2013. december 31., kedd

Pihenős évvég és kezdet

Következő két nap csak pihentünk, megnéztünk jó néhány filmet, így pl. a Hupikék törpikék animációs mozifilmváltozatának 1. részét (ezen senki nem csodálkozna, ha tudná, hogy első közös szilveszterünkkor, 2006-ban mi éjfél után Spongyabob dvd-t néztünk, és mi sem volt természetesebb!:)), majd a napok folyamán néztük A burok, A fekete ruhás nő, Az igazi kaland című filmeket, valamint a Red 1. részét, a Prometheust és a Kislány a küszöbön címűeket.
Számomra a csúcs A fekete ruhás nő volt:)); s annak ellenére, hogy nemrég olvastam a könyvet és én általában inkább a könyvváltozat mellett teszem le a voksom, a film talán még intenzívebb élmény volt. Itt-ott nem fért volna el a zabszem!:D Azért meg kell jegyeznem, ha az alaptörténet egyezik is, azért jelentős különbözőségek is vannak -- de ez nyilván nem probléma. Ami még meglepetés volt nekem: a könyv olvasása közben nem tudatosult bennem a filmváltozat főszereplőjének kiléte... szóval az, hogy azt a mi jó Harry Potterünk játssza!:)


Közben István leszaladgált kajákért, így 31-én a törököknél vett grillezett csirkemellet ettem csípős szósszal és rizzsel, elsején pedig marhaperkeltet juhtúrós sztrapacskával és káposztasalátával, ő magának kétféle kínait hozott. Természetesen ő a magáé mellé meg kellett, hogy szegény egye az én (esetenként igen jelentős!) maradékaimat is. Ami neki, hál' istennek, nem okoz problémát:)), már a westendes ananászos-sonkás-sajtos csirkemell rizzsel elnevezésű kajámnál is így volt -- de nálunk ez totál törvényszerű.:)


Volt sült libacombom is párolt lilakáposztával, ennek egyik felét elsején este, másik felét másodikán ebédre ettem meg úgy, hogy még Istvánnak is jutott bőven a káposztából. (Sajnos, a kép már csak a fél kaját ábrázolja a második kajálásomkor.)


Szilveszterkor este juhbeles virsliztünk, de én csak egyet bírtam megenni, pedig torma is volt és péki kenyér!
Viszont már ebéd utántól kinyitottuk a pezsgőt, mivel István csak kólázik, úgyhogy ilyenkor nekem jut a megtiszteltetés és bőség halmai, hogy éjfél után bezárólag, kizárólag jómagam eltüntethessem a pezsgőt!

István zárt belső udvarú bérházban lakik, nem utcára néző ablakokkal, ahol szinte zajmentesen szoktuk megélni a szilvesztert. Így nem szokott cicariadalom lenni -- mint ahogy itthon minálunk. Most is, amikor telefonáltam Szilvivel, elmondta, hogy Honesty mennyire be volt tojva végig, nálunk gyakorlatilag már akkor zajongtak, míg még otthon voltam... Szilvi mesélte, hogy 31-én már nap közben sem volt megállás, és délutántól folyamatosan elszabadult a pokol... az éjfél körüli 2-3 órák felértek egy kitartó nyári égiháborúval, szegény Honesty akárhová futott, mindenhol hallatszott, úgyhogy rettegett a szerencsétlen. A végén a fürdőszobába, a kádba menekült. Még talán ott járt a legjobban a lehetőségekhez képest...
Haramia meg állítólag a füle botját sem mozdította. Szilvi takarókból csinált neki az ágyamra peremes, kosárszerű fekhelyet, ő abba behelyezte kis testét, és úgy aludt, mint egy kisded. Mindenféle irtózatos háborús zajhatások ellenére...

2013. december 30., hétfő

Pestre fel!


