2010. szeptember 22., szerda

Makoldi Sándor kiállítása


Ma voltam munka után egy kiállításon. Sajnos, a megnyitóra nem sikerült elmenni, mert akkor még nagyon a - valamilyen vírusos-gyulladásos-náthás - betegség csúcsán voltam, ráadásul rengeteg munka volt (van is), így örültem, ha abban az állapotban azt elvégzem.
Meglett volna az előnye, s egyedi hangulata a megnyitónak is, ráadásul a művész ott kapta meg a Magyar Művészetért díjat. Viszont így pedig az az előnye, hogy nyugodtan és akadálytalanul nézegethet és fotózhat az ember...


Néhány szó a művészről:
"Makoldi Sándor festőművész 1945-ben született. A budapesti Képzőművészeti Gimnázium befejezése után Egerben rajz, majd Debrecenben néprajz szakot végzett. Debrecenben és Tokajban él. Több mint 30 évig tanított a debreceni Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola Művészeti Tanszékén docensként. Tagja a MAOE és a Magyar Képző-és Iparművészek Szövetsége szervezeteinek.
Festészete tükrözi elméleti munkásságának eredményeit. A kezdetben akadémista, szürrealista táblaképek hamarosan a XX. századra jellemző expresszív-dinamikus nonfiguratív alkotásokká váltak. A magyar nemzeti hagyományok továbbvitele erősen kolorista, szimbolikus képvilágban teljesedett ki. Az immáron több évtizede felvállalt nemzeti hagyományok (képírás) tudatos továbbvitele mellett a hasonló vizuális törekvések ösztönzését is ügyének tartja." (www.kultura.hu)













Még annyit fűznék hozzá, hogy számomra azért is emlékezetes, mert Makoldi Sándor többször megnyitotta szobrász bátyám kiállításait, valamint hogy motívumai és színei engem emlékeztetnek Szabó Antónia képzőművész alkotásaira.
Nagy élmény volt hangulatos, gondolatébresztő, misztikus, népies hagyományőrző, néhol mesés elemeket tükröző, színekben gazdag munkáit látni.


















































2010. szeptember 20., hétfő

Szülinapi cicák


Újabb macskáim - na persze nem igaziak, még szerencse...:)) - minden hitetlenkedésem ellenére valahogy még betuszkolódnak minduntalan a polcokra. Nem is tudom, már évekkel ezelőtt úgy gondoltam, hogy dugig van minden, s egy gombostű sem... aztán mégis azóta már nem tudom, mennyi, de nagyon sok (leginkább) fa-, kerámia-, üveg-, porcelán-, marcipánmacska és -oroszlán - és társai - érkezett a házhoz, s valahogy egyet sem kellett visszaadnom.
Most szülinapomra is kaptam néhányat...

















Igaz, mindemellett még könyv, 4 dvd, Merci csoki, többszáz, közös programról előhívatott papírfotó és velük fotóalbumok, marcipánrózsa és -cica is helyet kapott nálam, s a vicc az egészben, hogy én már augusztusban megkaptam a szülinapi ajándékot a kedvestől, egy böhömnagy vinyó "személyében", készen és beszerelve... hogy ne vinnyogjak tovább, miszerint nem férek el a gépemben... tehát mindez "csak amolyan pótajándék" állítólag, mert hát nem mehetünk el amellett, hogy a születésnapom ténylegesen éppen találkozási alkalomra esett.
Én tudom, hogy öröm ajándékozni, én is szeretek! Sok mindenkit igen sokszor ok és alkalom nélkül meglepek, megajándékozok, és boldog vagyok, ha bejön. Még akkor is jó érzés, ha tisztában vagyok vele, hogy viszonzást sem várhatok; mivel ezzel, mint írom, tisztában vagyok és mégis örömet okoz, ez mutatja, hogy tényleg szeretek ajándékozni. Ám még mindig hihetetlen, hogy létezik ember, akinek ennyire látványosan nagyobb örömet okoz, ha ő ajándékozhat, mint mikor ő az ajándékozott... s ezzel sajnos, én nem is tudok versengeni...

