2010. január 31., vasárnap

Kleofás


Él nálunk egy 17 éves ékszerteknős, Kleofás a neve.
Arról már írtam, hogy Dani még nem volt 3 éves, mikor kiderült súlyos allergiás asztmája, szinte mindenre 3-4 keresztesen allergiát állapítottak meg nála. Így nagyfokú védőintézkedések kellettek - pl. plüssjátékok likvidálása, tollpárnák kiiktatása, átlagnál sokkal gyakoribb portalanítás, de el voltunk sokáig tiltva tollas, illetve szőrös állatok tartásától is. Sajnos, így is igen gyakori volt a befulladás, a kórházba rohangálás. Viszont a gyerek folyton állatért rimánkodott. Így napi szinten kellett meggyőzni, hogy nem, nem hozhatunk semmiféle papagájt, hörcsögöt, tengerimalacot, cicát, kutyát meg pláne.
Ovis korában indult be a Tinininja-őrület. Én nem is tudtam, hogy léteznek, ő világosított fel, kik azok: Leonardo, Raffaello, Michelangelo, Donatello... kérem, micsoda elmaradott anya vagyok én, hogy azt hiszem, ezek festők vagy szobrászok...
Elbűvölten nézte az akkor még német nyelvű RTL-en szombaton kora reggelenként játszott Tinininja-rajzfilm részeit, szedte össze az oviból hazafelé jövet a földről az összes eldobott Tini ninjás rágósdobozkát, valamint lassacskán meg kellett venni az egész teknőscsaládot játék gyanánt, s jöttek az olasz, török cuccok között a piacra a pólók, szabadidőruhák, pulcsik, pizsamák; mind-mind Tinininja-ábrákkal - nyilván ilyeneket vettünk, valamint a Tinininja-képregényújságot is rendszeresen és természetesen beszereztük.
El volt varázsolva, mikor elvittük moziba, nagyfilmként Tini ninja teknőcöket megnézni. Ezután született meg a frappáns ötlet: ha nem lehet papagája, cicája, hörcsöge stb., akkor legalább kell neki egy teknős!... Egy pár hétig még sikerült úgy-ahogy elterelni a figyelmét, aztán beláttuk, mivel nem lehet más állatfajta és annyira akar, még mindig jobb, mint egy kélgyó.
Úgyhogy egyik nap ovi után irány az állatkereskedés, és vettünk egy parányi teknőcöt.
Gyönyörű szép, élénkzöld, mintás kis hatszögrajzolatokkal díszített páncélzatú kitűzőféleségként nézett ki, alul sárga haspáncél, ami úgy nézett ki, mint egy radír... Apró sárga-zöld csíkos lábakkal és fejecskével bírt, mikor megvettük 1993-ban.
Aztán persze Szilvi is elkezdett duzzogni, hogy neki miért nem lehet, tehát pár nap múlva vettünk még egyet. Aranyosan néztek ki, mint két gyönyörű kis dísztárgy, és viszonylag karbantartásuk sem volt még akkora gond. Kis műanyag medencében elevickéltek, 2 naponként beérték pár pici falat kajával, lecseréltük a vizüket egyúttal és kész. Tóbiásnak és Kleofásnak neveztük el őket.

Azt vettük észre, hogy egyik teknőcünk nő, mint akit fújnak, a másik nem. Egyik eszik, a másik ímmel-ámmal. Azt hittük, hogy mint a többi állatnál, hát teknőséknél sem egyforma mindenki. Amelyik nem nőtt, annak teljesen puha lett a páncélja, mire észrevettük, sajnos, el is pusztult... ő volt Tóbiás, szegényke.
Mivel Kleofás addigra már kétszer akkorára nőtt, nem ragaszkodtak a kölkök újabb teknőchöz, hanem eldöntötték, hogy Kleofás a kettejüké marad.
Mondjuk, 1-2 év alatt nagyjából el is vesződött az érdeklődésük szegény kétéltű iránt.
Addigra már akváriumot kapott, cserépdomborzatot, amire kifeküdhet napozni - külön kislámpája lett, amit bekapcsolunk, ha hazaértünk, kivéve kánikulában. Lett fűtőszál, vízhőmérő, és hát igen körülményes takarítani, úgyhogy kiskorukban én magam beszéltem le őket a takarításról, hiszen még nekem is nehéz volt az akváriumot cipelgetni ide-oda, meg a cuccokat súrolgatni az algásodástól. Mai napig az én dolgom; bevallom, néha kissé terhes a dolog, meg aztán néha várakozáson felül bebüdösödik idő előtt a víz, pedig külön lavórban történik az etetés.
Nem mindig hiányzik holtfáradtan hazaérve, hogy azonnali dolgom a teknős- és akváriumtakarítás legyen.
De hát ezt bevállaltam, nincs más, meg kell csinálni.


Azért azóta már voltam egyszer kórházban, és műtét után is pár hétig nem cipelhettem az akváriumot. Megcsinálták, igaz, többen egyszerre, de az a lényeg, hogy némi okítás után számon lett tartva, mikor kell etetni, takarítani, és tudták, hogy most ki van zárva, hogy én csináljam.
Meg aztán mikor 2 éve el volt törve a vállam, akkor jó bő 2 hónapig csak Dani csinálta a takarítást... nem azt mondom, hogy tapsolt örömében, de már nem kellett figyelmeztetni, hogy ki miatt is van nekünk teknősünk...
Egyszerre több havi kaját is lefagyasztok neki, ez általában hal és csirkemell. Csirkemájat is kapott eleinte, de aztán azt köszönte egy idő után és nem kérte. Ezekkel váltakozva kap teknőstápot, szárított bolharákot, szárított marhaszívet, illetve szárított fehérhalat.


Ha elmentünk nyaralni, akkor közelben lakó nagynéném jött át etetni, na persze tőle nem kívántuk, hogy megfogja és kivegye a tenyérnyi nagyságúvá nőtt békát, hanem csipesszel adagolta neki a kaját, be az akváriumba. Még a víz feltöltése volt rábízva. Nyilván 1 hétnél hosszabb időre sosem mentünk el, de számítottunk is rá, hogy hazaérve nem a kipakolás lesz az első, hanem az akváriumtakarítás, olyan bűz lesz... többnyire valóban az volt az első...

Sok mindent átéltünk már együtt. Költözést például... Vagy: jó néhányszor elromlott a fűtőszál. S mivel nem nyúlkálunk be állandóan, hát nem vettük azonnal észre, hogy rendesen lehűlt a víz. Ez sokszor előfordult, és hála istennek, mindent túlélt még idáig velünk.
Kb. 4-5-ször kellett kicserélni az akváriumát. Ez 17 év alatt nem annyira nagy szégyen. Nyilván amiatt, hogy hozzákoccant valamihez, aminek folytán repedés keletkezett rajta. Ha még használható is volt, mert nem folyt belőle látványosan a víz, azért én sosem voltam nyugodt, és az első adandó alkalommal rohantam új akváriumot venni. A fűtőszállal meg úgy vagyok, hogy akkor vagyok nyugodt, ha van itthon "pót". Főleg télvíz idején.
Oké, nem simizni való állat különösebben, de azért hozzám nőtt. És Kleofás megismer engem. Ha más eteti, depis lesz. Ha én megyek ki a konyhába, ahol van, akkor vitustáncot jár az akváriumban, majd széjjelveri. Figyel a hangomra, nem kap szívinfarktust, ha minden takarításkor lesúrolom a páncélját, egész jól tűri.
Cicákat most már hidegen hagyja, nem piszkálják, de mikor idekerültek, akkor bizony résen voltam, nem hagyhattam, hogy szegény Kleofásra a frászt hozzák. Mert pl. Honesty előszeretettel belelépett az akváriumba, rá a cserépre, és paskolgatta a vizet vagy Kleofást. Ha nem állt bele, az volt a jobbik eset, de akkor kívülről benyúlkálva a vízbe, paskolgatta szerencsétlen kétéltűt... aztán egy idő után hozzászokott a cica, hogy jövök és hessentek, tehát inkább nem kéne; meg aztán szerintem egy idő után talán nem volt számára annyira nagy újdonság.
Az biztos, hogy ha etetés van, Honynak feltétlenül az asztalon, a lavór mellett a helye. És saját kajája után éhesen lesi, hogy marad-e neki a csirkemelldarabokból. Mert amit Kleó meghagy, az a Honyé.
Jó kis sztori volt még az is, hogy kb. 3 éve egyszer etettem épp Kleofást, mikor megszólalt a telefon. Bementem miatta a szobába. Mire kimentem, a kirakott 6-7 db szárított marhaszívkocka eltűnt... Na most, nehezen tudtam elképzelni, hogy Kleofás kiszállt, megvacsorázott, majd jól végezve dolgát, visszamászott az etetőlavórba.
Inkább az tűnt logikusnak, hogy Honesty falta fel a cuccost.
Mi tagadás, eléggé megrémültem, de aztán szerencsére egy idő után némi taccs következtében megoldódott a probléma.

