2010. november 23., kedd

"Az én fám"

"Régi kedves barátom" ihletődött meg a fákról írt blogom és főleg Csidér Bálint gyönyörű videója kapcsán.
Olyannyira, hogy megszokottan  szép és kiművelt irodalmi stílusában elküldte nekem az ő fájáról az emlékeit... mely emlékezés egyben nem csupán a fáról, hanem az ő szeretett Édeséről is szól.
Szeretném megőrizni megható sorait...

"Az én fám"
jutott eszembe, amely egy hatalmas diófa volt (nem tudom, él-e még, vagy az új tulajdonosnak útjában állott) tulajdonképpeni szülőházam udvarán, és "aki" természetesen együtt nőtt és ért velem, akár a közelében voltam, akár nem, s váltunk öregekké mindketten...
Ám Édes mindig mellette élt; alatta haladt el, ha a kertbe ment valamiért, olykor meg-megállt egy pillanatra hűsölni alatta, ha árnyékától egylépésnyire már tombolt a hőség!
Én évtizedeken át láttam, vagy valóságosan, ilyenkor segítettem neki persze, vagy csak képzeletemben, amikor szedi alóla a diót, s miután drága kis tenyerébe három-négy szemnél több nem fért el, elgondoltam, hányszor kellett lehajolnia, amíg a padlást be tudta teríteni a száradásra szánt csonthéjasokkal.
De amikor a jó öreg fa elkezdte hullatgatni leveleit, amelyek, ha egyenesen értek is földet, akkor is hatalmas területet leptek el, ha pedig még a szél is "besegített", óriási és vastag levélszőnyeg jelezte a lombkorona átmérőjét.
De mit is beszélek?; nem volt az a szőnyeg soha olyan vastag, mert az én drága édesanyám ilyentájban már hajnalonta sepergette a leveleket nagy kupacokba, aztán rakta zsákokba. Ha aztán végezvén napi teendőit, néha arra járva látta, hogy ismét barnállnak a fa alatt, dehogy ragadt seprűt, hanem lehajolgatva gyűjtögette azokat össze.
Hajolgatott Ő persze akkor is, amikor már nyolcvan-kilencven esztendő terhe nyomasztotta vállát-lelkét, amikor kiegyenesedni alig tudott, sőt végső elmenetele előtt néhány nappal még egyszer-kétszer láttam, amint nem állja meg, hogy le ne hajoljon egy-egy levélért... Csak a jó Isten óvta ilyenkor, hogy nem esett össze, de miért is történt volna vele ilyesmi, amikor ez számára oly természetes volt.
Mert az a szinte családtaggá avanzsált diófa tette a dolgát, az év bizonyos szakában pedig Édesanya is ellátta a vele járó feladatait gyakran panaszolgatva, hogy nem bírja tovább..., de azért csinálta-csinálgatta...
És amikor megérkezett a Drága által meg is tisztított dióbél, oda, ahol éppen lakott egyetlen kisfia, visszagondoltam, milyen áron került is az hozzánk és ki fizette meg azt az árat -- lelkemre mondom, soha nem tudtam eldönteni: vajon édes vagy keserű...

2010. november 20., szombat

Ebből még Kacor király is...

