2009. október 31., szombat

Szombat reggel cicákkal

Egyetlen napja a hétnek, amikor behozok némi töredékidőt az egész heti alváslemaradásomból.
Feltéve, ha őnaccságák hagyják...
Naná, mikor ők alhatnak éjjel-nappal.
Így ez az óhaj szombaton nem mindig jön be még akkor sem, ha hajnalban természetesen kelek az aktív ébresztésre - lásd jobb oldali tényező iszonyatos éhezése miatt... -, aztán pedig szeretnék visszaaludni. Van, amikor sikerül, van, amikor némi reggeli torna után, de van, amikor konkrétan - nem...
Egy ilyen szombat reggelről szól az alábbi vers.


Cicás szombat reggel

Végre itt van a hétvége,
kimerített ez a hét,
várva várom napok óta:
jön a szombat, aludnék.

Alig pirkad, hajnal hasad,
félálomban eszmélek:
jaj, de jó a szombat reggel,
Isten ments, hogy felkeljek!

De a cicák máshogy vélik,
szerintük ez helytelen,
hogyha én a kelő nappal
a hasamat süttetem.

Vizes nózi orromhoz ér,
elfordítom a fejem,
Haramia nem adja fel,
tappancsa a kezemen.

Honesty is akcióban,
a hátamon elterül,
dorombolás sztereóban –
minden halad remekül.

Összedolgozik a két macs,
megdagasztják vállamat,
akupunktúra szükséges,
felemelő pillanat!

Majd amikor úgy látják, hogy
nem használ itt semmi sem,
Hony cica úgy gondolja,
mosdásra van szükségem…

Próbálkozom még egy kicsit,
hátha mégis alhatnék,
de úgy tűnik: leányálom,
amiben reménykednék…

Kezdődik a kergetőzés,
útban vagyok, gondolom,
jól irányzott cicatoppok
landolnak a hátamon.

Gazdi tervez, cica végez…
sóhajtozva felkelek,
nincs mit tenni, ha a cicák
úgy döntenek: éhesek.

Morgolódom, mindeközben
felnyitom a konzervet,
úgy tűnik most, hogy a cicák
bajszuk alól nevetnek.

Visszadőlök, most már aztán
nincsen lelkifurdalás,
csak azért is megpróbálom,
hátha nem lesz támadás.

Félálomban még felfogok
egy-egy könnyed huppanást,
egyik jobbról, másik balról –
elfáradtak a cicák.

Nyugalom és dorombolás
közben köszönt ránk a nap,
béke honol cicák táján,
én kelek, ők alszanak…

2009. október 30., péntek

Kérdés - felelet

Örök kedvencek a sok közül...

Generál: Kérdés





Generál: Felelet

Mirci, a kismama

A Mirci történet 3. része
A macska magazin 2009. májusi számában jelent meg.


