetesebb; de egy orvossal szemben indokként ez már nevetségesen hangzik, merthogy "az egészség a legfontosabb", s hogy képzelem én azt, hogy angina pectorissal és egyéb szívbajokkal évekig nem járok szakorvoshoz.
Hát nyilván úgy, hogy az én jövedelmem volt az egyedüli, ebből tartok fenn lakást, háztartást, kölyköket, macskákat; tehát nem kockáztatja az ember az állását. Ami így utólag szintén nevetség, mert ha mentem volna, ha nem, 55 előtt úgyis kivágtak volna, mint macskát szarni. Csak épp az ember naivan azt képzelte, hogy ha mindenben eleget teszek és helytállok, akkor nem pont tán én leszek feltétlenül az áldozat, amikor bőven van mindig munkám, s ráadásul több olyan jellegű is, amit más nem csinál a cégen belül?
Na persze a kor mint kirúgási alap, tény, hogy legyek bár hülye naiv, nem jutott eszembe mint alapos lapát-indok; amely ellen (a kor) úgysem tehetek "még én sem" semmit! Gondolván arra, hogy rajtam kívül is öregszik mindenki, valahogy csupán ez - a kor - az én szememben egyszerűen nem számított bűnnek, míg jól dolgozom és elvégzem a munkám, minden pluszt elvállalok maximálisan elvárható, megbízható hozzáállással.
Az üzemorvosnál egyébként lényegében arra ment a dolog, hogy szenzációsan jól vagyunk, nincs semmi bajunk, panaszunk; csak minél előbb nyomja rá az "ALKALMAS"-t a vizsgálati papírra. De azért lefőttem párszor, míg fejcsóválva böngészte az aktuális üzemorvos az EKG-mat, aztán nagy kegyesen rányomta az "ALKALMAS" pecsétet, azzal a kritériummal, hogy "de aztán elmenjek a kardiológiára!"
Lényeg, hogy ha már kirúgtak, úgy döntöttem, épp ideje rendezni a kardiológiát, s majd utána a reumatológiát.
A háziorvosnál kiírattam a szokásos gyógyszereimet és kaptam beutalókat. Egy teljes laborképpel kezdtem, oda is időpontkérés, melynek módja alig lett sokkal bonyolultabb, mint két éve - most már a városi egügyi központ osztja el a parasztokat a város különböző laboratóriumaiba, és én hiába nyilvánvalóan tudom, hova tartozom, nem elég oda telefonálni. Másnap pedig külön menni a leletért nyilván, de kimondottan 12-13-ig, amikor árnyékban volt 35 fok, hát istenem... Itt négy adat nem stimmelt.
A kardiológiai időpontkérés több napos dolog volt, meg van szabva az időintervallum, és többcsatornás-fázisos a dolog, irtó nagy szerencse kell és az időintervallum vígan letelik, mire minden lépcsőnél összejön az élő emberi hang. Ez hihetetlen élmény a sok zene és géphang, 1-es gomb nyomogatásának órákig tartó váltakozása után. Az ember majdnem elfelejt megszólalni az élő emberi hang okozta sokktól!:)
Ugyan, hogyan is lehetett volna csak ennyit is megvalósítani munkaidőben, mikor nálunk ügyvezetői rendelet és tiltás volt a magántelefon használata? Már ahhoz, hogy bejelentkezzen az ember valahova, szabadságot kellett volna kivennie! Tudom, hihetetlen; főleg, ahol laza, kötetlen a munkaidő, lehet órákig viháncolgatni, pletyózgatni, telefonálgatni, késni, hamarabb elmenni levonás vagy ledolgozás nélkül; de nálunk ez így volt és még annál is ígyebbül! - csak mikor számot kellett adni az élet más területén, hogy valahol miért és mit mulasztottam, akkor ez az értelmetlen szankciózás és merevség annyira baromian nevetséges, hogy leginkább el sem hiszik!
A munkaügyi központos nap után, ha lehet még dögmelegebb nap következett, így hát mikor máskor, mint aznap kellett menjek kardiológiára. Nem részletezem a vizsgálatokat és a letaglózó érdeklődést, hogy miért nem voltam többszáz éve; viszont több dolog kérdéses és nem egyértelmű pl. a szív-UH alapján sem. Mindenesetre, amitől leginkább féltem - a terheléses EKG -, az most valamiért kimaradt, én meg nem forszíroztam, mert igen rosszul szoktam lenni utána (pedig utoljára pl. nem kánikulai, hanem januári volt az esemény, de mégis!)... alig bírok hazautazni, és még napokig érzem a hatását mosott sz@rként.
Úgyhogy most pénteken újra menni kell, ahol felraknak egy műszert, és abban kell hazajönni, s 24 óráig magamon tartani (remélem, akkor is minimum 40-50 fok lesz, mint most...), mosdás idejére sem vehetem le és víz nem érheti - vagyis ne mosdjak felsőtestileg 24 órán keresztül, príma lesz! -, és az rögzít ez idő alatt mindent, ami a szívemmel történik.
Ahá! Egyből megértettem, miért láttam a kardiológián néha olyan embereket, akiken kidudorodott a "kockahas" meg a pántok, tapaszok itt-ott. Így nyáron leplezhetetlen látvány, de szerencsére csak az egész várost utazom át néhány busszal majd vele, legfeljebb azt hiszik, hogy doboz alakú terhességet hordok, és átadják a helyet.
És aztán a következő hétfőn szintén kardiológia, amikor is visszaviszem a szerkentyűt - amennyiben le tudom venni 24 óra elteltével, úgy nem muszáj magamon -, és aztán majd kiértékelik.
Egészségügyileg egyelőre ennyit.