A napra lehet nézni, de e tálkára nem!:)
Gondos csomagolásban, precíz postai adminisztrációval megérkezett a Gourmet nyereményjáték macskatálja.
Cicakaják nyereménykódjait kellett beküldeni, s minél több pontot érő nyereménykód-mennyiséget küldött be az ember, annál nagyobb értékű cuccot lehetett érte garantáltan nyerni. A játék természetesen még folyik.
Nekünk rengeteg fekvőkénk van ahhoz képest, hogy mekkora a cicák számára is birtokolható lakásrész, s a fekvőkéken kívül is bárhol kipihenhetik a macskuszok a gigászi fáradtságaikat; így hát inkább tálkára gyűjtöttem. S mivel két macskám van, kettőre. Igen ám, de egy címre nem lehet kettőt kapni. Így elvileg anyukám is megmacskásodik erre az időre... az övét később küldtem be, így később is fog érkezni. Végül is évtizedekig voltak nála cicák, néha 4-5 is, és kutya most is van...
A bibi ott van, hogy nem tudom, más makkái hogyan étkeznek, de az enyémekről nem mondható el, hogy túl kulturáltan. Tehát nem feltétlenül marad az etetőtálkában a kaja utolsó molekulája is. Sőt... lelki szemeimmel elképzeltem, ahogy a tálka tartója, a dekoratív, lakkozott fonott vesszőkosárka állandóan tele lenne ragacsos, zselés-szószos konzervtrutymikkal, háááát... Egyelőre úgy gondolom, az eddigi műanyag tálkák napi kétszeri tisztítása nekem tökéletesen elegendő. Majd persze kipróbáljuk. Beáztatni és folyó vízben mosni nyilván nem lehet, de enyhén nedves szivaccsal törölgethető - na igen, de mi van azzal a kajadarabhalmazzal, ami minden táplálkozásuk folytán becsusszan a fonott kosárka belsejébe? Az hogyan szedhető onnan ki, mielőtt belebüdösödne?
Szóval nagyobb a látványosság, mint a praktikum. De ajándék lónak, ugye, ne nézzük a fogát. Kaját a macskusz kitekattuszoknak mindenképp venni kell, s csak egy pici pluszidőt jelent a kódok kivágása-gyűjtése. Aztán már csak a játék kedvéért is beküldi az ember... mert nyerni jó érzés, és a lottóötösre úgyis hiába várunk. Pláné, hogy nem is lottózunk, hehe...:)))

2010. november 18., csütörtök

Fák - Csidér Bálint videója

Odavagyok a fákért. Gyerekkoromban csak versenyeztünk, ki képes több fára felmászni. Minden számított: a kerti öreg kis szilvafák, nagy tölgyfák vagy épp a szinte megmászhatatlan vadgesztenye...
A falun élő anyai nagyszülőknél nyaraltunk gyerekkorunkban, ott több fa is kedvenc tanyahelyünk volt - a diófák voltak a legkényelmesebbek.:)) Ketten-hárman, lányok el tudtunk kényelmesen helyezkedni terebélyes ágain, felvittük a játékainkat, babaruhákat varrtunk, vagy csak úgy cseverésztünk, amúgy csajosan.:) Klassz nyarak voltak.
És ez valahogy a korral jön az embernél, hogy késztetést érez a fák iránti figyelemre, szeretetre.
Pár bejegyzéssel előbb sem volt véletlen az, hogy nemcsak felfigyeltem az Év Fája versenyre, hanem szívemen is viseltem és terjesztettem, holott nem volt benne "saját fám".:)
Egy neves fám nekem is van, melyet 1981 karácsonyán vettünk, kis töves, cserepes fenyőként. Szilviát, ki akkor volt 4 hónapos, a kék Chicco etetőszékében, piros tipegőjében alá is raktuk...
Ezt a fát ültettük el szüleim udvarán, mivel akkoriban még náluk laktunk. Azóta a fő ültető, apukám eltávozott közülünk. Anyukám egyedül él a 100 évnél régebbi, lassan - isten ne adja - ráomló, roskadozó házban. A fenyő viszont óriásira nőtt!
De imádom a naponta bejárt, egyik oldalán óriási platánokkal szegélyezett lakótelepi sétányunkat, a juharfákat, nyárfákat - az összes fajtájukkal. A nyírek, füzek is nagyon mutatósak. Gesztenyék, akácok, japánakácok... és soha nem felejthető az a tiszteletteljes, szinte félelmetes érzés, amelyet bükkerdőben éreztem, ha túráink, kirándulásaink alkalmával ott kötöttünk ki...
Egy fantasztikus videót találtam Aasinfónál, melyet Csidér Bálint készített. Borzongató, hibátlan szépséggel mutatja be a fák életét és halálát... tökéletes befejezéssel... a fák - múlt és a jövő egyidejűleg. (Zene: Sacred Angels.) Érdemes megnézni!