2010. január 30., szombat

Fák, virágok, fények, árnyékok



Ma pedig január 30. van, így aztán ma újból jubilálás.
..
Egyéves lett a Fák, virágok, fények, árnyékok c. fotóstopikom.
(A zenét pedig annak örömére, hogy ezer éve imádom a Nightwisht.)

A topikleírást másolom be, abból sok minden kiderül:
Olyan topikot szeretnék, mely - elsősorban saját fotóink által - békét, nyugalmat, örömet sugall. Szóljon a természet szépségeiről, benne az állatokról, szóljon az évszakokról; fákról, virágokról, napsütésről éppúgy, mint az eső, hó, vihar szépségeiről... és azért díszíthetik olyan építészeti, művészeti alkotások, szobrok, amelyek újra és újra érdemesek csodálatunkra.
"Csodálatos, ismeretlen dolgok játszódnak le az égen. Az ember a hajnal pompájától szinte hangosan felujjong, és a szíve egy másodpercre megáll a felkelő nap különös, örökegy fensége láttán; és ez a nap minden reggel fölkel, immár millió és millió év óta. (...) És néha akkor is így érzi, ha napnyugtakor egyedül áll egy erdőben, és a titokzatos, mély, arany csönd ferdén rávetül a fák ágai között, és mintha halkan újra meg újra súgna valamit... Ismét máskor a mélykék éjszakák végtelen nyugalma kelti ezt az érzést, amikor odafenn a csillagok milliói állnak és figyelnek..." (Francis Hodgson Burnett)

Ma lett 1 éves ez a topik.

Köszönöm mindenkinek, aki közreműködésével azon volt, hogy szebbé tegye, gazdagítsa, s ennek érdekében dekoratív, szemgyönyörködtető fotókat hozott. Kívánom, hogy maradjon meg ilyennek, amilyen most!

2010. január 29., péntek

Gyöngyszemek



Rájöttem, hogy elfelejtettem a saját topikom születésnapját, mely 25-én, hétfőn volt. Igaz, keveset tudok otthon lenni benne, hiszen munka mellett és után annyi egyéb dologgal kell foglalkozni, törődni, annyi kötelesség és feladat van, annyi minden foglalja le az embert... az életben és a neten egyaránt, és a nap csak 24 órából áll. Nem tudok annyit ott lenni, mint szeretnék. De akkor is az az első
saját topikom... Az a minimum, hogy megemlékezzek róla:
25-én 3 éves lett a Gyöngy.
Köszönöm mindenkinek, aki rendszeresen vagy időnként odalátogat és visz valamit, de az is jó érzés, ha tudom, hogy csak olvasgatni jár oda. Örülök, ha létezik olyan ember, akinek sikerül valamit adni, ha mást nem, pár percnyi felüdülést, megpihenést, jó érzést.
Boldog szülinapot, Gyöngy!

Ezt írtam ma a Gyöngyszemek, kavicsok, aranygondolatok című irodalmi topikomba, ahogy rádöbbentem arra, hogy a héten évforduló volt. El is szégyelltem magam; régebben ilyen nem fordulhatott volna elő.
Több topik - bár nem sok - van, ahova rendszeresen írok, ebből kettő a sajátom.
A Gyöngyöt véletlen szükségszerűség hívta életre, hiszen sokáig máshol verseltem (bizony, lényegesen aktívabban, mint mostanában a saját topikomon - azért az első két évben itt is több időm jutott rá).
Egy idő után úgy éreztem, hogy kiforrta magát az igény, hogy saját irodalmi topikom legyen, így egy hideg téli napon munkából hazajövet - még arra is emlékszem, hogy a buszon épp a sofőr mögötti ülésen ültem - megszületett a számomra teljesen kézenfekvő ötlet. És nem felejtem el, hogy volt az életemben egy nem is kevés idő, amikor csupán a Gyöngy volt az, ahol igazán saját otthonomban lehettem a net birodalmában.
Azóta kicsit felpörgött az élet, mióta magam is "nyilvánosan" írok. Több irodalmi oldal is van, ahol több-kevesebb rendszerességgel létezem, ahol megjelennek írásaim, reagálnak, válaszolok és viszontreagálok.
Ez magával hozza azt is, hogy írnom is "kell", hiszen ez a dolog, ha egyszer elkezdtük, nem áll meg csak gombnyomásra...
Ebből következik a rengeteg ismerős, akikre azóta szert tettem kortárs szerzők személyében, illetve az olvasók, a portáltársak - velük való levelezés, egymás számon tartása itt is, ott is.
Aztán létrejött a gportalos oldalam, amelyen lényegében minden írásom fent van, egyszerű és célszerű, praktikus gyűjtőoldalam - "őt" is karban kell tartani, valamint fotóstopikom és blogom is lett, s A macska magazinnak is rendszeresen írok.
A Picasán a 3. képtáramat töltöm "befele". A fotóimat szinte azonnal rendszeresen feldolgozom képszerkesztővel és felhasználom a netes oldalakon, saját oldalaimon. Szeretek önkezű fotókat használni a blogomban, ha csak egy mód van rá.
A versek, írások nyomán felfedeztek régi ismerősök is, akik ámulva hitetlenkedtek, hogy valóban én vagyok-e, aki ír - számtalan, több évtized óta szünetelt ismeretség éledt újra levelezés formájában.
Mindezekre idő kell, kellene... rengeteg idő. És ez csak a net!
Amellett ott a munka, a család, bennük gyerekeim és unokám, a kedves, a barátok, a rokonok, a hétvégi itthoni munkák, a "jószágaim", a háztartás, a fotózás, a rajz, néha több igényem lenne olvasásra és dvd-nézésre, ha már a tv-ről úgy 3,5 éve szinte teljesen lemondtam (minden nem lehetséges!), bár sosem voltam nagy tévés -, és ha érdekes kiállítás van, azt sem hagyom ki - mindezt csak azért soroltam fel, hogy önmagam előtt mentegetőzzem a mulasztásom (hanyagságom, feledékenységem) miatt, hogy egyrészt miért nincs már annyi időm verselni a Gyöngyön, mint az első 2 évben; másrészt meg, hogy elfelejtettem a születésnapját...
De azért tisztában vagyok a jelentőségével, rendeltetésével és fontosságával legalább saját magam számára; és azért igyekszem mindennap legalább megjelenni rövid időre, ha nem is vagyok túlságosan aktív, legalábbis a régi gyöngybeli énemhez képest.
Tehát még egyszer felköszöntelek: Boldog 3. születésnapot, kedves Gyöngy!:)

2010. január 26., kedd

Támogatunk - Noé

Annyira örülök, mikor valaki segít a menhelyes állatokon.
Ezért késztetést érzek, ha "magamon kívül" írok azon ismerőseimről, akiket "támogatáson kapok". VinnieMini macskaklubunk tagja, ugyanúgy, mint Viharboszorka is.
Noel ráadásul pontosan úgy néz ki, mint néhány éve, 12 éves korában elhalálozott, fekete, okos kaukázusi Buksi kutyánk anyám házánál.

Név: Noel
Nem: szuka
Született: 2007. 01. 01.
Bekerült: 2008. 11. 14.

Virtuális örökbefogadás:
Jelenlegi támogatója: VinnieMini

Noel fiatal kaukázusi keverék szuka, természetéből adódóan bizalmatlan, morcos, antiszociális eb. Kiszámíthatatlansága miatt balesetveszélyes, így nem adható örökbe.

Így Noel valószínűleg örökre a Noé lakója marad, de így is jobb neki, mint bárhol gazdátlanul. És Erika révén valóban tudatosult, gondolom, nemcsak bennem, másban is: nemcsak a gazdára váró állatokat lehet támogatni, hanem azokat is, akik nem adhatók örökbe. Vannak, sajnos, elegen...

* * * * * * * * * * *

Név: Campari
Nem: nőstény
Született: 2009. 01. 01.
Bekerült: 2009. 12. 07.

Virtuális örökbefogadás:
Jelenlegi támogatója: viharboszorka

Campari háromlábú macska, aki sérülten került gondozásunkba. Nem tudjuk, mi történhetett vele, de egyáltalán nem friss a sebe. A doktorok szerint nagyon szerencsés, hogy egyáltalán életben maradt. Kedves, ragaszkodó macska, akinek olyan gazdát keresünk, aki el tudja feledtetni azt a sok szörnyűséget, amit rövid élete során elszenvedhetett.

Őt már támogatta Flami is.

Közben érkezett az a hír, hogy Campari sérülése nem javul, és valószínűleg amputálni kell a csonkot, ami igen költséges; ezért kérik, aki tud, segítsen, hogy összejöjjön az összeg.
Így többen támogatták őt, s mivel egyszerre csak egy virtuális örökbefogadó lehet, ezért várt sorára pl. Viharboszorka topiktagunk is, kinek végül is neve alatt volt néhány napig a cica.
Közben 2 hete én is feladtam támogatásomat Campari, s vele egyidőben Diego részére, akit már én is támogattam egyszer, ő a gyógyíthatatlan hasnyálmirigybeteg kutyus.
Időközben, míg még nem telt le Viharboszorka támogatása, hírként olvashattuk, hogy Camparit örökbe fogadták! Így Viharboszorkának is megjött a szerződésmódosítás és nekem is - hogy örökbe fogadták Camparit, így a felajánlott összeget (Viharboszorkáénak a maradékát, nekem az egészet) a Noé egyéb állatainak támogatására fordítják.