2011. július 14., csütörtök

MÜK

Hasoncipős volt kollégámmal találkozót beszélve meg mentünk csütörtökön a munkaügyi központba. Kollégám hajlamos az akasztófahumorra, így minden megmozdulásunk a szerencsétlenségben nem a sírás volt, hanem saját magunk groteszk szatírája. Megjegyezte a recepción is, hogy "ilyenek" még úgysem voltunk, épp itt az ideje, hogy legalább kipróbáljuk...
Recepción eligazítás, számot kaptunk, egymás mellett lévő szobában tartózkodó ügyintézőkhöz. Első emelet, hosszú, elágazó szűk folyosók, nyitott ablakokkal, melyen dőlt be a hőség, miközben a néhány órája ott rostokoló emberekről természetesen dőlt a víz, így hamarosan mirólunk is. A kijelző olyan messze, hogy egyáltalán nem láttam addig. (Mikor be kellett mennem, ha nem szólnak némileg jobban látó személyek, sosem tudom meg és még mindig ott ülnék...)
Megszoktam, hogy ilyen helyzetekben meg se kell szólalnom, rá sem kell néznem valakire ahhoz, hogy azonnal szóba ne akarjon elegyedni. Így hamarosan több beszélgetőtárs is akadt, s a többség, miután megtudták, hogy újoncok vagyunk, versenyben világosítottak fel bennünket alapvető tényekről, tudnivalókról. Megtudtuk egy csomó emberről, hány éve is várnak itt a megváltásra! Hogy évek óta nincs semmi, ez évben már tanfolyamok sem, semmi, de semmi, ami a munkát vagy netán reményt illet... Hogy ne higgyük, hogy itt majd bármit is tudnak segíteni. NINCS munka, nincsenek munkahelyek! Több 50 feletti ember várakozott úgy, hogy közben megtudtuk, hogy már évek óta 0 Ft-ot kapnak, és csupán azért járnak be, hogy kapjanak egy pecsétet, miszerint regisztrált munkanélküliek.
Én naivan és hüledezve néztem: akkor ezek mégis hogyan élnek, miből? Mivel egyből magamból indulok ki, hogy 0 Ft nekem a halálomat fogja jelenteni. Nem tudom, egyedül lennék-e ezzel, ui. akik 0 Ft-ért járnak be évek óta a pecsétért, előbb-utóbb mindegyik által megtudtam, hogy HA a férje/felesége nem keresne 130 ezer Ft-ot... abból tengődnek ui. ketten. - Ja, így más. Csakhogy nekem nincs ilyen!
De garancia sincs ám arra, hogy ha már nincs semmi, legalább az álláskeresési támogatás ideje ne csökkenjen... sőt, rettegik előre a drasztikus intézkedést. Na, azt, hogy mi várható, nem tudják a hivatalos személyek sem.
Pár órai várakozás után már sorra is kerültem, ahol az adatok beviteléhez - vittem vagy 20 különböző igazolást, ezt-azt - nyilván idő kellett, ahol a hölgy rezignált fejcsóválással vette tudomásul, hogy többőnket 50 felett elbocsátottak, és hát sajnos, ezek meg ezek a tények, ígérni semmit nem ígér, és garanciát sem ad semmire - ez az idő, ami most még hatályos jogszabályok szerint jár, még ez is változhat időközben, ha fent kipihenték a nyári szabadságok fáradalmait a mindenható ítélethozók. Közben behívták a kollégámat is a másik szobába, s a két szoba össze volt nyitva, így némi fáziskéséssel hallottuk is, hogy a másik éppen "hol jár" az ügyintézésben...
Három hónapra megkaptuk a maximált támogatást - de mi az a 3 hónap? Aztán elvileg, most még, úgymond a hatályos jsz. szerint még 6 hónap lesz, ennek az összegnek a felével... ami már egy egykereső esetében kevés a lakásfenntartáshoz is. És akkor kész.
Azzal a biztos érzéssel jöttem ki, hogy 50-en felül, akit elbocsátottak és egyedülálló, nyugodtan kezdhet gondoskodni valahogy a végrendeletéről, ami ez esetben nyilván nem pénzt jelent, sőt; vagy hogy ez annyira predesztinált, hogy megmásíthatatlan. Hiába lesz eső, a munkahely nem gomba, hogy szaporodjon. "Teremni" nem fognak a munkahelyek. Sugallatként azt is megkaptuk, hogy egy, teszem azt, próbaidős, minimálbéres munkahelyért - ha netán ilyenekkel sorbaállnának elénk - sem tanácsos otthagyni a most még minimálbéres nettónál közel 30 ezerrel mégiscsak magasabb támogatást, mert az enyhén szólva abnormális, hogy egyharmadnyival kevesebbért dolgozni járni, mint nem; aztán netán onnan is kirúgódni bármikor - az ügyfeles azt mondta, hogy jelen bizonytalan helyzetben nem merné állítani, hogy akkor is az lesz a helyzet, ha onnan kirúgódik az ember, hogy "folytatódik" a ki nem vett munkanélküli lehetőség bér szempontjából, mert lehet, hogy ha nem használta ki az ember, kárba vész és elévül. Ha pedig mégis járna a ki nem vett lehetőség, akkor már az "új, legutóbbi" munkahelyen szerzett minimálbérrel fognak számolni.