Héttorony antológia 2010

Megjelent a Héttorony 2010-es antológiája. Onnantól kezdve, hogy megjelent a Torony híreiben a főszerkesztői írás, azt mondhatnám, szinte hetek alatt kézbe is vehettük.

"Kedves Toronylakók!
Felmérve az igényeket, úgy döntöttünk, ám legyen; meghívásos antológiánk lesz. Így aztán már ma nekiveselkedünk, és átnézve az elmúlt egy év igencsak szép termését, a legszebb darabokat kiválogatjuk, ezek szerzőit pedig értesítjük: gyöngyszemét gyöngyszemünknek tartjuk. (...) Ha minden jól megy, a jövő hét elejére együtt is lesz az anyag. Szép könyvünk lesz."

Tényleg az lett!:)

Három versem lett beválasztva, ezek a következők:


Cseresznyevirág

Már annyit vártam rád,
homlokomra az idő
bárányfelhőnek tűnő
redőket rág...
Már annyit vártam rád,
hogy elszáradt hajamon
az örök szépségű
cseresznyevirág.


Négy év emlékére - neked

Négy év telt el, s mi még
mindig borzongva emlékezünk
a kezdetekre,
amikor még ésszel fel nem fogtuk,
akár tagadhattuk volna, hisz nem értettük,
mi ez és mi végre...

Csak valami megfejthetetlen,
gyöngéden erős ösztönnel kerestük
a másikat magunkban,
mert nem akartuk, hogy életünk
elmúljon csak úgy, a másik nélkül, máshol vagy
az égi csillagokban...

És volt kishitűség, bátortalanság,
bár éreztük sokszor, annyira sokféle
dolog, mi összevág,
meg azt is, hogy a másik számunkra
mégsem magunk ismétlődése,
hanem egy új világ,

mely remegő lélekkel keresi társlelkét
vagy lelki társát... rejtett titkait felfedezni,
perceiben élni,
mennyire kellett a szív mélyen elásott
varázsládikójából a bizalom kincseit
elővarázsolni...

S végre hittünk, hinni mertünk,
rég elsírt könnyeinkből közösen építettünk
mesés üvegpalotát...
Lásd, kedves, azóta is ép az üvegvár,
ott őrizzük a négy év minden tündöklő mosolyát,
csillag-pillanatát.


Mozaik

Mozaikképek,
csillag-emlékek sora
szemem tükrében...

Simogató szél
vigye hozzád az érzést,
hiányzol nekem...

2010. november 16., kedd

Oltás kipipálva

Megkaptam az influenza elleni oltásaimat - most egy szúrással volt kapható a kettő. A "normális" (már amennyiben lehet ennek nevezni) és a H1N1 ellen.
Kissé erőtlen és sajog a bal karom, majd ha eszembe jut, lefekvésnél egy kis vizes ruha rá, de 1-2 nap és felejthető. (A szívritmuszavarhoz járuló 40 fokos láz velejáróival összehasonlítva nevetséges kis kellemetlenség.)
Valószínűleg nem kezdtem volna már vagy évtizede eljárni a beadatáshoz, ha nem járna nekem ingyen, de szívbetegségeim folytán anno felhívták a figyelmem, hogy jár. Namármost, akkor miért ne; én hiszek benne, hogy oltással kisebb a lerobbanási esélyem. S mivel szeptemberben már voltam 3 hétig egy hasonlóban - ha nem is influ, de valami vírusos garatgyulladás -, ráadásul munka mellett végig talpon kihordva, valahogy nem óhajtom újra. S az évtizedes oltások azt bizonyítják számomra, hogy van értelme. Mióta kapom az oltást, sokkal ritkábban kapom el kifejezetten magát az influenzát. S mivel nálunk, ha csak egyetlen mód van rá, nem lehet betegnek lenni és csak legvégső esetben odáig fajulni - s a következményeket vállalva -, hogy táppénzre menjen az ember, így az a legkevesebb, hogy amit meg tudok ez ellen tenni, megtegyem.
A másik meg az, hogy angina pectorisom, aritmiám, tachycardiám és szívelégtelenségem - egyenként is - a lehető legjobb indokok ahhoz, hogy ha lehet, ehhez az összeállításhoz ne kívánjak lázas állapotot magamnak. A tünetek láz nélkül is fennállnak időnként, sajnos. Akkor elképzelhető mindez lázzal. Nem kívánom senkinek...
Közben szerencsétlen Dani is lebetegedett - ő is lábon hordja, mivel 2,5 havi munkaviszony után szerinte sem "illendő" tápra menni... szedi a gyógyszereket, amiket én is szedtem szeptemberben, 38-valamennyi a láza, és dolgozik 2 műszakban. Persze határa mindennek van, s azt fogja tudni. Ha ő nem, majd én...