2010. szeptember 16., csütörtök

Halászléparti


Szinte már mondhatom, hogy megszokott társaságunkkal ültünk össze újra Gyálon, Sophie-éknél szegedi halászlét enni. Ez szombaton történt, előtte csütörtöktől elkezdődött nálam valami kór, heveny garatgyulladás és utána - jóanyám kifejezésével élve: - igazi "Manó-féle" nátha. (Tudniillik, amivel az ember 2 hétig haldoklik, és további 2 hétig lábadozik.) De ezt akkor még nem tudtam... ráadásul ilyenkor nekem pár nappal előtte meg kell vennem Pestre az IC-jegyeket, ami csaknem 9000 pénz. Pénteken már nem voltam benne biztos, hogy jól tettem-e azt, hogy előző nap megvettem a jegyeket, de csodák csodája, némi alapgyógyszer, cseppek, miegymás hatására szombaton mintha szabadságot vett volna ki a betegség, egészen gyógyult állapotban léteztem. Így korán keltem, készültem és vonatoztam... majd némi vásárlás következett, aztán indultunk különböző tömegközlekedési eszközökkel Gyálra, ahol a buszhoz már elénk jött a házigazda.


(A lányok, akiket sikerült megleptem 1-1 cicás fülbevalóval. Flami leendő szülinapjára egy akksitöltőt is kapott akksikkal tőlünk Istvánnal, reméljük, ezáltal gyakrabban fog fotózni ő is...)

Mivel délelőtt - és előző napokon is - feszt esett az eső, így a kaják bent, a konyhában sültek-főttek, de ettől nem lettek rosszabbak! Nem is tudom, Sophie hogy tud ennyi mindent csinálni egy szűk délelőtt alatt... tekintetbe véve, hogy előző nap még ő is dolgozik.


Nagyon kellemes időt töltöttünk el ott estig, s az addig esős idő ott is kegyes volt hozzánk: ha borús is volt az ég, de legalább nem esett, és igen nagy létszámmal tudtunk a teraszon létezni.
Természetesen voltak egyéb finom sültek is (tarja, egyben sült - talán malackaraj? - szeletelt hús, kakassült, rántott hal, fasírt...), hogy a salátákat és tiramisut, valamint töméntelen mennyiségű sütit ne is említsem...
A halászlé annyira finom volt, hogy szinte folyamatában éreztem, hogy "részemmé válik"... nem is tudtam mást megkóstolni, mint egy kanálnyi tiramisut, valamint este egy sült kakasszárnyat és egy fasírtot - természetesen magaslatokban beszélnék mindenről...
Nagyon jókat beszélgettünk, rengeteget röhögtünk, fotóztunk, és pingpongoztunk is - még engem is rábeszéltek, holott életemben nem csináltam. Ennek ellenére úgy éreztem, meg tudnám szokni ezt is!:)) Még akkor is, ha a felső képen látszik a tanulmányozás mélysége... valamint hogy néha keveredett a pingpongozás a tollasozással - aki kíváncsi, hogyan is kell azt csinálni, bármelyikőnk nagyon szívesen tollaspingpong-oktatást vállal...


Amúgy pókos napom volt, már reggel, ahogy az állomásra menet vártam a buszt, a háncsszatyrom szélén felvittem magammal a buszra egy keresztespókot... mikor a buszon ellenőriztem a vonatjegyeket, mozgást észlelve a szemem sarkából rémülten láttam meg őkelmét, amit, sikolyomat visszafojtva igyekeztem hiszti nélkül leseperni a jegyekkel... látszott rajtam valami, amit aztán a szemközt ülők vigyorogva konstatáltak, s egy férfi oda is szólt, hogy szerencsét hoz! Talán azt hozta, hogy nem voltam egész nap rosszabbul, sőt még azt a meggyőződés is elültetődött bennem, hogy kis futó nátha volt és kész, ennyi... (persze nem...)