Ennyi volt, és gondolni sem merek arra, hogy mi lesz, hogy lesz később.

2011. július 12., kedd

A macska - Haramia 12.


Hónap elején megjelent A macska újság.
Haramia történetének következő fejezete is olvasható benne.
A történet főszereplője innentől nem egyedüli cicaként éli világát, hanem társat kapott maga mellé...



Haramia - 12. rész

Honesty érkezése

Valahogyan a végleges döntésnél a szív győzedelmeskedett, s úgy éreztem, ennek érdekében meg kell tennem mindent, ami rajtam múlik. Az egyik kiadó kapásból elfogadta a könyvemet karácsony előtt pár nappal, sőt, nagyon örültek neki; és mikor a készre tördelt anyagot január elején leadtam, már fizettek is. Ez utólag is annyira hihetetlen!
Honesty még ezt megelőzően, de már a kiadóval történt megállapodást követően érkezett, 2005 karácsonya utáni napon. Mondanom sem kell, ez új beszerzésekkel is járt, hiszen Haramia addigi nyitott kis almosa épp csak neki volt elég, úgyhogy beszereztem egy nagy, fedeles, lengőajtós macskavécét; valamint prémiumkaják tömkelegét úgy konzervben, mint száraztápban. Haramia ugyanis addig a DM-es tálkásokat és szárazat ette, de ugyanúgy megette a nem prémiumtápot. Nagy gondot nem csinált belőle, hiszen nagyon kisétkű mai napig, ráadásul szerette a tejet, a csirkemájpörköltért és rántott csirkéért, halért, sonkáért pedig egyenesen megőrült. Azért mindig volt otthon a baromi drága Sheba tálkás is, hiszen az számára is a csúcs volt, és akkor kapta, ha valamiért kedveskedni illett neki. Most, hogy Honesty érkezett, megpróbáltam olyan prémiumkajákat beszerezni, amelyek valamelyest jobban megfizethetők a Shebánál, hiszen állandóra kell! S ez egyúttal azt is jelentette, hogy ezentúl Haramia is kizárólag prémiumkoszton lesz. Reméltem, ez nem fog nála sem problémát jelenteni.
Nagyon izgatott voltam, messziről hozták az épp 7 hónapos, ivartalanított cicalányt. És én élőben még csak macskakiállításon láttam maine coont. Arra jól emlékszem, hogy amikor eldőlt, hogy igen, akarom Honestyt, akkor már szerettem. Azért is lett volna olyan nehéz mégiscsak lemondani róla. Visszacsatangoltam a topikban a születése körüli időkre, amikor én még nem voltam ott, és órákat töltöttem azzal, hogy az összes, róla készült képet kimentettem magamnak. (Egyébként Honestyvel együtt megkaptam egy CD-n az addigi fotóit is.)
Lényeg, hogy míg fizikailag csak találgathattam, milyen lehet a bundája tapintása, milyen lehet az a csodálatos tekintete, ha engem néz vele, addig igen gyakran nézegettem a képeit, és számtalanszor végigasszisztáltam, ahogy párnaposból 7 hónapos lesz. Közben persze mondogattam Haramiának is, hogy lesz neked egy cicatársad, tessék vele rendesen viselkedni – de Haramián nem annyira látszott, hogy megrendülne az infótól. Egy kicsit tartottam tőle, hogyan fog Haramia reagálni, hiszen mint tudjuk, soha nem volt egy hízelgős ölmacska. Eléggé vad cica volt, s itt a „vad” szó nem azt jelenti, hogy támad, karmol és nekimegy valakinek, hanem azt, hogy félénk, nem szelíd és nem bizalmaskodó. Idegenek jöttére elmenekült, elbújt; s ha elő is jött egy idő után, soha nem engedte magát simogatni. Hogyan fog reagálni arra, hogy egy másik macska érkezik a házhoz? Nem fog-e kardjába dőlni féltékenységében, azt hívén, hogy őt már nem szeretem? Ráadásul, mivel nemcsak megsértődik, hanem fél is, még meg sem lehet vigasztalni, hiszen szinte lehetetlen megfogni, ha ő nem akarja. Haramia semmiképpen nem számított a könnyű esetek közé, nem volt egy kiszámítható, egyszerű macska – ő szélvihar, hipereleven „vadmacska” volt, egyéniség, akinél, bizony, az is benne volt a pakliban, hogy csak egyke macskaként tartható és nem fogad el társat. Én nagyon nem akartam ezt hinni! Nagyon bízni akartam és optimistán látni a helyzetet, hogy előbb-utóbb elfogadja a jövevényt, ha nem is ugrik rögtön a nyakába.
És aztán eljött a pillanat. Nem tudom, melyikünk szíve dobogott magához képest hevesebben, enyém vagy a Honestyé. Esetleg Haramiáé? Bevittük a szobába a hordozójában, kinyitottuk az ajtaját, és vártuk, mi történik. Közelébe helyeztem az új, ajtós almozót, és diszkréten körbeguggoltuk a környéket. Honesty, mint maga a megtestesült bizalom és jó szándék, némi szaglászás után teljesen természetesen sétált ki a hordozóból, tágra nyílt, hihetetlenül őszinte, csodaszép aranyszemekkel - a pupillája körül smaragdzöld karikával - körbenézve. Ugyanebben a pillanatban Haramia, mint Zrínyi rohant ki a szobából, be a fiaméba. Aznap elő se jött onnan szegényke…
Honestyvel megszagoltattam a kezem, beszéltem hozzá. Megmutattuk neki az almot, s már nem is csodálkoztam: minden további nélkül bement és elvégezte a dolgát! Mikor kijött, dicsérgettük, megsimogattam. Nem félt, nem bújt el, nem kezdett el sietni, nem nézett rémülten – abszolút ideális, konszolidált viselkedést mutatott be. Fel is vettem: semmi ellenkezést nem mutatott, nem akart menekülni, semmi nyauzás – tökéletesen együttműködő macsek volt. Minden további nélkül el tudtuk intézni a papírmunkákat, melyek a szerződéssel, oltási könyvének, különböző orvosi igazolásainak, törzskönyvének átadásával jártak.
Honesty felugrott az ágyamra, és azonnal oldalára dőlt, s onnan szemlélődött nyugodtan. Mintha mindig itt lett volna, mintha mi sem lenne természetesebb annál, minthogy ezentúl ez lesz az otthona… (Folyt. köv.)

2011. július 9., szombat

80 éves...

 (1955)

