2009. november 30., hétfő

Kínai agyaghadsereg

Az agyaghadsereg az első kínai császár, Qin Shi Huangdi (Csin Si Huang-ti) sírhelyét védő agyagkatonák, lovak, kocsik és zenészek elnevezése.
Az ókori Xian (Hszien) város közelében, Shaanxi (Sanhszi) tartományban található szobrokat helyi földművesek fedezték fel víz után kutatva a Lintong (Lintung) megyében található Lishan (Lisan) hegységben, 1974 márciusában. Ebben a hegységben található a szobrok alapanyagaként használt agyag is. A harcosokon kívül kiásták a császár teljes nekropoliszát is.
A figurák magassága 184-197 centiméter között változik, attól függően, hogy milyen szerepet töltöttek be a hadseregben, a legmagasabbak a tábornokok. Az alakok között vannak katonák, parasztok, lovak, hivatalnokok, akrobaták, lány-szobrok, erőművészek és zenészek.
A jelenlegi becslések szerint a 3 árokban kb. 8000 katona, 130 harci szekér 520 lóval, illetve 150 lovas található – többségük még mindig a föld alatt van betemetve.
A hadsereget Qin Shi Huangdivel (Csinn Sie Huang-tivel) temették el i. e. 209-210-ben. Az építmény és a szobrok célja az volt, hogy biztosítsák a császár uralmát a túlvilágon is. Egyesek úgy vélik, hogy védelmi okokból készítették őket.


Az agyaghadsereg, bár nyilván nem teljes létszámban, de látványos sokaságban, valósághű másolatokban látható volt pl. Budapesten is - mi most szeptemberben tekintettük meg a Felvonulási téren.
Érdekesség volt még, hogy a szobrok megvásárolhatóak voltak. Bármelyik! Nem egy szobron láttuk is az "Eladva" táblát...
Mi is gazdagodtunk nemcsak e nagyszerű élménnyel, az agyba-főbe fotózás lehetőségével, de kis ajándékdobozokban, emberi áron megvásárolható mini agyaghadsereg-készlettel is.:)















































2009. november 28., szombat

Chi édes otthona (Chi's sweet home)

Egy sokepizódos japán rajzfilmsorozat készült egy aranyos kiscicáról, Chiről. Mindegyik pár perces. Belőlük az első négy részt felteszem ide, érdemes megnézni!:)
Szeretettel ajánlom mindenkinek, akinek egy kis vidámságra, szívmelengetésre van szüksége és szereti a cicákat...











2009. november 26., csütörtök

24 éves

Ma lett 24 éves, hajnali 3.15-kor.:)
Olyan aranyos volt, hihetetlen számomra, hogy "kaphattam" egy olyan babát, aki előírásszerűen nyugodt, elégedett, és csak akkor sír, ha éhes. És még eszik is...
Másfél-kétévesen már a bölcsiben is a gondozónők kedvence volt, szőke, göndör nagy hajához a nagy, buci, kiskacsás homlok, aztán két nagy, lefele hajló és egymástól kicsit távolabb álló sötét szem, amivel pillanat alatt úgy tudott nézni, hogy a kő is meghasadt...
Mindenki szerette, mert szófogadó, aranyos, szép és nagyon-nagyon kedves volt. Mindenkihez odament és megsimogatva közölte, hogy "én téged szejetjek". Idegenekhez is, nem csekély meglepődésükre (ami már néha kicsit ciki is volt.:)) Hát csoda, hogy mindenki imádta?
Kishercegnek nevezték...
A betegségtortúrákról már írtam, amiket átéltünk... aztán persze ő is átesett a tinédzserkor nehézségein, volt flegma, rendetlen, szájalós (azért előfordul néha, hogy nem csak dicshimnusz írható róla:)); de szétnézve - másokhoz képest - nem volt vészes. Veleszületett s aztán tudatosan alakított érzékenysége, kedvessége, humanitása, valamint értékrendje, becsületessége alaptulajdonságai lettek.
Műszaki szakközépben érettségizett, majd két év technikusi következett, mechatronikus lett - sajnos, szakmájában nem tudott elhelyezkedni, elég sokat szenvedtünk a munkahelykeresések és munkanélküliség következtében...
Rengeteg ismerőse van, hiszen lassan már 10 éve lesz, hogy zenél. Rocksuliba járt évekig, dolgozott rádiónál hangtechnikusként, igaz, alapítványi munka keretében. Most ifjúsági irodában recepciós munkakört tölt be. Olyan szerencsés természete van, hogy mindenhol kedvelik.
Eleinte évekig jártam a koncertjeire, ahol mindig nagy büszkeség töltött el és a sírás fojtogatta a torkomat. Nem tudom, kire ütött vagy honnan szedte azt, hogy tud és szeret is színpadon szerepelni... élvezi azt.
Igazándiból nem tudom, mi lett volna velem nélküle, mikor lassan 2 éve, hogy ripityára ment a jobb vállam. Azt azt követő 3 hónap táppénzen létből az első 6 hétben, amikor padlón voltam mentálisan és némi depiben, utca-, tömegközlekedés- és emberfóbiában szenvedtem és szó szerint tehetetlen voltam, akkor ő épp munkanélküli volt - mai napig vallom, ez nem volt véletlen! Úgy tudtuk fenntartani a környezetünkben a magunk ellátásának és a rendnek látszatát, hogy azt 95%-ban Dani csinálta - jobb kezem nyaktól az ujjaim hegyéig a törzsemhez volt kötve Gilchrist-kötéssel (gipszelni nem lehetett). Mindig kísért a kontrollokra, tartotta a táskám, kabátom, rendezte az irataim, vizitdíjat - mert azalatt természetesen végig volt olyan is! - játszotta a fogas szerepét és félnapokat elszórakozott velem a kórházas napokon. A gúzs leszedése után 8 hét gyógytorna és kezelés következett, ebből az első 3 hét alatt neki kellett, hogy elkísérjen gyalog - különben képtelen lettem volna menni, reszkettem a "kinttől", az újabb eséstől -, megvárjon, hazakísérjen. Naponta bevásárolt, mosogatott, állatokat rendezte - a legteljesebb természetességgel. Ha ő nincs, én a baleset napján tán kórházba sem megyek. Ő erősködött, kísért el, és természetesen igaza volt...
Ő a férfitámasz a családban a család idős, egyedülálló tagjai mellett... mindig számíthatnak rá.
Szóval... jó srác. Köszönöm Istennek, hogy van, és ilyen.
Isten éltessen sokáig, Dani "baba"!