2010. november 14., vasárnap

Kőkemény melódia...

Csak kemény idegzetűeknek! Itt látható, amikor kisfiam lágy harmóniákban gazdag melódiákat énekel koncerten. Régebben ehhez még a rasztás hosszú haj dukált. Mondja is, hogy a rövid hajnak sok előnye van, viszont van egy óriási hátránya: koncerteken nem lehet hajat rázni, körbepörgetni szélmalom módjára, ezáltal kevésbé mutatós a produkció.:))) A lenti képekre rákattanva a nagyításokon látszik a hajröpde...:)
Szerencsére a próbák nem otthon zajlanak...;-)



Mert rasztásan aztán látványosabbaknak tűntek a hajjal végzett mutatványok mozgás közben. Volt ilyen is...


2010. november 11., csütörtök

A macska - Haramia 8.

Megjelent A macska magazin november-decemberi száma.
Benne többek között folytatódik Haramia igaz története, a 8. résszel.



Haramia

8. rész - Segít a cica!

Haramiának kedvelt percei közé tartozik az is, amikor mosunk. Ha kimegyek a fürdőszobába és felhajtom a mosógép tetejét, hogy előkészítsem az automatagép mosását, ő már ott is terem, s a padlóról ugrik fel egyenest a gép tetejének keskeny, műszerfali részére, ott egyensúlyát keresgetve rácsapódik a már kinyitott fedélre, minek következtében az rávágódik a kezemre-karomra. Egye fene, több is veszett Mohácsnál, mint egy-két kék folt!
De olyan is előfordult már, hogy nem sikerült a keskeny részre ugrania, vagy valamiképpen azt gondolta, még zárva van a fedél, tehát ugrás, és… landolás belül a forgódobban, a ruhák tetején. Nem lehetett rá haragudni, olyan rémülten nézett kifelé hatalmasra tágult, ártatlan borostyánszemeivel. Nem beszélve arról, hogy annyira gyönyörű, mikor meg van ijedve vagy bármi miatt izgatott, hogy egyszerűen meg kell zabálni!
A teregetés irányában is hatalmas ambíciót mutat. Ahogy nyitom a ruhaszárítót, már látszik rajta, hogy a nap fénypontja jött el. Kiszedem a gépből a mosott ruhákat egy nagy lavórba, és beállítom a szárító mellé. Előfordul, hogy nem kezdek a teregetéshez nyomban, hanem még teszek-veszek, telefon vagy csengő szól, vagy hasonlók. Mire visszamegyek a szárító mellé, Haramiám a tele lavór mosott ruhán fekszik kakaóscsiga formájában, a világ legtermészetesebb módján. Nagy-nagy valószínűséggel egyébként ilyenkor legtöbbször nyilvánvalóan sötét vagy fekete ruhák hevernek teregetésre várva a lavórban!
No mindegy, miután Haramiát letessékelem a cuccról, elkezdődik a teregetés szertartása. Mely úgy néz ki, hogy én felveszem a célirányos darabot, néhányszor kicsapkodom, minek következtében akár fel is sóhajthatnék, mert Haramia kimenekül, félve a haragos rongyoktól. Felterítés, közben Haramia visszaosonása, érdeklődő figyelme – és újabb rongyrázás, Haramia újabb kirohanása. És így tovább, minden egyes ruhadarabnál. A végén egészen belehergeli magát, és úgy gondolja, túl hamar vége lett az izgalmas mulatságnak. Vinném ki az üres lavórt a fürdőszobába, már természetesen benne honol a macska. Jó, legtöbbször ilyenkor hagyom, hadd pihenje ki a dinamikus fizikai megpróbáltatásokat.