Bár Te azt mondod mindig, anyukám - kb. 40 éves korodtól kezdve -, ugyan már, nem kell ezt már ünnepelni ilyen "vén csont" korban, sőt, megesett, hogy csont helyett mást mondtál... és tudom, hogy valahogy a ti generációtokban és egyúttal családotokban közel nem jelentett ennyit egy születésnap, maximum gyerekkorban.
Mi is úgy nőttünk fel, hogy a születésnapnak kisrésznyi ünnepi esélye sem volt egy névnaphoz képest, ezt szoktuk meg. Talán egy 6 éves kori gyerekkori tortára emlékszem, persze elképzelhető, hogy előtte is volt... de az utániakra emlékeznék. Természetesen azért valamilyen ajándékot mi, gyerekek kaptunk mindig.
Már akkor sem értettem: hiszen hívni akárhogyan is hívhatják az embert... az nem kötődik úgy személyhez, mint egy születésnap. Az a nap, amikor valaki világra jön, az az ő napja. Születése napja. És ehhez képest teljesen mindegy, hogy névnapilag melyik családtag "győz" a névadásnál... Én is Ágnes lettem volna vagy Anna (ilyen eséllyel, sorrendben), ha rajtad múlik, mert neked ezek tetszettek - ám mivel Te kerültél faluról városba apámhoz és apai nagyanyámhoz, ezért az ő szavuk volt döntő. Fiú az apja nevét, lány az anyja nevét...! És kész, nincs apelláta! Maximum második névként meg illett a nagyanyáét vagy keresztanyáét adni. (Nekem történetesen mindkét nagyanyám és keresztanyám ugyanazon a néven "futottak", tehát a második nevem körül sem volt percnyi vita sem - de a Te beteljesületlen akaratodat, az Ágnest nagyon sajnáltam mindig...)
Fogalmam sincs, miért degradálta le az egész felnőtt népség a születésnapokat a környezetünkben...
Mindegy, én, ahogy "eszméltem", gondosan feljegyeztem mindenki születésnapját, és fel is köszöntöttem őket a családban. Van idős családtag, aki mai napig kiakad rajta, hisz rajtam kívül élő ember nincs, aki őt felköszöntené... sőt volt, hogy bizony, meg is bántott, mert nem fogadta el az ajándékot; holott azt hittem, mekkora örömet, meghatódást okozok majd...
Külső események kapcsán jöttem rá, aztán meg logika útján is, hogy igenis, a szülinap sokkal fontosabb, mint egy névnap. Ötödikes koromtól kezdve legalább 6-8 rendszeres, évekig meglévő levelezőtársam volt a SZU-ból - nem mondom, hogy orosz, mert lehet, hogy ukrán stb., de akkoriban nekünk a Szovjetunióból való levelezőpartnerek "oroszok" voltak és kész. Mikor kérdeztem a névnapjuk időpontját, minden levelezőpartnerem értetlenkedett, és így tudtam meg, hogy ott nincs ilyen, ott születésnap van! És máshol is... Csak nálunk van ez a névnapmizéria.
Mivel én felnőtt koromtól számon tartom és felköszöntelek, Te legalább elfogadod, bár soha nem felejted el a kötelező szabadkozó kísérőszöveget, melyet, bízom benne, csak azért mondasz, hogy elérzékenyülésedet leplezd.

(1970)

Tudom, volt egy illanó gondolatod, hogy majd 80 éves korodban mindenkit meghívsz a családból, és oltári nagy szülinapi murit csapunk. Aztán saját érdekedben lebeszéltünk erről; egyetlen szobád, szűkös anyagi lehetőségeid (melyet mi sem tudtunk volna fellendíteni, túl sok az egy főre eső munkanélküli vagy minimálbéres, netán kisnyugdíjas a családban), és legfőképpen látványosan fogyatkozó fizikai erőd miatt ezt így, a nyár szerintem egyik legiszonyatosabb kánikulai napján nem lett volna túl okos dolog megcsinálni (mondjuk, az időjárási tényező nyilván előre nem ismert ez esetben).
Nemcsak azért jobb, hogy így van, mert Te ezt az áldozatot soha nem kaptad, kapod vissza, hisz ezt nagyon jól tudtad volna amúgy is; és nem is azért, mert maga a nagy családi összejövetel gondolata tényleg nem lett volna egyébiránt rossz ötlet önmagában; de Te is tudod, hogy többőnk segítségével is nehéz lett volna véghez vinni... több megyéből összeszedni embereket, szabaddá tétetve mindenki magát, netán valahol altatni őket... ugyan, hol, de legfőképpen miből? S mikor gyenge és erőtlen az ember, akkor még a napi megszokott program vagy bevásárlás is probléma. Ott, ahol Te laksz, pláne. Hisz nincs ott szinte semmi vásárlási lehetőség. Egy közepes bevásárláshoz is buszozni kéne és rengeteget cipekedni. Te is tudod, még ha nagyon nehezen is lehet elfogadni, hogy gyenge vagy, néha jártányi erőd sincs. Még segítségek mellett is intézned kell néha dolgokat, hányszor elindulsz, és 100 méterről visszafordulsz, mert érzed, hogy rögtön összeesel... nehéz belenyugodni, de kénytelen vagy - Te érzed a legjobban...
Jól van ez így, nagy "buli" nélkül. Sorban elmegyünk és meglátogatunk, s aki fel akar, úgyis felköszönt.
Isten tartson még meg nekünk sokáig, drága anyukám.

