Viharos hétköznap

Kicsit érdekesen alakul ez az ősz. Múlt héten még papucsban, rövidujjúban vánszorogtam haza munka után, táskámon átvetve a reggel muszájból elvitt könnyű kardigánt - pár "bevásárolt" szatyor mellett roppant hiányzott; most meg télikabátban, alatta vastag pulcsi a pólón, és mégis reszketve, pedig egyáltalán nem vagyok fázós.
A fák lombjainak őszi színei szinte még ki sem bontakozhattak, meglepő, hogy más őszökön a sokszor hetekig csodált sokszínű juharfa levelei pl. még majdnem egyöntetű zöldben virítanak - már amit nem vágott még földhöz a tegnapi 100 km-es sebességű szélvihar, mely előző éjjeltől másnap éjjelig folyamatos volt.
Egész nap jöttek a kollégákhoz a telefonok - itt egy garázs, ott egy kerítés, amott egy melléképület látta kárát a viharnak - de a reggeli buszút meglehetős mélységig felkavarta a lelkivilágomat; volt rá ideje, a hivatalosan 40 percnyi buszút majdnem másfél órás lett, a busz lépésben haladt, mindenfelé közterületi munkások szedegették az utakra zuhant derekas faágakat, de láttam megbomlott tetőket, felborult kutyaházakat, behorpadt tetejű autókat, leszakított teherautó-ponyvákat, 100 méterenként ripityára tört szélvédőelemeket az úttesten - s egész nap szólt a sziréna, éjjel-nappal "vonultak" a helyszínekre. Középületek is rendesen rongálódtak, vannak olyan települések a közelben, ahol már 24 órája nincs áram.
Nálunk csak az északi oldali zárt ablakokon folyt be a víz, párszor fel kellett szedni a vizet és eláztak az ablak alatti dolgok... Hazafelé 2 busz maradt ki, mert úttorlaszokat hárítottak el; és a háromnegyed órai toporgó, reszkető, fagyoskodás miatti visszafojtott lélegzetű várakozás a szélben és szakadó esőben a buszon már szinte nem eviláginak éreztem ezt az egészet. Pedig ennél, tudom, sokkal nagyobb katasztrófák is vannak...
Nem emelte a hangulatomat az sem, hogy a buszmegállónál lévő ház kertjében lakó "kosztos" kutyáim milyen állapotban voltak. A két kuvasz még csak hagyján, de színük csak nyomokban emlékeztetett arra, hogy valódi színük a hófehér lenne... de a kicsi, viszonylag rövidszőrű, "nem-tudom-milyen márkájú" kiskutya szarrá ázva reszketett a hidegtől a puszta udvaron, minden védelem nélkül. Mivel most renoválják a házat, lakni még nem laknak ott a gazdák, fogalmam sincs, hol tudják magukat meghúzni, amikor ilyen ítéletidő van... valami biztosan lenne, egy tető legalább a félig lebontott nyári konyha oldalán, de a kiskutya nem ment oda. Egy kicsi kutyaház van a diófa alatt, amibe - nem tudni, hogyan, de - valahogy bevackolódott az egyik 10 hónapos kuvasz, a másfél hetes anya, 9 kölykével... kész csoda, hogy egyáltalán befértek... de ők legalább nem áznak...
Fekete este volt, mire bevásárlással, szétázva hazajöttem. Rettegve hívtam anyámat, hogy a több mint százéves házban van-e még fedél a feje fölött... szerencsére nem történt nagyobb kár, szomszédai emeletes, új építményei úgy-ahogy felfogják a rájutó szélviharok nagyját.
Beültem nyakig egy kád forró vízbe, ahol lassanként felengedtem. Csodálkoztam, miért van hasi tájékon izomlázam - mire sokára rájöttem, hogy a hidegtől majd 2 óráig meg voltak feszítve az izmaim, s ez ilyenkor így szokott lenni... Mára viszont havazást mondtak... de furcsa, október 14-e van. Bármi lehet, mert már közel járunk a 0 fokhoz. Mindenesetre a mai hazafelé-út ezerszer jobb volt annak ellenére, hogy a hőfok nemigen változott: nem fújt a szél és nem áztam pacallá.
Macskáimnak a legjobb: mit sem sejtenek ezekről a negatívumokról, élik panelcica-életüket, nagyokat alszanak biztonságban. Nem jó ilyenkor a rengeteg kóbor állatkára gondolni... mindig megfájdul a szívem és tartósan rosszkedvem lesz...