Fantasztikus, lám, milyen csodák vannak újra és újra. Emberek, akik fogadhatnának örökbe egészséges cicákat is, ha már macskát akarnak - megkönyörül szívük a fogyatékos állatkákon. Ilyenkor mindig kicsit visszatér a sok állatellenességgel kapcsolatos rossz tapasztalat után a jó akaratú, állatszerető emberekbe vetett hitem.
Ráadásul a kedves noés ügyintéző önként javasolta, hogy amennyiben nincs ellene kifogásom, a Campari támogatására szánt összeget is Diegóra írja, így dupla annyi ideig lehetek Diego virtuális örökbefogadója, mint egyébként lettem volna.

Név: Diego
Nem: kan
Született: 2006. 01. 01.
Bekerült: 2009. 11. 17.

Virtuális örökbefogadás:
Jelenlegi támogatója: Bűvössárkány

Csontsovány állapotban találták az Ebergény utcában.
Nagyon kedves, feltétel nélkül mindenkivel.
Egyelőre bőven a feljavítási fázisban van.

Később Diegóról kiderült, hogy nincs hasnyálmirigy-működése, ezért nagyon hamar átmegy rajta az étel. Élete végéig gyógytápokra és gyógyszerre fog szorulni.


(Forrás: a barna színű szöveg a Noé honlapjáról)

2010. január 24., vasárnap

Téli verőfény




Szép látványt nyújtott ma reggel a természet, pedig vasárnaphoz képest korán kellett kelnem, mégis még korábban indultam a kelleténél, hogy tudjak fotózni némi kis deret, zúzmarát, havat...

Ezüstben ragyogtak a gallyak mindenfelé, ahogy a nap rájuk sütött, szinte sziporkáztak a fák, bokrok vékonyabb ágai, vesszői, gallyacskái. Ahol levelek maradtak, ott egyéb színek is játszottak - összességében csodát varázsolt a tél, mintha a leveleket vagy a levélszéleket beszórta volna porcukorral.
Mínusz 7 fokot mutatott a lakásbeli kinti hőmérőm, ennél lehet, hidegebb volt, mert az a hetedik emeleti magasságnál mért hőmérsékletet mutatja.
A vakító aranysugarak nem melegítettek, és nem is olvasztottak el egy porszemnyi deret sem - csak olyan csodát műveltek, hogy még egy lakótelepből is mesés világot tudtak teremteni.



Téli hajnal

Zúzmarás gallyakon álmodik
fagyos januárt a tél,
deres leveleken születik a hajnal,
fénye csak hideget ígér.
Magam indulok a pirkadattal,
kísérőim tetszhalott fák,
roppan a friss hó lábam alatt,
szürkeség őrzi a tél álmát.
A megállóban megszokott arcok,
álmos, nyak-behúzott emberek,
mint én, vágnak a nap elébe,
mely ki tudja, mit rejteget.


Fényképezőgépemet nem győztem kapkodni - minden fán, minden falevélen, egyéb növényeken más és más miatt volt a zúzmarás csipke fotogén.


Nem beszélve a fehér hóban tipegő feketerigópárról, a sok-sok apró verébről a macskakőre fagyott jégen ugrálva, és a méltóságteljes varjakról, kicsit távolabb a járt utaktól a nagyobb tereken.

Amikor a házunk előtti magaslati részen megmaradt piros bogyós bokrot nézegettem, olyan érzésem volt, mint amikor nyáron a frissen mosott ribizlit megszórjuk porcukorral és berakjuk pár órára a hűtőbe, hogy aztán kellemesen oltsa szomjunkat.


El tudom képzelni, ilyen verőfényes téli délelőtt milyen csodákat láthat az ember, mondjuk, erdőben, tóparton, hegyvidéken; ha még itt, egy városi lakótelep közepén is így el tudja magát ragadtatni a természet szépségeivel...


Jégvirág

Jégvirág, virágom,
fátyolos fodraid
elzárják a világom,
ezüstfény elvakít.
Csillogó varázsod
meséket rejteget,
nem tudom levenni
rólad szemeimet.

Jégvirág, virágom,
természet hogy' lehet,
hogy ily csodát alkosson
egy ablakra teveled?
Megörökítenélek,
ám sehogy sem tehetem,
fátyolfinomságod
elrejtem szívemben.



2010. január 23., szombat

100 szerelmes vers antológia

Következő antológiabeli szereplés úgy jött létre, hogy kaptam egy mélt Beri Róberttől, aki a poet.hu irodalmi portál kulturális vezetője, és magáról bemutatkozásként ezt írja (forrás: poet.hu):

"Amatőr újságíró vagyok. Egy internetes hírportált szerkesztek. 11 éve vezetem a hajdúdorogi versírókat, írókat, zenészeket tömörítő Édentől Keletre csoportot, valamint 2009. november 14-e óta a budapesti Édentől Északra Művészeti Csoportot, amelynek több remek poet.hu-s alkotó is tagja. E csoportokkal folyamatos tehetségkutatást végzek."

Ő és csoportja kiadásában elképzelte a Száz szerelmes vers című kiadványt, melyben 100 szerző 1-1 verse szerepel. Megtiszteltetés volt számomra, hogy a poet.hu oldaláról kiválasztotta egy versemet a tervezett antológiában való szerepeltetésre.
Természetesen beleegyeztem.

A kiadvány borítógrafikáját Cseh Györgyi tervezte.


Szívedbe álmodom magam

Ha vihar jön, sötét fellegekkel,
ha az ég háborúzni kezd el,
ha a szél cibálja a fákat,
és nagyot sóhajt szívemben a bánat -
szívedbe álmodom magam.

Ha a világom már nem színes tünemény,
ha nem szólal meg bennem semmilyen költemény,
ha baljós napok komor búja lep el,
és szívem már semmire sem felel -
szívedbe álmodom magam.

Ha a mindennapok feketének tűnnek,
ha kilátástalannak érzek lassan mindent,
ha saját szívem sajgón-fájón dobban,
és a szivárvány, jaj, de messze van… -
szívedbe álmodom magam.


2010. január 22., péntek

Rajz mint önkifejezés




Szeretek rajzolgatni. Amerre járok, mindenütt otthagyom nyomomat. Na, nem a házak falára gondoltam. Ám ha plajbász kerül a kezembe és egy darabka papír, figyelek vagy elgondolkozom - mindig rácsodálkozom egy idő után arra, ami előttem van: hát ez hogy is lett ide?
Alapvetően öntudattalan műveletként zajlik ez az egész, s csak időnként tudatos - amikor eltervezem, hogy na, most pedig én rajzolok.
Leginkább portrékat, hajakat, arckifejezéseket, mozdulatokat, hangulatokat szeretek minden előzetes nélkül vonalakba önteni. Az ilyen ficni-fecnik már több kukát megtöltenének ovis koromtól kezdve akár... tankönyveimet év vége felé látni kellett volna. Üres, kihasználatlan helyek azokban nem voltak!


Gimis koromban szünetekben rendeléseket kaptam. Óra végére ilyen, olyan meg amolyan rajzokat kértek tőlem. Volt, akinek rendszeresen ruhát, frizurákat kellett tervezzek bulira, természetesen képzeletbeli lánymodellen.

Volt, hogy gimiben így téli időszakban mentesítettek az első 2-3 óráról, hogy az osztálydekoráció valamilyen alkalommal kialakuljon, kiegészüljön, tehát fogjam a vázlattömbömet és menjek ki az állatkertbe, és vagy 10 állat vázlata nélkül vissza se térjek.
Osztálydekorációban mindig jelentős részt kellett vállaljak - nem vállalkoztam magamtól, de minden szem rám szegeződött, amikor szóba került a téma.
Mit volt mit tenni...
Volt, hogy suli után feladatom volt egy szép, régi pad nagyméretű, perspektivikus, árnyékolt rajza kartonon. Így nem haza mentem menza után, hanem fogtam a vázlattömböm és kimentem a Déri Múzeum parkjába, padot rajzolni.

Én véletlennek tudtam be, hogy jelentkezés nélkül mindig, mindenütt én voltam az ilyen-olyan naplóvezető (krónikás). Hogy hibáztak rá?
Fogalmaztam az aktuális eseményt, beírtam és díszítettem. Rajzokkal, fotókkal. Naplóversenyekben mindig rangos helyezést ért el az őrsünk, alapszervezetünk, brigádunk... mikor mi.
Persze azóta rájöttem: attól, hogy mindig, mindenütt ott hagytam nyomaim, amelyek csak számomra voltak jelentéktelen párperces semmiségek, mások viszont ezeket megjegyezték - ilyen módon lettem többnyire megszavazva.
Volt olyan, hogy kerek évtizedek múltán mutatta meg valaki elsárgult papírlapokon az általam itt-ott felejtett firkáimat... a meglepetés mellett meghatottság is volt, amit éreztem... mert ezek szerint ami nekem oly mindennapos és természetes, másnak tetszett annyira, hogy megérte neki megtartani...