(1999)

* * *

Nyolcvanéves lettél

Ifjúkori képeid sorjáznak
oly sokszor előttem még,
nem létezhet, hogy elszállt
drága fejed fölött ez a sok év!
Érted nyílik sírva-nevetve
bennem s a világon ma
ezernyi színes virág,
Isten éltessen baj nélkül téged,
a legjobb édesanyát!

Csak, látod, olyan hőség van...
szinte elhal saját hamvában -
még ha fiatalabb is - az ember...
most is aggódom érted,
mert tudom: nyolcvan éved súlyával
csendben bár, de mily kín és keserv
az, mellyel ezt kell viselned...

(2010)

2011. július 5., kedd

Szemügyek

Felmondási időm azon részének, amit már nem kell ledolgozni, ma másodjára volt tényleg nagy haszna: az utóbbi másfél hét alatt kétszer kísértem nagynénémet-keresztanyámat, aki egyben fiam keresztanyja is, a szemklinikára.
Szürkehályogműtétje volt bal szemére közel 1 hónapja, ahova még kivitte öcsém és délután értement, szabadnapja lévén. Az azt követő kontrollra a szociális gondozásában segítő hölgy kísérte el, szerencsére, mert akkor még dolgoztam. Az azt követő kontrollra viszont nem lett volna, aki kíséri, nem ért rá más - milyen érdekes, hogy szerencsének kell neveznünk a sorsot, mely úgy intézte, hogy munkanélküli legyek... persze munka esetén is mindenképpen megoldottam volna, ha másként nem, szabadsággal, mint anno minden más fontos dolgot -, mi sem volt természetesebb, minthogy korai keléssel, jóó melegben kiránduljunk egyet a szemklinikára.
Nemcsak azért, mert egyik szeme műtött, és bár szerencsére azzal már tisztán lát, viszont a másik rövidlátó és még hályogos - azzal augusztusra van kiírva műtétre -, nem tudja a szemüvegeit hordani, és látása olyan, mintha pl. a járda jó erősen lejtene, így nyilvánvalóan hiányzik az egyensúlyérzet és bizonytalan a járása. Nem beszélve 82 éves koráról, hogy bizony, fizikailag is igencsak támaszra szorul, szóval nemcsak a szeme miatt bizonytalan ő már. A legtűzőbb napsütésben is csigalassúsággal haladunk úgy, hogy belémkarol és rám támaszkodik - ezt a csigalassúságot csak én érzem, ő viszont úgy diagnosztizálja, hogy "én ám nem tudok már ilyen gyorsan vágtázni, mint te!":))) -, szóval már egy kicsit sem tud gyorsabban haladni azért, hogy hamarabb elérjük az árnyékos részt... természetes, hogy nem tud ekkora utat ilyen látással és ilyen fizikummal már egyedül megtenni. Egyébként is szemproblémák esetén kortól függetlenül sem annyira kellemes egyedül mászkálni...
Ma pedig műtött szemében 1-2 hete jelentkező látászavarai miatt kellett kimennünk újra, sokan is voltak, többmenetes vizsgálatok, pupillatágítás stb. során egy esetleges retinaleválás fenyegető jeleinek is vehetők a tünetek, ahogy hallottuk. Egyelőre nincs konkrét baj, nagyon száraz a szeme a cseppezés ellenére, tehát sűrűn kell csepegtetni, valamint elmondták, hogy ha ezek után bizonyos (részletesen leírt) jeleket észlel, akkor azonnal mennie kell, mert az tényleg retinaleválás és lézeres műtétre lesz szükség...
Nagyon remélem, hogy erre nem kerül sor! És hát ugye, augusztusban még egy menet műtét és az azt követő kontrollok lesznek hátra, bízom benne, hogy segítségére tudok lenni, ha már a munkanélküliséget hozta a sors (bízva benne, hogy még nem leszek kiküldve az utcára sepregetni)...

2011. július 3., vasárnap

Duna-parti festmény

Elgyönyörködöm ebben az akvarellben, úgy örülök, hogy végül is sikerült megvennünk - helyesebben barátom vette meg nekem ajándékba -, ha nem is pont azt, amit első ízben habozásunk miatt félóra múlva már nem kaptunk meg, és duplán "kellett" érte járnunk - de mégis megérte, nagyon is. Mindig szép emlékeket fog adni, valahányszor ránézek.


