2014. november 28., péntek

Karácsonyi vásár az oviban

Ma délután karácsonyi vásár volt az oviban, melyen már tavaly is voltunk.
Először elmentünk a gyermekért, összecuccoltunk, s megnéztük a kölkök aktuális, mikulásos alkotásait. Úgy látszik, most Bencus sem a legutolsó napra hagyta a sajátját...


Ezután átmentünk az ominózus csoportszobákba, ahol a rendezvény volt. Bencus találkozott a Mikulással, gondolom, Mikuláskor újra fog.:) A Mikulás kérdezte a nevét, azt ügyesen megmondta, de amikor az iránt érdeklődött, hogy énekelne-e neki valamit, akkor Bencus szégyellősen hallgatott, és "ő ott sincs" arcot vágott... Ettől függetlenül azért megkapta a szaloncukrát.:)


Egész héten a zsákbamacskáért izgultak a csoportban, úgyhogy zsákbamacskát NEM venni lehetetlen volt. Vettem én is egyet, meg Szilvi is...
Az egyikben úszószemüveg volt cukrokkal, a másikban keresztszemes hímzés (!!), amit valószínűleg majd az anyja fog kihímezni... (vagy netán én?), meg egy buborékfúvó kézi készülék.:))) Ez utóbbinak akkor is a legnagyobb sikere volt, ha már vagy 5 van otthon.


Ha most lettünk volna először ilyenen, nyilván ez lett volna az etalon. Így viszont elcsodálkoztunk a különbségen: tavaly órákig tartó, buliszerű nyüzsgés volt, töméntelen érdeklődővel és jóval több árussal. Tavaly a Szülői felajánlás című cuccainkat a hivatásos árusok mögé rakták, így nem csoda, ha azokat gyakorlatilag észre sem vették... ellenben rengeteg sütemény volt és az emberek azokat részesítették előnyben; egy fél teremben szinte csak sütiket árultak potom pénzekért.
A vásárnak az a lényege, hogy a szülők sütnek, visznek ezt-azt, a bevétel meg az óvodáé. A vásáron hivatásos árusok is árultak, egyik érte a másikat, ezért szorultak a szülők kézimunkái háttérbe. Mivel ez nem kötelező, a tavalyi hátrányos tapasztalatból kiindulva az idén nem kínlódtunk semmivel... a tavalyiaknak sem tudjuk a sorsát.
Ráadásul elenyésző hivatásos árus volt, abból is az egyik, a könyves az akkorihoz képest töredéknyi kínálattal.
A süteményekre pályáztunk, venni akartunk otthonra is -- erre, hm... hát most alig volt valami az előzőekkel összehasonlítva, viszont ahhoz képest dupla (szinte bolti) áron. Mindenesetre piskótatekercset vettünk 3-3-at, gyakorlatilag ezzel szinte elhoztuk e műfajból az utolsókat.
Bencus meg, ahogy megkapta és kiberhelte a zsákbamacskáit, folyamatosan menni akart -- részéről jól végezte a dolgát. A tavalyi érdeklődést vagy nem kaptuk el -- a mi érkezésünk előtt 1 órával kezdődött a vásár --, vagy ha mégis, hát nem volt valami nagy... Egyedül talán a Mikulás és a zsákbamacskások előtt volt viszonylag folyamatos a tolongás. Zárás előtt háromnegyed órával viszont már tényleg illett mennünk, mert már alig lézengtek.
Mindenesetre ez is megvolt, gyakorlatilag az utolsó karácsonyi vásárunk, hiszen nem leszünk többet ovisak.