Zavart büszkeség

Tudod, hiába próbálkozom,
mert el jól nem mondhatom,
mit éreztem aznap, mikor
először álltál színpadon.
S mit éreztem, mikor már
többedszer vetült rád a fény
a színház színpadán, klubokban,
rendezvényeken s a város főterén,
mikor a harsány rockifjúság
ugrálva küldte a rock jelét
a magasba, csápolva, veled együtt
a dalokat ordítva...

Mit tehet ilyenkor egy anya,
mint dobogó szívvel, némi
zavart büszkeséggel egy
homályos sarokba húzódva
torkában a gombócot szorítja,
könnyeit szaporán elpislogja,
sikeredért végig izgulva
vegyes érzéseit leküzdi,
s meghatottságát buzgó
fényképezéssel leplezi...
s hogy az örömtől lelke
rögvest szétpattan,
csak azt, csak azt
ne vegye észre senki.

2009. november 25., szerda

A régi ház






Vadszőlő, ecetfa

Régi roskadozó ház
málló vakolattal.
Méltóságteljesen áll mégis...
talán varázslattal
lepte be hátsó falát
a jótékony repkény?
Miféle titkokat őriz
a félhomály, hova
nem jut soha fény?
Elülső oldalát
vöröslő vadszőlő
borítja vastagon,
nap sugara nem hatol át
a bíbor lombokon.
S ahol a rozzant kerítésnek
látható a nyoma,
a nagy ecetfának
óriási lombja
vet árnyékot a felfutó
borostyánra...
Ha belépnék a házba,
vajon mit látnék, miféle
rejtélynek árnya
bujkál bent,
a pókhálós szobákba'?
Az ősz színes leplet terít
titkokra, tárgyakra,
a novemberi bágyadt napfény
nyugalmat árasztva
üzeni: ez csak az elmúlás,
egy régi, elhagyatott ház,
üres, senki nem lakja...
s az ócska ablakpárkányon
helyeslőn hunyorít
egy feketén csillogó,
sütkérező
macska.

2009. november 24., kedd

Érdemes felébredni



"Nehéz az élet" - mondjuk néha, magunk is tudva, hogy közhely, ám ezzel lehet legegyszerűbben kifejezni, hogy bizony egyik gond elmúlik és kettő jön helyébe... Ezért ki kell használnunk azokat a szép perceket, melyek adódnak. Minden apróságban meg kellene látnunk a szépséget - mert ott vannak. A szürkeségben, az esőben, még a hidegben is észre lehet vennünk oly sok dolgot. Könnyű mondani, mert nem mindegy, milyenek azok a gondok. Nem mindegy, hogy csak szomorú vagyok vagy igazságtalanul bántott valaki, rosszul esett valami - és akkor felvidíthat egy sárga virág, egy barna kutyaszem. Sajnos, vannak igazi bajok, melyeken nem léphetünk át, valódi veszteségek, szenvedések, örök fájdalmak - hiszen ezek olykor tartósan betegségbe sodorhatják az ember lelkivilágát.
De akkor is... talán mindennap van valami, amiért aznap érdemes volt felébredni.
Keressük meg!



Régmúlt gyöngyszemek

A jelenben mindig ott vannak az árnyak,
a gondok, küszködések, és sötét félelmek,
mert nem tudhatjuk, mit rejt a holnap,
s a gyöngyszemet eltakarják titkos rejtelmek.

Nem tudod, hogy megoldható-e a csomó,
hogy szabad akarattal feloldható-e a görcs,
hogy pótolható-e a hiány, mit nem tölthet be semmi,
a jelent illetően úgy tűnik, nem lehetsz bölcs.

Ha visszagondolsz a múltra, előhíva az emlékeket,
akkor eszmélsz rá igazán, mikor voltál boldog,
ha már nem játszanak szerepet mellettük
az akkor kísérő, nyomasztó, fájdalmas dolgok.