Megtaláltam néhányat, amiket lefotóztam, hiszen most már lehetőség van arra, hogy eltároljuk őket a gépünkben, ahelyett, hogy kallódtatnám tovább. De sajnos, csak milliomodnyi töredék, ami valahogy elkerülte a végzetet.
Annyiszor költöztünk, annyiszor szelektáltam, selejteztem át újra és újra az összes cuccomat, szívfájdalom nélkül végezte kukában sok minden, amit később igencsak megbántam - s itt nemcsak rajzokra gondolok.
Hát, már mindegy.
Egy ideje, amit megrajzolok, azt el is ajándékozom. Nekem régi ceruzarajzokon kívül nincs is egyebem, de egyáltalán nem sajnálom. Úgy érzem, azok bennem úgyis megvannak. Ha akarnám, bármikor újra megrajzolhatnám. Így örülök, ha másnak örömet okozhatok velük. És jólesik, ha egy-egy rokon, barát, ismerős falán olykor-olykor egy-egy rajzom visszaköszön...
A felső Boszi cicákkal eredetije Meoinál van.
Az alsó, Tavasz című pedig Flaminál.:)

2010. január 19., kedd

Rossz és jó



Volt a mai napon is jó és rossz is.

Dani megbetegedett, bár nem tudtam én sem, tegnap késő este jelentkezett a baj, de Dani, szokása szerint nem vette komolyan, így nem is szólt. Ő is olyan, hogy ha csak kis remény is van, ő megy, lábon hord ki mindent... számtalan takonykórt, hörghurutot, hőemelkedéses ezt-azt kihúzott már az iskolában is, és az elbagatellizálásra is hajlamos. Most is ilyen - nála nincs nyafogás a munka vagy a felkelés miatt, szereti, amit csinál, így ma is természetesen bement dolgozni biciklivel, hogy majd elmúlik...
Ezért lepett meg, amikor dél körül felhívott, hogy otthon van, mert hazaküldték. A munkahelyen észrevették, hogy borzalmasan néz ki, és tényleg látszott rajta, hogy minden baja van. Hihetetlen, de ez olyan munkahely, hogy lázmérő is van... megmérették vele, és 38,6 volt. Hazaküldték különböző útmutatásokkal, elmondták, mit kell csinálni - mivel még soha nem volt táppénzen.
Délután nyitás előtt felsorakozott az orvosi váróban, annak rendje-módja szerint vizsgálat után megállapították, hogy valami vírusos akármi, ami a gyomor-bél traktusra is ráment. Táppénzen van, pénteken kell neki visszamennie.
Már minden bajom volt, hogy esetleg influenza, netán a HINI, ugye... (Szakács Béla óta a H1N1 az én körömben Hini...) Szóval, ki tudja, ő sok emberrel lép kontaktusba egész nap, bármit elkaphat. Az oltástémát pedig, mikor tavaly év vége előtt felvetettem neki, igen rövidre zárta. Közben tudom, hogy ha ilyen baja lenne, akkor az asztmássága miatt nem biztos, hogy ő ezt túlélné, pláne, ha halogatás áll fenn. Köztudott, hogy az emberek kórházba kerülnek, lélegeztetőgépre stb. még akkor is, ha egyébként azelőtt nem volt légzéssel, tüdővel kapcsolatos problémájuk. Akkor... ő, az asztmájával? Ha megúszná, a maradandó tüdőkárosodás sem kavarna örömviharokat...
Na mindegy, tele voltam aggodalommal, és most sem vagyok nyugodt. Hozzájárult ehhez az is, hogy most egy HINI-témájú Nemere-könyvön dolgozom, nincsenek benne nagyon kecsegtető és vidám dolgok - ez is nyilván hozzájárult az aggódásaimhoz (bár a könyv nagyon izgalmas krimi, ajánlom mindenkinek, biztos hamarosan megjelenik).

És a jóról is:
Írtam arról, hogy pár hete mennyire padlót fogtam mentálisan attól, hogy úgy kaptam 13. (rész)havi jutalmat, hogy azt szinte egy az egyben le is vonták, így az lett az eredmény, mintha nem kaptam volna semmit. Egy csapás vagyok mind matematikából, mind könyvelésből, és az adózáshoz meg aztán végképp hülye vagyok. Így, mivel különösebb kutakodás, utánanézés nélkül és hivatalból automatikusan és kötelességszerűen nyugtatva "bebizonyították", hogy higgyem el, hogy jól van az; én nem is nagyon mélyedtem bele, hogy esetleg keressem a hibát. Meg szégyelltem volna ezek után mégis forszírozni, úgy döntöttem, hogy oké, nem érdekel. És csak az volt a dolgom, hogy minél hamarabb túltegyem magam rajta, igyekeztem is. Belenyugodtam és egyebek.
Erre ma szóltak sűrű elnézéskérések közepette, mert kiderült, hogy alaposan elszámoltak. Ráadásul szó sem volt adósávátlépésről, másból eredt a probléma - a bruttó fizetésemet, amiből a számolás történt, véletlenül eleve egy 100-assal kevesebbre vették... lényeg, hogy ezt korrigálták, így ma várakozásomon már ténylegesen felül megkaptam a nekem járó, csaknem 50 ezer Ft-ot. Ami nem egy hatalmas összeg, de mindjárt más a gyerek fekvése...
Mindenesetre kitörölhetném - ám nem teszem - az akkori bejegyzést, mert attól, hogy rehabilitáltak, még mindez megtörtént, s a bejegyzést nyilván az akkori elkeseredés, igazságtalanság, megalázottság valóságos érzései, s párhuzamban életem hasonló átélt negatív emlékei hívták elő.

2010. január 17., vasárnap

Sodrásban 2009

Írtam néhány megjelent antológiáról, melyben megjelentek írásaim (Héttorony, Téltúlélők...); a következő volt a sorban a Baranyai Attila által elküldött

PÁLYÁZAT - "SODRÁSBAN 2009" c. antológiába való bejutási, illetve szereplési lehetőség.

Kiíró: Vizuális Pedagógiai Műhely BT.
Pályázat címe: Amatőr írók, költők antológiája
Pályázhatnak: Magyarországon és határainkon túl élő magyar nyelven író amatőr költők, írók
Kategóriák: vers és próza

A pályázat célja: tehetséges amatőr irodalmi alkotók felkutatása

A Sodrásban c. antológiában, mely 2009 nyarán jelent meg, 2 oldalon jelent meg 4 versem.

* * * * * * * * * * * *











Fűzfák alatt

A tó vize gyöngéden reszket,
ahogy a tavaszi nap fénye
elbotlik a lágy fodrokon,
látom a tavon a tavalyi hínárt,
s egyben a múltat és jelent
tisztán fényleni arcodon...
Míg átvonulnak a vadkacsák
a fűzfák lehajló ágai alatt a tó felé
nyugodt-kényelmesen,
a fényben csillámló víz - meg
egész részeddé vált életem -
ott tükröződik mélyen
a szemedben.




Dallam neked

Csak szavakat írok neked,
és messziről küldök hozzád
életjeleket,
oly távolra nem röpíti a szél
néma gondolataimmal az
érintésemet...
Pedig
jó lenne puhán megsimítani
mindennapoktól törődött
kedves arcodat,
jó lenne, ha hallanád
lelkemből neked kottázott
őszinte dallamaimat.




Hideg esőpermet

Esernyőmön hideg
esőcsepp permetez,
pár őszi virág még,
mit a szem felfedez.
Az ég szürkén ásít
e nyirkos világra,
a szél kapaszkodik
begombolt kabátba.

Megfázott, megfáradt,
elillant a nyár,
méz-ízű emléke
csalfán messze jár.
Az ember fázósan,
sötétségben kél,
s lenyugszik a Nap is,
amire hazatér.

A színek napközben
nélkülünk léteznek,
mire számíthatunk,
csupán az érzések.
Elraktározódnak
a nyári emlékek,
hogy hideg estéken
átölelhessenek.




Nagypéntek

"Íme, a te fiad." Beteljesedett
az Írás s a Golgotán esti fény lett...
vihar sorjázza a lelkeket.



2010. január 15., péntek

Péntek



Péntek. Eljött, hál' isten...

