2011. szeptember 27., kedd

Dolgaink

Időközben Szilviéknek 2,5 héten belül már lett is lakcímük.
Amikor Mezőberénybe költöztek, másnap bementek az egyértelműen adott hivatalba, ahol sorállás nélkül azonnal lakcímük lett, s amit másnap vitt a postás.
Debrecenben? Bement a nagy Hivatalba, ahol - kapott sorszámot, hogy majd két hét múlva lesz szabad időpont az ügyében. Addig nincs lakcíme. Nem tud bejelentkezni orvoshoz, gyerekorvoshoz, nem tudna - ha véletlenül adódna - elhelyezkedni, a gyerek (ha csak ezen múlna) bölcsibe vagy oviba menni - semmi. Mivel Szilvinek tüdőgondozós kontrollos jelenése lett volna azonnal, de lakcím híján orvosa sem volt, kénytelen volt Békésre utazni, hogy felírják 3 havi gyógyszereit... igen ám, csakhogy az utóbbi 3 hónapban az ottani intézet elköltözött. Az interneten még nyoma sincs, hogy hova. Különböző körmönfont módokon sikerült egy békési fő-fő egészségügyi szerv telefonszámát megtudni, melyet felhíva ők meg tudták mondani a címet. Melyet természetesen Szilviának a 2 és 3/4 órás buszos odautazás után még meg kellett keresni egy neki idegen városban, majd sort állni és estefelé újabb buszút. És akkor még örüljünk, hogy Bencus, hálisten, olyan jó egészségnek örvend, hogy ritkán van szüksége orvosra...
Szerencsére a bankjában és a DKV-bérletváltásnál elhitték bemondásra a lakcímet - így már idejött a legközelebbi bankértesítő is, és nem 350 Ft-os buszjegyekkel kellett intézni minden egyes megmozdulást.
Oké, eljött a 2 hét múlvai időpont. Én vigyázok Bencusra, Szilvia rohan a buszhoz, és felnyargal a Hivatalba. Bencus tündér, ám nincs mellette fél perc szünet. Mindig a "vígemben" van. Ha vécére megyek, akkor is jön utánam... Nem beszélve arról, hogy mondjuk, eszik. Jóllakik. Aztán úgy gondolom ezek után 10 perccel, talán így, dél elmúltával már nekem is ennem kéne valamit aznap. Ááá, Bencus jön és jelenti, hogy éhes. Tehát főként ismét Bencus eszik. Aztán építeni kell, legózni meg inni, keresni a cumit, majd kakálunk.:) Közben megérkezik Szilvia lihegve, kitöltött adatlapokkal: kell a szállásadó aláírása is! Na persze, káromkodunk, hogy ha már 2 hétre kapott időpontot, de nem-e lehetett-e volna-e esetleg előre mód rá, hogy valahol elkérhesse a polgár az adatlapokat és legalább két hét múlva ne járjon kétszer? És ha én mint szállásadó, dolgozom, vagy nem vagyok a városban, vagy akárhol vagyok? Nyilván tömegközlekedjen utánam, keressen meg aláírás szempontjából, és ha be akarja fejezni a lakcímkártyás ügyet, menjen vissza és kérjen újra időpontot, újabb két hétre. Na de "szerencsére" munkanélküli lévén és Bencus-őrző lévén nyilván otthon vagyok egészen fél 3-ig (utána nagynéném a téma estig), tehát aláírom, ő meg visszarohan a Hivatalba...
Nem zárom ki, hogy nem lenne egyszerűbb módszer is arra, hogy valakinek Debrecenben lakcíme, személyije, akármije legyen, de akkor azt mi nem ismerjük.
Így ideköltözésük után 2,5 héttel már be is tudott jelentkezni egy saját háziorvoshoz - újra általam Bencus-őrzéssel -, majd ugyanaznap délután Bencussal egy gyerekorvoshoz - természetesen tájékozódgattunk előtte, kiket kellene megkörnyékeznie.
Mindegy, most már fogom tudni, hogy ha jövőre a személyimet kell csináltatnom, ne akkor menjek, mikor már holnap lejár. Mert akkor az előtérnél tovább nem jutok úgysem: kapok egy számot minimum 2 hét múlvára. Addig meg legyek el lejárt személyivel, ami nélkül egy csomó mindent nem lehet elintézni. Szóval szem előtt kell tartanom, hogy 1 hónappal előtte beegyen a fene sorszámért...

Bencus egyébként alapból nem tud egyedül maradni egy helyiségben. Megy az anyja vagy énutánam, ha nincs vele valamelyikőnk. Nem vagy csak ritkán játszik egyedül. És a délutáni alvás előtt, de leginkább este egyszerűen ketten alig győzzük, olyankor rájön az összes bolondéria hatványozott formátumban, rohangál, ordít, visít, műanyag papucsában folyamatosan ugrál páros lábbal, órákig; fáradhatatlanul. Mi a látványába belefáradunk, és nem győzzük leállítani. Már le is rajzoltam neki, hogy hogy néz ki az, hogy "alattunk is laknak" - mert nyilván nem érti még, sosem lakott emeletes házban.
Mindegy, próbálkozunk fékezni a lurkót, csak lényegében szegény alattunk lakó egyedülálló hölgyet sajnálom, akivel egy évben kb. 2-szer, ha a liftben találkozunk, és szerencsére eléggé toleráló típus. Anno kiugró csövű Energomat ótómata mosógépem legalább kétszer eláztatta a lakást, a szobaküszöbökig állt a víz. Akkor is csak rezignáltan jött fel szólni a hölgy, hogy tudjuk-e, hogy ázunk, mert hogy ő igen... én sápítozva tocsogtam ki a csengetésre (nem vettük észre hamarabb, mindenki a szobákban volt, a mosógép meg jól elvolt magával...), legyintett, és megértéssel fogadta... akkoriban nagyon sokan jártunk így a kiugró csövű mosógépekkel...
Járhattam volna rosszabbul is alsó szomszéd szempontjából.