Ha nem tanyázik bele a lavórba, akkor kétféle módon folytatja a játékot, illetve van egy harmadik, ami az előző kettőnek a garantált sikert jelentő keveréke. Az egyik abból áll, hogy padlóról felugrándozik a kinyitott és teleteregetett szárítóra. Ami még hagyján is, míg nagyjából a közepét célozza meg! Legfeljebb a ruhákon lesz még pár marék szőr, oda se neki. De ha nem a mértani közepet találja el röptében a 3 kilója – most már 3,80, hétévesen! –, akkor bizony előfordul, hogy az alkotmány hatalmas robajjal összecsuklik, rongyokat temetve maga alá. Én pedig szintén csuklok, mert az alattam lakó emlegeti az édesanyámat… Ilyenkor hatalmas sóhajjal felállítom a tákolmányt, és elkezdtem a ruhaneműt visszahelyezni eredeti állapotába.
Másik dolog, amit imád még teregetés közben és után csinálni: kiválasztja a legszimpatikusabb ruhaneműt, mely lóg a szárítóról, és hátsó lábaira állva két kézzel akkurátusan elkezdi felváltva beleaggatni a karmait, mintha csak kaparófa lenne, a rongyaink meg kizárólag ezt a célt szolgálnák! Ha oltári nagy szerencsénk van, akkor lehet, hogy csak egy törülköző az, vagy egy lepedő. Ha nincs annyira szerencsénk, akkor kötött pulcsi vagy az ünneplő blúzom… És ez az elfoglaltság persze mindaddig gyakran úrrá lesz rajta, ameddig a ruhák ki vannak teregetve. Tehát olykor nem is látom a műveletet, mert mondjuk, dolgozni vagyok – csak az eredményt. Micsoda boldogság és optimizmus egy átdolgozott nap után azzal foglalkozni, hogy horgolótűvel visszahúzgálni az ominózus szálakat a ruhanemű színéről a visszájára!
A legszebb azonban a két tevékenység ötvözése. Ráugrik a szárítóra – robaj, összedőlés, visszaállítás, újrateregetés. Közben, még félig sem teregetek vissza, már kezdődik a belekapaszkodás valamelyik szimpatikus ruhadarabba… odébb hessentem, megnyugszom, hogy valószínűleg most már más köti le a gondolatait vagy elmegy aludni. Nyilván, hogy nem, hanem a hátam mögött, a tévé tetejéről ugrik rá a szárítóra; s ha épp ott vagyok, talán még el tudom kapni a tákolmányt, hogy össze ne zuhanjon.
Jaj, és imádja Haramia, ha varrok! Ezt én nagyon kevéssé tudom értékelni, mert a tű, mint tudjuk, szúr. Haramia meg van győződve, hogy a varrás is direkt az ő szórakoztatására történik. Lázasan nyüzsög, mindenáron el akarja fogni az ide-oda surranó cérnát, mely hol le-, hol felbukkan a varrandó anyag körül. Számtalanszor el kellett vágnom az aktuális cérnát, mert ő félúton elcsípte és összegubancolta, illetve ami még gyakoribb: másodpercek töredéke alatt elrágja azt a cérnát, amivel épp varrok; s ezáltal én kezdhetem elölről, vaksizva a nagyon utált tűbefűzést!
Első évében azt gondoltam, hamarosan vége lesz majd ezeknek a cicás csínyeknek, ennek a fantasztikus aktivitásnak, dinamizmusnak, amit Haramia produkál. Ám ez nem bizonyult valósnak, mivel telnek az évek, és még mindig ilyen! Miközben ezeket írom, visszaemlékezve Haramia kiskorára, rádöbbenek, hogy már elmúlt 7 éves, és lényegében még mindig ilyen…

2010. november 9., kedd

Noé-támogatás - Csa-csa, Bandi

Jelenlegi kiszemelt pátyolmányaim kis időre Csa-csa és Bandi...