Ahogy közeledik a hétvége, egyre borzasztóbban esik a felkelés hajnali 5-kor. Ha ki akarnám magam aludni, azaz a 8 órát "megaludni", 9-kor le kéne feküdnöm, de ez számomra egyszerűen lehetetlen, mert akkor a hazaérkezéshez képest még csak a napi szintű háztartási, házimunkai kötelezettségeimet teljesíteném lóhalálában és már készülhetnék lefeküdni. Így semmi egyéb irányú életem nem lenne, pedig vannak saját elvégzendőim is bőven. Így is évek óta lemondtam a tv-ről, be sincs kapcsolva hét-, hónapszámra pl.
Átlag 5 óra alvásidő jut hétköznap.
Régebben ezt is jobban bírtam. Sokkal jobban. Jártam 2 műszakba kezdő koromban, 6 évig (ebben időszakonként volt folyamatos 12 órázásos 2 műszak is, ami azt jelentette, hogy egyik műszak reggel 6-tól este 6-ig, másik műszak este 6-tól reggel 6-ig nyögte az igát, szombat és vasárnap nélkül!), keltem fél 5-kor rendszeresen, ha délelőttös voltam.
Ha éjszakás, arról ne is beszéljünk. Mintha nem én lettem volna, mintha nem e világban éltem volna... majdnem ráment a gyomrom, a munkán túl semmi egyéb nem volt... és leépült minden realitásérzékem, minden mindegy volt. Mintha egy idegen, víz alatti világban járnék; még az érzékszerveim is fokozatosan csődöt mondtak lassacskán; a koncentrációm, mint egy élő halotté... rég volt, de még tisztán előttem van.
Mondjuk, egy "sima" éjszakás műszaknál, szabad hétvégével lehet, nem lett volna ilyen totálkár. De mondom: folyamatos 12 órázás volt fél nyáron át, egyetlen szabadnap nélkül. Fogalmam sem lenne ennek milyenségéről, ha nem éltem volna át.

Mikor előző munkahelyemen már gyermekes kedvezménnyel fél 8-ra járhattam, akkor is fél 5-kor keltem, mert nemcsak magamat, hanem 2 gyereket kellett keltenem és útra készíteni, reggeliztetni, aztán a 2 gyereket elhordtam bölcsibe, oviba, s csak az egyiket a saját lakótelepünkön, a másikat természetesen tömegközlekedéssel, és csak ezek után mentem én is azzal a munkahelyre. Így aztán volt, hogy egy nap alatt 8 db (!) tömegjárművet pipálhattam ki utazásilag! Fáradt voltam akkor is sokszor, de nem voltam fizikailag és agyilag, testileg, lelkileg így kipurcanva.
Most, mikor utcára kerülök, még szinte sötét van, bár már rövidebbek az éjszakák, és az indulás után már fél órával fel is kel a Nap, amiből január lévén ritkán látok valamit, pedig azalatt még buszon vagyok. Ha napközben kisüt, azt már nem látom, lévén, háttal ülök egy terem mélyén, amit raktárból alakítottak át egész frappánsan, hátam mögött térelválasztó polccal, a helyiségen ablak nincs. Este meg már megint sötét van. Bár már nem annyira éjszakai szinten, mint 1 hónapja, de azért sötét.
Olyan hosszú, olyan zsúfolt és egész napot, hetet betöltő a meló, hogy mindennap hálaözönnel köszöntöm a nap végét. Ha már a péntek reggeli felkelést is túléltem, akkor csupán a hétvége éltet. Szállóigévé vált munkahelyi berkekben egy mondásom, amit péntek délután fél 5-kor - mikor mindenki hangosan sóhajtozik boldog mosollyal a lantletevés reményében - én kijelentek:
"És most pedig közösen, felállva énekeljük el a Himnuszt!"
Nem illő ezzel viccelődni, de azért mégsem olyan illetlen, mintha speciel káromkodnánk vagy szitkozódnánk...




Csak pár percet…

Hazavánszorgom, és nem vagyok jól…
Fiam, macskáim, teknősöm,
csak picit könyörüljetek!

Adjatok pár percet, hogy
csendben magamban lehessek,
s végig-hidegleljem belülről
ezt a lélekőrlő, húzós-rázós napot,
mi jelenleg kizár idegeimből
minden
nyugalmat ígérő pillanatot.


Hétköznap este

Törve zúz a hétköznap,
és nem látod, hol lesz vége…
begyűjtöd kincseit,
apró örömjeleit,
felragyogó pillanatnyi
törtrész-fényeit,
hogy este
megfáradt lelkednek
elmondhasd végre:
mégsem volt annyira rossz…
de talán most már
itt lehetne
a vége.


Hajszoltság

Szemeddel szinte már
nem látod, mit írsz,
agyad korlátait mégis
legyőzni kényszerít
kötelesség-regimented,
mit teljesítened
muszáj kézen állva is…

S ha még ennyit is kibírsz,
úgy kell tenned, mintha
még most kezdenéd
napod, s már alig számít,
hogy miért is élsz –
hogy végre elég legyen,
hogy mindenki megelégedjen,
hogy te is fellélegezhess,
s letehesd egyszer végre
azt az átkozott lantot,
melyből már nem vagy képes
kicsikarni egy ép hangot,
s magad maradhass egy kicsit
enyhítő álmok között,
ha már a nap is elenyészhet
a látóhatár mögött.

2010. január 13., szerda

Szemeteskosár


Ember tervez... aztán semmi nem úgy lesz. Valahogy minden másképp alakul.

Munka utáni heti egyszeri családi program terve, erre ki van írva a liftajtóra előző nap, hogy holnap rovarirtás központilag a házban. Úgy illene, hogy ezen "mindenki legyen leirtva", mert csak úgy hatásos. Tehát aznap este minden célirányos helyiségnek a felmosása, a program lemondása és eltolása.
Másnap az időintervallum olyan, hogy éppen csak haza tudok érni úgy, hogy negyedórám van arra, hogy a vizesblokkok padlójáról kihordjak mindent, bárhová máshová. Lélekszakadva még a szemetest is kipucolom, a szóban forgó falaktól elhúzgálom a felhalmozott cuccokat, s már csengetnek is - pár perc az egész egyébként, de felfordult az előző este meg a mai... s utána sokkal több a visszapakolás, de mindegy - ez is megvan, kipipálandó.


Aztán: munkaidőben kiderül, hogy kapok egy otthoni esti munkát, ami munkaidőbe nem fér be, mert akkor más sürgős meló van. Ezt viszont még éjszaka meg kell csinálni, szedni, tördelni, mert a héten már egyedi példányként köttetni szeretné az úr. Nem sok az egész, 26 oldal, de akkor is... én mást terveztem, de annyi meg egy bambi; az úr szándéka fontosabb, ki csinálná meg szegénynek? Passz, rohanás haza, éjfélig a gépet püfölöm...
Kómás, szivacsos aggyal és hályogos szemmel még beküldöm magamnak éjfél után neten a melót, hogy a munkahelyen kész tördeltként ki tudjam printelni.
Bemegyek, lehívom a saját magamnak beküldött e-mailt:
nincs csatolt fájl... persze, elküldtem csak úgy magamnak a mélt, mint aki jól végezte dolgát. Elmebeli állapotomra lemondó visszaemlékezés - bólintás. Csatolás, az nincs...
Félóra múlva jut eszembe: hiszen szólhatnék Daninak, ő 10-re jár dolgozni, elméletileg be tudná küldeni... még "most körül" kel fel, ha nincs egyéb programja... némi gondolkodás, hogy jó ötlet-e, nem fogja érteni esetleg, és itt nem ideális a környezet, hogy telefonon beszéljük meg ennyi ember előtt...
Mindegy: próba, cseresznye - egy 3-as SMS a legfontosabb paraméterekkel: honnan, mit, hova küldjön.
Már épp belenyugszom, hogy írok az úriembernek is, hogy sajnos, ma nem lesz kész a beköttetendő printje, mikor jön Dani SMS-e: "Küldöm!"
Semmi értetlenkedés, kérdezősködés, pedig általában ezt várja az ember, többnyire így van a való világban. Dani otthon van, felébredt, felfogta a problémát és a paramétereket, és küldi a cuccot!
Megmentett, meg mázlink is volt. Végül is sokszor van, hogy hamarabb indul, mert próba van, elintézendője van stb. Ez is benne volt a pakliban. Nem, most sikerült...

Valahogy annyira nem volt még sima eddig ez az év! Olyan zsúfolt, olyan komplikált, annyit kell sakkozni, hogy a lehető legtöbb elvárás teljesítve legyen, és még munkaidőben se aludjak el a fáradtságtól.
Tudom, a BKV sztrájkol. Hazafelé én is minimum félórát várok a buszra (DKV), de sokszor 40 perc is eltelik. Mivel fél 6-ig sűrítve van, kiszámolható, hogy elméletileg 1-2-3 busz marad "csak" ki ilyenkor... Ami ha jön, csak első ajtót nyit, s alig férek fel, de az ellenőr, az alapból ott van!
És hallom a buszról innen is, onnan is, hogy zúgolódnak az emberek: a DKV is sztrájkol? Erről nem tudunk, de itt is 30-40 perc, mire délutánonként szétfagyott állapotunk tiszteletére megérkezik a busz, melyen még a lépcsőn is lógnak. Mi lenne, ha még sztrájk is lenne? Itt amúgy sem vagyunk elkényeztetve 5-10 perces menetidőkkel, szemünk sem rebben, ha elmegy egy járat, az ember felkészül az újabb félórára. Ráadásul metró sincs...
Legkevesebb napi közlekedésem, ha minden simán megy: 3 óra... hát igen. Ennyi idő alatt gyalog is megtenné az ember, ha bírná cipővel, edzettebb és pár tízessel fiatalabb lenne, meg főleg: nem fájna-recsegne a térde minden lépésnél...