Eléggé bekavarós volt most ez az évvég. Mindennap újra kellett kezdenem kiszámolni, milyen nap is van, azon belül most ez munkanap, ünnepnap, hétvége, ledolgozás vagy mifene éppen. Képtelenség volt megjegyezni, kalkulálni, illetve bizton számítani bármire is.
Karácsony előtt az előző hétvége után elvileg 2 munkanappal számolhattunk, ha a második a 24-e, akkor is. De már 23-án sem volt orvos, gyógyszertár meg csak 1-ig, mindkét nap. Hurrá. Mire karácsony eltelt, utána egyetlen munkanap volt elvileg, a péntek, utána rögtön újra hétvége lett. De pénteken sem volt egy csomó minden, pl. posta sem!
Úgyhogy mire eldőlt, hogy na, akkor tudok-e utazni Pestre vagy sem, hát az eléggé utolsó percben derült ki. A 29-i vasárnapi mise után vettem az irányt az állomás felé menő buszmegállóhoz, hogy megvegyem a jegyet (még jó, hogy az állomás gyakorlatilag az éjszakát leszámítva nyitva van) a másnap reggeli IC-re, aztán hazafelé még beugrottam a FN-be, bebiztosítani magunkat pár hétre macskaeledelileg. Biztos, ami biztos. Szerencsére a karácsonyi többnapos liftleállás után most működött a lift is, ez most a felcipelés miatt sem volt mindegy...

Este és fél éjszaka készültem, pakoltam, pár óra alvás után hihetetlennek tűnt, hogy most van itt az idő.
A busz az orrom előtt ment el, 2 perccel korábban a menetrendhez képest... úgyhogy ez jól kezdődött. Úgyhogy mentem 10 perc múlva egy másikkal, ami nem arra ment, viszont a városban át kellett szállni... megvolt az izgalom is egyúttal, jön-e az a másik, és odaérek-e egyáltalán. Hihetetlen, hogy Debrecenben nem elég 1 órával vonatindulás előtt elindulni otthonról ahhoz a buszhoz, mely érinti a Nagyállomást, olyan "remek" a tömegközlekedés. Mert hogy csak félóránként megy már kora délelőtt is. És ha -- mint most -- elmegy korábban, vagy ha én nem indulok 1 óra 10 perccel korábban, akkor a következővel már NEM érem el a vonatot. Tehát mindenképpen két járat kell, melyek nyilvánvalóan szintén nem teremnek ott azonnal! Ebbe minden alkalommal kikészülök...
Lényeg, hogy 5 perccel vonatindulás előtt értem ki két busszal, miután bekeringőztem a fél várost egy csomó nehezékkel háton-vállon-kézben.

Vonat csak 5 percet késett, tehát 10 percem is maradt végeredményben, ha azt vesszük...
Rajta egy tűt nem lehetett volna leejteni, annyi utas tolongott. Nem is nagyon volt mozgási lehetőségem, falhoz szorítva az ülésben, oldalamhoz szorított könyékkel próbáltam "fejtvényeket rejteni", és a zsibbadásokat valahogy nagyon óvatos mozgásokkal kiküszöbölni, mert a mellettem lévő pasi mindkét könyöklőjét kényelmesen igénybe vette, így nekem maradt az, amelyikre amúgy is rálógott a kabátom.


Az öröm nagy volt Istvánnal.:)
Elbóklásztunk a Westendben, ilyenkor mindig hihetetlennek találom, hogy egyáltalán itt vagyok. Hiszen legutoljára a Sakura-hétvégén voltam itt, áprilisban, előtte meg tavaly szilveszterkor... és még örüljünk, hogy ennyire is futotta!


Nézelődtünk, vásárolgattunk (illetve István), kajálni ülőhely híján szinte képtelenség volt, pedig nem kevés az az éttermi szint a Westendben, most mégis úgy tűnt: konkrétan jelenleg mindenki itt óhajt enni.
Valami nehezen mégiscsak sikerült, s ezek után elmentünk Pamcsikához, akinek mindig megígérjük, hogy legalább ilyenkor meglátogatjuk. Nem sokáig maradtunk, még talán egy félórát sem, hiszen vendége jött, nem akartunk zavarni. De vittünk egy kis ajándékot, és megnéztük Pötyit, Pamacs utódját, aki még tavaly ilyenkor eleven, süldő kiscica volt; mostanra viszont gyönyörű szép, tiszta, ápolt felnőtt cicahölgy lett.


