Emlékek nyomán

Mindig furcsa érzés hazamenni. Mintha kicsit visszapörögne az idő kereke néhány évtizedet... megelevenedik a múlt, hirtelen egy más dimenzió, ami körbeveszi az embert az emlékezet által. Nem is tudom, hogy most visszavágyom-e, visszatekerném-e az éveket... vagy mégsem?
Akkor mi az, ami szorongatja az ember torkát minden alkalommal? Az évek, az idő súlya? Mely visszavonhatatlanná tette s ezáltal megszépítette azt, ami elmúlt? Feltámasztani nem lehet szeretteinket. S akik gyermekkorunkban körbevettek minket, ma már oly ritka az élők sorában azon a helyen, ahol akkoriban éltünk...




Az én utcám

Gyermekkori utcám
s a ház, ahol felnőttem,
régi valójukban élnek
képzeletemben.
Így, ahogy most látom,
majdhogynem idegen...
annyi a változás,
szinte hihetetlen...

Mennyi új ház, s mennyi
sosem látott ember!
Ballagok csendesen,
hisz köszönnöm sem kell...
Itt-ott tán a járda
ismerősen repedt,
s pár - velem egyidős -
fa ága integet...

Hányszor végigjártam
ez utcát, istenem,
minden zegét-zugát,
szögletét ismertem.
Már más kutyák ugatnak,
s nem is üdvözölnek...
csak az esti szél talál
engem ismerősnek.

Régi padláson járva

Felfelé osonok a korhadt, szürke létrán,
szúette, csonkult minden egyes foka...
de rég jártam itt, több évtizede tán
s még emlékszem arra, ahogy apám
víg-hangosan cserélte az akkori
korhadt létrát új, saját keze gyártotta,
masszív, sárgára festett létrára...
erre, melyen óvatosan haladok,
melynek összes foka fájdalmasan reccsen
minden bizonytalan mozdulatomra...
Benyitom az ódon, síró padlásajtót,
s mellbevág egy már elfeledettnek hitt
gyermekkori illat - "itthoni padlásszag"...
Vastag porréteg fedi a sok kacatot,
pókhálótömeg szövi át az összes limlomot...
a porban nyomok már rég nem látszanak,
zsákok, dobozok mennyi, de mennyi
kiselejtezett holmit tárolnak...
Lassított felvételként port fújok
egy lefelé fordított lyukas vödörről...
s leülök rá. Előjön egész gyermekkorom,
még az akkori hangokat is tisztán hallom.
Az érzések, mint folyam árja, zúgnak rám,
mintha más világba érkeznék... itt az idő megállt!
A padláslyukon át beszűrődő fénypásztát
megtöri az ott pihenő, moccanó galambpár...
Kinézek a résen, milyen érdekes, hogy az azóta
forgalmassá lett úton most épp nem autócsoda
száguld, de lovasszekér ballag, bakján
az ember egykedvűn törli meg homlokát...
egyre halkul a lópaták zaja... majd újra csend lesz.
S az emlékek rámtörő némaságát felveri egy nesz -
talán elfutó egérlábak? - fölötte porfelhő...
- s látom a feldőlt petróleumlámpa mellett
szakadt, elsőosztályos olvasókönyvemet,
első macim lógó, piszkosszürke karját,
öcsém kilyukadt, fakó bőrlabdáját,
nagyanyám örök életű bádoglocsolóját -,
s egyszerre érzem az évtizedek óta
összeszokott tárgyak összefüggéstelen harmóniáját,
a fájón szép gyermekkor mesés illúzióját,
valami "ilyen-soha-többé-nem lesz" fájó vágyódását -
majd magamhoz térek, s szívem sajgását
tárgyilagossá erőltetve ésszel suttogom:
- íme, egy más dimenzió... egy rég elmúlt világ...
ne sajnáld... haladjunk, menjünk tovább...

Emlékek illatokban

Régi illat suhan el,
épp csak érinti orrom,
majd tovaleng,
mire eszmélek.
Talán rejtőzik valahol,
rátalálni próbálok, míg
gyermekkori vasárnapok
reggeli derűjét
álmodom végig.
Gondtalan-szép békénk
csillogó emléke
kínál csillanó mézet
a vajaskenyérre,
illatos kakaót mellé...
Ám volt még ott más is,
az illat keveredett,
tán a tyúkból fövő
húslevesé is
belekéredzkedett...
Hunyt szemmel merengek...
és igen... a kertből
belép nevetősen,
egy csokor rózsaszín
szegfűt tart kezében,
s jön énfelém
örök fejkendősen
a nagymamám:
"Tudom, mennyire
szereted, nézd már,
fogták magukat,
és ma reggelre hirtelen
nem kinyíltak?
Ezt neked szedtem,
kisunokám..."