Mirci, a kismama

Mirci életében nyugalmas, egyben szokatlan és különleges napok, hetek következtek. Jó anyuka volt, ösztönei remekül megsúgták neki, mit is kell tenni egy játékos kiscicából egyszeriben anyává váló macskának.
Eleinte ki sem szállt a dobozából, s a kicsik mindig rajta csüngtek. Másnap estefelé már aggódtam, mert úgy láttam, nem evett, nem ivott egész nap semmit. Megmelegítettem a tejecskét, úgy tartottam elé, s akkor szomjasan lefetyelt kicsit belőle, de nem szállt ki a kuckójából...
Következő nap sűrű, tésztával és darabolt, főtt csirkehússal megrakott finom húslevest kapott, ennek, ahogy megérezte az illatát, otthagyta kicsinyeit és gyorsan, mint aki attól fél, hogy valaki eleszi előle a kaját, felhabzsolta. Nyilván rendesen kiéhezett... hisz a kicsik csaknem folyamatosan cummogtak pocakján, mint két kis minivekni. Míg picik voltak a cicák, Mirci így evett: rohanva, habzsolva, szerintem inkább attól való aggódásában, hogy "úristen, most otthagyta a kicsiket, mi lesz, ha nem megy vissza minél hamarabb?" Egyszerűen félt, hogy közben bajuk eshet...
Ha leguggoltunk a doboz elé, Mirci tágra nyílt holdszemeiből sütött a féltés, s ha óvatosan, két ujjal simogatva a kiscicákhoz nyúltunk, minden mozzanatunkat éberen, vigyázva figyelte. Mikor végeztünk a cicák simogatásával, Mirci gondos mosdatásba kezdett. Elvégre meg kellett szabadítani minél előbb a kicsiket a kezünk nyomától! Folyton azt láttuk: szoptatás, mosdatás...
Gyarapodtak is szépen, szemmel láthatólag Mirci is büszke volt rájuk. A csöppségek szinte teherhordócsacsi-szerűségként néztek ki, ahogy kis pocakjuk kigömbölyödött. Élénk szopcsizás közben kihallatszott a szájacskák cuppogása, s látszott, hogy aktívan közreműködnek abban, hogy minél hamarabb tejcsi juthasson szájukba: kis kezükkel vehemensen dagasztották anyjuk hasát...
Mirci lefogyott, hasán lógott a bőr - reménykedtünk, hogy ez azért nem marad így. Hiányzott, hogy nem alszik velem, nem jár az ölembe, hiszen a kicsik mindennél előbbre valók voltak, nem volt rám ideje... Repültek a napok, a kicsiknek kinyílt a szemük, hatalmas, csodálkozó, kék "kockaszemmel" néztek a világba (mi kockaszemnek mondtuk, bár valójában inkább rombusz alakú szemük van a kiscicáknak) - tündéri kis pockok voltak. S az első ingadozó, dülöngélő lépteik, amikor dőltek-borultak, újra felálltak, kezdték elölről, majd teljesen kifáradva bújtak anyjukhoz szopikálni egy-egy fizikai megpróbáltatásos sorozat után, s úgy ki voltak purcanva sokszor, hogy már az elején bealudtak...
Most már nevet is kaptak a cicák. A kis fekete, úgy tűnt, Mirci mása lesz, csak egy kicsit tohonyábbnak és vaskosabbnak tűnt - ami nyilván még természetes, hisz dagi kiscica volt még -, és amiatt, hogy menés közben úgy látszott oldalról, hogy a feneke fentebb áll, mint a nyaka, ezáltal valahogy olyan macis volt, így hát rajta maradt a Medve név. A kis sárgás-barnás cirmos teljesen oroszlánképpel rendelkezett, nem volt babaszépségű arc, hanem inkább hosszúkás formájú - egyébként apja, Bandi kiköpött mása volt.
S ha már Bandit említem, itt közbevetőleg jegyzem meg, hogy Bandi közben odaszokott a házhoz, teljesen megszelídítettük, enni is kapott, hagyta magát simogatni, és időnként a házba is bejött, szunnyadt egyet-egyet néha egy széken, kipihenni a fáradalmakat. A hatalmas, buckófejű tigrist évekig magunkénak mondhattuk, bár szerintem alapból nem kóbor macska, inkább kétgazdás cica volt... Úgy gondolom, azért tartózkodott szinte mindig nálunk, mert eredeti otthonában ő "csak egy macska volt" a háznál, aki fogjon egeret leginkább... nálunk pedig szeretetet is kapott. Imádta, ha simogatjuk, hálásan nézett ránk mézsárga szemével, és igen buzgón, férfiasan dorombolt. Legalább 5-6 évig dekkolt nálunk, s a későbbiekben volt, hogy nemegyszer négy cica aludt az ágyamon, tulajdonképpen az egész család... nekem úgy kellett a kívánt formulára igazítanom magam az ágyamon, hogy elférjenek a macskák, nehogy már kényelmüket megzavarjam, ha netán előbb elhelyezkedtek az ágyon, mint én... Egyszóval, a kis cirmost, elsősorban oroszlán kinézete miatt Leónak hívtuk.
A két kis vadállatnak elegendő szopnivaló akadt, mégis előfordult, hogy kis kezükkel turkálgatták lefelé a másikat, nehogy kevesebb tej jusson saját gyomrukba... Ha Mirci megelégelte a nyüzsgést, hatalmas mosdatásba lendült, azzal fékezve le a kicsik dinamikus forgolódásait. Úgy el tudtam nézegetni, ahogy nagy cicám egyik tappancsával ellentmondást nem tűrően leszorítja az egyik makkát, s olyan erővel kezdi nyalni, hogy néha már elkezdtem (volna) aggódni, ha nem lettem volna benne biztos, hogy Mirci, az anyjuk, csak tudja tán, mit csinál... időnként teljesen összelapult a kiscica, lenyalt szőre bőrként tapadt a testére, vagy fejét teljesen hátranyalta az anyja... s ha végzett, ugyanezt kezdte elölről, a másik cicával. De soha meg sem nyikkantak a kicsik emiatt.
Telt-múlt az idő, s láttam, a kíváncsiság és a fokozódó testi erőnlét hamarosan meghozza gyümölcsét: a kiscicáknak kevés lesz már a hely, nagyobb mozgáslehetőségre vágynak rövidesen, s a világ is arra vár, hogy általuk is felfedeződhessen...