Teljesen megtisztelődtem, amikor belépésünk után Pötyi rögtön odajött, lehetett simizni és összeorroztunk! Miután ez megvolt és nagyjából leszedelőzködtünk, addigra érdekes módon Pötyi nagy nyugalommal a fotel alá bújt és a rövid idő alatt, mit ott töltöttünk, nem igazán akart előjönni, csak amikor már megjött a vendég, mi meg készültünk elfele.
Azért sikerült róla igen sok fotót csinálni.


Ezután újra westendeztünk egyet, hogy a vacsorára valót megvegyük, plusz István kétszer is térült-fordult a DM-ben, kihasználva akcióra érdemes kuponjait, megvette nekem a fél bótot; ja és hát a kézimunkaboltban is rábeszélt egy kis keresztszemes macskuszra!

 

A köszöntéseket nem csak karácsonnyal kezdtük. Mondjuk, én az egész régen gyűjtött kollekciót kipakoltam egyben minden alkalmat magába foglalóan, de István nap mint nap névnappal, születésnappal, évfordulóval kapcsolatban produkált köszöntéseket, és csak a végén lett karácsony és újév, a 4. nappal bezárólag. De ő ezt máskor is így csinálta...

 
 
 
"Otthon" a cicák viselkedésében semmi változást nem vettem észre, mintha nem is telt volna el vagy 8 hónap, mióta utoljára itt jártam. Számomra Amazonka semmit nem változott, viszont Murcos annál inkább! Pötyihez hasonlóan Murcos is süldő volt még tavasszal, és felülnézetből egy aprócska csík volt az egész macska. Ehhez képest most szépséges, nagy, erős, izmos, fejlett, elegáns fejjel és végtagokkal ellátott tubusmacska lett, akit megemelve megállapítottam, hogy jó kilóval üti az én szintén tubusmacska Haramiámat!
Murcos nem ám pihe-puha pillekönnyű csőpuma, hanem színtiszta, konkrét macskaanyag.:)

 
 
 

Olyan jó volt még a tudat, hogy milyen sok idő van még hátra. Akkor úgy tűnt... pedig milyen hamar eltelt ez is, mint minden. Megállapítottuk, hogy ha ott vagyok, irtó hamar szalad az idő. Észre sem vesszük, fél nap már el is röppen...
Mivel újabban konkrétan csak egyszer eszem naponta (ez a Protelos óta alakult így, bár azelőtt a napi kétszeri kajálás sem volt egészen normális), így erőltetni kellett magam, hogy próbáljak meg normálisan valamit mégiscsak enni este is. Még szerencse, hogy ezt így, amit a bolti sütödésnél vettünk nekem, magában minden nélkül csaknem mind meg bírtam enni jó későn...

Segítség

30-án megadatott a lehetőség végre Istvánnal nekünk, hogy találkozhassunk. (Természetesen neki köszönhetőleg, hogy egyáltalán megvalósulhatott.)
Ekkor utaztam fel Pestre, és csak a negyedik nap este, január 2-án jöttem haza.

Erről majd külön, most csak bejegyezném és szeretném megköszönni nagyon kedves régi ismerősömnek, Jegorkának -- akit még a macskás topikunkon, nagyon szimpatikusnak ismertem meg, illetve egyszer élőben is találkoztunk egy topiktalin; anno rendelt a könyvemből, és kaptam tőle egy finom marcipán macskanyelvet is... --, hogy nem felejtett el, hogy nyomon követ és szívén viseli a sorsomat. Könnyekig hatott levele és ezt bizonyító gesztusa, melyeket nagyon-nagyon köszönök...
"Ha időm engedi, olvasom a blogodat, és változatlanul csak csodálni tudlak, hogy honnan van ennyi lelkierőd, segítőkészséged, emberséged."

Szilvi jelezte nekem pesti tartózkodásom 2. napján, hogy 30-án hozott számomra egy utalványt a postás tőle (Jegorka saját szavai szerint "nagyon csekély" -- de számomra semmi nem az, minden életmentő! -- összeggel), kívánva nekünk boldog karácsonyt.
Én ugyanezt kívánom neki és szeretteinek a saját cicája fotójával.:)

2013. december 29., vasárnap

Születési havi olvasás kihívása

Olvassunk a születési hónapunkban!
Ez volt Lilyom kihívása, bőséges volt a jelentkezők száma, én a 429. páciens voltam.