S a múlt maradandó gyöngyszemei
a jelenben már fényesen ragyognak,
s mindig utólag döbbensz rá, hogy gyöngyszem volt
egy homoknak, kavicsnak hitt mozzanat.

A múlt akkor fénytelennek tűnő dolgaiból
egy akkori perc, óra, hónap vagy év
most vált jelentőssé… s egy pillanat, egy arc,
egy mozdulat, egy kéz – melyeket el még
nem felejtettél – talán most lett szép.




Hullócsillagok

Miközben rohanva lót-fut az ember,
és otthoni teendők végtelen sora
veszi körül,
az agy közben nem pihen, bár a kéz
rántást kavar, borsót fejt vagy
épp port töröl…

Elmereng, egy-egy sötét pontnál is megáll,
árnyélményt fejtegetni próbál, mint régi
kötést a kéz…
s a szem, mely már elfáradt évek sora alatt,
már nem a rántást látja, vagy képernyőn a port,
a távolba néz…

Néha a lényeges, ami eltűnt,
amire sehogy sem emlékszünk…
Köztük a hullócsillagok, apró kis emlékek
átláthatóbbak, maguktól értetődőek,
mint az, hogy miért, hogyan is következtek be
azok a sorsdöntő mérföldkövek.




Minden napnak a maga öröme

Elalvás előtt mindig végiggondolom,
mit termett ez a nap, melytől most búcsúzom.
Néha túlcsordulnak a zajos történések,
s gondolatban még félig sem érek,
- annyi új benyomás, kaland és élmény,
némi siker, szép szavak vagy remény,
tiszta öröm és fénylő szeretetláng,
vigasz, szépség vagy épp egészen más:
szürkeség, gond, baj vagy betegség,
csalódás, nyűg vagy szeretetlenség,
meg nem értettség vagy szavaknak éle,
rosszindulat, szorongás réme...
és sorolhatnám a jókat s a rosszakat,
melyek nyomai betöltik napunkat -
ha a túlpörgött napot épp végiggondolom,
fel sem dolgozom, hisz elnyom az álom.

Van persze, hogy sokkal szürkébb a nap,
új élmény hozzánk nem sok juthat,
van, hogy taposómalom az egész,
s az ember úgy érzi, már teljesen kész...
ha eseménytelenül gyászos s örömtelen,
kedvetlen, még akkor is mindenféleképpen
minden napnak megvannak a pillanatai,
melyeket azért, igen, meg lehet találni,
még akkor is, ha a rossz történések
adnak neki kesernyés hátteret, jelleget,
s húztak benne mélyebb rovásokat.
Az ember azért sokszor rácsodálkozhat,
ha aznap mégiscsak volt valami igaz,
valami tiszta, valami fényes, valami jó...
VALAMI,
amiért mégis, mégis érdemes volt
aznap felébredni.


2009. november 22., vasárnap

Szabó Antónia megnyitója

Egy csodálatos kiállításon jártam szeptember elején, melynek megnyitójára Zsolt bátyám hívott meg, aki ezért utazott Debrecenbe Miskolcról.
Művészbarátja, Szabó Antónia sok-sokadik megnyitója volt ez, és milyen gyönyörű!
Zömében itt selyembatik és ötvöszománc műveket állított ki, de ő lényegében fotóművésztől kezdve keramikus, festő, író, tanár és sok minden egyéb is.
Boldog voltam, mert bátyám bemutatott neki mint testvérét, és azt mondta rólam, hogy szép verseket írok, s hogy láthattam Antónia napfényt, életet, vidámságot, szépséget árasztó munkáit - fotózva agyba-főbe -; na meg azért is, mert Zsolttal találkoztam, akivel ez ritkán adatik meg.

A művésznő gyermekkori/serdülőkori önmagát úgy jellemzi, hogy örök renitensként (ami tulajdonságot apjától örökölt) szegült ellen világszerte elismert fotóművész édesapja törekvésének, hogy őt is a művészet hívévé tegye, a laborálás általa kidolgozott „titkaiba” beavassa. Figyelt, de nem adta be a derekát. Majd az érettségi évében, amikor döntéskényszerbe került további sorsát, tanulmányait illetően, jött villámcsapásként a felismerés – fotóriporter lesz. Önként vállalt előképzés Vencsellei Istvánnál, ahonnan egyenesen vezetett az út az Atommagkutató Intézetbe (így aztán a villámcsapásként jött felismerés eleje megvalósult: fotós lett, a vége nem: nem lett riporter belőle, már csak azért sem, mert az ATOMKIba felvételizett, ráadásul az előtanulmányok mentén, addigra már nagyobb rálátása lett a szakmára). Találkozás Horváth Istvánnal, hivatalos „mesterével”, későbbi férjével. Mint azt István is elmondta, a kutatóintézeti háttér kiváló terep volt a kísérletezésre, amit mindannyian végeztek ott, egymás mellett.