Aztán Sophie-ék udvara körbe van ültetve szép, sudár tujákkal. Minden tuját egy-egy terjedelmes pókháló, s bennük azok gazdái - szép nagy keresztespókok - kötnek össze, amit napközben előszeretettel fotóztam is.
Este, mikor már búcsúztunk, kis híján fejjel beleszaladtam az egyik, ereszről alácsüngő ízeltlábúba. Valamiért véletlenül hátrafordultam, s mivel közben továbbléptem, így utólag konstatáltam, hogy ha nem fordulok vissza, éppen pofán csapom magam a pókkal... jááááj...
Nincs nekem semmi bajom a pókokkal, csak legyenek kicsit messzebb tőlem.:))






















Sophie nagyon tökély háziasszony volt, szinte tömőfával dugta volna az emberbe a finomabbnál finomabb kajákat, és pakolt annyi halászlevet, hogy másnap kettőnknek tökéletesen elég volt ebédre!
És ráadásul, mikor már kezdtünk picit megijedni, hogy hogy fogunk kitalálni az igen kacskaringós, erdős, sötét, ismeretlen úton a buszhoz, párja önfeláldozta magát és kivitt bennünket odáig.
Szép, hangulatos nyárbúcsúztató tali volt...

2010. szeptember 14., kedd

Noé - Gyoma támogatása

Egy rémálom, amit átélhetett ez az állat... 
Nem ragozom, mindenesetre nagyon sok embernek elkönyvelt, s magát emberként tudatosító és hirdető "izé" nyomába sem léphet egy kutyának és velük egy napon említése szégyen az ember névre...:(((
Az eset még télen történt, s a jelek szerint Gyomát sikerült megmenteni.
Ő a virtuális örökbefogadottam 10 napig.

Név: Gyoma
Nem: kan
Született: 2005. 06. 05.
Bekerült: 2010. 03. 15.

Virtuális örökbefogadás:
Jelenlegi támogatója: Bűvössárkány


Gyoma Békéscsabáról került gondozásunkba ezután a segítségkérés után:
"Tegnap éjjel a rendőrség hívott, hogy Bucsáról bejelentés érkezett: egy bucsai nőhöz megérkezett a pesti udvarlója, és a mivel a nő kutyája nem kedveli a pasit, a férfi két haverjával úgy döntött: elteszik a kutyát láb alól. Először sörétes puskával próbálkoztak, majd több lövés után áttértek egy 6 cm átmérőjű vascsőre. Mire a rendőrség kiért, a kutya sokkos állapotban volt. Mi beszállítottuk Bucsáról Békéscsabára (80 km) és az éjszaka közepén orvoshoz vittük. Egyenlőre annyit tudunk a rtg. alapján, hogy - többek között - eltört az állkapcsa. Azonnali sürgős műtétre lenne szüksége az életben maradáshoz. Sajnos, az egyetlen doki, aki csontműtétet csinál, síel. A kutyát nem tudjuk ellátni, segítséget kérünk az elhelyezéséhez, hogy ezek után a szörnyűségek után életben maradhasson; enni, inni nem tud.
5 éves kan, eddigi életét egy fához láncolva töltötte, ahonnan a yard csak erővágóval tudta levágni."

(Forrás: Noé honlapja)

2010. szeptember 8., szerda

A macska magazin - Haramia 7.


Megjelent az A macska magazin szeptember-októberi száma.
Jó érzés látni piszok-mocsok rongy csőmacskámat megörökítve, immár a 7., róla szóló részben.