Szegény cicák nem is respektálják túlságosan Bencust, félnek tőle, amit teljesen megértek és én is, Szilvi is folyamatosan magyarázzuk, hogy hogy nem szabad feléjük közelíteni. Szerencsére azt meg tudtuk vele értetni, hogy az én szobám tabu, oda Bencus maximum akkor mehet, ha nem tudjuk kiiktatni, mivelhogy jön az után, akivel épp van, és ha, mondjuk, ott teregetek... de akkor is normálisan viselkedjen. A macskák voltak ott előbb, előjoguk van. Nekik is kell egy territórium. Az én szobám elsősorban az enyém és a macskáké. Ezt megértette. Hozzájuk sem mehetnek be a macskák, anno Dani idejében sem, ezt már úgy-ahogy megszokták a cicák, ám azért az ördög nem alszik. Legalábbis Haramia, ha nyitva marad az ajtó, gyakran megáll ott szaglászni, és simán beslisszanhat olykor-olykor.

Szilvi alapból elég súlyos asztmás-allergiás (mint Dani is, csak Daninál picikortól jelentkezett, sok-sok kórházzal, aztán pedig 18-20 évig tartó napi gyógyszerezés után, úgy-ahogy, felnőtt korára ahhoz képest jól van), bár most a Békésen felfedezett új gyógyszerek hatására szinte totál tünetmentes, ilyen már 20 éve nem fordult vele elő. (Reméljük, ha már legközelebb az itteni tüdőgondozóba megy kontrollra és gyógyszerért, nem érzik kellemetlenségnek, renoméjuk rontásának az orvosok, ha  a beteg kérésére nem a régen itt felírt, ám különösebben nem segítő gyógyszereit kellene, hogy adják, hanem a Békésen kapott és nagyon jól beváltakat...)

Nagynéném relatíve stagnál, és vele kapcsolatos teendőim és elfoglaltságaim ugyanúgy délután fél 3-3-tól este fél 8-8-ig veszi igénybe az időmet... Nem könnyű, most még fizikailag hagyján is, szóval inkább mentálisan nehéz...
Nagynéném mai napig alig tudja feldolgozni ezt az egész hirtelen leépülést, és mindennap feleleveníti, milyen sokkot kapott ő akkor, amikor a professzorasszony közölte vele a diagnózist. Annyira nem számított rá, hogy ez van vele és ilyen stádiumban, hogy egyszerűen valami elég hosszú távra fel is borult benne idegrendszerileg. És még ma sem tiszta, emlékezetének nagy része kiesett, leginkább a saját gyerek- és fiatalkori történéseire emlékszik, esetleg a nagyon közelmúltra, hogy pl. ki volt itt ma vagy tegnap.
Ereje annyi, hogy mérhetetlen lassú, apró lépésekkel totyogva, falat érintgetve megy, a fürdőszobás dolgait elintézi, reggelijét ha elkészíti, eszik, elmossa azt a 3 db eszközt, már iszonyatosan elfárad és le kell feküdnie.
A sokk, ami érte, utóhatásként jelen van állandóan. Nem érti, miért... és hogyan... De hát ki érthetné ezt?

2011. szeptember 25., vasárnap

Maceratúra

Nincs időm naponta a netre, örülök, ha a méljeimet és saját topikjaimat úgy-ahogy rendben és szemmel tartom. De - szóltak, és utánanéztem.
Hihetetlen, de egyeseknek még mindig legnagyobb megnyugvásai egyike, ha engem cseszegethet. Olyan üggyel kapcsolatosan, melyhez aztán nekem az égvilágon semmi közöm.
Valakik baráti alapon összejönnek, oka számtalan lehet. Én, mint én - nem tudok róla, de ha tudnék, akkor is örülnék neki, ha tartós baráti kapcsolat alakulna ki köztük - mert miért ne? Ki lesz attól kevesebb?
Kicsinyes piszkálódásainál egy cseppet nagyobbak a problémáim - már annyira felesleges ez a szánalmas erőlködés...
Bevallhatom, 4 éve még inkább földbe döngölt az igazságtalanság, rosszindulat, rágalomhadjárat; aztán már majdhogynem megszoktam. Már szinte gyanús volt, ha pár hétig nem volt semmi degradáló hitelrontás sehol sem rám nézve; és már éppen csak gyilkos nem voltam... Csak reménykedhettem, hogy egyszer tán lesz nagyobb problémája is, mint a gátlástalan köpködés. Nem reagáltam egyre sem, annál inkább bedurrant, a netet  istenként felhasználva dühében a bosszúállásra... Úgyszólván egyetlen hét, de többször 1-2 nap sem múlt el anélkül, hogy valami módon ne próbált volna lejáratni, keresztbe tenni, rágalmazni, utálkozni. Néhány embernél nyilván sikerrel jártak ezek, de soknál, miután maguk - önmaguk! - is megtapasztaltak ezt-azt, azonnal helyre tudtak rakni bizonyos dolgokat. Ehhez nekem semmit sem kellett tennem.
Az igazságtalanság mindig bántott, utálatos, alávaló dolognak tartom az ítélkezést, pálcatörést olyanok fölött, akiket meg sem hallgatunk! Bolhából elefántot, tüsszentésből ordítást - hogy odafigyeljenek ránk és sajnáljanak. "Hallgattassék meg a másik fél is" - ez így (lenne) fair.
És az illető nem változik, nem tanul a régi baromságaiból, szokásához híven ő, mint Ő - kinyilatkoztat. Úgy, hogy szándékai szerint azért ne csak az ominózus két ember, de minimum három essen már áldozatul.
Hát velem most sem ér célt. Lehet, hogy azért, mert soha nem éreztem azt a késztetést, hogy lesüllyedjek az ő szintjére. De inkább azért, mert értelmetlen, pitiáner gonoszsága mostani életem mellett kb. annyira hat rám, mint amennyire lényegtelen a macskás kisprózáimban kiírni a macskám teljes törzskönyvi nevét. Nem vágja, hogy azok a történetek egyáltalán nem arról szólnak, hogy kit hogy hívnak! Pont annyira nem az a lényeg, mint amennyire nem a macskám beszkennelt oltási könyvét és törzskönyvét küldöm be a történet "dekorálásához".
Úgyhogy ezt a maceratúrát egész nyugodtan be lehetne fejezni és engem elfelejteni. Nem hinném, hogy egyéb dolgokkal a háztájon nem lehetne foglalatoskodni...