A 13. havi részjutalom, ami szinte egy az egyben levonásra került a határsáv-átlépések miatt, még emésztés alatt van. Egy szó nem volt róla, felkészültünk, hogy nem kapunk; ha nem, hát nem. De ha utolsó percben kiderült, hogy mégis kapunk valamennyit, akkor olyan balga az ember, hogy számít is rá, mert bizony nagyon nagy helye lenne... és ha úgy alakul, hogy mégse - na, onnantól esik pofára a paraszt.
Akárhogy is szabály a szabály, az adótörvényeket is emberek csinálták, és akárki akármit mond, valahogy nem jól van ez így. Egyik kézzel adnak, a másikkal elvesznek - de szart sem érdekel a szabályra való hivatkozás, ha én nem kapok semmit, mert 2 Ft-tal túlléptem valamit!
És ne kelljen már mosolyogva megértenem és még essen is jól, hogy egész évben megszakad az ember a melóban, nem késik, nem megy táppénzre (mert egyrészt mázlija volt, másrészt kisebb-közepes betegségeket réges-rég lábon hordunk ki...), azonnal ugrik, nem kéredzkedik el, mindent megpróbál munkaidőn kívül elintézni, pedig szinte lehetetlenek is vannak (azokra szabadságát veszi ki), ledolgozza becsülettel a 8,5 órát, plusz még otthon is rátesz - és akkor prímán megjutalmaznak... a nagy semmivel. És mosolyogva nyelek nagyokat, mikor hallgatom, hogy másoknak meg összejött.

Ezt a jutalmat akkor is megérdemeltem volna, ha rendszeresen elkésnék, lógnék, ahol tudnék és elmennék hamarabb; elmentem volna 1-2 alkalommal táppénzre, nem lennék bent péntekenként is ugyanúgy 8,5 órát, valamint havonta 1-2-szer minimum elkéredzkednék, mert kontrollra kell mennem, mert tüdőszűrőre, mert jön a szerelő, mert bankkártyát kell kiváltani, mert...
Ám nekem, idióta baleknek, természetes, hogy ezekre és minden ilyenre kiveszem a saját szabadságomat. Hát ezt a tudatot kell megemésztenem, hogy más az értékrend, itt ez nem számít, aki balek, az a szabályok függvényében kb. ennyire értékelhető.

De próbálok csak a jóra gondolni, és arra, hogy ne zúgolódjak, még ha magamban is, de inkább úgy sem - kapni úgysem kapok semmit, és örüljek, hogy csak ennyi bajom van. Mert volt is már, meg lesz is még olyan, hogy ennél csak több lesz...

2010. január 8., péntek

A Macska - Haramia 3.

Megjelent A macska magazin 2010. január-februári száma. Benne nagy örvendezésemre a 7. írásom, azaz a Haramia 3. része.
És még a "véletlen szükségszerűség" alapon küldött szkennelt fotóim díszítik ráadásul, bár jeleztem, hogy nyugodtan díszíthetik illusztrációs fotókkal, mivel ezek minőségileg nem a legjobbak, hiszen akkoriban még nem volt digitális gépem, és filmes Canonnal fotóztam, amit aztán nem valami nagy hozzáértéssel szkenneltünk be kutyafuttában annak idején.



Haramia

3. rész,

melyben fény derül a név eredetére

Az élet füstszínű macskámmal teljesen megváltozott. Valahogy ahhoz hasonlítanám (csak kicsiben), ahogy az embernél egy gyermekszületés után mennyire megváltozik az életrend, a hétköznapi rituálék, az időbeosztás, a fontossági sorrend és még sorolhatnám.
Első éjszakánk mindenre jó volt, csak alvásra nem. Én is csak kísérletezgettem még, hogy hogyan lenne praktikus. Mivel Rita azt mondta, hogy a cicák a kosárban alszanak, így mindenesetre a nyitott kosarat kibéleltem és az ágyam mellé állítottam; gondolván naivan, hogy majd így szépen elalszunk egymáshoz közel.

Kis vacak macskám nem úgy gondolta. Villanyoltás után hosszasan ténfergett, zajolt, szöszmötölt, néha nyavíkolt is – szerintem kereste a helyét. Az ágyra minduntalan felugrott, reméltem, hogy itt majd megnyugszik, és talán aludni is fog, de csak keresztül-kasul mászkált, elsősorban a fejem körül. Mivel én hason szeretek aludni, ezért rátelepedett a fejemre hatalmas dorombolással, és „ette” a hajamat. Lehet, hogy léteznek emberek, akik így tudnak aludni, én nem annyira… Ráadásul pár perc után újra csapott pár kört és újra a fejemre telepedett. Valahányszor eljutottam a félálomig, mindig hatalmas dorombolásra és fejem körüli keringőzésre ébredtem, néha-néha koppant a fejem a cicafej döfölésétől.
Mikor elmeséltem Ritának, hogy mi volt, csak nevetett és csodálkozott. Arra gondolt, hogy szerinte elképzelhető, hogy - mivel az anyja volt fekete s az én hajam is sötét - valahogy a fejemet az anyjával azonosította…
Ez még jónéhány éjszakán át így zajlott – egyszerűen nem lehetett tőle aludni. Úgyhogy mikor már támolyogtam a kialvatlanságtól, akkor gondoltam egyet: mivel az almosa, a kajái és vize is az előszobában vannak, kiteszem oda a kosarát, s ha az nem felelne meg, még mindig van ott egy cipősszekrény és egy kisasztal, ahol alhat, ha ott jobban tetszik neki, valamint bemehet a fürdőszobába is onnan… a bútordarabokra és a mosógépre mindenesetre puha ruhadarabokat pakoltam. Tehát amikor már villanyoltás következett – kizártam a cicát.
Eleinte nem tetszett neki, az én szívem is majd’ megszakadt, de csak 1-2 éjszaka kezdődött nyávogással, mikor is ő ezt nem találta helyesnek. Roppant sajnáltam, de gondoltam: kitartónak kell lennem, mert így a végén munka közben fogok elaludni nappal, ez így nem mehet tovább.
Szerencsére egy kis ideig tartó nyávogás után csend lett. És csodák csodája – egész éjjel nyugalom volt! Viszont ez csak addig tartott, míg valami zajt nem hallott bentről. Tehát nem lehetett még ezután netán tévézni, vagy villanyt gyújtani, mert akkor nagyon aktívan újra eltökélte magát, hogy véget vet a száműzetésnek. A reggeli óracsörgésig rendben ment minden, akkor kimentem, s láttam, hogy szépen kakaóscsigát játszik a kosarában, melyet közvetlen az ajtó elé raktam, ám később egyre többször találkoztam vele a fürdőszobában, amikor is vagy a mosógép tetejére terített cicatörölközőn, vagy a kádba saját maga által belehúzott törölközőinken karikásodott.
Tehát az alvás néhány heti álmatlanság után megoldódott.
Még az első héten elvittem a hozzánk közeli lakótelepi állatorvoshoz; jártunk már itt a nimfánkkal is. Lejelentkeztünk, kaptunk oltási könyvet, melybe még a Vaczak nevet diktáltuk. Megvizsgálta a cicát, kapott féreghajtót és megkapta első oltását is. Az orvosnál Vackunk a teljes megsemmisülést játszotta el. Azaz majdnem megoldotta a nagy kérdést: hogyan váljunk eggyé a fémasztallal…
Na, és a nappalok! Voltak időszakok, amelyeknek azt a címet adhatnánk, hogy Ámokfutás. Alcím: A füstszínű rém.
Ha nem voltunk otthon, akkor szerintem nagyjából aludt, szerencsére, mert így is sűrűn előfordult, hogy valami eltört, elrontott, megrágott dolog fogadott bennünket…
Ha otthon voltunk, pl. hétvégén, nem volt egy perc nyugalom. Folyamatosan rohangált, de nem csak a padlón, sőt, leginkább nem ott, hanem a lakás magasságának kb. középső részén. A bútorok tetején keresztbe-kasul. Röppent polcról asztalra, ágyról komódra, onnan puffra, dohányzóasztalra, majd át a tévére, onnan a másfél méterre lévő vasalódeszkára, és ezt így, órákig! Közben természetesen repkedtek a tárgyak a nyomában. Ez azzal járt, hogy nem volt elég annyi, hogy időnként járok egy kört, összeszedem a cuccot és visszateszem a helyére, ugyanis lehetséges, hogy eltört vázák, kaspók, cserép, kerámia dísztárgyak díszelegtek a nyomában.
Fiammal időnként egymást gyanúsítva kerestük a tettest valamely káresemény után, egyre többször döbbentünk rá, hogy ki más lehetett, mint „a haramia”. Így emlegettük a kis Vacak macskát, egyelőre még csak köznév gyanánt. Ki randalírozott a fürdőszobában, hogy a kádban és a mosdóban találtunk mindent a polcokról? Ki más, mint „a haramia”. És még jól is jártunk, ha nem voltunk otthon, mert legalább nem hallottuk, ahogy óriási zajjal folyamatosan csörömpölve potyog egy-egy sorozat piperecucc, fogmosóapparát és egyéb cuccok a mosdóba, kádba…
Akkoriban még az erkélyes falon az ajtónál hosszú függöny lógott. Pár hétig kibírtam. Ugyanis „a haramia” már az első napokban felfedezte, és úgy kufírcolt felfelé rajta egészen a karnisig, hogy ihaj. Aztán meg ott nyávogott, mert lefelé már nem tudott mászni. Nekem kellett szobalétrára állnom és leszednem, jó esetben – mert legtöbbször, míg én másztam, ő rájött, hogy át tud ugrani onnan a gardróbos szekrénysor tetejére, s akkor hiába másztam. Megtörtént, hogy „a haramia” a szekrény tetején figyelte, hogy hova hurcolom a létrát, kivárta, míg felcihelődök rá, utána kecsesen és sebesen, mint a villám, átrohant a szekrénytető másik oldalára. Ha bedühödtem, hogy „na, ebből elég, úgy jössz le, ahogy akarsz” és unott képpel leültem bármit csinálni, akkor azonnal elkezdett keservesen nyávogni. Egy ilyennél megkérdezte fiam, hogy miért hurcolom a létrát. Mondom, mert „a haramia” fent szambázik a szekrénysor tetején. Mondja a fiam, hogy akkor ő feláll egy székre az egyik végénél, és megpróbálja nem odaengedni „a haramiát”, hanem tereli felém és kapjam el… addig-addig társalogtunk a haramiáról, hogy megkérdeztem fiamtól: szerinted mikor mondjuk neki azt, hogy Vacak? Hát sosem. És szerinted hogy is hívjuk mi ezt a macskát? Hát, hogy „A haramia”. Nahát, látod, akkor ez a neve. Haramia. Kész! Ez a legkevesebb, amit megérdemel.
Volt akkoriban a szekrény tetején egy kiszuperált akvárium. Annyi baja volt, hogy ki kellett cserélni, mert volt egy repedés az egyik oldalán, s nem akartuk, hogy használat közben egyszer csak szétreccsenjen és kiömöljön belőle a víz. Na, egy ilyen szekrénytetős kaland alkalmából valahogy annyira érdeklődött a cica az akvárium iránt, hogy hogyhogy nem, éktelen keserves nyávogásra mentünk be: Haramia ott ült az akváriumban, és egyetlen háromszög alakú száj volt az arca, úgy ordított! Mi meg jól kinevettük, de onnan már legalább egyetlen létraakció segítségével ki tudtuk varázsolni.
Miután úgy ezredjére mászott fel a függönyön, feltettem magamnak a kérdést, hogy lényegében mi a francnak nekem függöny? Tényleg létszükséglet ez nekem? Dehogy, ez teljes mértékben egy felesleges flanc. Úgyhogy, mivel kétszárnyú volt a függöny, az egyik felét meghagytam, ami a radiátorig ért, a másik felét az erkélyajtós résznél egyszerűen leszedtem. Kevesebbet kell kínlódni függönymosás esetén a le- és felrakásnál…
Ez még csak a kezdet. A következő részben folytatódnak Haramia kicsit sem unalmas szórakozásai…