(A fotók nem sajátok, neten való keresgélés eredményei - melyeket köszönök.)

2009. október 29., csütörtök

Ősz színei

Tudom, sokan nem szeretik, de én mindig csodájára járok. Évtizedek óta kedvenc évszakom.
A nyári, sokszor alig túlélt hőség-hetek után számomra néha szinte megváltás, mikor érkezik. S emellett a pompázatos színek, amelyek gyönyörködtetnek, fantasztikus látvány.
A megnyugvás, elmerengés, emlékezés időszaka. Felkészülés a hosszú, téli estékre, Mindenszentek, halottak napja... az elcsendesedés.
Egyszerűen - szeretem.
Még 1-2 héttel óra-visszaállítás előtt munka után volt egy félórám, amikor a lemenő nap fényében fotózhattam az őszi színkavalkádot... azóta ez nem lehetséges. Majdnem sötét van még, mikor indulok, és konkrétan este, mikor kijövök a munkahelyről. Így, ha még őszi lombokat, tájat akarok fotózni, nincs más hátra, mint hétvégén kora délután felkerekedni.
Így tettünk fiammal múlt szombaton is, csupán a lakótelepi őszt fotózva, ami nem is olyan kevés, ha megnézzük, hogy kb. 12 buszmegálló veszi körbe ezt a részt, és csupán ennek a lakótelepnek a lakossága annyi, mint mondjuk, Derecske városé...


































Őszi hangulat


Bevillan a kép,
mikor óvodás fiammal
egyik októberben
csellengtünk az erdőn,
könnyedén, tekergőn
vettük a napot
s az avar, mi nekem térdig sem ért,
fiamat vállig eltakarta,
s kacagtunk, hogy zörgött minden,
olyan örömtelt és könnyed volt
az a délután...
soha nem jön vissza,
soha már...

S eszembe jut az is,
egy másik októberben
kisiskolás lányommal
leültünk a félméteres avarba
s csak kacagtunk,
sertepertéltük a készséges leveleket
kupacokat alkottunk,
közben ő elmesélte
mi történt ma vele,
körülöttünk az ősz hangulata
s a néptelen erdei út...
az a délután...
soha nem jön vissza,
soha már...












Őszi béke

Óriástölgyek alatt
halad el az utam
nem szállok buszra,
bár ezer dolgom lenne...
itt bokáig ér az avar
újra gyerekként
gázolok benne,
s ahogy haladok,
léptem szelet kavar,
a levélszőnyeg
zizzenő könnyedséggel
huppan arrébb...