2011. szeptember 13., kedd

Szülinap és névnap

Mikor 5-én, múlt hétfőn a reumán voltam, akkor egyúttal a lenti "parasztelosztóban" - ahogy az időpontért és/vagy sorszámért korlátok között kanyargó emberi sokaságot nevezik humorosan, hasonlóképpen a távolsági buszállomáshoz...:)) - vettem a bátorságot és kértem időpontot a nőgyógyászatra. Mióta átköltöztek az addigi helyükről helyileg az SZTK-ba, még nem voltam itt, ennek már több éve.
Némi lelkiismeret-furdalásom minden évben volt, hiszen én el szoktam járni a kontrollokra. Ide is eljártam évtizedekig azelőtt - míg a régi helyükön voltak, illetve azt megelőzőleg 15 évig a klinikára kellett járnom kontrollokra, időnként évente többször (soha nem mulasztottam!). Ez még időpont-kérésesség nélküli időszakban - tehát előbb eldöntöttem ÉN (mindig a hónap volt megadva), mikor megyek, AZTÁN kivettem a szabadságot, s ha megadták, utána kutyakötelességem volt elmenni és letudni a dolgot.
A költözésük után, mivel dolgoztam és nem akármilyen kötöttségek, szabályok és szankcionálások közepette, időm sem volt azzal foglalkozni, hogy hogyan tudok időpontot kérni, mivel a telefonálás is tilos; vagy ha netán a vécén (...) ez sikerülne esetleg, akkor vajon amikorra kapok egy időpontot, akkor majd pont elengednek-e szabadságra!? Mert nálunk ez közel sem volt egyértelmű, amíg húztad a beled, az igát is tudni kellett húzni. S mivel semmilyen egügyi problémát nem éreztem, hálisten, e téren, így néhány éve ezt a témát hanyagoltam.
Más kérdés, hogy a nőgyógyászatra menés nekem rögtön a fogászat után következik, és gondolom, ezzel nem vagyok egyedül...
Nem is ez a lényeg, most végül is úgyis ott jártam, úgysem dolgozom, megkaptam az időpontot, s csak az volt a lényeg, hogy bármelyik nap úgy 13-14 óráig legyen meg a dolog.
Rendben és hamar lezajlott, semmi gond, hurrá, tényleg egy kő esik le az ember szívéről, amikor kipipálhat egy ilyen régóta húzódó kötelességet. Az előtte otthon való őrült készülődés és futkosás - egyik vizes mellékhelyiségből a másikba - volt az akciónak leginkább idegőrlő része.

A legmurisabb, amiről még nem írtam, az volt, hogy ennek a momentumnak az időpontja, amit adtak, pont a szülinapom volt... néhány családtag humorosan könyvelte el, hogy jól megajándékoztam magam ezzel a programmal szülinapom alkalmából!:))) Én is díjaztam fanyar humorként; az biztos, hogy szerintem egyedi dolog, hiszen ezt lehetett volna valamennyire irányítani, nem úgy, mint azt, hogy anno a lányom épp augusztus 20-án szülessen, azt nem igazán tudtam volna.
Utána megvettem végre A macskát, megjutalmaztam magam egy 3 gombócos fagyival, amit a 32 fokos kánikulában egy árnyékos padon, lustán és közömbösen nézelődve tettem magamévá, majd betértem a Mekibe, és vettem elvitelre otthonra mindhármónknak néhány BigMacet és sajtburgert, kertészsalátát. Rendszeresen nem tudnám enni a mekis kajákat, még ha maga lenne az egészség, sem; de azért egyedi és különleges ízharmóniájuk miatt 1-2 havonta egyszer-egyszer meg szoktam venni, csupán azért, mert megkívánom.:) És mert kapcsolódó részeim is szeretik, s ha már én, akkor nekik is kijár...

Otthon rendeztem e-bankon egy mobilfeltöltést nagynénémnek, számára most relatíve ez egy viszonylag értelmes névnapi ajándék, és odamenés előtt bevásároltam a szükségleteit, valamint vettem egy szép, egyszerűen, de gusztusosan díszített sárga rózsát, így köszöntöttem névnapján.
Elég sokan hívták, anyám is elment hozzá, holott most neki nem hatott a fájdalomcsillapítója sem... vitt neki saját sütésű meggyes piskótát és sokféle gyümölcsöt.
Estig pedig én voltam a beteggel.

Hazaérve - és mint reggel és dél körül - folyamatos meglepődéssel láttam, milyen rengetegen köszöntöttek leginkább a FB-on - itt is köszönöm mindenkinek, ha valaki erre téved -, mindre külön válaszoltam; és több más fórumon. Ám jó nagy meglepi volt hazatérve egy olyan különleges szülinapi "torta", mely szerintem nem sok mindenkinél fordult még elő...

Szilviék a Tescóban voltak délután időt tölteni és vásárolgatni, így kaptam a meglepit... valamint jégkrémek is gyarapították a fagyasztót, ehhez jöttek az én mekis kajáim. Szépen megterítette az asztalt, és mivel a kódos hazaérkezésem fent a kaputelefonban jelzi, ha valaki hazaérkezik, Szilvi gondoskodott róla, hogy meg legyenek gyújtva a jelképes gyertyák; szóval csak hökkent megilletődéssel kapdostam a levegőt...

2011. szeptember 11., vasárnap

A macska magazin - Haramia és Honesty


Jó hete megjelent az A macska magazin újabb száma, benne Haramia és Honesty történetének 13. részével. Nekem még nincs példányom, de mivel többen írták, sőt, a megjelent írás pdf-jét is megkaptam, ezért nyilván elhiszem, tehát mellékelem a történet következő részét.