2010. január 6., szerda

Egyszer hopp, máskor kopp

Reggel vagányul indultam neki, mert a rádió szerint esett az eső. Na, mondom, akkor semmi vész, mert tegnap már volt a járdákon egy száraz csík, ahol lehetett biztonsággal menni, akkor egy kis eső nem árthatott, legfeljebb még tovább olvadt a hó. Gondoltam én.
Aztán már a lépcsőházi külső lépcsőn majdnem hanyatt estem. Ónos eső volt és az meg azonnal oda is fagyott. Leszórni meg még sehol senkinek nem volt érkezése, még akinek az lenne a dolga, sem. Úgyhogy abszolút megszűnt mindenütt a kiböjtölt száraz járás, minden merő jégpáncél volt; ha vékony is, azért még csúnyául el lehetett rajta terülni. Percek teltek, míg két lépcsőház előtt is elosontam bénázva, visszafojtott lélegzettel, s ez már az út egyhuszada a buszig nagyjából. A siető emberek elég furcsán néztek rám, van, akinek tűsarkú csizmában is oly bátrak, sietősek a léptei, és érdekes, nem csúszik meg, tele van önbizalommal! Én meg a lánctalpas bakancsomban bárhol képes vagyok csúszni, akár álltamban is... mert rettegek még a lábam is letenni, de menni kell, és minél óvatosabbnak gondolom a léptem, annál inkább tébolyulok megfele az elesési lehetőségtől, hogy Szakács Béla stílusában fejezzem ki magam.
Volt egy rész a Profival egyvonalban, ami már az út 3/4 része, hogy annyira besokkoltam, hogy megálltam és "nagylány létemre" elkezdtem magamnak bőgni. Hasonlít ez egyébként a tériszonyhoz, úgyhogy ha ezt az elesésfélelmi pánikot nem érti meg valaki (biztos sokan vannak), de egyfajta pánikszerű tehetetlenségi "nem tovább!" merevgörcs jön rá, ha pl. egy kilátón felér valameddig, akkor mondom, ez is ilyesmi, s akkor biztosan megérti ezt...
És még csak vízkereszt van... mi lehet még itt tavaszig!

Volt még egy pofánverés a mai napon. Állítólag mégiscsak kaptunk némi 13., nagyjából harmadhavi jutalmat, csak én azért nem vettem a fizetésemen észre, mert azzal együtt úgy átestem az adósávon vagy mifenén, hogy az le is vonódott. Gratulálok. Nem csalódtam magamban... én így szoktam!
Ha speciel évtizedekig van egyfajta kedvezmény vagy juttatás, az akkor szűnik meg, mikor én kerülnék sorra. Így volt ez a lakáshoz jutásnál is több szempontból (vissza nem térítendő munkáskedvezmény, évtizedek óta stagnáló négyzetméterárak hirtelen megugrása), vagy a gyermekkedvezménynél (sokszorosára emelték, mikor nekünk már nem volt aktuális), a gyesnél (évtizedekig 900 Ft volt, emiatt az elsőnél visszamentem dolgozni 1 év után), de mihelyst én letudtam a gyerekeket, egyből ehhez képest viszonylag röhögés nélkül kimondható összeg lett); a gyednél (ami már a 2. gyereknél létezett, de akkor hosszabbították meg, mikor már visszamentem 1 év után dolgozni) stb. Mikor igénybe vehettem volna több szociális dolgot, akkor már épp megszűnt. Mikor a 8 évig elhúzódó válásnál végre megítélték a gyerektartást, akkor az illetékes munkanélküli lett... és utána bár hívták 1 év múlva vissza a régi munkahelyére, nem ment (azóta sincs állása), így a gyerekeim gyakorlatilag felnőttek csupán általam, mert a nem kimutatható semmiből nem vontak.
De hosszú évekig az adókedvezményeimet sem tudtam érvényesíteni, mert amennyivel be voltam jelentve, abból már nem lehetett még a gyerekkedvezményt sem megkapni, nemhogy egyéb adókedvezményt visszaigényelni... Az előttem pár évvel születettek még nyugdíjba mehetnek 60 évesen. Én már nem, mert pont nem esem bele. És ezt bőszen folytathatnám oldalakon keresztül, de minek.

De azért volt jó is, mert hazafelé buszvárásnál etethettem a kutyusaimat, amit naponta megteszek, ha előjönnek. A nőstény kuvasz mindig előjön, a kicsi nem biztos, ha nagyon nagy a zima és alszik valahol. Két heti szabi után nem lehettem benne biztos, hogy ugyanúgy várnak, mint már lassan 1 éve mindennap, a szabikat leszámítva. Lassan 1 éve, hogy odakerült 2 kis kuvasz, akikből az egyik a mostani mama - akkor akkorák voltak, mint most a lánykuvasz kicsije. 9 kicsi született, már csak 1 van mellette - a gyönyörű hímet elköltöztették, és a kicsikből pusztultak is, meg odaadogatták őket. Sajnálom őket nagyon, mert bár etetni járnak hozzájuk, de semmi egyéb. Úgy sóvárogja az a kutya - meg míg a 2 kutya volt, mindketten - a szeretetet, törődést, hogy szinte kézzelfogható, és mostmár a kicsi is! Törleszkedne a kezemhez, de hát mit kezdjek a drótkerítéssel... annyira sajnálom, hogy még csak simizni sem tudom őket... de a kaját roppant szívesen veszik. Lassan egy éve csak nekik, miattuk veszek kutyatápot, jutalomfalatokat. Meg ha maradék van itthon, reggelenként adom oda (beszórom a kerítésen nekik), legalább jó helyre megy.
És még az is jó volt, hogy hazafelé már enyhült az idő és rendesen elolvadt a jég... most lehet megint rettegni, hogy holnap hajnalra újra megfagy az, ami most elolvadt... jaj.