(Barna színű szöveg: http://www.fotoagora)













































































2009. november 21., szombat

Ősz


Ősz és a vele járó gondolatok...
Ilyentájt, november bő derekán már nemigen van részem tobzódni az ősz színeiben, sajnos. Kinti megnyilvánulásom egész héten ködben, nyálkás időben, vastag rétegnyi, csúszós falevélszőnyegen járkálva történt csupán, reggel 7-kor, amikor már éppen kivilágosodik, illetve délután 5 környékén - amikor már esti sötétség honol. Az állandó köd olyan hatást kelt, mintha folyton esne az eső.
Külvilágtól elzárva dolgozom, ablak nélküli, pár éve még raktárépület gyanánt épült, közben átalakították szövegelőállító-nyomdarészleggé - így ajtón szellőztetünk. Bár láthatok napközben is kinti fényt, ha előremegyek és ki az udvarra... csak legtöbbször elfelejtődik a taposómalomban, idő sincs még ennyire sem. Így egészen ajándékként érzem át a hétvégi nappali fényt, már amennyiben van...



Őszi gondolat

Magasban úszó
fellegek
tovasuhanó játéka
gyönyörködtet,
felhőszínekben
tobzódom,
lélekben velük
utazom
távolra, messzire, el...
de utamat testben
a földön járom,
s bár felhők fodrába
kapaszkodom,
itt lent minden érzékem'
rabul ejtette
a megsápadt őszi levelek
fáradt zizzenése.
Ősz illatát sodorja
az ökörnyál...
ha akarom, ha nem,
szívdobbanásom
feléd száll.



Hidegben várakozva

Nyirkos sötétség vár
estefelé a buszmegállóban,
sokáig topogok behúzott nyakkal
- mely köré a szél csavar sálat -,
s eszembe jut
- szinte most volt még -,
hogy ugyanitt,
ugyanilyenkor levegőért
kapkodtam, mit előtte
felforralt a nap magának,
s hevétől szenvedett
ember és állat…
el sem hiszem…

Szemüvegemen pukkanva
pöttyen az esőcsepp,
ernyőt húzok, miközben
az eső nagyot kortyol
belőlem.











Késő őszi harmónia


Két szürke kő között
késő ősszel szárba szökkent
s kinyílott egy halványlila petúnia...
akkor, mikor már
csak álom a szín, harmónia.
Ki várt rá vajon? Ki tehet róla?
Hisz már virág sincs, se híre-hamva,
csak érett avar,
mit a zord szél kavar
összevissza.

Az élet jelképe lett
két szürke kő között,
kevéssel fagypont fölött
a kimondatlan, biztos vég előtt
egy új élet teremtődött
konok önerőből,
a ritka, gyér napsugár felé
imádkozva magának utat,
leélni azt a keveset,
mi neki még adatott:
az életre - mely pár óra
csupán számára,
mégis - igent mondott.


2009. november 20., péntek

Homokrajz

Egy linket kaptam a héten.
Lélegzetelállítóan megrendítő... nem tudom, hányszor néztem meg, de - sokszor.
Egy 24 éves ukrán lány indult ezzel a versenyen, s ha jól tudom, megnyerte.
Nézzétek meg...


Kseniya Simonova - Sand Animation (Україна має талант / Ukraine's Got Talent)

2009. november 19., csütörtök

Három a virtuális állatka...

Ma érkezett meg a támogatás a Noéra, új virtuális örökbefogadottaim hárman vannak. Két cica és egy kutya.
Mokkára, a kutyusra csak rá kell nézni, a világ hétfájdalma van tekintetére, arcára írva... nem lehet elmenni csak úgy mellette...

Név: Sabrina
Nem: nőstény
Született: 2007. 01. 01.

Virtuális örökbefogadás:
Jelenlegi támogatója: Bűvössárkány

Sabrina 3 év körüli, nagy termetű, fekete-fehér nőstény cica, a menhely előtt találtuk. Hatalmas pocakja miatt azt hittük, hogy vemhes, de az ivartalanítás során kiderült, hogy csak borzasztó kövér :)
Nem tolakodó cica, csendben üldögél, de a simogatást nagyon hálásan fogadja.

****************

Név: Poci
Nem: nőstény
Született: 2005. 03. 01.

Virtuális örökbefogadás:
Jelenlegi támogatója: Bűvössárkány

Poci a bezárásra ítélt Szabolcs utcai kórházból érkezett vemhesen; fekete, kb. 2005-ben született nősténycica. Kedves, szelíd cica, bár elég félénk. Ivartalaníttattuk. Két kombinált és két leukózisoltását megkapta, parazitamentesített.


****************

Név: Mokka
Nem: szuka
Született: 2009. 01. 01.