2014. november 27., csütörtök

Patikát nyithatnék

Ma már végképp nem halogathattam tovább, összeszedtem magam, és elporoszkáltam az orvosi rendelőbe. Valamikor a műtétem utáni jelentkezéskor írattam ki három hónapra a szokásos gyóccereket, úgyhogy mostanra már vagy háromféle elfogyott.
Észbe kapva elraktam az oltási könyvet is, hiszen mostanában vannak az influenza elleni oltások, jó lenne több legyet ütni egy csapásra.
Eléggé hemzsegtek a rendelőbeli várók, még állóhely sem volt fal mellett, hogy legalább támaszkodni lehessen. Ezért is ódzkodtam ettől, hiszen ha olyan a szerencsém, hogy sokáig kell várakozni, akkor esetleg az is megbetegszik, aki egyébként kivételesen nem beteg.
No de most valóban szerencsém volt, mert az asszisztensnő kinézett, és páran egyből letámadtuk az iratainkkal. Mondtam az oltási óhajomat, valamint listát is írtam az összes kiíratandó gyócceremről.
Visszafelé menet már hívott is befele magával, hurrá; és egy röpke oltási aláírás után már meg is kaptam a szurit. Közben megérkezett a doktornő is, én meg húztam is kifelé, hiszen sorrendben voltak egy csomóan előttem. Nyilván reménykedhettem, hogy úgyis sokkal hamarabb megkapom a recepteket, mint ahogy sorra kerülnék. Mivel nem csak én írattam gyógyszert, ezért beletelt azért egy kis időbe, de lényeg, hogy negyedórán belül már markomban volt a kötegnyi recept. A gyógyszertárral közös pici benyílórészben leültem az automata mellé, és gyorsan rendszereztem a recepteket, pluszban még hozzátettem a csontos Protelosból egyet, mivel azt csak egyenként váltom, és idáig nem volt 3000 Ft-om rá, valamint az ekcémakenőcsöket tartalmazó recepteket is visszavettem, mert még kb. egyheti van otthon -- ezek is vagy 4000 forintba kerülnének...
A többi mehet, a szívgyógyszerek, Protelos-kiegészítők. Hosszú percekig tartott az aláírásuk, és vagy 20 percig csak velem foglalkozott az egyik kedves hölgy, egészen belepirult a sürgés-forgásba, és vagy másfél métert elfoglaltak a sorba kirakott receptek, rajtuk a gyóccerek... a többi gyógyszerész is csak nézett, hogy már az ő térfeleiket is az én dobozkáim foglalták. Majd a blokkolás, ellenőrzés, szatyorba pakolás... és 13 ezer Ft. Még jó, hogy nem váltottam ki mindent, meg nem vettem, amiket recept nélkül szoktam -- Panangin, műkönny -- mert 13-mal több lett volna... Máriám! :-O
Szilvi javasolta, hogy fotózzam le a kövér, nagy szatyrot és mellette a 60 cm hosszú blokkot, már csak poénból is, de aztán csak nem tettem, mert elkeserített. Ez cseppet sem olyan dolog, sajnos, amire büszkének érezheti magát az ember. Pedig érdekes lett volna...
Sőt, tovább dorbézoltam: bementem a rendelő majdnem szomszédságában található gyógynövényes boltba, és megvettem egy, otthon már két hete elfogyott aloé verás fogkrémet (2001 óta ezt használom, és ha elfogy és mással mosok fogat, 1-2 napon belül begyullad az egész ínyem, úgyhogy nekem szinte létszükséglet. Drága, de óriási beosztással használom!), valamint egy tégely vadgesztenye-szőlőlevél kivonatú krémet, mely segít a visszereknél, valahogy könnyíti az ember lábát. Ezt meg szoktam felezni anyámmal, felettébb kiadós egy tégely, hónapokig betart.
Ezután hazaslattyogtam, de még bementem a postára, és befizettem az anyám csekkjeit, meg az enyémek közül kettőt.
Arra gondoltam, az ürömben öröm, hogy legalább az influenza elleni oltás nekem '94 óta ingyenesen jár, és úgy '98 óta általában ki is használom.
Meg arra, hogy uramisten, mennyire nyomorult az ember ezzel a sok krónikus, maradandó betegséggel, még csak nem is nyugdíjasan. Egy komplett öregek otthonának dicséretére válna egy ilyen készlet...