Haramia

7. rész

Rágcsálósdi

Haramia ki nem fogyott a meglepetések szerzéséből. Ő maga nem is sejthette, hogy az alvását leszámítva lényegében minden mozzanata megörökítésre méltó, ő úgy éli meg ezeket, hogy ez teljesen normális cicáéknál. Pedig nem, a cicák is éppúgy különböznek vérmérséklet, mozgékonyság, szelídség, mániák szempontjából egymástól, mint az emberek.
Emlékszem, akkor ősszel történt, amikor Haramia féléves körül lehetett, hogy vettem egy magnóval, rádióval kombinált CD-játszót. Úgy örültem neki, mert addig csak a számítógépben hallgathattam CD-t. Kis semmilyen, drótszerű antennája volt neki. Azt valahogy el kellett helyezni, lehetőleg felfelé, hogy normálisan szóljon a szerkentyű. Mintegy egyetlen napig volt meg az antenna! Míg másnap nem voltam a tett színhelyén, Haramia megoldotta a problémát: lerágta az antennát, kb. félig. Azóta sincs normális rádióm, minden alkalommal, ha muszáj lenne hallgatnom, rengeteget manipulálok a maradék antennával, míg valamit egyáltalán lehet hallani általa…
De még ennél is nagyobb baj volt az, amikor egy postai értesítőmet rágott meg, amit feledékeny módon kint hagytam a konyhaasztalon; ráadásul ebben az esetben én magam sem tud-tam, mit kaphattam. S ezt követőleg a kínos magyarázkodás a postán, hogy bocsánat, de megette a macskám és egyebek… Hát, nem tudom kellőképpen visszaadni azt a megsemmisítő pillantást, mellyel kísérték ezt és a hasonló vallomásaimat ilyen esetekben. Aztán többször is „megevett” néhány befizetendő csekkemet, és nem volt válogatós: bizony megette a befizetett csekk igazolószelvényét is, amivel pedig később menni kellett bizonyítás céljából a közös képviselőhöz, mert ott elfelejtették könyvelni. Én égtem, de a közös képviselő is nagyon felvillanyozódott.
Ez a megevés nem szó szerint történt, csak éppen használhatatlanná tette a dokumentumokat. Meg is figyeltem: úgy történik a dolog, hogy két kezével letámasztja a sértegetni óhajtott papírdarabot, miközben szájába veszi annak elérhető részeit, és fejét oldalra – egyszer jobbra, aztán balra – kicsapva szaggatja fogaival fecnikké a papírt. Legyen az egy újság, egy levél, vagy éppen a még régifajta személyi igazolványom lapjai! A fejmozdulatok, amivel ezeket eszközli, büszkék és öntudatosak. Nyilván, hát nem csak úgy óvatosan, sunyizva kell ezeket csinálni, hanem felvállalva tetteinket, talán nem így van?
Akkoriban fiam még iskolába járt. Egyik este, mikor hazamentem, jelenti nekem, hogy roppant sajnálja, de nem tudja megtanulni a történelemleckét. Értetlenül néztem rá és már készültem a szülői dörgedelemre. Aztán megláttam a jelzett történelemkönyv aktuális leckéjét… enyhén szólva cafatokban állt az oldalpár. Szépen formált, többnyire lengő szalagcsíkokra szaggatta azt kedves kismacskánk, melyet aztán celluxszal próbálgattam a hátoldalán és a földön, heverőn, itt-ott talált, sikeresen leszaggatott darabokból összetákolni, hogy úgy félig olvasható legyen a maradvány.
Az újságok, és sajnos, nyitva felejtett könyvek is sokszor tanúsíthatták Haramia éles fogazata nyomát. És akkor hálát adhatok az égnek, hogy mondjuk, nem kölcsönbe kapott könyv volt a porondon!
Rengeteg fényképalbumom van, egyik hobbim a papírfotók albumba rakása. Mióta van digitális gépem, kevesebb a lehetőség, bár előfordul, hiszen azokból is szeretek néha papírképeket előhívatni. Lényeg, hogy ha elkezdem a fotók albumba pakolását, Haramiának természetesen azonnal ott kell teremnie, buzgó segítség gyanánt. Ami abból áll, hogy imádja nyalogatni a képeket, de ez még hagyján. A probléma az, amikor ezek sarkait is megevéssel-cakkozással tiszteli meg. De az ember megerősödik a terhek alatt, így hát legyintve veszi tudomásul: hál’ istennek, úgyis csak a miénk… mármint nemcsak a fotók, hanem a macska is.
Ha ajándékokat csomagolok, az kezdettől fogva Haramia aranypercei közé sorolhatók! Esküszöm, úgy veszi, hogy az direkt számára teremtett játékidő. Többet jelent, mint ezer darab plüssegér! Azonnal ott terem, és a csomagolópapírokat hatalmas ambícióval és ezer örömmel veszi kezelésbe. Mivel az ágyamon szoktam – mint legnagyobb felület – a csomagolásokat végezni, ezért egyértelmű, hogy Haramia, ha csupán rááll a csomagolópapírra, akkor az minimum behorpad, ha éppen ki nem lyukad… így az a rész dobandó. Kezdődik egy másikkal elölről… Haramiát közben sűrűn felkapom és lepozicionálom az ágy tetejéről, két-három lehajítás után kiterítem az újabb díszcsomagolót. Bal karommal már védekezem a felugrani szándékozó aktivistától, de közben a papír összegöndörödik. Imádom. Mikor végre odáig jutok, hogy az ajándékon netán már csak a csomagoló széleit kell celluxszal megerősítenem, akkor meg a celluxot lopkodja el, és mivel ilyenkor sűrűn van rá szükség, minden alkalom előtt ott kell hagyni mindent, és keresni égen-földön az ellopott és elfocizott celluxot. Nem egy eset volt, hogy míg én négykézláb mászkáltam a cellux után, addigra ő megette a már szinte készre becsomagolt ajándék sarkát!
Na, ilyenkor szoktam Haramia édesanyjára sűrűn gondolni, valamint Kleofást (a 17 éves teknőcöt mint háziállatot) gondolatban megkövetni az akváriumtakarítási nehéz percek okozta idegességem és türelmetlenségem miatt,  kissé előtérbe helyezve őt…