Cél: Elolvasni 2 könyvet abban a hónapban, amikor születtél!
Teljesítéshez szükséges:
-- Írd meg a születési dátumodat (hónap/nap),
-- Linkeld be az olvasásaidat,
-- Linkeld be a könyvek értékelését (csillagozás is elég).
Mindezt, kérlek, egy és ugyanazon hozzászólásban tedd meg!
FONTOS, hogy ugyanabban a hónapban történjen meg a könyvek elkezdése és befejezése is. Tehát ha például májusban születtél, akkor 1. és 31. között történjen mindkét esemény. Nem jó, ha áprilisban kezded és májusban fejezed be, vagy ha csak júniusban végzel vele!
A kihívás 2013. január 1-jétől érvényes!

* *
Szeptember 12-én születtem.
      1. Jeaniene Frost: Karó és sírhant
      2. Jeaniene Frost: Síri csendben
      3. Danielle Steel: A kör bezárul
      4. Danielle Steel: A Dél ajándéka
Két könyv szükséges a teljesítéshez, annyihoz van is rendes szöveges értékelésem. (Amúgy ezt a 4 könyvet olvastam szeptemberben úgy, hogy nem volt átfedés az előző és azt követő hónapokkal.)
Megkaptam a 142. plecsnit.

2013. december 28., szombat

A csendes elítélés


A Facebookon találtam, és ez számomra nagyon frappáns, magas konkrétum.
Ja, nem Bruce Willisre gondolok, bár ő is nagyon konkrét.:)) Az idézetre.
Van, aki úgy értelmezte, hogy na, ő aztán tényleg utál elhallgatni bármit is, ő aztán kimondja, amit gondol!
Hát aztán szerintem ne csodálkozzon, hogy olyan túl sok ember nem ölelte keblére életében.
Mert szerintem ez nem arról szól, hogy valakinek a szemébe mondjuk, hogy hú, de szarul néz ki.
Aztán meg csodálkozunk, hogy egész életünkben nem voltunk az emberek szíve csücskében... mindenki tartotta a távolságot, mert mindenki "félt" tőlünk...

Nekem ez fenti példánál kissé bonyolultabb üzenet. Ugyanis engem illendőségre, tiszteletre, tapintatra neveltek. Egyáltalán nem vagyok híve az empátia nélküli, melldöngető, "ami a szívemen, az a számon" pofába mondásnak -- ez szerintem olyan skorpiós! Számomra feltétlenül létezik tapintat is, illetve olyan igazmondás, amellyel nem alázunk vagy bántunk meg másokat. Tudnunk kell disztingválni! Csak a gyereknek bocsátható meg, ha azt rögtön, ezerrel ki is mondja, amit gondol! Sőt, neki sem feltétlen... Már sokszor láttam olyan felnőttet, aki gyerekre orrol annak túlzott őszintesége miatt. Hát akkor egy felnőttnek mindenképp kontrollálnia kellene tudnia magát: hogyan lehetek úgy őszinte, hogy ne sértsem vérig az illetőt!? Mert pedig szerintem összeegyeztethető!
Én mindenesetre az enyémeket igyekeztem úgy nevelni, hogy úgy legyenek őszinték, hogy közben azért, izé... szóval barátaik is maradjanak! Mert tudnia kell mindenkinek, hogy ahogy senki sem, ő sem tökéletes, és kell, hogy annyi empátiája legyen: ha visszaszáll rá a melldöngető őszinteség, az NEKI vajon egészen biztosan kéjérzést okoz? Frászt. És ahhoz, hogy jól érezhesse magát a társak között, ahhoz egyáltalán nem az kell, hogy mindenki alázza, csak azért, mert piedesztálra helyezzük a melldöngetős őszinteséget.
Emberi szocializációban, felnőttek között ez valahogy nem így kell, hogy működjön! És a fenti poszt nem erről a bagatell dologról szól.