A szignón csak egy Ottó név van, az öregúr saját elmondása alapján pék volt közel 40 évig, és hobbiból fest. Széke mellett a járdán 3-féle különböző vízfesték állt és vizestálkák. Mikor arra jártunk a Duna-party alkalmából, kész volt egy dunai tájképe, és kínálta is nekünk, járókelőknek, mondván, hogy eredeti! Ezt láttuk is, de szokásosan, csak mosolyogva bólintottunk, lassan továbbsétálva automatikusan, egyúttal azt is észrevettük, hogy annyi pénzért árulta, amennyiért én, bizony, nem festeném meg!
Kicsit arrébb megettünk egy kemencés kolbászos lángost, közben eldöntöttük, hogy visszamegyünk érte. Mire így történt, természetesen elvitték a festményt! De beszélgettünk az öregúrral, aki nagyon barátságos, beszédes volt, mesélt az életéről és hogy hogyan fest, majd felajánlotta, hogy ha másnap dél körül arrajárunk, addigra fest nekünk egyet - illetve befejezi azt, amit akkor már elkezdett egy új lapon. Már láttam rajta jobboldalt a profi kezdeményeket - ceruzával halvány pontok, vonalakkal összekötve, arányosan, a Lánchíd egyik talpánál elkezdve...
Mikor másnap (ma egy hete, vasárnap) pontban 12-re kimentünk, nem volt még ott... Előrébb sétáltunk teljesen a Lánchídig, majd visszafelé még mindig nem láttuk. Barátom szkeptikusabb volt, hogy nem jön, én azonban bíztam benne valahogy. Akkor elbattyogtunk a Shakespeare-szoborig, s úgy döntöttünk: még egyszer visszasétálunk, elvégre akármi miatt sem biztos, hogy Pesten feltétlenül és pontosan meg tudjon valaki jelenni egy helyen, velünk is megeshetett volna, hogy ennyit késünk. 12.20 volt, és ott volt! Már ki volt pakolva a cucca, és éppen az öléből egy szalvétáról ebédelt, mellette a kész festmény. Már méterekről láttam, hogy felismert bennünket, nagy örömmel beszélgettünk pár szót és elhoztuk a képet, ő meg megköszönte a pontosságot!:) Ha pont nem az ebédje közben történik a találkozás, lefotóztuk volna vele együtt úgy, hogy mellette a kész kép - így nem akartuk zavarni...
Ő egy igazi festő, aki szívvel fest, semmi esetre sem a meggazdagodását szolgálja... Remélem, sok embernek fog még hasonló örömet szerezni képeivel.