Haramia és Honesty

13. rész

Kettesben – de még külön utakon

Honesty érkezése után egyáltalán nem észleltünk semmi olyat, amiből az derült volna ki, hogy az új cica nem érzi jól magát, honvágya vagy bármiféle sérelme, gondja-baja lenne. Érdeklődése végtelenül nyílt volt, természetes és bizalommal teli minden iránt! Egyetlenegyszer sem suhant át rajtam az az érzés, hogy netalán félne tőlem, keresnem sem kellett soha, nem bujdosott semmi mögé, alá; és hihetetlenül kivételes érzés volt az is, hogy egy olyan macska van a közelemben, akit bármikor megsimogathatok, ha ráérek, itthon vagyok; tehát gyakorlatilag csak az én időmön múlik, mennyit macskázhatok. (Ez mai napig így van…)
Ha alvása közben kezdtem simogatni – semmi gond, szunyált tovább, csak épp dorombolni kezdett időnkénti hunyorgatással, ami jelezte, hogy így azért nincs olyan mély álomban, de semmi kifogása a simogatás ellen. Ez azért is lepett meg, mert Haramiát, ha alvás közben kezdtem simizni, nem volt kiszámítható, hogy tűri-e két percig, vagy azonnal felugrik és otthagy a poros álláson.
Megható és megtisztelő volt Honesty határtalan bizalma. Honnan tudta ilyen gyorsan, hogy én jó leszek hozzá, megfelelek neki? Tudom, nagyszerű ösztönlények a macskák, megérzik és megkülönböztethető számukra az ember hozzájuk való állása, irántuk való jelzésértékű érzései; gyorsan fel tudják mérni, kitől mi várható.
Ettől függetlenül tudom, hogy nem mindenütt így zajlik egy macska–-gazdi találkozás; van, hogy napokig tartó bujkálás, szelídítés folyik, összeszokás szükséges. Van, ahol nagyon sok türelem kell addig, míg kialakulhat a teljes összhang és béke.
Én sem voltam már kezdő, de Haramia egészen más természet volt mindig is. Ő is egyszerűen és könnyen beilleszkedett, de a maga vadóc, rosszcsont módján. Az ember megőrült néha a szeretetéért, egy kis macskázásért, de nem adta könnyen az istennek sem – csak ha ő akarta! Legtöbbször, ha már mennem kellett volna. Ha már, mondjuk, ültem félórát és fel kellett volna, hogy álljak. Ha szólt a telefon. Ha mosogattam volna. Ha fürödtem. Valahogy mindig akkor, mikor a legkevésbé volt alkalmas; és szinte lelkifurdalás vett rajtam erőt, hogy olyan helyzeteket pécéz ki, amikor képtelen vagyok kihasználni a ritka alkalmat.
Nem tudom, mi volt köztünk ez a hullámhossz Honestyvel, soha nem hittem volna elsőre ilyen tökéletes értést, érzést macskával, de mintha mindig itt lett volna. Hamar bejárta és megismerte a lakást, ez nyilván nem okozhatott neki nagy gondot. Bármikor hozzáérhettem, felemelhettem.
Haramiát nem sűrűn lehetett látni néhány hétig. Általában a bútorzat plafonhoz közelebb eső részein tartózkodott. Evését, almozását úgy intézte, mintha stopperrel mérte volna valaki – rohanva. Kifigyelte, amikor a hívatlan új lakó nincs a közelben, és villámgyorsan lerendezte szükségleteit. Nehogy véletlenül szóba kelljen állni azzal a betolakodóval!
Szegényke, nem tudom, legbelül hogy élte meg ezt a dolgot, csak sejthetem, hogy egyrészt sérelem is érte, hiszen nem ő volt már az egyetlen, akinek a szeretetéért harcolni kell; sőt, az a másik, az a betolakodó ingyen is adja a szeretetét, a gazdinak meg sem kell dolgoznia érte! És mi lesz, ha a gazdi már nem könyörög annyit és nem strapálja magát annyira, hogy ő, Haramia néha kegyesen törleszkedhessen egy kicsit?
Ezenkívül Haramia, bármilyen rosszcsont hipermacska, rendkívül félénk nyuszi is. Tehát a valószínűleg jelenlévő féltékenységi érzelmek mellett szemmel láthatólag szerepet játszott a félelem is. Honesty 7 hónapos volt, Haramia 2,5 éves. Ennek ellenére nagyjából egy súlyban voltak, mikor Honesty megérkezett; ráadásul Honesty látszott nagyobbnak a hatalmas bunda miatt! Hát hogyne lett volna rémületes egy félelmet nem ismerő, azonnal mindent elfoglaló, kisajátító nagybundás kisoroszlán egy kis tavaszi kabátos, ugrabugra csőmacska szempontjából?
Igyekeztem ésszel csinálni a szoktatást. Semmi erőltetés, semmi provokálás. Mindent csak természetesen. Nagyon vigyáztam, hogy Haramia semmivel ne kapjon kevesebb figyelmet csak azért, mert új, kezesebb cica jött a házhoz. Emlékszem, szándékosan neki főztem csirkemájpörköltöt (mi épp akkor tele voltunk pirított sertésmájjal, szóval nem hamar kívántunk volna újra májat, de Haramia kedvéért megfőztem), és kis darabokra vágva gyakran adtam neki; ezt mindig nagyra értékelte, egyszerűen imádja a csirkemájpörköltöt. (Honestyt is megkínáltam, de ő éppen csak megkóstolta. Az elején úgy látszott, hogy szeretni fogja ő is, de aztán kiderült: ő nem főttkaja-párti egyáltalán.)
Ha Haramia nem jól számította ki a földön közlekedés időpontját és Honesty észrevette, akkor meglepődhetett, mert az új cica hatalmas ismerkedni vágyással és bizalommal próbált felé közelíteni. Haramia pedig lesunyt fülekkel cövekelt földbe, és fújkálással adta tudtára Honestynek, hogy „bocs, én még nem tartok itt!”, s már vette is a 180 fokos fordulatot.
Honesty ismerkedett volna, hiszen körülötte, mióta csak élt, rengeteg cica volt, ez volt a természetes. Neki nem volt mitől félnie, sőt örült, hogy az új környezetben is van egy hozzá hasonló teremtmény. Csakhogy az a kis vadóc nem áll kötélnek! Nyilvánvalóan érthetetlen volt számára ez a fajta, félelemmel telt nyugtalan tartózkodás, elzárkózás, menekülés, mikor ő csak barátkozni akart. Hát hogyne, hiszen ő még kiscica volt akkor… (Folyt. köv.)