Név: Csa-csa
Nem: kan
Született: 2007. 08. 01.
Bekerült: 2010. 05. 07.

Virtuális örökbefogadás:
Jelenlegi támogatója: Bűvössárkány

Csa-Csa 3 év körüli kan, kinek kajla fülei emlékeztetnek csak arra, ő mégsem fajtatiszta csau. Nagyon éber, érdeklődő, kedves. Kezdetben, az ismerkedési időszakban kicsit visszahúzódó, de világosan látszik, Csa-Csa gazdis kutya akar lenni!

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Név: Bandi
Nem: kan
Született: 2004. 01. 01.
Bekerült: 2008. 03. 03.

Virtuális örökbefogadás:
Jelenlegi támogatója: Bűvössárkány

Bandi 2004-es születésű, nagy testű belgajuhász keverék kan. Rákoscsabán, a vasútállomáson találták. Jó jelzőkutya és nagyon barátságos. Szukákkal jól kijön, kanokkal nagyon agresszív. Pórázon szépen sétál. Aktív, mozgékony kutya, ha unatkozik, hajlamos világgá indulni, de egy aktív családban, kellő elfoglaltsággal ez nem fog gondot okozni.


(Forrás - szöveg és fotók: Noé honlapja)

2010. november 5., péntek

Késő őszi harmónia

Lelkileg nagyon megviselt ez a hét, különösen ez a mai nap.
"Legszívesebben elbujdosnék vagy fel sem kelnék" érzésekkel voltam (vagyok?) tele.
S már eltűnni készültem, mikor gondoltam, csak bemegyek a Poetra, látván, kaptam jónéhány kommentet a véletlenül épp 100. megjelent versemre, a Késő őszi harmóniára. Ott a sok szívmelengető gratuláció között találtam egy linket Kicsikingától... és már nem a padlóérzéstől sírok.
Kinek jutott eszébe, hogy az én versemet youtube-ra vigye? Hihetetlen...




Késő őszi harmónia

Két szürke kő között,
késő ősszel szárba szökkent
s kinyílott egy halványlila petúnia...
akkor, mikor már
csak álom a szín, harmónia.
Ki várt rá vajon? Ki tehet róla?
Hisz már virág sincs, se híre-hamva,
csak érett avar,
mit a zord szél kavar
összevissza.

Az élet jelképe lett,
két szürke kő között,
kevéssel fagypont fölött,
a kimondatlan, biztos vég előtt
egy új élet teremtődött
konok önerőből,
a ritka, gyér napsugár felé
imádkozva magának utat,
leélni azt a keveset,
mi neki még adatott:
az életre - mely pár óra
csupán számára,
mégis - igent mondott.


És itt találtam egy utalást is egy gyönyörű számra, mely előtt szintén magamat olvastam...




Dallam neked

Csak szavakat írok neked,
és messziről küldök hozzád
életjeleket,
oly távolra nem röpíti a szél
néma gondolataimmal az
érintésemet...
Pedig
jó lenne puhán megsimítani
mindennapoktól törődött
kedves arcodat,
jó lenne, ha hallanád
lelkemből neked kottázott
őszinte dallamaimat.