2011. július 2., szombat

Macskaoltás 2011

Tegnap, pénteken nagy nap volt. Már egy hónapja készülünk a macskák éves vizsgálatára és oltásaira, de ez nem olyan egyszerű dolog. Lévén tömegközlekedés plusz gyaloglás, kézi cipekedéssel egybekötve, egyedül csak macskánként tudnám megvalósítani, mint régebben, és hát míg dolgoztam, ez csak szombatonként jöhetett szóba. Így két macska két szombatot jelentett, és már ez is lényeges előrehaladás volt ahhoz képest, mikor még nem volt Purevax oltás, amiben benne van a leukózisos is. Mert míg nem volt, addig a leukózis ellenire pluszban még egyszer ugyanezt le kellett játszani. Másból sem álltam ki egy hónapig minden szombaton, mint macskákat cipeltem. Mindegy, hogy válltörés után voltam vagy akármi, ennek meg kellett lennie, ha lehet, még azelőtt, mielőtt a nagy kánikulák beköszöntenek.
Na igen, mert a tömegközlekedéses macskacipelés csak az egyik tényező; ám arra is kell ügyelni, hogy ne essen, ne fújjon őrült szél, vagy ne legyen 30 fok (pláne még több!) -, hiszen anélkül sem viselik annyira könnyen az utaztatást. Hiába csak évente kerül sor a hordozó szekrény tetejéről való levételére - hála isten, hogy csak évente! -, kitör a pánik. Hatalmas pupillákkal igyekeznek megbújni a lakás legmegközelíthetetlenebb sarkaiba, ahonnan ember legyen a talpán, aki elő tudja őket varázsolni.
Tavaly Dani találmányával egyszerűsödött le a dolog: egy hordozó lévén két macska egyidejű elvitele nyilván nem megoldható, így befogtuk a Rebi régi kalitkáját, ennek következtében a 3 kilós Haramia papagájként máris utazhat velünk, annak függvényében, hogy Dani szabadidejét is figyelembe kell venni, hogy együtt mehessünk két macskával.
Egy hónapon át nem jött össze mind a szabadidőnk, mind az időjárás együtt, de most mivel a pénteket már ledolgozta, és az eső is csak kora reggel esett s a nap is kisütött, így 20 fokban nyugodtan elindulhattunk. Fél 12-re kaptunk időpontot. Ilyenkor a gyomrom ökölben van addig a pillanatig, míg el nem tudunk indulni, hiszen a macskák összeszedése és hordozóba gyömöszölése sem kis feladat, ráadásul ezt az utolsó pillanatban kell csinálni, hogy ne töltsenek feleslegesen sokkal több időt a zárkában, mint amennyit muszáj; ugyanakkor vigyázni kell, nehogy lekéssük a buszt, mert ez nem metró, és várhatsz minimum 20 percet a következőre, ha elbabráljuk az időt... Dani végezte a fő attrakciót, Honyt elcsípése után be fejjel lefelé a felállított hordozóba, Haramia rá a tepsire, és míg az egyik fél féken tartja, a másik megpróbálja villámcsapásszerűen a tetejét helyére igazítani. Így gyermekem fekete pólójában rezignáltan meg is jegyezte a liftben, hogy "ki gondolná, hogy macskát viszünk... kicsit se vagyok tele macskaszőrrel"...:DD!