2011. szeptember 9., péntek

Helyzet ma

Helyzetek nem változtak.
Dani majd' mindennap elnéz, munka után (ha délelőttös), elvisz valamit, néha hoz egy adag szennyest - legközelebb elviszi a tisztát. Meg általában meg is etetem és/vagy odapakolok. Nevetve mondtuk is, hogy az utóbbi években összesen nem ölelkeztünk-puszilkóztunk össze ennyit, mint most, mióta elköltözött...
Albérleti szobája a haverok között és fiatalsága következtében lényegében nem egy horror egyáltalán. Anno én is ezerszer könnyedebben viseltem hasonlókat. Csak most velem fordult egyet-kettőt a világ.
Keresztanyám mindennapos program. Tulajdonképpen eljárok minden ügyében, amit minden embernek meg kellene tennie - orvoshoz, postára, gyógyszertárba, vásárolni, intézni ezt-azt, hivatalos vagy háztáji, mindennapos ügyeket. Ő otthon van a lakásban, ott időnként tityeg-totyog, és amikor én odaérek kora délután a hivatalos elintéznivalók után, akkor közli, hogy már 9-től itt volt Marika néni, utána megmikrózta az ebédjét, megette, és telefonok voltak S.-től és G.-től, majd jött X. néni. Aki épp azelőtt ment el, hogy én odaértem, én pedig már maradok lefekvésig.
De tegnap pl., hogy odaértem 3 után a teendők után ill. elvégeztével, közölte, hogy hú, de egy unalmas nap volt ez. Mert hogy nem volt senki... (Istenem, egyszer lenne ilyen napom!)
Hihetetlen egyébként, szegénykém emiatt fárasztott egész életünkben, hogy "őrá senki nem nyitja az ajtót"! Holott szerintem egyrészt ezerszer többen nyitották rá az ajtót, aminek jó részét elfelejtette az utóbbi években, mint pl. rám, akinek az is sok volt! - és nekem egyáltalán nem is hiányzott! -; másrészt soha nem vette tudomásul, hogy nem ő az etalon: az emberek többségének családja, munkája, elfoglaltságai, kötelezettségei, barátai, férje/kedvese/párja, állatai vannak, programjai is adódnának - és még ezeknek sem tud a munka mellett maradéktalanul eleget tenni! Valamint a legtöbb embernek, igenis, szüksége van néha egy kis magányra is (nekem az átlagnál, vagy ami jutott, mindig is sokkal többre lett volna szükségem!); csak épp nem teheti! Mert egész életében körbezajongja a családja, a gyerekek; intézi azok teendőit is... miközben épp dolgoznia is kell, és az estéit, éjszakáit, hétvégéit rohanva a kifogyhatatlan lemaradásokkal tölti.
Nem, nekünk ezen soha nem illett vitatkozni, mert ő nem értheti meg a családos életformát, a családi kötelezettségeket, az elvárásokat; hogy egy anya 3-4 életet kell éljen egyszerre, hiszen nemcsak párja, hanem a gyerekei életét is ugyanúgy neki kell észben tartania, mint az összesnek a lyukas zokniját, a házi feladatokat és a pénzbeosztást, mindenkinek számontartania kinőtt-elnyűtt holmiját, a mosni-, vasalni-, befizetnivalót, azt, hogy kinek milyen szülői értekezlet és melyik gyerekkel milyen orvos és szakkör... és akkor még a háziállatokról nem is beszéltem - nekünk pedig csak álom a nyugalom és egyedüllét -, és hogy nem mindenkinek az a legfőbb gondja, hogy az egyedülálló nagynénit mennyivel sűrűbben tekinthetné meg, mikor az jó egészségnek örvend egyébként, és ideje nagy részét szomszéd barátnők és a sorozatok is nagyon frappánsan kiegészítik, és az ember legtöbbször úgyis rosszkor megy vagy telefonál...
Jaj, istenem... Én nagyon félek, és sajnálom őt is nagyon, előre is, olyanok miatt, amelyektől annyira szívesen megkímélném, ha tudnám. Nagyon nem szeretném, ha sokat kellene szenvednie.
És milyen fura, hogy ő, aki a katolikus hitbe született bele, egész életében hívő volt, 10 éve imádkozik naponta többször az Istennek (10 éve volt nagyon kezdetén elcsípett rosszindulatú tüdődaganata és -műtéte - ööö: soha, de soha nem dohányzott! -, melyből felgyógyult!), hogy mentse meg őt a rák és minden fajtája ellen... és akkor mégis! Ő kapja! Újra!
Ki az a fanatikus hívő, aki ettől nem tántorodna meg egy kissé?
Most már tud ismét imádkozni, de a kórházban nem ment.
És mikor mondja, hogy többek közt azért is imádkozik, hogy nekem munkahelyem legyen, nem érti, miért próbálom erről most lebeszélni, hiszen ha netán bejön és munkahelyem lesz, akkor ki fogja mindezt neki megcsinálni, ki fogja elápolni végszükségben?? Hisz nincs senki, senki más! És így is "dögunalmassá" degradálja a napját, amikor más nem megy véletlenül, csak én, délutántól. Ami még a kisebbik baj, ha csak az unalomról van szó, de mi lenne, ha munkahelyem lenne, akkor, amikor már nála egész nap és éjjel ott kéne lenni, ő pedig nemcsak unatkozna, hanem, mondjuk, fájdalmai lennének? Egyetlen munkahely sem tolerálná. Még régi sem, nemhogy új. Úgyhogy próbálom lebeszélni, hogy egyelőre munkahely miatt ne imádkozzon számomra...