Csend és áldott
nyugalom honol,
szellőztetem
zsongó fejem -
nyűgök, gondok,
hagyjatok engem,
áhítom a békét...

Felfelé tekintek...
a lombkoronák már
nem takarják el -
a szikár ágak között,
magasan az erdő fölött
biztatón tekint rám
a kék őszi ég.











Oson az ősz

Megkérdeztem a fákat:
vége-e már a nyárnak?
Aranylevél hullt lábam elé,
látom, ez már a válasz...

Megkérdeztem a felhőt:
szelet hoz-e vagy esőt?
Hűvös vízcsepp hullt fejemre,
jelezve: közel az ősz.

Megkérdeztem a fecskét:
őrzi-e még a fészkét?
Üres a fészek, hosszú útra
húz Délre a fecskenép.

Megkérdeztem az árnyakat:
mért nyúlnak hosszan a fák alatt?
A lemenő Nap fénye felelt...
más szögből vöröslik, simogat.

Megkérdeztem a Holdat,
miért is ébred hamarabb?
De hisz' fenn kell lennie az égen,
ha már elszunnyad a Nap.


2009. október 28., szerda

Gobelincsodák

Ma egy különleges gobelinkiállításon vettem részt a Híd Kulturális Központban, melyet megváltozott munkaképességű emberek munkáiból szerveztek... Szívet-lelket melengető, csodaszép képek sorakoztak a falakon, ámulatra késztetve a látogatót...

A magyarok mindig szerették a szépet. A hímzés művészetének magyar hagyományairól és a kézimunkáról Kodály Zoltán a következőt vallotta: "Nem válik soha holt kinccsé, mert hiszen minden egyes darabja a magyar életnek valamely fázisát örökíti meg és a magyar szépségfogalom egy elemét hordozza. És a részletek mögött, a legkisebb részletek mögött is ott érezzük a magyar élet teljességét, térben és időben osztatlan egységét."

Cégünk megváltozott munkaképességű, beleértve súlyosan hallásfogyatékos varrónőket foglalkoztat. Célunk egy rehabilitációs program keretén belül a csökkent munkaképességű személyek esélyegyenlőségének és a munkaerőpiacra történő reintegrálásának segítése. Olyan egyedi termékek előállítására specializálódunk, a gobelinvarrásra, amelyben a fogyatékkal élő munkatársaink erősségeit: kreativitásukat, alkotó és művészi készségüket tudjuk kamatoztatni és fejleszteni, hogy a személyes adottságaiknak megfelelően a lehető legmagasabb szintű munkavégzésre váljanak alkalmassá.
A mai rohanó világban fel szeretnénk hívni embertársaink figyelmét arra, hogy a fogyatékkal élő emberek is képesek különleges és maradandó dolgokat létrehozni, valamint a munkát művészetté változtatni. Azon dolgozunk, hogy ezt a "magyar szépségfogalmat" megismertessük embertársainkkal, hogy ne csak a múzeumokban, hanem egyre több igényes, a művészetet pártoló magyar otthonba is helyet találjanak a gobelincsodák. Legfőbb célunk megmutatni a nagy nyilvánosság előtt a csökkent munkaképességű emberek alkotásait, és amit még fontosabbnak tartunk - az alkotások mögött álló embert.

Helen Trade Kft.

Egy kis ízelítő:


































































2009. október 27., kedd

Bátyám, a szobrász

Jószay Zsolt 1951-ben született Szolnokon. Főiskolai tanulmányait Egerben, az akkori Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán végezte, ahol 1974-ben diplomázott földrajz-rajz szakos tanárként. 1997 óta él Miskolcon.
1992-től 2005-ig a Gábor Áron Művészeti Szakközépiskolában tanított rajz-mintázást.
1987-től tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, 1991-től a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének, 1996-tól a Magyar Szobrász Társaságnak és 2005-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (SZIMA) Miskolci területi csoportjának.