2014. november 26., szerda

Hó végi anyázás

Ma megint voltam anyámnál némi szárazkenyérrel, jó sok kimaradt pörköltszaftos körettésztával; hálás volt a szomszéd kutyus.:)
Szilvi küldött a nagyanyjának rejtvényújságokat, ezzel jól eltölti az időt mindig. Kifejezetten vaskos rejtvényújságokat szoktunk vinni, és konkrétan mindent megfejt. Ha már nem akarja 50-jére újraolvasni a nem csekély könyvtárát, akkor legalább fejtvényt rejthessen.
Megbeszéltük az infókat a nagybátyámról, meg mivel megkapta szegény a nyugdíját, küldött egy kis juttatást Szilvi névnapjára, Dani születésnapjára, valamint Bencusnak némi Mikulásra... én pedig támogatást, sajnos. Mármint hogy őt sajnálom emiatt, meg ezt a nyomorult helyzetet, hogy erre kényszerülünk.


Ismerős a hóvégi helyzet mindenképpen, amikor minden szép lassan elfogy, értve ezalatt alapvető háztartási dolgokat, de hetekig nem tudunk venni, toljuk a napokat valami bevételig. Almás lepényt akart sütni, de nem volt tojás, nem volt tejföl. Nevetve mesélte, hogy bármit talált ki főzés céljából, mindenhez hiányzott valami. Ezt a fasírtot kis dinsztelt krumplival mégis megcsinálta, hogy meg tudjon kajáltatni a drága, bár szörnyen szabadkozott, hogy hiányzik belőle a paprika, mert természetesen az is kifogyott... Ettől függetlenül olyan finom volt, hogy ha nem mondja, észre sem veszem...

Ezt az almát a kamrában fotóztam, öcsém szerezte be neki olcsón, mondja, hogy ő nem tud alma nélkül létezni. Sajnos, én nem nagyon vagyok gyümölcsös, de néha ráerőltetem magam. Tény, hogy ez az alma isteni finom jonatán, és sokkal szebb volt, mint így a fotón.:)

Köszöntő

Boldog 29. szülinapot, Dani;
Isten éltessen!



2014. november 23., vasárnap

Mamucinál


Vasárnap anyukámnál töltöttem a fél napot, mert beszélgethetnékünk volt.
A füzesgyarmati fiatalabbik öccse, egyedül élő nagybátyám betegeskedik, ami elég enyhe kifejezés arra, hogy több éves sztómája, inkontinenciája mellett olyan izomfájdalmai vannak, hogy gyakorlatilag járásképtelen. Nem tud fűteni, magát ellátni, s fizikai bajai mellett mentálisan is gondok vannak vele. Egyetlen lánya 100 km-re él tőle, de nem hagyhatja ott a munkáját -- aki sokat volt munkanélküli, igencsak meg kell becsülje, ha van --, családját tartósan, márpedig nagybátyámhoz nem elég már egy-két hetente egyszer "elugrani".


Valamelyes biztonságot ad az, hogy egy szeghalmi elfekvőben fogadták, mégiscsak ellátják, nincs egyedül, orvosilag is ránéznek. Az lenne a jó, ha ott kihúzhatná a telet. Most ugyan átutalták a gyulai kórházba, de egyelőre legalábbis úgy néz ki, hogy Szeghalomra viszik vissza.
A gond az volt, hogy hónapszámra romlott az állapota, és nem volt elérhető, néha még a lánya számára sem. Egyszerűen nem vette fel a telefont, pedig két száma is van. De ha néha szomszéd nem vette észre, nem tudta beengedni az orvost vagy az ételhordót sem. Anyám is szokott vele beszélni, és már nyár óta nagyon aggódik ő is, hiszen azóta neki sem nagyon vette fel, csak fehér hollóként...
Mindez elég kétségbeejtő állapot, és hogy nincs keresztanyám, még megbeszélni sem tudja vele, mint évtizedeken át tették... családi történéseknél még inkább hiányzik nekünk a nagynéném. Egymásnak még vagyunk, így ilyenkor együtt beszéljük át a történéseket.