Virtuális örökbefogadás:
Jelenlegi támogatója:
Bűvössárkány


Mokka nagyon fiatal kutyus, 10-14 hónap körüli lehet. Elképzelhető, hogy első tüzeléséből már születtek kölykei.
Nem tudni, tőle miért akartak szabadulni gazdái, de Kiskunlacházán az 51-es főút mellett rakták ki. A kutyus annyira rettegett, hogy hetekig nem lehetett megfogni. Ha valakinek sikerült közelebb menni hozzá, akkor lelapult a földre, megadta magát; közben remegett, de abban a pillanatban, amikor meg akarták érinteni, elmenekült. Nagyobb testű kóbor kutyák is rátámadtak aminek a nyoma még most is látszik az arca bal oldalán, de már szépen gyógyul.
Egyik önkéntesünk fogta be és viselte gondját, míg ürült számára hely a menhelyen.
Mokka kutyus félénksége sokat oldódott az ideiglenes helyen. Az első pár napban csak menekült a többi kutyustól, de később már felszabadultan játszott velük és a végén már őrizte a házat. Még mindig megretten egy hirtelen kézmozdulattól, vagy egy erősebb hangtól, zajtól. Ilyenkor ellapul a földön és nem mer moccanni, de alapjában véve egy kedves, csóválós, bújós kutya.
Türelmes és nyugodt gazdit szeretne magának, aki maximálisan figyelembe veszi, hogy Mokka lelke nagyon sérült, ami majd idővel biztos helyre jön, de ehhez nem csak ő szükséges.















Remélem, mindhárman jó gazdit fognak találni...

(Képek és a barna színű szöveg forrása: a Noé honlapja)

2009. november 18., szerda

Messziről jött vissza

21 éve... és még ma is elevenen él bennem az akkori rettegés. Mi lesz, ha elvesztem? Hogy élhetek nélküle?
Bölcsis volt még, nem volt hároméves sem. Aranyos, drága, tündérlelkű baba.
Első gyermekem, Szilvia elég nyűgös, nyugtalan, sírós kicsi volt, Danival azonban születésétől kezdve azt éreztem: ő nekem Szilvia után igazi kárpótlás. Persze imádtam mindkettőt, de azért ez volt az igazság.
Az orvos a szokásos mandulagyulladás mellett tüdőgyulladásra gyanakodott és hörghurutot diagnosztizált, antibiotikum-injekciót adott neki és gyógyszereket írt fel, valamint beutalta mellkasröntgenre. A nap hátralevő részét egészségügyi intézményekben töltöttük, s a lelettel még sikerült a délutáni rendelés vége előtt az orvosunkhoz is visszamennünk. Dani furcsán zihált, a kilégzés hosszabb ideig tartott, míg a belégzés kapkodó és sípoló volt. Sehol nem tették szóvá - én, a laikus azt gondoltam, ennyi orvos már csak tudná tán! - de ezek szerint semmi nem feltűnő senkinek... hörghurut, biztos. Pláne, hogy a röntgenlelet negatív volt!
Éjszaka kínlódtunk, Dani sírdogált, sípolt, a légzési nehézségei miatt nem tudott már inni sem... Folyamatosan töprengtem, mit csináljak? Miben vagyok hibás, mit nem tettem meg? Az előző napunk totálisan orvosi rendelőkben, orvosok előtt zajlott. Röntgenezték, aminek lelete negatív. Injekciót kapott, gyógyszereit megkapta - így tépelődtem.
Hajnalban le a nyilvános fülkéhez, hívni az orvost. Nem jött le a délelőtti rendelés előtt a sok beteg miatt, csak majd rendelés után - abszolút nem gondolta volna, hogy ennyire komoly a helyzet. Azt hitte bizonyosan, egy túl aggodalmaskodó, "hisztiző" anyuka zaklatja a sok közül...
Mire a délelőtti rendelés után kijött, már nem volt eszméleténél Dani, és acetonszag terjengett körülötte. Ami a kiszáradás jele - ezt sem tudtam akkor még. Nem volt autó, nem volt nemhogy mobil, de vonalas telefon sem!
Nem tudom, hogy bírtam ki. Tök egyedül voltam, téli öltözet az alélt, tehetetlen gyerekre, pluszkellékek szatyorban, saját táskám, én meg 48 kiló, alapvetően, mindig is viccelődéseknek alapot adó, túl gyenge karokkal - de természetesen azonnali beutaló a kórházba. Az orvos elvihetett volna szerintem, nem tette... nem hívott mentőt sem, mert szerinte később ér ide, mintha én azonnal indulok. De siessek ám, mert "elveszítjük" a gyereket!
Hát nem látszott, hogy mire vagyok képes? Repülni és perceken belül sürgős segítséghez juttatni a gyereket biztosan nem! Utólag sem értem. Látszólag aggódott, előző nap is lényegében minden szokásosat megtett - most mégsem tett félre semmilyen hivatalos vagy nem hivatalos teendőjét, hogy mondjuk, ha látja az életveszélyt, elvigyen a klinikára... s ott ne kelljen vadidegen gyanánt órákat vesztegessek, míg egy csomó helyen rám nem kerül a sor a sípoló, eszméletlen gyerekkel!
Egy taxiig küszködtem drága csomagommal, de hogy mennyivel nehezebb egy alélt gyerek, mint egy ébren lévő, ezt nem hittem volna. És a gyermekklinikán még mindig küldözgettek órákig, ide-oda... esküszöm, nem tudom, hogy bírtam segítség nélkül! Fizikailag is, lelkileg is...
Hihetetlen, hogy mindenki úgy tesz, mintha nem hallanák, hogy zihál, levegőért küzd az alélt gyerek! Az adminisztrációs, vizsgálódós, elmeséléses beszámolót, a szokásos tortúrát végig kell csinálni. Azt meg tapasztalatból tudtam, hogy nagyon nem kultiválják, ha a beteg vagy a hozzátartozó beleszól, netán diagnózist állít fel. Én csak érzékeltem, hogy nem stimmelnek a dolgok: egy tüdőgyulladással nem feltétlenül szoktak sípolni, levegőért zihálni - és képtelenségnek tartottam, hogy ezt nem veszik észre, vagy hogy ez szerintük természetes velejáró lenne!
Az első orvos, aki végre-valahára felfogta a problémát, megdöbbenve ordított rám, hogy "már rég itt kellene lennie ebben az állapotban, miért nem hozta hamarabb!?" Ez volt a legszebb, nagyon jólesett a lehordás, de legalább észrevette a bajt! És legalább felpördültek az események: azonnal az intenzívre, azonnal infúzió, Diaphyllin-injekció, lélegeztetőgép, szívmonitor és rányitott ablak - erre már szólni sem tudtam... Ruháit a kezembe nyomták, itt nem maradhatnak...
Jól benne voltunk a délutánban, mire el tudtam jönni, és megmondták, hogy itt nincs látogatás - ez akkor komoly volt - csak ablakon keresztül lehetett megnézni, és a telefont sem szívesen vették.
Étlen-szomjan és mint aki nem e földön jár, támolyogtam; azt sem tudtam, merre. Tisztán emlékszem, hogy felszálltam a villamosra, ahol elsötétedett minden. Mikor magamhoz tértem, ültem, és egy idős úr kérdezgetett, jól vagyok-e. Csak bólogattam, és rezzenetlen képemen folyamatosan folytak a könnyeim, végig az úton. Mint élő halott, önkéntelenül betámolyogtam a Szent Annára. Rég nem voltam már itt, utoljára 5 éve az édesapám gyászmiséjén. Őszintén szólva nem is volt tudatos szinte, csak a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság a hozzáértőkkel szemben, az önvád és a kegyetlen kérdések: miért? mit nem tettem meg?
Emlékszem, imádkozni akartam, de nem jöttek lestrapált agyamba a szavak. Csak ültem, már száraz szemekkel, zsibbadtan, kábán, fejemben egyre-másra zsibongtak-torlódtak a zsúfolt események. Úgy éreztem, üres vagyok, kiszakadt belőlem valami. Úristen, mi történt? Hogy lehet ez? Hogy történhetett meg?