Művei számos közgyűjteményben megtalálhatók: Herman Ottó Múzeum (Miskolc), Kecskeméti Képtár (Kecskemét), Miskolci Galéria (Miskolc), Kortárs Művészeti Gyűjtemény (Oláhszentgyörgy), Nemzeti Múzeum, Kolozsvár, Soproni Múzeum, Sopron, Tornyai János Múzeum (Hódmezővásárhely, Városi Galéria, Nyíregyháza)...
Jószay Zsolt művészetében erősen elkülönül a „műtermi” és a „köztéri” szobrászat. A megrendelőnek megadja azt, amit kíván, a műtermében pedig megéli saját álomszőtte, varázsos világát. Különösen kedveli a fát, alkotásai java része ebből az anyagból készül, ám a finoman, rendkívüli gondossággal kidolgozott fát mindig árnyalja, mélybarnává, vörösessé, zöldessé színezi. Szobra közül nagyon sok torzó, de még portréinak is hiányzik valamely végtagja. „Ott van az a kéz és a láb, csak nem látszik” – mondja erre. Témája az emberi alak, tűnődő, komoly, időtlen, fájdalmas, vagy éppen szelíd arcú figurák, sokszor lehunyt szemmel. Szobrain gyakran használ „idegen” anyagokat: szövetcsíkkal, zsinórokkal tekeri körbe őket, vagy csak egy nyakláncot ad rájuk. Meditatív, nemes, míves alkotások. Szobrászati alkotásain kívül érmeket is készít, amelyek alakítása és hangulata szervesen kapcsolódik műtermi munkáihoz.

(Forrás: Wikipédia)

Egyéni és csoportos kiállításai csak a Wikipédia szerint jóval 30 fölött, díjai, elismerései 20 fölött vannak.
Előbb köztéri alkotásaiból mutatok be, mely számszerűleg szintén 20 fölött láthatók...

1. II. Rákóczi Ferenc; Miskolci Galéria (Dőry-kúria, Rákóczi-ház)
2. Teleki Zsófia; Miskolc
3. II. Rákóczi Ferenc; Nemzeti Történeti Emlékpark, Ópusztaszer
4. Szent István; A szobor Miskolcon, a a Szent István téren áll.
5. Gerald Durrell; Miskolci Vadaspark
6. Antall József; Paloznak
7. Kocsis Pál; Ady Endre Művelődési Ház, Miskolc
8. Antall József; Dr. Antall József tér, Miskolc
9. Dr. Anghi Csaba; Miskolci Vadaspark
10. Konrad Lorenz; Miskolci Vadaspark
11. Főnix; Deszkatemplom, Miskolc











































































Zsolt a féltestvérem, kire mindig büszke voltam, bár nem együtt nőttünk fel. Kamaszkorától kezdve apám haláláig évente néhányszor találkoztunk, amikor is ő járt hozzánk - ő Szolnokon nőtt fel, én Debrecenben. Ő Egerben járt főiskolára, majd megnősült, és mai napig Miskolcon él. Ennek ellenére szívemben élnek melengető emlékek vele kapcsolatban. Mindig büszke voltam rá, és amennyi kiállítására lehetőségem volt elmenni, boldogan mentem. Nem csupán azért, mert a testvérem, bár az is elegendő ok lett volna - hanem mert tőlem sem állnak távol a művészetek.
Csak az utóbbi kettőről, melyen részt vettem: idén májusban, Budapesten az Aulich Art Galériában volt egy szép, nagyszabású, önálló kiállítása Retrospektív címmel, melyet örömteli büszkeséggel fotóztam végig; előtte pedig Debrecenben, a Műterem Art Galériában, 2007. október elején volt igen profi kiállítása. És néhány alkotása, melyek nem megrendelésre, hanem saját ihletéből, kedvére született...



Engedelmes


Mozdulat íve
engedelmesen simul
fába - örökre.