2010. szeptember 3., péntek

Munkahely végre...

Jó érzés, ha az embernek sikerül valami, de talán még jobb, ha a gyerekének...
Kicsit aggódtam fiam miatt, hogy minden kölcsönös megfelelésük-ragaszkodásuk ellenére úgy kellett alakulnia a dolgoknak, hogy 2 év után az a alapítványi támogatásokból fennálló cég, ahol ő szívesen és sokat dolgozott, a vállaltakon felül is, ráadásul minimálbérért - tovább nem tudta tartani, újra munkaügyi központból kirendelt személyt kellett neki fogadnia a posztra. Újra a munkanélküliség következett hát, mint annak idején, mikor első, alapítványi munkaköre szűnt meg, félévi, nagyjából zsebpénznyi tiszteletdíjért, kiegészítve 5, hitegetős, ingyenmunkás hónappal - s anyagiak nélkül maga a cég is... akkoriban majd 1 évig volt munka nélkül, ebből jó pár hónapig abszolút ellátás nélkül... Úgy, hogy még a TB-jét is nekem kellett fizetni, miközben én táppénzen voltam a gúzsba kötött törött vállammal, s majd' két hónapig nem jött a TB-től egy vas sem nekem sem... közös padló, padló, padló...
Most 4 hónapig volt munka nélkül, végül is éppen nyáron. Nem egy kardjába dőlő típus, de hallottam tőle morózus mondatokat, miszerint neki semmi nem sikerül...
Nem vidám az élet manapság munkavállalás szempontjából nemcsak az idősebbeknek, de a fiataloknak sem - de hát ezt mindenki tudja. A gond csak addig nem gond, míg nem az emberrel magával következik be a munkanélküliség, hanem valaki mással. Meg persze aztán az is nagyon, de nagyon nem mindegy, hogy ha valaki munkanélküli lesz, van-e mellette valaki, egy kereső személy, aki nemcsak a lelket tudja önteni belé, de tudja biztosítani a fedelet a feje fölé, ha lehet; vagyis kosztot-kvártélyt - vagy sem. Ha az utolsó keresőt - egyedülálló családfenntartót - is kirakják valahonnan, akkor van igazán tragédia. Na, ez az, amire gondolni sem merek.
Dani eddig munkái révén és 7 év rocksulis előélet során rengeteg ismerősre tett szert. Így szerzett tudomást arról, hogy egy nagy cégnél felvételek vannak. Sok emberrel együtt elment megírni egy tesztet - mikor szétnézett, nem is vette komolyan önmagát, hiszen öltöny-nyakkendős, jól fésült úriemberek is vártak a sorban... Utána majd' 1 hétre elment sátorozni a nyírbátori Azfeszt fesztiválra, és közölte velem, hogy valószínűleg a héten fog érkezni egy papír, hogy "sajnálattal közöljük...", mert ha véletlenül nem érkezne, az csoda lenne.
Miután hazaérkezett a fesztiválról, tudattam vele, hogy képzelje, nem jött levél... ugyanakkor megkapta az értesítést, hogy várják elbeszélgetésre. Még ekkor sem vette komolyan a lehetséges sikert, és mint utólag kiderült, annyira nagyon semmit nem vetett be, teljesen őszinte magát adta. De az őnála igen pozitív. Olyan, amilyen "arcot" a munkáltatók általában kultiválnak.