2011. szeptember 5., hétfő

Reuma, ritkulás és szokásos

Péntek du. 2-re voltam előjegyezve még a reumatológia által DEXA-ra.
Előbb mentem, hogy nagynéném szemüvegét le tudjam rendezni, hiszen az egyik szeme szürkehályogműtött, a másik már nem jöhetett össze; így szörnyű neki, hogy nem tud olvasni. Vittem a szemüvegét, hogy csináljunk a műtött, tehát tisztán látó szeméhez oda neki egy üveglencsét, oszt gondoltuk, kísz. Addig nem értem fel magamtól ésszel, míg az optikus nem mondta, hogy de hát az úgy nem lesz jó, mert hogy ez itt színezett  üveg! Ja?! Mondom neki, hogy akkor tegyünk bele olyan színezett üveget. De hát hogy ugyanolyat nem tud. Na, mondom, akkor vegyük ki mindkettőt, és egyforma színezettet rakjunk mindkét helyre, csak az egyik legyék dioptriamentes. Akkor meg kihozta egy jó kis ötjegyű számra az összeget... uhhhh.
És persze legalább háromszor elhangzott, hogy legjobb lenne, ha bejönne a beteg... mire nem győztem hangsúlyozni, hogy nem tud, tehát nem fog!
És mikor már majdnem belementem ez utóbbi megoldásba, megkérdeztem, hogy lényegében, mivel állandóan lakásban tartózkodik az illető beteg, és szerintem nem is igen van szükség egyáltalán színezésre, hát nem lehetne-e az a megoldás, hogy nem színezettre, csak üvegre mind a kettőt, egyik dioptriás, a másik nem. Lehetett. Így egyből 6000 alá csökkent az összeg. Ezt választottam, miután többször lefőttem a probléma nekiugrásától a kánikulában... két hét múlva lesz kész. De ez már valami!
Na, innen mentem az SZTK-ba a csontritkulásszűrésre. Kevés várakozással ez is megszületett - eszméletlen volt nézni, ahogy már du. 2-kor szinte csak én és még egy nő vagyunk az egész épületben, legalábbis azon a szinten - az egügyi intézmény épp kihalófélben volt...
Mindig is szerettem, hogy ha úgy adódott szabadidőm, zsinórban több teendőt letudni, így gyalog és találomos busszal (a sokadik busz- és menetrendvariálás után ez évben e városban) kimentem a város másik túlfelére tüdőszűrésre is, bár még csak 3 hét "múlvára" hívtak - de mindegy, emiatt soha nem szokták az embert elküldeni és roppant gyorsan megvan, tehát ez is le lett rendezve.
Utána busz, hazafelé menés, bevásárlás magunknak és nagynénémnek, és mentem őhozzá. Szokott módon ott töltöttem a délutánt, etetések, vacsiztatás, sorozatnézés együtt, mosogatás, szemétkivitel - és este fél 8 körül haza. Kimondottan jólesett a Szilvi-féle főtt kaja, mire hazamentem...
A délutánok akkor is így zajlanak, ha hétvége van.
Szombat reggeltől roppant aktívan megpróbáltam a saját háztartásom elmaradt dolgait intézni, bevásárlással, mosással, takarítással, unokázással, teregetéssel, közben feltétlen hajfestéssel, mert már roppant utáltam tükörbe nézni. Most én főztem, Szilviék pedig elmentek anyukámhoz dédizni egyet... Mire a jószágállományt is lerendeztem, indulnom is kellett.
Vasárnap is az ilyenkor szokott délelőtti programok és bevásárlás kétfelé után megfőztem, majd elbandukoltam nagynénémhez, ahol a tennivalók között tv-nézéssel töltöttük az időt. Szegényke állandóan azt kérdezi tőlem, hogy mennyire fárasztó lehet nekem folyton idejárni... és hogy őt ez mennyire bántja. De tudom, hogy ha nem tenném, az még jobban bántaná. Nem szeretek nem igazat mondani, de ez pont az az eset, amikor az ember egyszerűen nem mondhatja meg mindig az igazat - hogy hát igen, néha hulla vagyok, és hogy jólesne néha délután egyszerűen eldőlni vagy azzal foglalkozni, amivel akarok, mert millió olyan van... ehelyett nem konkretizálok, hanem úgy mondok igazat, hogy ne eshessen rosszul - talán ez egy másfajta igazság, de igazság, némi kerülővel.
Nem hiszek abban, hogy folyton meg kéne mondani az embereknek melldöngetve és nyersen, "ami a szívemen, az a számon". Én ezt nem tartom különösebb intelligenciának... még intelligensnek tartott emberektől sem.
Nem hazudunk akkor sem, ha a fájó, bántó igazságot máshogy csomagoljuk, valamint ha kikerüljük és úgy válaszolunk, hogy mindenkinek jó legyen. Miért kellene embereket megbántani, ha nem muszáj? Az embereknek kötelezően tudniuk kellene desztillálni (disztingválni - á la moi), egyszerűen nem hiszem, hogy nyugodt lelkiismerettel létezik minden olyan ember, aki nagypofával hirdeti, hogy ő márpedig milyen nyersen őszinte, oda neki az oroszlánt is! Én utálok hazudni, de képtelen vagyok az igazság nevében másokat bántani. Keresztanyám nap mint nap témázik ezen (mert nap mint nap elfelejti, hogy már ezerszer "megvót" a téma), és én ugyanannyiszor megnyugtatom valamivel. Nemcsak ő nyugszik meg egy napra, hanem az én lelkiismeretemnek is így a jobb. Erről ennyit.
Ma reggel pedig a reumatológián kezdtem.
Hát, mit mondjak, nem tartottuk fel egymást sokáig az orvosékkal.
Ránézett a DEXA-leletemre, amit én már laikusként is láttam az előtte 6 évvel készülttel összehasonlítva, hogy szarabbak az értékek még annál is, de ki várt volna javulást ebben a tárgyban? Szóval ránézett a leletre, majd csodálkozva felém kapta a fejét és rámmeredt, majd vissza a leletre, és újra rám. Rosszkedvű, lemondó fejcsóválás, és motyogás: "Katasztrofális..."
Ennyi...
Kötelező gyógyszerszedés: Actonel Trio. Áll az Actonel filmtablettából, melyből 4 szem van és hetente egyet kell bevenni, ugyanabban az időpontban, igen szigorú körülmények között; valamint a Calcichew-D3 rágótablettából napi kétszer - nagyon át kell még tanulmányoznom a 4 oldalas instrukciót, mert sem kihagyás, sem rosszul bevétel, nem mindegy, mivel, nem mindegy, hány órával mi után és mi előtt, nem mindegy, hogy pl. félóráig nem szabad lefeküdni - tehát lefekvés előtt sem; ellenben egy rahedli mellékhatás, amiktől a hideg is kiráz.
Még nem kezdek hozzá, majd valahogy magamévá kell tennem a tudnivalókat, ráadásul valahogy mindenki elfeledkezett arról, hogy a szívgyógyszerekkel hogyan kombináljam, szerintem ő már elfelejtette, hogy 1 hónapja arról is volt szó, hogy hát sajnos, bizony, az is van... én meg szintén elfelejtettem, hogy erre rá kéne kérdezni.
Hiszen még a spenót, sóska, meggy stb. fogyasztása sem lehetséges x idővel gyóccerek előtt és után. Valahogy kibírom nyilván, csakhogy millió ilyen van, és nekem pl. a szívgyóccerek szedése már rutin. Meg kell próbálnom odafigyelnem, hogy mit és mikor...
És az utolsó Actonel előtt kontroll, tehát nagyjából 1 hónap múlva...
Hogy ez nekem hogy hiányzik! De még mindig inkább, mint hogy újabb 10-es-20-as fürdős gyógykezelés következzen, esetleg nemcsak helyszín alapján gyógyfürdős, hanem a szó szoros értelmében... azt megfogadtam, hogy ha fürdős kezeléseket akar adni, arról mindenképp lebeszélem. Az nekem borzasztó fárasztó lenne, és mivel nem is lehetséges pihennem semmit a nap során, így lényegében semmi értelme.
Akkor már inkább megtanulom ezt a gyóccerkúrát.
Most pedig ugrás keresztanyámhoz.