Számomra a fenti poszt értelmezése az, amikor elkezdenek a hátad mögött kombinálni anélkül, hogy tudnál róla. Fogalmuk sincs az életedről, nehézségeidet csak távoli hírekből ismerhetik, a háttérről szerencséjükre szellentésük sem lehet. De esetleg hallanak vagy feltételeznek valamit, ami által bolhából elefánt lesz. Mindenki ismeri, hogy hogyan terjed a pletyka -- a végeredménynek az eredetihez általában KÖZE sincs, nemhogy az igazsághoz!
Te meg ott vagy gyanútlanul és halvány dunsztod sincs róla, hogy mi baja az illető(k)nek veled. Még csak a gond eredetét sem sejted, tehát az is kiesett, hogy TE kérdezzél rá -- hiszen NEM neked van bajod! Nem a Te viselkedésed változott meg! Egyáltalán: miért nem szól az, akinek baja van? Természetesen négyszemközt kellene az ilyet, normálisan és nem nyilvánosan -- mert az brutális, hogy a másik feleslegesen és indokolatlanul alázódjon le! --, hiszen feltételeznünk kell minden rágalomnak, elgondolásnak az ellenkezőjét is.
Hallgattassék meg a másik fél is! Még az alaptörvényekben, még a nyilvánvalóan elítélteknél is játszik az ártatlanság vélelme!
De sokra megy vele az ember, ha a másik nem kíváncsi rá. Pedig ha kíváncsi lenne és "vitát nyitna" -- ergo: szeretne konkrétumokat kapni feltételezéseire --, talán igencsak meglepődne, mennyire totál máshogy van minden, mint ahogy ő gondolta. Ahogy ő gondolta, ahogy ítélkezett, ahogy megváltoztatta a semmi alapján a véleményét, és ezáltal talán saját maga számára is tökéletesen elszúrt egy kapcsolatot.

Csak érzed, hogy van valami, de fogalmad sincs, mi -- mert az illető, akinek megváltozik a viselkedése, nem kérdez, mert már eldöntötte... ha baja van, nem teszi szóvá, mert nem akar cáfolódni... nem akarja, hogy esetleg megismerje a TE véleményedet, nem akarja megvitatni a témát, hogy oda-vissza netán megismerődjön a probléma. Ő _ lezárta. Gondolt valamit, bírált, ítélkezett - ennyi volt neki. "Nem ér rá" megbeszélni a dolgotokat. Kész. Te meg esetleg évekig csak találgathatsz, hogy vajon mi lehetett a problémája...
Hány ilyen kapcsolatot tudhatunk magunk mögött?
És ez pedig soha nem egyirányú. Amivel az illető azt gondolja, bosszút állt, az őrá is visszahatott, bármennyire is soha be nem ismerné. Ne legyünk már olyan biztosak abban, hogy csak az lett megbüntetve, akit mi jól elítéltünk. Lehet, hogy pontosan a (semmiért) bosszúálló lett az igazi kárvallott...
Na mindegy, csak eszmét futtattam.

Nagyanyám azon a nyáron halt meg, amikor általános és gimi között voltam éppen. És még mindig emlékszem egy csomó olyan dologra, amiket ő mesélt annak idején.
Amikor úgy 70. életéve körül említette, hogy X. vagy Y. barátnője annak idején -- "húú, fiam, már nagyon régen!" -- egyszer csak elpártolt tőle. Ő nem is érti... sose értette. Addig minden rendben volt, utána meg semmi. Nem értette, fogalma sem volt, mi baja volt az illetőnek vele, soha meg nem magyarázták neki.
És 70 évesen, miután már nyilván évtizedek óta szépen túltette magát a dolgokon és elfogadta más döntéseit -- ezer nagyobb baja és gondja volt az életben! --, a maga egyszerű szavaival fejezte ki: "Tudod, fiam, nem vótam én neki elég jó. Szegínyebb vótam. Ő meg arra fordult, amerrűl a szél fútt. Hülye lett vóna az én problémáimmal nyűglődni, mikor mással meg nem vót probléma. Én meg nem kéredzkedtem tovább olyan szekérre, amelyik nem vett fel."
Kísz.