Azt ezt követő hetet nem kívánom senkinek. Természetesen visszaírtak táppénzről, mert a gyereket nem én ápolom. De ilyen idegállapotban dolgozni? Szabadságot vettem ki, hogy ne függjön a munkaidőtől semmi, és feldolgozhassam a tényállást a túlélésért - a gyerek szíve bármikor felmondhatja a szolgálatot, túlságosan igénybe lett véve a lélegzetért való állandó küzdelemben, a lázas, kiszáradt, eszméletvesztéses állapot bármikor legyőzhette volna, mire biztos helyre került.
Közben 7 éves lányomat elvitte anyukám magához, hogy egyrészt az ne lássa rajtam ezt a megtépázott idegállapotot, ne ijedjen meg; másrészt tehermentesítsen engem. Ő hordta óvodába és onnan haza magához, mivel még ő is dolgozott akkor.
Bennem zakatolt a belső ordítás, üvöltés, önvád, tehetetlenség. Furcsa, kétoldali érzés - harag az orvosok iránt, akik nem fedezték fel egy asztmaroham S.O.S.-jelzéseit és nem segítettek, akik tudtak volna; ugyanakkor alázat az orvosok iránt, akiknek most kezében van, akiktől függhet az élete.
A napi - maximálisan kettő - engedélyezett telefon - természetesen fülkéből - az intenzívre... borzalom volt. Reszketett a hangom, mindenem; lábamból kiszállt az erő, míg vártam, hogy szóljon egy illetékes a telefonba, a várakozás perceinek ideje maga volt a pokol. Mindig a tragédiától rettegtem. Mert napokig lebegett élet-halál közt a gyermekem. Mindennap azt mondták, hogy sajnos, még semmi sem biztos... Harmadik nap éjjele előtt mondták, hogy vízválasztó éj lesz. Ha ezt túléli - élni fog. Úristen, hogy lehet ezt ép ésszel kibírni?! Nagyon, nagyon nehéz volt...
Istenem, túléltük! Mondta az orvosa is, de én is tudom: messziről jött vissza hozzám, hozzánk...

Astma allergica. Amit csak felraktak neki (Bencard-teszt), mindenre 3-4 keresztesen allergiás.