2011. szeptember 1., csütörtök

Hány lesz még?

Nem jár egyedül a baj. Már eddig is látszott, a leépítésem, a tartós betegségeim és a nagynéném gyógyíthatatlan betegsége és végig való gondozása, ápolása...
De most már, könyörgöm, igazán elég lehetne! Oké, nagyon szép gondolat, hogy a sok gond, tragédia, baj, bánat edzi a lelket, sőt, megacélozza, meg miegymás. Köszönöm, most már talán lemondanék az acélozásról... Én azt gondolom, ha ennél acélosabb lesz, az már nekem valószínűleg tök felesleges erőfeszítés lenne tőle. Meg az is oké, hogy az ember hú, de sokat kibír, és nem is gondolnánk, mennyi mindent kibírunk. Általában legfőképpen olyanok mondják ezt a valóban halhatatlan igazságot, akiknek mindennapi gondjaik a legnagyobb bajaik, vagy ha nagyobb baj van, egy csomó segítő ember áll mellettük. És bár igaz ez, nyilvánvalóan - de ugyanúgy igaz az is, hogy mindennek van határa! Amikor már nem bírjuk...
Az viszont szintén és kétségek nélkül igaz, amit még kirúgásom előtti napokban egy régi kolléganőm mondott saját apropói kapcsán: Nincs olyan rossz helyzet, melynél még rosszabb nem lehetne! Ez tökéletesen így van, bár a rossz helyzet ezen fokán itt most azt hiszem, az emberben joggal hűl meg a vér... mi lehet még??
Mégis, szerényen csak azt kértem volna imáimban: most már ne legyen több heveny baj. A fentiek sincsenek lezárva, sőt, kilátás sincs, hogy stagnáljanak vagy jobbak legyenek; lévén, állást találnom reménytelen, de még ha lenne is, most éppen nem tudnék megoldást találni arra, hogy betöltsem; lévén, az én betegségeimmel is együtt kell élnem életem végéig, tartson az bármeddig; és lévén, hogy nagynénémnél nem ilyen idilli lesz ez a mindennapos gondozás, és nem csak ennyi a probléma, hogy a délutánjaim estig nem az ember saját életéről szólnak, hanem nagynénéméről. Sajnos, nagyon súlyos és komoly időszak előtt állok, és a tudatom is szétszakad, ha eszembe jut, hogy mindezt egyéb fizikai segítség nélkül kell végigcsinálnom. S majd a végtisztesség intézését is, amitől szintén rettegek, soha életemben nem tettem, nem ismerem ezeket...
És lám, az élet egyre-másra produkálja a megpróbáltatásokat.
Nem akartam említeni, mert úgy gondoltam, ez már annyira sok és ezáltal szinte már hihetetlen; valamint tudom, hogy olvashatnak olyanok is, akiknél kárörvendést váltok ki, mert egyrészt örülnek, ha nem náluk van gond, vagy orrolnak rám és vigyorgó kézdörzsölést váltanak ki a problémáim. Az életben néhány barátságnak, sőt, nagy barátságnak induló kapcsolatok bármilyen apróság, megbeszél(het)etlen félreértés, jószándék fel nem ismerése vagy megtagadása, vagy bármi miatt csak addig működnek, míg az egyik fél tartja. Vállával, hűségével, tanácsaival, jó szándékkal, elérhetőséggel és azonnali reakciókkal, vigasztalással... de csak addig tart, míg dicsérően és szépen szól a harang. Viszonzásul pedig - bármennyire is többszörösen szüksége lenne a másiknak is lelki támaszokra - meg se ismerik. Mindegy. Nem erről akarok írni - csak bevezettem, miért vacilláltam azon, hogy megírjam az újabb bajt, bár az okokat valóban nem fogom részletezni, akárhogy is, ez egy nyilvános napló.
Viszont kit érdekel és kinek mondjam el, kivéve pár együttérző embert?