2013. december 26., csütörtök

Apaszerep könyvekben kihívása

Az előző kihívás "párja", Apaszerepben címmel,
melyet szintén Olvasóbarát indított, 39. voltam a részvételben.


Van egy kihívásom anyatípusokról, s hogy teljes legyen a családi kör, legyenek apák is. Most éppen egy olyan kötetet olvasok, ahol az apa szerepe meghatározó.
Várom 2013. január elseje óta azokat a köteteket, ahol az apa jelentős szerepet játszik a család, a gyermekek életében.
A plecsni megszerzésének feltételei:
– jelentkezés,
– legalább 3 kötet olvasása és értékelése.
Az elolvasott köteteket erre a polcra kérem: (link)

* *
1. Danielle Steel: Apu
http://moly.hu/ertekelesek/1299282
http://moly.hu/olvasasok/2175135
Itt az apa, mikor magára marad gyermekeivel, maximálisan igyekszik pótolni azok számára az anyát is – mindenről gondoskodó, igazán jó szülő.
2. Danielle Steel: A kettes lakosztály
http://moly.hu/olvasasok/2187843
http://moly.hu/ertekelesek/1325028
Az itt szereplő, tökéletesnek látszó családfő bár hozzásegíti és biztatja feleségét arra, hogy az elmenjen és megvalósíthassa magát – a család mégsem a távollévő anya miatt bomlik fel, hanem az akaratgyenge, befolyásolható apa miatt.
3. Sidney Lawrence: Emily
http://moly.hu/olvasasok/1926001
http://moly.hu/ertekelesek/1325066
Emily apja az a megrögzött csőlátású, földhözragadt típus, aki csak azért képes bántalmazni feleségét, mert az lányt szült, valamint képes e miatt a tény miatt embert megfizetni azért, hogy eltegye lányát rögtön születése után az útból…

Ennek eredménye lett a 141. plecsnim.