Így gyaloglás a buszmegállóig, ott várakozás; ahogy gyűlnek az emberek, egyre több a csodálónk is. Haramia egyértelmű látványosság a kalitkában, de Honestynek is minden résen legalább 5 centire kilóg a hordozóból a bundája, bojtos füle vagy néhány tízcentis bajusz. Haramia csak a liftben virnyíkolt, utána végig csend; Honesty pedig úgy ötpercenként eresztett el egy-egy, magához képest basszus mélységű férfias panaszsirámot, ami elég volt ahhoz, hogy az egész busz érdeklődjön, milyen állatból is ered ez a hang...
Honesty a hordozóban hőmérséklettől függetlenül lihegni kezd és folyik a nyála, így általában, mire az asztalra kerül, szép fehér mellénye totál el van ázva...
A rendelő várójában negyedórát vártunk - csendben voltak -, s közben egy golden retriever szelte érdeklődve a köröket, akinek éppen útlevelet készítettek. Gazdája megnyugtatott, hogy a cicák után csak a szabadban szokott futni, így, hogy ketrecben vannak, nem annyira érdeklődik a kutyus, szerinte. De mikor túl közel jött a kalitkához érdeklődni, Haramia öntudatosan jól lefújta...
Először Honesty került a vizsgálóasztalra, ahol ellenállás nélkül tűrte, míg levagdossák karmait, majd megkapta a Purevaxát, 2 tabletta féreghajtóját és lemázsálták, miszerint megtudtuk, hogy 6,80 kg.
Majd Haramia is megkapta ugyanezeket, csak 1 tabletta féreghajtót, mivel ő hozta a szokásos pehelysúlyát: 3,35 kg. Honestynek hangja sem volt, ám Haramia kissé tiltakozott: fújt és morgott. De hát aminek meg kell lennie, meg kell lennie; nincs mese.
Ezután megkönnyebbült a bankkártyám 20400 Ft-tal, gazdagodtam egy részletes számlával, és már jöhettünk is - ilyenkor mindig nagy kő esik le a szívemről: ha minden jól megy, egy évre le vagyunk rendezve!
Míg gyalogoltunk velük a buszhoz, minden rendben volt, bár egyre sötétedett az ég, imádkoztam magamban, hogy kibírja hazáig... de negyedórát kellett buszra várni, és hát ez nem jött össze. Dörgött-villámlott, és bár utálok ilyenkor fa alá állni, de mit lehetett tenni? Az valamennyire védelmet adott, és még örültünk is, hogy annyira nem esett, mint akár dézsából is ömölhetett volna... A kis tavaszikabátost féltettük leginkább, hisz a kalitka semmitől sem véd, így Dani ráterítette a pulóverét, és az ernyőmmel a macskák fölé álltam... A buszról leszállva már jobban ömlött az eső, próbáltunk sietni, és mire a pulóver átázott volna, már haza is értünk.
Na, természetes, hogy ahogy felértünk és szabadon eresztettük a degeket, elállt az eső és kisütött a nap... ezt játszotta egész nap az időjárás...
Szerencsésen túléltük, a cicákon semmi utólagos hatás nem jelentkezett semmilyen téren, bár Haramia azt követő éjjel nem aludt velem... Honesty viszont hazaérkezés után már azonnal megbocsátott.:))