Lényeg, hogy hosszú hónapok vívódásai és szenvedései után az én szerény, túlzsúfolt 2 szobás panellakásomba, ahol fiammal laktunk, rám kellett, hogy költöztessem a lányomat és unokámat. Fiam sajnált meg nagyon engem, amikor hallott néhány olyan reszketve-zokogva kiakadt telefonbeszélgetést a lányommal és hátterével a sok hasonlóból, amiről nem tudtam, hogy más is hallja - de hiába, kicsi ez a kétszobás lakás, és a macskák miatt az én ajtóm sosincs zárva, Dani meg a saját zárt ajtaja mögött felébredt időközben... s döntött. Anyám mondta el Dani szavait: "Annyira megsajnáltam szegény Manót...!" (Ez én vagyok pólyás korom óta, de Dani még sosem szólított így, csak anyáméktól mindig így hallott engem hívni) - hogy eldöntötte: ő elmegy albérletbe, hogy a testvére idejöhessen! Ez azért nem kis testvéri áldozat. Sőt, óriási...
Rengeteg barátja és ismerőse van, így egy ilyen, barátok által lakott albérleti lakásnak megkapta egy 6 m2-es szobáját... és mi több, legalább 6 barát összefogott Dani mellett kapásból, hogy azzal a busszal, amivel koncertezni szoktak járni, elköltöztetik egyrészt Danit az albérletbe, másrészt közösen hazaköltöztetik Szilvit a gyerekkel, 130 km-ről. De azért el lehet képzelni azt, hogy egy panellakás csak félig üresen maradt  szobájába (mivel a bútorok zömét Dani sem volt képes elvinni 6 m2-re) beköltözik két ember, egy fél kertesháznyi cuccal! Akkora zsibi és kupi van nálunk, hogy eszméletlen. Plusz egy bébi, két macska, egy teknős és egy papagáj!
Természetesen nem fértek el egyszeri fuvarral - kétszer mentek Dani és a srácok, a legnagyobb hőségben, zokszó nélkül, teljesen benzinárért!; a pakolásért, autóbérletért és egyebekért semmit fel nem számolva! Úgy, hogy Daninak még aznap mennie kellett éjszakára dolgozni... beért, mert az utolsó kör lerakodásai után be is vitték őt, késés nélkül este 10 előtt.
Igen, valahol ilyenek a barátok, erről szól a barátság. És tudom, hogy Dani is benne van bármikor hasonlókban, ha másoknak van őrá szüksége. Akár (sőt teljesen) ingyen is.

Mindez egy hete zajlott le, és azóta Szilvivel megállás nélkül pakolunk - én közben természetesen nem hagyom ki a nagynénémmel töltendő gondozást ugyanúgy, mint eddig -, éjféltájt reszkető lábakkal hagytam abba az első napokban - beépített és konyhaszekrények kirámolása, létrázás, tisztítás, minden polc újrapakolása a felesleges cuccok likvidálása után... Zsákszámra a szemetek ki- és lehordása - és hogy ki ne hagyjam, mindez a legnagyobb hőségben, kimondott riasztásos időszakban, a szívemmel és a kopásaimmal, reumámmal.
Szilvi azóta is pakol, pakol és pakol. És még így is egy csomó cucca anyámnál van letéve. Mint fent írtam, lett egy papagájunk is kalitkában, így őrülten vigyázni kell, hogy az én két macskám át ne jusson a folyamatos harsány csipogásra...
Na és közben lett egy Bencusom. Unokázhatok most már kedvemre. Unokázhatnék vidámabban is, ha nem lenne ennyi dolog, baj, bánat, program és nyűg. De legalább, ha Szilvi a hivatalos ügyeit intézi, alkalomadtán délután 2-ig tudok a gyerekre vigyázni...




Ma délelőtt pl. 2 bölcsit jártunk végig, egyik a környéken, másikat javaslatra, félórás buszútra innen. Sajnos, mindenhez még egy csomó mindent kell intézni, és ami Szilvinek az eddigi helyén gyorsan és abszolút sikerrel ment és sikerült (a munkahelyet kivéve!), az itt, a nagyvárosban hátráltatott, akadályoztatott, ésatöbbi! Nincs bölcsi munkahely nélkül. Munkahely nincs... egyébként se nagyon, de lakcím nélkül pláne. A gyereknek kora szerint óvodába kellene mennie, ahol nem számítana a munkahely, DE nem lehet ovis, merthogy sajnos, a szobatisztasággal még gondok vannak - amin egyébként nem lehet csodálkozni azok után, amilyen változásokon esett már életében át ez a gyermek.
Az előző helyen volt bölcsi, ott már két hónapja bölcsis volt Bencus, mégpedig orvosszakértői szakvélemény - logopédus, pszichológus és gyermekszakorvos - egyöntetű döntése alapján; mégpedig a gyerek érdekeit véve figyelembe, nem azt, hogy van-e az anyának munkahelye vagy nem. És valóban jó hatással volt rá a közösség, azóta sokkal többet beszél, többszavas mondatokban. Itt pedig? Az a szakvélemény itt nem érvényes. Itt is meg kell csináltatni. Hogyne, csak itt hónapokig tart, időpont, bizottság stb., és akkor sem a gyerek közösségorientáltsági szükségét veszik figyelembe, hanem azt, hogy az anyának nincs munkahelye. Kész, ördögi kör, bezárult...
Soha nem hittem volna, hogy kisebb helyeken pofonegyszerűen megy minden, ha nem a lányom tapasztalja meg és számol be róla egy éven át. Kevés a lakosság, s akik hivatalokban dolgoznak itt-ott, örülnek, ha ügyfél van egyáltalán és nekik munkájuk! Nincs időpont meg egyéb baromságok. Egyetlen nap alatt is rengeteg dolog elintézhető.
Hogy egy példát mondjak: a kisvárosban a lakcímkártya-változtatás odamenéshez képest 10 perc alatt kész volt kettejüknek, következő nap kiküldték. Itt, az ország második nagyvárosában?? Bement a városházára, és már kapott is 2 hét "múlvára" időpontot!! És lakcím nélkül vajmi keveset lehet intézni! Ami sikerült, a banki címátíratás, valamint a DKV-bérlet - elhitték bemondásra az itteni címemet, ahova költözött.

Daniért megszakad a szívem. Soha nem éltünk még külön, mióta csak megvan. És annyira jó gyerek... ha ő nem lett volna ilyen, amilyen, soha meg nem oldhattuk volna Szilvi gondját. Daninak 1 éve van meg a mostani munkahelye, imádkozom, hogy maradjon is meg, mert ha nem...:-O, úristen, ebbe bele se jó gondolni. Egy munkanélküli anya, egy munkanélküli felnőtt testvér és egy 3,5 éves gyermek mellett...
Most én... úgy élek, mint aki egyszerűen elvesztette az életét. Nincs saját életem, megszűnt minden, ami eddig magánéletnek volt nevezhető. Mintha egy sikertelen agymosáson mentem volna keresztül. Mert hogy emlékszem a régi világra, a régi életemre, de azokból mégsem stimmel semmi... Felfordult minden, minden!
Csak legalább anyámmal ne legyen valami, könyörgöm az egekre!