2013. december 25., szerda

Karácsonyi ebéd Mamunál


Karácsony első napján Mamuhoz mentünk ebédre.
Eredetileg le akartam beszélni erről, ne kínlódjon ezzel, ne strapálja magát, nem hiányzik már neki a nagy vendéglátás. Mint ahogy régen is volt, sok-sok évig. Ez, hogy újra mindenképp meghív bennünket, csak pár éve lett rendszer. Míg kicsik voltak a gyerekek, itthon, nálunk volt a karácsony, és ő, mármint anyám volt ide híva. Szentestére, keresztanyámmal, a nővérével együtt -- mert különben mindketten egyedül töltötték volna a szentestét. És én akkoriban is már komolyan vettem azt az intelmet, hogy -- természetesen máskor is, de -- szentestén (esetleg szilveszterkor) különösen gondoljunk egyedülálló családtagjainkra.
A gyerekeknek is jó volt, hogy itt voltak az "öregek", és nem csak az ajándékaik képviselték őket a szenteste izgalmában; és úgy reméltem, hogy az "öregek" számára is jó, ha láthatják az unokák örömét, és végre egyszer ŐK a vendégek, akiket kiszolgálnak.
Pedig amúgy ismerem én anyámat jól, ő soha nem szenvedett az egyedülléttől. Ő annyit dolgozott másokra, annyit "szolgált" egész életében, hogy sosem volt elég ideje magában lenni -- ergo neki az volt a kuriózum: végre egy kicsit egyedül lenni, olvasni... Szóval ő tutira nem sértődött volna meg, ha nem hívom. Keresztanyámban már nem voltam olyan biztos. Ő bizony sokszor szemünkre vetette, ha bármi okból is, akár csak pár napig is úgymond, "elhanyagoltuk". "Rám nem nyitnátok az ajtót"... később: "fel nem emelnétek azt a telefont"... (abszolút más természetű és felfogású volt a két lánytestvér!), így aztán mi sem volt természetesebb, mindkettőjüket meghívtuk ezekre az alkalmakra a gyerekek születésétől kezdve egészen azok bő tinédzserkorukig. És nem vártuk el, hogy karácsonyi ebédekre járkáljunk viszont.
Ilyenkor én főztem, készültem és talpaltam álló nap, késő éjszakáig. Mi négyen voltunk, ők ketten, és én igyekeztem mindenkinek megfelelni. Esetenként úgy, hogy előző napokon még keményen dolgoztam, és munka után kellett mindent mindig beszerezni...
Közben fát díszíteni, ajándékokat csomagolni, gondoskodni a komplett karácsonyi menüről, két gyereket rendezni, lakásban rendet tartani... emlékszem, volt olyan, amikor szenteste 10 órakor, mikor már csupán a mosogatások, a romeltakarítás és mindennek az elrendezése volt hátra, rosszul lettem, majdnem beájultam a mosogatóba. Heves szívdobogás, zsibbasztó, lüktető mellkasi fájdalom és gyengeség, hideg verítékezés... Azóta már tudom, hogy anginás rosszullétek voltak ezek...
Mindezen közben meg drukkoltam, hogy elmúljanak ezek a tünetek, mert azon aggódtam, hogy hogy érünk oda az éjféli misére és hogy bírom ki ilyen rossz közérzetben, hiszen az elodázhatatlan! Azért, mert mondjuk, Dani évekig szerepelt rajtuk ministránsként és/vagy előtte vagy utána a karácsonyi misztériumjátékokban. Tehát muszáj volt menni! Másnap, karácsony reggelén is, mert akkor is előadták! Sőt, volt olyan, hogy még karácsony első napján délután is mentünk a Szent Annába, mert ott is előadták a misztériumjátékot egy jótékonysági rendezvény keretében. (Az már csak mellékesen jutott eszembe, hogy 23-án kezdődően már a szülői kíséret tagja voltam, mert már aznap délután a Terápiás házban megvolt az első előadásuk, de több alkalommal vitték őket ezekkel a misztériumjátékokkal pl. a fiatalkorúak börtönébe is...) Szóval a dolgozó embernek, kétgyerekes anyának, akinek a hittanos gyerekét is istápolnia kellett évekig, és legtöbbször otthonra is el volt látva -- mindenféle szabadságok idejére is, így karácsonyra is -- számítógépes szedési melóval amúgy meg...  nem sok pihenője volt. Egy kis anginás valamire gyakorlatilag idő sem volt odafigyelni...
Na, mindegy. Mostanra viszont már anyám, ki tudja, miért, eléggé ragaszkodik ahhoz, hogy menjünk hasonló ünnepekkor ebédre. Addig örüljünk, míg így van... ugyanis ez azt jelenti, hogy meg bírja csinálni! Én már csak tudom, hogy nekem akár 30-45 évesen is mekkora strapa volt ez, hát akkor neki?!?
Mikor aggódásaimnak adok hangot -- miszerint alig bír menni, és akkor hogy a fenébe fog komplett ebédet, süteményeket!! előállítani szinte az összkomfort teljes hiányában --, akkor mindig olyan egyszerűen bagatellizálja el a dolgot, hogy az ember szinte elhiszi, hogy tényleg semmiség az!
Szilvi általában nagyon nehezen készül el Bencussal, kicsit már forrt is az agyvizem, mikor végre 1 óra után sikerült velük elindulnom. Holott tudták már egy hete, hogy hova és mikor megyünk, ráadásul ez Szilvinek is örömteli program amúgy -- úgyhogy nem igazán tudom, hogy a fenébe nem lehet DÉLRE elkészülni. Mikor ráadásul ÉN voltam éjféli misén, ÉN feküdtem le hajnali 3-kor... és nem ők.
Mindegy, végül is megvolt a telefonos kommunikáció mind anyámmal (aki persze ebből sem csinál problémát), mind Danival (aki meg tök kivételesen már délben ott, anyámnál vette fel a telefont). Dani így legalább ott volt, és segített is neki.
Én már majdnem elindultam egyedül, mondván, hogy majd jönnek a kapcsolt részek is, igazán nem mániám 5 percenként érdeklődni és rimánkodni ugyanazért...
Egyszer majd csak odaérünk...


Bencus jól bírta a gyaloglást, le is fotóztam a Kisbotos utcánál, a mindig nála lévő, elmaradhatatlan "kisbottal"!:))
Mamunál megvoltak a köszöntések, segítettünk kaját behordani, és természetesen isteni finom ebéd volt.