Apánk


Zöldre festett fa
őrzi szép, nyugvó arcát -
megmérettetett.

Vonásaira
örökkévaló álom
ereszkedhetett.



Az Útonjáróhoz

Tiszta, őszinte lélek,
kivel ennyi év után végre találkoztam.
Ő egy Útonjáró…
Szelíden komoly, mégis vidám pillantása
úgy járt körbe,
mintha soha nem is éltünk volna
egymástól távol.

Szobrai harmónia
után vágyakozva
természetesen simulnak a fába,
alakjai sérülékenyek…
zárt arccal és belső látással
megáldott törékeny bölcsek.

Esendőségre figyelmeztetnek,
Út-ra hívnak, töprengőek…
arcuk belülről formálva
indulat nélküliek.
Zárt a szem is, mert a Látó
befelé néz, a lélek felé nyitott,
nagy dolgok tudói ők…

Testvérem, a Te életműved
megrendítő mértéket ad
emberségemhez.

Megjegyzés: Bátyám, Jószay Zsolt szobrászművész kiállításmegnyitója hatására,
2007. okt. 4-én





2009. október 25., vasárnap

Loreena


Minden száma különleges élmény és misztikus, titokzatos világ. Ha őt hallgatom, könnyebb lesz minden... márpedig őt (is) hallgatom évek óta pl. reggel-este a buszon mp3-on, vagy akár itthoni gép melletti munka közben.
Ő nem az a fajta énekes, akinek a számait bármelyik rádióállomás is nyomná. Így nagy tömegek nem is ismerik. Mikor készültem a koncertjére hetekkel azelőtt, ha kérdezték, milyen koncertre megyek és megmondtam a nevét, senki sem ismerte. Pedig akik ismerik, rajonganak érte, szeretik, tisztelik; koncertjei teltházasak. Hálát adok a sorsnak, hogy volt részem élőben részt venni egy koncertjén.
Ez a szám, amit legelőször hallottam tőle, s már akkor inspirált, hogy megtudjam, ki ez, és ismerjem a többi számát is.


Night Ride Across The Caucasus





Loreena

A napok óta tartó folyamatos esőzés alatt még reménykedtünk... gyönge, sűrű szitálást időnként erősödő zuhé tarkított, s az egybefüggő hamuszürke ég túl sok biztatást nem ígért.
A szakadó áldás már útközben bokáig ért, ahogy futottunk a Nyugatinál a 26-os buszhoz. Felszállva, szétnézve egyértelmű volt: itt mindenki oda igyekszik. Állig húzott, többrétegű ruházatra esőkabátba gyömöszölt emberek, eltökélt, nyugodt arcok, puffadtra tömött, túléléshez nélkülözhetetlen nejlonszatyrok - így zötykölődött a busz. Az ablakokon ki sem lehetett látni, itt-ott kérdések hangzottak: "Itt kell leszállni?"