Kölyök magának köszönheti. Nagyon örülök, hogy olyan a fellépése, amilyen. Magát adja, nem kell színlelnie, csak annyira laza, amennyire kell, nyitott, kicsit se nagyképű, hanem inkább szerény és mégis magabiztos. Nem sarkosan és ökölcsapással, de megvan a dolgokról a véleménye. Azért 1+2 év munka már mögötte áll, így abban én is biztos vagyok, hogy nem járnak vele rosszul. Mindig teljesen magától rendezve mindent, soha nem késett, nem lógott, a tőle telhető legnagyobb precizitással és aktivitással végezte a dolgokat, akár járt érte minimálbér, akár csak tiszteletdíj, akár csak zsebpénz, de akár társadalmi munka gyanánt...
Teljesen érezhető volt nála a változás, pedig ő teljesen tud uralkodni magán és az érzelmein. Ha nem fiú lenne, azt mondanám, hogy "szinte kivirult", vidám lett, megölelgetett, egyből önként elújságolta a közeli családtagoknak, és látszott, hogy váratlan csodaként értékeli, de azért büszke is magára. Ki ne lenne az?
Már harmadik napja öntudatos dolgozó. Az első nap kivételével rögtön délutános műszakkal indult, és rögtön úgy, hogy ebben a hónapban annyi a munka, hogy szombatonként is dolgozni kell... de mindegy, ez neki nem okozott akkor sem túl nagy gondot, mikor még pénzt sem kapott érte.
A cég 9 éves, nagyjából 1000 dolgozója van, tehát ha a három hónapos próbaidőt átvészeli, akkor elképzelhető, hogy tartós munkahelyre tett szert. Jó helyen is van, tőlünk kb. egy negyedóra bicajjal anélkül, hogy át kelljen bicikliznie a városon - mivelhogy neki az a közlekedési eszköze télen-nyáron, immáron évek óta. Mindenesetre nagyon kívánom neki, hogy tartós, jó munkahelye legyen, érezze jól ott magát. Mert már igazán megérdemli... (A fotón unokaöccsével és nővérével)

2010. szeptember 2., csütörtök

Láthatatlan mázsák...




Tóth Zoltán:
Fut a folyó

Ez a víz, de nem talál
el ide hozzá egy madár.
Minden ajtót kulcsra zárj,
ma utazót már várni kár.

Fut a folyó, a vágyunk ideül,
odamennénk, ahol ő jár.
Énekünkben sétál egyedül
a remény, hogy egyszer sikerül...

Puha cipőben jár a szél,
zene a szívhez lágyan ér.
Gyere közel, még játszd nekünk,
hogy a jövőhöz költözünk.

Fut a folyó, a vágyunk ideül,
odamennénk, ahol ő jár.
Énekünkben sétál egyedül
a remény, hogy egyszer sikerül...

A világ legszélén egyedül
lakik árván az igazság,
ócska házát díszíti belül
a remény, hogy egyszer sikerül...

Fut a folyó, a vágyunk ideül,
odamennénk, ahol ő jár.
Énekünkben sétál egyedül
a remény, hogy egyszer sikerül...