 

Szinte mélyarany színe volt a gazdagon zöldségelt, kacsaalkatrészekből készült húslevesnek, amilyen finomat csak anyám tud csinálni. Az ember úgy érzi, hogy vérré válik benne...

 

Ezután töltött karalábé volt, melyet, bár már jóllaktam a levessel, de egyszerűen muszáj volt megkóstolni, akkor is, ha rosszul leszek... Az azt követő rántott hús sült krumplival illetve rizibizivel sajnos, már csak a fényképező számára volt ingerencia, majd pár óra elteltével viszont az isteni diós és gesztenyés tortát csak meg kellett kóstolni, de a meggyes piskótából képtelen voltam egy falatot is enni...

 
 

Természetesen kaptunk is elvitelre kaját, úgyhogy pár napig nem volt gond kajacsinálásra, pláne, hogy olyan kevés befogadóképességgel rendelkezünk, és fagyasztónk sincs.



Bencust nagyon frappánsan lekötötte Molly, illetve kölcsönösen egymást; élvezet volt figyelni, amilyen nagy bizalommal vannak egymás iránt, gyerek és kutya.

 
 
 
 
 
 
 

Kicsit szomorú élmény volt a szomszéd két kutya jól megszokott habzsolása... annyira keveset kapnak enni (a gazdájuk nem is ott lakik), hogy anyám kezéből szerintem a mérget is azonnal megennék. Mindenesetre újra gyűjtjük a maradék kenyeret és kenyérhéjat, mert ezeknek a kutyáknak az mennyei manna, ha anyám bekeveri mindenféle, bármilyen maradékokkal, meleg levessel vagy csak egyszerűen meleg vízzel, egy kis olajjal, sóval, cukorral; összebaltázza részükre a csontokat apróra... s úgy esznek, amilyet sok ember szerintem még életében nem látott... csak hát anyámnak nincs annyi maradéka, hogy mindennap tudjon nekik is adni legalább 1-1-szer.

 
 

Az idő nagyon hamar eltelt; egyrészt a sok meghitt régi emlék, élmény felelevenítésével; másrészt régi fotók nézegetésével. Anyám mostanra is talált olyan paksaméta fotókat, melyeket a gyerekek még nem biztos, hogy láttak. Mi ugyanis régen, a filmes korszakban is nagy fotósok voltunk, azt kell mondjam, a legnagyobb hobbim volt, s egyúttal a legköltségesebb olyan kiadás is, mely nem létszükséglet, de hát lényegében gyakorlatilag ez volt az egyetlen. És szerintem bőven megtakarékoskodtam ilyeneken, mint ruhák, fodrász, kozmetikus meg hasonló nyalánkságok... ezt a sort bőőőőőven lehetne sorolni. Nekem fontosabb, sokkal fontosabb volt mindig is a fényképezés! A fényképek, melyek mindig mindenki örömére szolgáltak, ahogy telnek az évtizedek és romlanak azok minőségei, úgy lesznek egyre értékesebbek bizonyos szempontokból...


Első osztályos korombeli anyák napi szívecske ajándék.
Hátulján a felirat: "Szeretettel édesanyámnak. Jószai Magdika". 
I-vel írtam a saját nevemet... merthogy még akkor eléggé nem volt fogalmunk a különálló y-ról mint betűről.


1983 őszén, Füzesgyarmaton.
Balról a 2 éves Szilvi, mellette az apja, sógornőm és öcsém.
Majd ifjabbik nagybátyám az akkor nagy szám Robival, no és a dédi. (Anyai nagyanyám.)


Hú, ez abból az időből -- 1980 --, amikor még Szmena 8-cal fotóztam, fekete-fehérben.
Gyerek még egy szál se. Apukám, anyukám, én, anyósom, sógornőm, apósom...


1998-ban szintén Füzesgyarmaton, a két gyermekem Józsi nagybátyámmal.
Dani 13, Szilvi 17 éves lesz lassan...


Anyukám fürdeti Szilvit, nagyjából 2 hetesen...

Mikor már a kétéves unoka oda bír figyelni a mesét olvasó nagymamára...