Izgulni felesleges: majd ott szállunk le, ahol mindenki...
Hosszú, tömött sorok tódultak a Margitszigeten a szabadtéri felé. Semmi idegesség, csendes, fegyelmezett beszélgetés és vidámság jellemezte az embereket, akik hosszú hetek, hónapok óta készültek erre az estére.
Míg a jegyellenőrzésig áztunk, féltve rejtegettük az eső elől értékes belépőinket. Fedett rész alá érve még sokáig ácsorogtunk, hangosbemondón közölték időnként: Ferihegy jóslata szerint félórán belül csillapszik annyira az eső, hogy talán elkezdhető lesz a koncert... A koncert, melyet Loreena nagyon szeretne megtartani, s köszöni a közönség kitartását; a koncert, melyet párezer ember annyira várt. Félóra - mintha tényleg csillapodott volna az égi áldás, s a rendezők megnyitották az utat...
Ekkor, mintha utolsó erejét is beleadná, újra szakadni kezdett őrülten az eső... Mire székünkhöz értünk, esőkabát ide vagy oda, már pacalra áztunk - így ültünk le, s pillanatnyilag szinte hihetetlennek látszott, hogy itt ma még valóban koncert lesz. 10 percnyi szakadó esőzés mellett a legnagyobb természetességgel előperdültek Loreenáék, s egy kedves, dallamos "Jó estét!" után felcsendült a zene. Valóban hihetetlen volt. Az emberek esőtől, hidegtől megfeszített izmai, minél kisebb helyen elférni szándékozó, összébb zsugorított testrészei apránként kezdtek elernyedni. Az örömhormonok működni kezdtek, a szemek talán már valamit látni is tudtak az ömlő eső ellenére; egyszeriben nem számított, mennyire zuhog, zuhog-e egyáltalán...
Loreena istenáldotta, kristálytiszta hangja fenségesen zengte be a szigetet - ő is, zenészei is tökéleteset nyújtottak... S talán boszorkány ez a nő? Vagy csak esőisten könyörült meg az egyet akaró, mindenre elszánt közönségen? Az első 3 szám után elállt az eső! Teljesen. Bár elázás szempontjából szinte mindegy volt - ezen már mindenki túljutott -, ám azért nem volt hátrány és senki nem sírta vissza a nedves természeti jelenséget...
Kapucninkat hátrahajítva egyre növekvő lelkesedéssel vetettük magunkat a koncert hangulatába. A számok között vörösre tapsoltuk tenyerünket, széles mosoly, ragyogó öröm áradt az arcokról - de a számok alatt csend volt és odafigyelés... nem csápolt, üvöltözött a közönség, mégis érezhető volt az, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk mind, akik ezt a gyönyörűséget itt és most átéljük.
Ilyen nincs, ez maga a csoda! Eltűntek a hétköznapok: küzdelmek, fáradtság, keserűség, csalódások, gond, nyűg, bajok... csak Loreena volt, a varázslatos tündekirálylány ékszerhangjával és társai - tökéletes összhangban; a zene, a szavakkal szinte ki nem fejezhető szépség; a dallam, az élet, az öröm - mindez számunkra már-már eufóriával határosan. Csak a gyermekek tudnak ilyen fokozaton örülni. Ilyen szempontból itt mindannyian azokká változtunk vissza. Valóban, fizikailag is átélhető volt a lélek emelkedése...
Pedig nem volt hatásvadászat, nem volt füstfelhő és fantasztikus fénytrükkök - a színpad mögött sejtelmesen megvilágított, hatalmas margitszigeti fák, az erdő olyan kitűnően természetes hátteret szolgáltattak, amely nagyszerűen illett ehhez a zenéhez és Loreenához.
A dalokat, melyeket eddig csak hanghordozókról hallhattam, így élőben hallani - hihetetlen, de - technikailag is szuper minőségben lehetett. Mintha a legtökéletesebb CD-jüket hallgatnám...
Voltak számok, melyeknél alig lehetett ülve maradni... s voltak számok, melyeknél annyira erős volt az öröm- és szépségérzet, hogy már-már alig volt elviselhető, így szinte a sírás kerülgette az embert - hiszen valahol, valahogyan ki kell jönnie az érzéseknek a lélekből...
S még valami: jól érezhető volt, hogy Loreenának és társainak ez nem kötelesség; a legnagyobb örömmel nyújtották a tőlük telhető legnagyszerűbbet.
Azt hiszem, kivételesen szerencsés vagyok, hogy e csodát átélhettem, és részese lehettem. Még annál is szerencsésebb: hiszen az egészet együtt éltem át valakivel, aki fontos nekem - s ha lehet még fokozni a fent leírtak általi érzéseket, akkor az a tény, hogy első számtól kezdve önkéntelenül egymás jéghideg, vizes kezét szorongattuk szavak nélkül és lélegzet-visszafojtva, akkor azt hiszem, mindent elmondtam.