Én annyit tudtam lendíteni, hogy felvettem a nagybátyám lányával a kapcsolatot neten, és hosszasan megbeszélgettük az ügyet, valamint remélhetőleg kapcsolatban maradunk, meg elérhetőek lesznek kölcsönösen anyámmal egymás számára.
Szóval úgy alakult, hogy menjek már el egy kicsit.


Nem is baj, mert már nem bírtam hova tenni a kenyérhéjat és szárazkenyér-darabokat, így több, zacskóval tömött hordozóval állítottam be, göngyölegek kíséretével.
Meg aztán amiket a héten főzött, nem fogyott el, így aztán kaptunk karalábés húsgombócot, toroskáposztát, sült csirkecombot rizzsel, így több napra nekünk sem lesz főzési gondunk.
Kölcsönösen megnyugtató érzés volt, hogy jól kibeszélgethettük magunkat, mert bár tesszük ezt akármikor a családi csomagunk jóvoltából, de néha azért személyesen sem árt. Főleg, ha ilyen nagy baj van...













Felhívtuk nagybátyámat, mert a lánya azt mondta, hogy ott a kórházban most felveszi a telefonokat. Sajnos, most még ráadásul meg is volt fázva, anyám alig értette, amit mond. De úgy vettük le, most nincs annyira mély depiben, csak hát pl. tv-t sem tud nézni, mert nem tud kimenni, még mankóval sem...:(, ráadásul felfekvése is van!
A lányától tudom, hogy ők elindultak hozzá múlt héten, mert tudták, hogy előző napokban nagy valószínűséggel bevitték betegszállítóval Szeghalomra. De mivel nem vette fel a telefont, hát ő megállt Békéscsabán, és onnan kezdett telefonálgatni, hogy hol van egyáltalán... A szeghalmi elfekvőből mondták meg neki, hogy most Gyulán van nagybátyám, a kórházban... Így tudtak hozzá eljutni.
Attól félünk, nehogy kárt tegyen magában, hiszen nem csak szerintünk, a lánya szerint is van ott depresszió rendesen; ráadásul mikor anyámmal legutoljára beszélt, akkor valahogy ilyen utalások voltak sejthetők abból, amit mondott. Ezért lenne jó télire neki ez az intézmény -- csak hát még nincs kiderítve, mennyibe fog ez majd fájni anyagilag, hiszen van olyan hely, ahol az ember nyugdíja még nem is elég rá, ha mondjuk, napi négyezret kell fizetni.



Anyám még azt is felajánlotta neki, hogy ha nem érzi jól magát Szeghalmon, miután visszavitték, jöjjön ide hozzá... Azaz nyilván hozassa ide magát a lányával. Igaz, ez a lányának még plusz 100 km lenne, ha látogatná, de legalább biztonságban lenne. Valahogy csak elférnek. Igaz, egy szoba van anyámnál is, azt is fűteni kell fával, a konyhát is, meg a fürdőszobát is... de hogy majd ő megcsinálja. Meg hát ellátná, gondozná. Nem lenne könnyű dolog, hisz anyámnál is örülünk, hogy legalább ő még el tudja látni magát, sőt, ha nem kell járni, dolgozik ő, bármit megcsinál a ház körül.
Nagy valószínűséggel, ahogy ismerjük nagybátyámat, úgysem fogja elfogadni, ő is olyan röghöz kötött, mint anyám. Még egészségesebb korában sem tudott pl. máshol enni, hogy egyébről ne is beszéljünk.
Mindenesetre majd meglátjuk, mi lesz...


Közben finomat ettem, megtekintettem anyám legújabb almabefőttjeit, megetettem a szomszéd kutyust, csaptam pár kört a kertben.
Hihetetlen, de most, november 23-án (!!) találtam egy szem egészséges málnát a bokron! Ezt is meg kellett örökíteni...