Sőt, az is nagyon jólesett, hogy Szakács Béla... na, mit is beszélek, szóval Váradi Feri jelölt a Facebookon. Ő. Engem. Ez öröm, mert mint már mondtam: imádom Szakács Bélát.:))

2010. január 5., kedd

Beindul a taposó

Dolgozóként is elkezdődött...
Már mikor szombat este indultam Pestről, már ott is hideg szél fújt és jelentősen leesett a hőmérséklet. Itthon, Debrecenben ugyanez - semmi változást nem észleltem a pestihez képest.
Vasárnap reggelre hó esett, nem is kevés, így hétfőre, mikor indulni kellett még szinte sötétben a munkába, a buszhoz vezető út kétszer annyi időbe telt (természetesen ez csak rám vonatkozik, az elesésfóbiám miatt - a többi ember, legalábbis a látókörömben, kissé határozottabban közlekedett). Én a szervizutakon szinte földbe gyökereztem. Alattomos, érintetlen jégpáncélokon kellett átkelni, ezektől a számomra hatalmas feladatoktól szinte lebénultam és lélegzet-visszafojtva, 100 évesként totyogva igyekeztem teljesíteni a szerintem erőmet majdnem meghaladó feladatot. Mindenesetre azzal, hogy nincs kesztyűm és esetleg a kapucnit is fel lehetne tenni, nem volt időm foglalkozni. Menni kellett, nem volt mese.
Valahogy kicsúszkáltam a buszig - az is lépésben közlekedett, késett, így még szerencsére elértem. A 40 perces út 1 órába telt "neki" is, pedig egy busznak nincs elesésfóbiája... A munkahelyen észleltem, hogy minden részem fáj, a 90 perces befelé út gyalogos részei alatt úgy befeszítettem, hogy izomlázam lett - de hát ez ismerős, mindig így van, ha csúszik és így kell közlekednem.
Hazafelé dettó, csak még sötétebb volt és még hidegebb talán, pláne este 9-kor...
Lányomékhoz szoktam hétfőnként menni, jól kinéznék, ha minden időjárási viszontagságra lemondanám a programot, mivel már várnak és úgy osztják-rendezik a dolgaikat. Sacc/kb. 6-ra járok hozzájuk, így csaknem 1 órám van munkaidő után egyéb ügyes-bajos, városban intézendő dolgokra. Ezalatt venni szoktam nekik apróságokat, Bencusnak bébipapikat, a szomszéd nénijük cicájának mindig viszek egy cicakaját, hiszen legtöbbször folyamatosan nyekegve vár... valamint, mivel lányomék imádják a gyrost, viszek a család felnőtt tagjainak, mindentbele-csípősen, kifliben, s egyúttal magamnak is veszek, amit hazaérve bekebelezek.
Ezeken felül, gondoltam, játszva elintézem az aktuális bérletvételt. Eddig 5-én volt a bérletváltás ideje, így mondanom sem kell, tömegesen álltak a nagypostán, ami nekem viszonylag nem jelentett városilag nagy kerülőt a többi dolgomhoz képest, ezért választottam ezt a helyet.
Átalakult a rendszer, belépés után automatán a célgomb és sorszám - dettó, mint a bankoknál vagy a városházán.
Némi helyzetfelismerési idő után örvendezve láttam, hogy csupán úgy 70 szám választ el a sorra kerüléstől, ha csak a bérleteseket nézzük... de természetesen minimum 3-szor ennyi volt az egyéb sorra kerülő - számlabefizetők, levélfeladók, értékcikkvásárlók és egyéb ügyfelek - tekintetében. Egy teljes órát álltam a postán egy nyomorult bérletért...
Röhej volt, ahányszor körbenéztem, hogy áll a tömeg, mint egy koncerten, ám mégsem, mert viszonylag mozdulatlanul, rezignáltan a mennybe nézve (a kijelzőkre). Akár egy tőzsdén.
A biztonsági őrök kezeiben gyűltek a visszaadott cédulák... sokan nem voltak erre felkészülve, hogy akár csak félórákat is várakozzanak. Eddig én is kb. 2-10 perc alatt vettem mindig, bárhol bérletet...
S ráadásul tök felesleges volt nekem most ez, mert amikor végre rám került a sor, a hölgy közölte velem is, mint minden bérletessel, minden ablaknál, hogy 7.-e ezentúl a határnap azoknak, akiknek van múlt havi bérletük, és mostantól egész hónapban, bármikor lehet bérletet venni, 30 napra. Nagyszerű.
Mire elintéztem a vásárlásokat, elcsúszkáltam izomlázzal, fájó háttal és szétfagyva a lányomékig, már majdnem fürdethettem is Bencét, ez ugyanis az én reszortom, ha megyek...
Bencus nyűgös volt, a fürdetés késhetett, azalatt repeső örömmel dobálta hozzám a játékait; ha beszélgetni kezdtem Szilvivel, akkor kiabált és visított, nehogy értsük is, amit mondunk; aztán pedig lefőttünk a vetkőztetésnél, végigbömbölte a fürdetést, a hajmosásnál pedig, mint akit ölnek - s aztán szakaszosan végigüvöltötte az öltöztetést is. Mikor befejeztem, a hátam-derekam már szinte nem tudtam kiegyenesíteni a nyilallástól...
Aztán a buszt lekéstem persze, következő majd félóra múlva, -8 fokban és északi szélben. Nem baj, dehogy várjuk meg, jön a troli, majd átszállás egy másik buszra és gyaloglás. Kit érdekel? Csak lenne már vége ennek a napnak...

Azért volt jó is benne. A munkahelyre beéréskor egy kedves író úr, B. Endre dedikált tiszteletpéldánya fogadott, egy Nadányi Zoltánról, életéről és életművével kapcsolatosan írt 220 oldalas, alapos, tömény, precíz, gondos könyv, amit múlt év vége felé szöveggondoztam, korrektúráztam - közben megjelent. Műszaki vezető kolléganőm mondta, hogy az úr roppant elismerően nyilatkozott munkámról, és érdeklődött, hogy ki végezte ilyen lelkiismeretes gondossággal, mert hogy le a kalappal. (Ő folyamatosan magával vitte-hozta a korrektúráimat, így láthatta itt-ott hemzsegő javításaimat [még tartok is ilyenkor mindig attól, hogy túl kekeckedőnek tartanak, vagy netán vitatkozás lesz 1-1 javításból...], s a szerzői korrektúrákkal együtt olvastam és hajtottam végre, időnként valóban rendesen belenyúlva - na, nyilván nem tartalmilag.)
És benne a dedikálás: "M.(...)-nak, ismeretlenül bár, de barátsággal, köszönettel: B.(...) Endre".
Hozzá kell még tennem, hogy nekem ez (is) a munkám, és soha nem voltam/voltunk elkényeztetve csupán köszönetként önzetlenül adott tiszteletpéldányokkal, mikor az írók maguk is korlátozott számban kapják a magukét (amennyiben kiadói költséges; ha pedig nem, az önköltségesek nagyon ritkán jelennek meg magas példányszámban, s ha a szerző fizet, nyilván nem osztogat fűnek-fának). Nem "borravalós", ajándékos szakma az enyém, nem szoktam hozzá. De azért ilyen előfordul.
Utoljára épp tavaly ilyenkor a debreceni K. Árpád nyelvészprofesszortól kaptam dedikált tiszteletpéldányt a hónapokig, szívvel-lélekkel együtt készített Cívis szólások és közmondások lexikonából, amikor is tudom, hogy tényleg meg volt elégedve a professzor úr a lelkes munka okán, és nekem ajánlott egy példányt "jókívánsággal és köszönettel".
Nekem ez mindig váratlan. Magunk között szólva megcsinálhatnám lazábban, kevésbé tökéletességre törekedve, gyorsan, összecsapva. Sokan úgy is teszik és egész biztosan nevetséges (lenne) számukra az, hogy én saját rovásomra még inkább hazahozok pár órai melót ingyen, mikor amúgy sem vagyok különösebben túlfizetve (pont ezért nem is érez lelkifurdalást senki, ha nem törekszik a legjobbra).
Én mindig a maximumot igyekszem kihozni magamból, ez az alap. A (szerencsére ritkán) hazahozott melót nyilván a kutya sem fizeti és észre sem veszi, nemhogy akár vállveregetést kapnék érte. Mert magammal szemben is magas a léc. És épp ezért lep meg, ha a szerzők néha megköszönik, észreveszik a benne fekvő rengeteg igyekezetet, koncentrálást, odaadó munkát.