Ezután még 6-szor került befulladással kórházba úgy 6 éves koráig. A bölcsiben és az oviban úgy rettegtek a felelősségtől, hogy ha a gyerek kettőt köhögött, már hívtak a telefonhoz a munkahelyemen...
Én viszont már kentem-vágtam a tüneteket, jeleket - kérdezés nélkül vittem azonnal, bármikor; állandó beutalónk volt a gyermekklinikára. Kőkemény évek voltak!
Nagyjából 16 éves koráig havonta kontroll, illetve panasz esetén azonnal menni - és állandó gyógyszerek úgy 20 éves koráig. Óvodásan, általános és középiskolásan is futás alól mentve volt, de próbálja meg valaki biztosra megígértetni a gyerekével, hogy márpedig nem fog rohangálni, nem fog focizni, mikor később annyira imádott volna! Hányszor volt, hogy bármi miatt is futni kellett, és olyankor nem az ígéret és a betegségtudat volt az első - és bizony befulladt. Hordta a zsebében, táskájában a kis asztmapumpát, Diaphyllint - együtt nőtt fel ezekkel.
Évekig hordtam úszni, azt lehetett, sőt javasolt volt. Kitanulmányozva betegsége korlátait, megtanítottam biciklizni, és futást vagy folyamatos terheléses dolgokat leszámítva végezhetett sportolást konkrét határokon belül. Több turnusban jártunk akupresszúrára - bizonyos pontok masszírozását végző masszőrhöz, s én meg is tanultam ezeket a pontokat és a módszert, hogy roham esetén tudjak segíteni, míg például orvoshoz jutunk.
Istenem, hány éjszaka üldögéltünk az erkélyen, akár nyáron, akár télen, beöltözve, miközben én az asztmapontjait masszíroztam, s közben ránk hajnalodott, mikorra érzékeltük, hogy elmúlt a sípolás.
Megszűnni most sem szűnt meg véglegesen a dolog, bár nagyjából kinőtte.

Azt mondják, a szenvedés, a fájdalom nemesíti az ember lelkét. Tudom, hogy ezáltal, ezután valóban másabb lettem, mint addig voltam. Empatikusabb, lélekelemzőbb, megértőbb, meditálóbb, türelmesebb, mélyebb hitű...
Talán ha büntetés volt nekem valamiért, ezt azért kihagytam volna... miért egy ártatlan gyermek? Örök kérdés, ami már rég nem kérdés, de nagyon sokszor eszembe jut, mikor arra gondolok, hogy mennyire porszem egy emberélet, milyen esendőek vagyunk, milyen apróságokon múlik sokszor akár tragédia is...




Krízis

Hároméves voltál, mikor
élethalálharcot vívott érted
az őserő s a Teremtő...
Eszméletlen s meztelen, apró
testedre rányitva a téli ablak,
lélegeztetőgép és infúzió
tartott életben, s csak üvegen át
távolról láthattalak...
Levegőért küzdött csöpp kis lényed,
s én semmit sem tehettem érted...
Azt az érzést, mikor - értelmemig
messziről eljutva a hangok -
mondta a kezelőorvosod:
- Asszonyom, ha megérjük a reggelt,
talán bizakodhatunk...
- hogyan értethetném meg bárkivel?
Hisz a szavak semmit nem adnak át...
aki nem élt át még olyan éjszakát,
hogy a hajnal fiának életet
jelent-e vagy halált,
soha, soha nem értheti meg,
hogy egyetlen perc is milyen
irgalmatlanul végtelen lehet.


Aminek kapcsán ez az egész eszembe jutott, nemcsak az évforduló. Flami anyukáját holnap reggel műtik agytumorral. Nagyon súlyos műtét, amennyiben sikerül, vagy isten ne adja, nem; mindenképpen nehéz idők várnak a családra... Szorítok anyukádnak és neked is, Flami, nagyon!

2009. november 17., kedd

Mark Knopfler és Zorán egyik "közös nevezője"

Mint már írtam, mindig szerettem Mark Knopfler zenéjét. S ugyanúgy vagyok Zoránnal. Kezdetektől máig. Így sok-sok éve meg sem lepődtem, mikor ugyanazt a számot hallottam Zorántól is, amit már Mark Knopfler a Dire Straits idején játszott - hasonló a hangszínük, mentalitásuk, stílusukban is van hasonlóság, s nem is ez az egyetlen szám, amit mindketten előadnak - ilyen pl. a Kell ott fenn egy ország is...

Itt most az előbbi Why Worry és utóbbi Szép holnap c. száma hallható.





Zorán

Nagyon szeretem Zoránt. Megvettem minden bakelitjét, kazettáját, beszereztem CD-it. Nemcsak profi zenész, de számomra nagyon pozitív egyéniség; kinek zenei egyedisége és a zenéhez való alázata és szerénysége nem zárják ki egymást. Persze meg kell említenem testvérét, a szintén végtelenségig szerény Dusánt, aki remek szövegeivel mindezt lehetővé teszi - úgymond garantálja a sikert. És le a kalappal a zenekara előtt, akik hosszú évek óta szívvel-lélekkel játszanak mellette.
Nem mondom, hogy nem múlhatott el helyi koncertje nélkülem, mert azért nem mindig jött össze - kisgyermekes időszakomban pl. tutira nem. De sok volt, amin ott voltam, ha esett, ha fújt. Ennyi évtized alatt lehetett is... Baráttal, barátnőkkel, régi kollégákkal, új kollégákkal is több variációban, családtagokkal, fiammal; de képes voltam akár egyedül is elmenni koncertjére, pedig annyira nem imádok ilyen koncertre egyedül menni, mert hiányzik az élmény megoszthatósága...
Majdnem minden számához emlékek fűznek, van, amelyikhez több ágról is. Jelenleg is van az mp3-amon elég sok szám tőle, melyeket szerintem kizárt, hogy egyszer megunjak. Így aztán szinte néhány naponként rákerül a sor, hogy hallgassam.
Éljen és zenéljen még sokáig!
Ez csak két kedvenc a sokból:




2009. november 16., hétfő

Hétkezdés

Hétfő! Tiszta kóma az egész, az ember nem hiszi el, hogy nincs más megoldás, mint hogy 5-kor keljen és 7-kor induljon... pedig évtizedek alatt már megszokhattuk, hogy de bizony, kezdődik egy új hét, pörgés-forgás, megfelelések, bizonyítások, próbálkozások, derűs és nehéz percekkel, órákkal...
Annál is nehezebb, mert pl. most egész hétvégén dolgoztam, közben lóhalálában mentek a legfontosabb házimunkák... soha nem érem magam utol, ez már tuti.
Egy egészen biztosra vehetően eredményes ébresztőmódszert rejtő verssel nyitok...


Tappancs-ébresztő


Ritkán fordul elő,
de megesett hajnalban:
szólt az ébresztő
és én leállítottam
"még alig feküdtem le!",
s visszaaludtam,
kimerülten mély
álomba zuhantam.

Valószínűleg,
ha elaludtam volna,
minden bizonnyal
guta ütött volna:
munkahelyről késni
szorongató móka,
hisz a késés nálunk
nem elnézés dolga...

Hetedhét országból
arra jöttem vissza,
hogy egy puha tappancs
jó meleg bársonya
leheletfinoman
érinti szemhéjam,
szemem a kómából
nyögve kinyitottam...

Cicám ült előttem.
Furcsának találta,
hogy jó idő múltával
szemem hunyva látja.
Drágakő-szeme
csodálkozva kémlel,
tele van az szórva
smaragd kérdőjellel...

Szerintem nem olyan
sokan mondhatják el:
ébresztőórájuk
dorombolva költ fel...
bársonyosan puha
cicatappanccsal,
tapintatos, selymes
szemhéjsimítással.

2009. november 13., péntek

Szilvi




Ma van a lányom névnapja, Isten éltesse! És 4 nap múlva a 2. házassági évfordulójuk.
Egyem a szívét, mintha ma lett volna, hogy itt, a másik szobában, amit megosztott öccsével 21 éves koráig - színházat játszott minden áldott nap Röfivel és Rózsaszín párduccal 4 és fél évvel fiatalabb öccsének, hogy az örüljön, ha megpróbálja "püfölni" szegény tönkrehasznált jószágokat, és néha talál is... Ezek voltak a kedvencei, ma is nála vannak, szinte felismerhetetlen állapotban.:))
Átesett a Barbik tömkelege és pónik korszakán, a romantikus sorozatokon tinédzser korában, s első szerelme az egyetemi felvételire való készülés időszakában - szülői szemmel nem a legjobbkor - jött... ezt utólag is elmondhatom, hiszen hiába vették fel a sikerült felvételi és pontjai alapján csont nélkül, két év egyetemi év - geográfus-környezettan szak - után meggondolatlanul és befolyásolhatóság nélkül abbahagyta azt, mert pénzt akart keresni, hogy albérletbe költözhessen barátjával... nem mondhatnám el, hogy ebben másnak nem sikerült befolyásolnia...
Így aztán elvégzett egy boltvezetői-pénztáros OKJ-tanfolyamot és sajnos, egyetlen bejelentett állást leszámítva bejelentetlenül dolgozott éhbérért és megfizetetlen túlórákért olyan helyeken, ahol többszörösen és ingyen kihasználták a kiszolgáltatott munkaerőt...
És természetesen a kapcsolatnak vége szakadt - általában ez az első kapcsolatoknak amúgy is a vége, de ezt akkor úgyis feleslegesen magyarázta volna akárki.
Második kapcsolata idején annak családja segítségével lett egy - akkor viszonylag stabilnak mondható - állása, és Béci lett a férje, akinek örökölt házrészében laknak. Oda született Bence Bálint is, Bencus, az unokám... aki már elmúlt másfél éves. Róla is lesz még szó, hajjaj...


Négy évszak

Szabadnap révén
az idővel szárnyakat kap
egy sor emlékezés…
Az évszakok közt
lassan már átmenet sincs,
peregnek az évek,
a múltban történések…
fotóalbumokon át repítjük
fogékony képzeletünk,
s rég nem a jelenben járunk,
egyre csak emlékezünk
és nosztalgiázunk…
holott csak babafotókat
válogatunk
egy videóhoz…
mellyel elindul lassan
egy közös élet,
lányom - a menyasszony –
gyerekkorába réved…
miközben Vivaldi
Négy évszaka
örök aktualitással ad
az idő múlásának
fenséges hátteret.




Egyszerű sóhaj

Ne gyertek most elő,
rossz példák, képzetek!
Legyen az életük
szebb és türelmesebb.

Ne borítsa egüket
bús, sötét felhő,
ne legyen félelem,
csak derű és erő…

Derű, hogy legyőzzék
a mindennapok gondját,
erő, hogy sokáig,
még sokáig hordhassák
tiszta-szép szerelmük
szivárványzászlaját.

























A testvérek - gyermekeim