Kaptam egy jópár kis csomag lefagyasztott csirkehúsfélét, mondván, hogy őneki a 3 fiókos fagyasztója majdnem tele van, és hát miért ne adjon belőle, hogy nekünk is legyen. Nem ún. "elit" húsok ezek, de mi szeretjük.:) Farhát, nyesedék, szárny, nyak, és 3 kicsi egész csirkecomb.
Azt hiszem, mindketten megnyugodtunk kicsit, kibeszélhettük magunkat.
Szerdán megint megyek majd, merhogy egyébként is almáslepényt süt... :D :)

2014. november 21., péntek

Nyomdásztali


Miután Haramia betegségével abszolút lemínuszolódott minden, lehetőség híján eszem ágában sem volt a -- pedig már másfél hónapja hirdetett -- nyomdásztalálkozóra elmenni, miután még az is kétséges, hogy fenntartani magunkat hogy tudjuk még egy pár hétig. Nem kell ehhez különösebb agy vagy végzettség, hogy felfogjam: ennyi és nem több, sőt még ennyi is csak segítség által volt lehetséges, nem a foglalkoztatáshelyettesítő 22800-ból...
Nem kísérthető a sors, most, hogy a macskám ideiglenesen valamennyire, valameddig helyre lett hozva, nem azt jelenti, hogy még ha lenne pénzem is, feltétlenül bulizni vágynék.
Mindamellett nyilván nekem is hiányzik néha valami kikapcsolódás, de már annyira lételememmé vált a lemondás, hogy szükség esetén bármilyen önös érdekről le tudok mondani. Könnyedén.
Úgyhogy 5 nappal a találkozó előtt le is mondtam a szervezőnél, miután ő érdeklődött előbb, hogy ott leszek-e, és hogy esetleg felolvasnék-e valamilyen versemet. Természetesen "engedélyt adtam", hogy ha úgy adódik, olvassanak fel nyugodtan, de sajnos, nem tudok menni. Ha lefordítom a pénztárcám, már csak fémpénzek potyognak belőle, és ez így lesz még sokáig, illetve talán majd már azok se csörrennek. Persze ezt nem mondtam, de tény, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni.
Az az igazság, hogy miután evidenssé vált a helyzet, már tökéletesen bele is nyugodtam ebbe, nem volt bennem semmi háborgás, mártíromság vagy hasonló.
És akkor egyik éccaka Popika rámírt, hogy akkor hát megyek-e. Én úgy gondoltam, max. 1-2 nappal előbb szólok a hozzám közelállóknak a helyzetről, nem akartam véletlenül sem semmilyen kínos szitut teremteni. Abszolút rövidre zártan, tényként írtam, hogy anyagi gondok léptek fel, és sajnos, úgy alakult, hogy nem tudok most menni, de azért gondolok majd rájuk és érezzék magukat nagyon jól.
Másnap este, két nappal a buli előtt ugyanő felhívott, és egy órán át győzködött, míg ki nem fogytam az összes érvemből. A legkeményebb elhatározásom és mindenféle tiltakozásom dacára mégis fel kellett adjam, nem is gondoltam volna, hogy Popika ilyen állhatatos és ragaszkodó. Az, hogy ha nem engedem, hogy ő befizessen engem, akkor egyrészt ő sem jön, pedig mostani helyzetében beleőrül, ha nem mozdulhat ki; másrészt megharagszik. Ezekre képtelen voltam mit mondani.
Ő le is rendezte a szervezőnél, hogy "vissza legyen csinálva" a lemondásom...
Aztán még előző nap és a napján 2 ember hívott fel...
Úgyhogy nem volt mit tenni, újra foglalkozni kellett a gondolattal, számba venni, mit vegyek fel, hajat festeni, ésatöbbi...