2010. november 1., hétfő

Temetőben


Gyönyörű idő volt ma. Sokkal melegebb, mint egyik-másik szeptemberi napon.
A tömegközlekedés küszködve birkózott az emberáradattal, az emberáradat pedig özönlött a temetőbe, csakúgy, mint az előző napokon.
A temetőkapunál a megszokott virágosstandoknál akkora a forgalom, hogy a tömeg az úttestre szorul, ahol percenként áll be egy-egy busz vagy troli. A temetőben a krematóriumig rengeteg virágárus, akik - nyilván logikusan - kétszeresét kérik az egyéb időszakok virágárainak.


Szépen rendbetett sírok, virágözön, gyertyafény... az utakon hömpölygő tömeg, a sírok között sem feltétlenül lehet az ember egyedül, ha véletlenül mégis, az csak a régebbi részek környékén lehetséges.
Attól függetlenül, hogy eléggé kikészít általában egy-egy temetőlátogatás, rengeteget számít a napfényes, kellemes idő. Valahogy méltóságteljesebb az ünnep, egészen más így, mintha szakadó esőben, szélben, esernyő alatt bénázva a virágokkal, kellékekkel, tudván, hogy elenyésző gyertya fog csak égni maradandóan; vagy ha szürke, ködös a halottak napja, mínusz fokokkal.
Így, mintha igazodna az ember hangulatához, vagy a hangulat igazodik aszerint, amilyen a szép őszi idő... Melankólia, derűs elmélyedés vagy fájdalmas emlékezés, belenyugvás...
Életünk az örökkévalósághoz képest egy pillanat. S mi a mindenséghez képest apró porszemek vagyunk.
Mégis, mégis ragaszkodunk ehhez a pillanatnyi porszemélethez. És hát bizony, nagyon is nem mindegy, hogyan tesszük...




Homlokomon hordom a jelet

Béke szállt szívemre,
ahogy az óriástölgyek közt
lassan, elmerengve
meleg őszi napsütésben
színes levélszőnyegen
roppanón lépkedve
sírodhoz értem, s köszönve neked,
mintha kicsit hazaérkeztem
volna... szinte irigykedtem,
ahogy ott csendben
lelked valahol távol,
messze megpihen...
Már egy évtized sincs,
s éveim száma a te korod
mutatja, amikor te
ideérkeztél, hosszú
szenvedés után
csendben megpihentél.
Tudod, apu, már dédpapa lennél...
dédunokád anyját még
ismerhetted mint csecsemőt,
betegen sovány karjaidba
vetted, s ringattad őt...
Szinte óhajtom magamnak
most melletted
ezt a virágokkal díszített
nyugalmas helyet,
mert nincs sok idő, s még
annyi mindent szeretnék
elmondani neked.
De élni kell, míg lehet,
s most lásd, gyertyát gyújtok,
míg beszélgetek veled,
a virágok értőn hallgatnak; lassan
búcsúzom, s újra itthagylak.
Nem sírok, jó? Végzem a dolgom,
ahogy rendeltetett - igyekszem jól,
de néha rosszul -,
teszem, amit lehet, s hiszem,
majd találkozunk...
hisz én is homlokomon
hordom a jelet...  tudom,
hogy porból lettem,
s valamikor egyszer
- talán nemsokára -
én is porrá is leszek.


 

Aranylevelek a síron

Arcom előtt a virágözön,
s a gyertyatenger összefolyt,
míg sírok között bóklászva
kerestem egy régi mosolyt.
Mélázgatva szeltem át
gondolatban évtizedeket,
miközben szemem előtt
ezer mécses lángja égett,
sziporkázva, fényesen,
mint emlékeimnek díszlet...

Sokára találtam meg sírod,
de annál hamarabb
azt a réges-régi hangot...
Mindig szeretted az ősz színeit,
s ahol most pihensz, mindent
aranylevelek tömege borít...
Míg kerestelek, átéltem
mennyi közös élményt és
sírós-nevetős kalandot,
mely már a múlt... s eszembe
e pörgő világban, hiába,
ritkábban jut...
Könnyekkel sír a gyertyaláng,
lassan indulok. Lábam alatt
aranylevelekkel borítva
kanyarog a temetői út.