Jön az eső, a mámor menekül,
ez a tánc nem a miénk már.
Hangyaszívünk álomba merül,
hegedüld, hogy egyszer sikerül...


* * * * * *

Valami más lesz

Hát te is, kicsim...
több éve foggal-körömmel
próbálod rejteni a gyötrődést,
hogy csalódtál, eleinte
tán szégyellted, s nem mutattad
a szenvedést.

Nem tudom, kicsim,
mi vár majd rád,
ha változtatsz, az nem lesz egyszerű...
az emberekre hatni jobb reményekért
inkább keresztet jelent,
mint lenne könnyű.

A csoda három nap, de
a terheket te viszed tovább,
mély vízbe ugrasz most,
s ki tudja, mi vár rád...
A jelen véget ér, valami más
lesz a folytatás,
s nem akadályozhatlak.
De az ember haláláig
szülő marad... meglásd.

Én ismerem ezt, hidd el.
Nekem a háttérben marad
csak az értés és a féltés.
Mert ki próbálta, csak az értheti meg,
min most változtathatsz:
hogy társi szeretet helyett
minden napod régóta túlélés.


Veled fájok

Kérdések ébrednek
szüntelen lelkedben,
volt-e jogod hozzá:
tebenned rend legyen.
Mást nem érdekelt,
te mennyit kínlódtál,
saját örömüknek
jó alanya voltál.

Hogy tudtál volna
tökéletest tenni?
Ha semmi nem változik,
hogy lehet örülni?
Mindig a félelem,
meg az idegesség,
a kilátástalanság,
s örökös feszültség.

Bizonytalan lettél,
neked szív is jutott,
sajnálni kezded azt,
ki annyiszor megbántott.
Most tudom, valami
szívedet facsarja...
sok idő kell még, míg
ember ezt megszokja.

Tökéletes boldog
semmiképp sem lehetsz,
közös kincseteket
szét nem téphetitek.
Nem más ez, kicsim,
lelkednek sóhaja,
lelkiismeretednek
rendületlen hangja.

* * *


Nehéz még róla írni, hát még beszélni.
Azon a napon, mikor egész napos feszültségben próbáltam dolgozni, odafigyelni, őrá gondoltam, egész nap, visszatartott levegővel. Nem lehettem ott, mert nem lehetett; szerencsére volt segítség. Kevés dologban volt lehetőségem hálásnak lennem életemben az apjának, de ezt most - bár magamban, de szívből - megköszöntem...
Tudtam, ez a nap egyfajta vég és egyfajta kezdet, és semmivel nem zavarhatom, nehogy időt veszítsen.
Mikor már nem bírtam tovább, du. 3-kor, éreztem, figyelmeztetnem kell, hogy igyekezzen, szinte egy időben írtunk sms-t. Én, hogy mi van, hogy álltok, itt az idő, lassan menni kell; ő pedig, hogy most indultak el, húzós, de ugyanakkor mázlisnak mondható végső percek után... Óriási feszültség szakadt ki belőlem, az egész nap visszatartott izgalma, súlya... tudtam, az igazi emberi problémák még eztán jönnek - de most, most az a lényeg, hogy sikerült! Kiaraszoltam a munkahelyi konyhába, s ott beszéltünk pár percet mobilon. Fel volt ajzva az izgalomtól, egész napos idegességtől, de a végén az aktuális siker után elsírta magát... kiszakadt a hónapok, hetek, napok - mai nap összes izgalma...
Egyfajta predesztináció és déja-vu-érzés... én már előre tudtam, amit ő még csak sejtett: harcok várnak még rá, nem is egyszerűek - s ki tudja, mi lesz a vége. Könnyeim nyeldestem, melyeken keresztül még annyira sem láttam a kéziratot, mint az épp kezelőfélben lévő szememmel egyébként... senkinek nem tűnt fel pár könnycsepp és néhány orrfúvás. És közben ez a szám ment halkan a rádióban... s valahogy annyira ráillett az egész helyzetre.