Popika munkából jött, és 4-kor találkoztunk a gyógyfürdői villamosmegállónál. Míg gyalogoltunk a Viktória étteremig, gyorsan megbeszéltük azokat a dolgokat, melyek nem közönség elé valók, s odaérve már igen sokan ott voltak a nyomdászok, nem győztünk köszöngetni, üdvözölni egymást.
Voltak, akik még most jöttek először találkozóra, akikkel 10-20 éve nem futottunk össze, és persze olyanok, akik most nem tudtak eljönni.
Sajnos, nem szélen ültem, így viszonylag mérsékelten tudtam fotózni. A "tűztől" mi relatíve legtávolabb ültünk, így a beszédet, műsort, majd később a táncot (!) nem tudtam fotózni, de oda nem merészkedésemnek egyéb oka is volt: nem akartam figyelmet felhívni a bevezetőnél, valamint a tánccal kapcsolatos dolgoknak még a halvány gondolatát is el akartam kerülni.:)



Ervinünk jófajta házipálinkával lepett meg bennünket oly módon, hogy még háromcentes pohárkészletet is hozott mellé. Az előző években észleltem, hogy más kiscsoportok is hódolnak ennek, mi az előző években eltekintettünk az alapozástól.:)) De ez a hp tényleg finom volt!
Volt fényképnézegetés, rengeteg beszélgetés egy csomó emberrel, és a jelzett 6 óra helyett majdnem 7 lett, mire kezdődhetett a vacsora, ugyanis a bevezető-köszöntő kezdődött 6 körül, majd egy nótaénekesünk pár dala után őrült iramban kezdtek futkározni a spincérek.
Megérkezett a szokott nyomdásztalis újságunk, melyet mindig az előző találkozó képanyagából állítanak össze önköltséges alapon az egyik kisnyomdában, melynek vezetője természetesen a nagy nyomdából "származott el".:)



Tény, hogy finom volt a kaja, de jóval kisebbek voltak az adagok az előző évekhez képest (mondjuk, nekem bőven elég volt, még hagytam is, de nem én vagyok a mérvadó!), nem tudni, hogy az infláció következtében fér-e kevesebb a keretbe, vagy a vacsorát követő zenekaros tánclehetőség felárat jelentett-e az eddigi évekhez képest, amikor is nem volt zene. Közülünk ugyan egyikünknek sem hiányzott a zene, mert őrült hangos volt, és majdnem képtelenség volt túlkiabálni azoknak, akik esetleg beszélgetni szerettek volna. Nekem a fejem is belefájdult, és egy idő után háromszor meggondoltam, míg megszólalok, ha más beszélt hozzám, minden többedik szót értettem... Viszont a tömeg egyharmadának bejött a tánclehetőség. Főleg az idősebbek úgy ropták, hogy csak lestünk, mi inkább csak kommunikálni szerettünk volna, meg érteni a másikat.



A pezsgő csak jelképes volt, a desszert, ami előző években isssssteni pihe-puha tortaszerűség külön tejszínhabbal, az most egy kisebb almás rétes, melynek feketére sült az alja... és mondjuk, ha az ember jóllakott, nem okvetlen a rétes az, ami könnyedén lecsusszan desszertként. Én mindenesetre képtelen voltam megenni, hazahoztam. A kávé meg abszolút kimaradt...
Mindezek ellenére jól éreztük magunkat, jó volt találkozni újra a régi ismerősökkel, barátokkal; jó volt kikapcsolódni -- és ez a lényeg.



Hazafelé Popikával kicsit korábban elindultunk, mint a többiek, mert mi gyaloglás és villamos után még a buszainkkal is mentünk, melyek még napközben sem szaporák, nemhogy ilyenkor. Főleg a Popié volt húzós: eleve egyféle busszal mehet, ami óránként jár, sőt pl. 10 óra előtt legalább másfél óra járatszünet van! Én ehhez képest többféle busszal is hazamehetek, csak máshonnan indulnak.
A villamoson még egyszer nagyon megköszöntem Popikának, hogy befizetett, mire ő "megnyugtatott", hogy másik két emberke is adott pénzt a részembe! Mindegyiknek nagyon köszönöm, és örülök, hogy így akkor szerencsére mégsem egy emberen csattant a csóróságom: a teher, mint tudjuk, sokkal könnyebb, ha többen viszik...