Messziről jött vissza

21 éve... és még ma is elevenen él bennem az akkori rettegés. Mi lesz, ha elvesztem? Hogy élhetek nélküle?
Bölcsis volt még, nem volt hároméves sem. Aranyos, drága, tündérlelkű baba.
Első gyermekem, Szilvia elég nyűgös, nyugtalan, sírós kicsi volt, Danival azonban születésétől kezdve azt éreztem: ő nekem Szilvia után igazi kárpótlás. Persze imádtam mindkettőt, de azért ez volt az igazság.
Az orvos a szokásos mandulagyulladás mellett tüdőgyulladásra gyanakodott és hörghurutot diagnosztizált, antibiotikum-injekciót adott neki és gyógyszereket írt fel, valamint beutalta mellkasröntgenre. A nap hátralevő részét egészségügyi intézményekben töltöttük, s a lelettel még sikerült a délutáni rendelés vége előtt az orvosunkhoz is visszamennünk. Dani furcsán zihált, a kilégzés hosszabb ideig tartott, míg a belégzés kapkodó és sípoló volt. Sehol nem tették szóvá - én, a laikus azt gondoltam, ennyi orvos már csak tudná tán! - de ezek szerint semmi nem feltűnő senkinek... hörghurut, biztos. Pláne, hogy a röntgenlelet negatív volt!
Éjszaka kínlódtunk, Dani sírdogált, sípolt, a légzési nehézségei miatt nem tudott már inni sem... Folyamatosan töprengtem, mit csináljak? Miben vagyok hibás, mit nem tettem meg? Az előző napunk totálisan orvosi rendelőkben, orvosok előtt zajlott. Röntgenezték, aminek lelete negatív. Injekciót kapott, gyógyszereit megkapta - így tépelődtem.
Hajnalban le a nyilvános fülkéhez, hívni az orvost. Nem jött le a délelőtti rendelés előtt a sok beteg miatt, csak majd rendelés után - abszolút nem gondolta volna, hogy ennyire komoly a helyzet. Azt hitte bizonyosan, egy túl aggodalmaskodó, "hisztiző" anyuka zaklatja a sok közül...
Mire a délelőtti rendelés után kijött, már nem volt eszméleténél Dani, és acetonszag terjengett körülötte. Ami a kiszáradás jele - ezt sem tudtam akkor még. Nem volt autó, nem volt nemhogy mobil, de vonalas telefon sem!
Nem tudom, hogy bírtam ki. Tök egyedül voltam, téli öltözet az alélt, tehetetlen gyerekre, pluszkellékek szatyorban, saját táskám, én meg 48 kiló, alapvetően, mindig is viccelődéseknek alapot adó, túl gyenge karokkal - de természetesen azonnali beutaló a kórházba. Az orvos elvihetett volna szerintem, nem tette... nem hívott mentőt sem, mert szerinte később ér ide, mintha én azonnal indulok. De siessek ám, mert "elveszítjük" a gyereket!
Hát nem látszott, hogy mire vagyok képes? Repülni és perceken belül sürgős segítséghez juttatni a gyereket biztosan nem! Utólag sem értem. Látszólag aggódott, előző nap is lényegében minden szokásosat megtett - most mégsem tett félre semmilyen hivatalos vagy nem hivatalos teendőjét, hogy mondjuk, ha látja az életveszélyt, elvigyen a klinikára... s ott ne kelljen vadidegen gyanánt órákat vesztegessek, míg egy csomó helyen rám nem kerül a sor a sípoló, eszméletlen gyerekkel!
Egy taxiig küszködtem drága csomagommal, de hogy mennyivel nehezebb egy alélt gyerek, mint egy ébren lévő, ezt nem hittem volna. És a gyermekklinikán még mindig küldözgettek órákig, ide-oda... esküszöm, nem tudom, hogy bírtam segítség nélkül! Fizikailag is, lelkileg is...
Hihetetlen, hogy mindenki úgy tesz, mintha nem hallanák, hogy zihál, levegőért küzd az alélt gyerek! Az adminisztrációs, vizsgálódós, elmeséléses beszámolót, a szokásos tortúrát végig kell csinálni. Azt meg tapasztalatból tudtam, hogy nagyon nem kultiválják, ha a beteg vagy a hozzátartozó beleszól, netán diagnózist állít fel. Én csak érzékeltem, hogy nem stimmelnek a dolgok: egy tüdőgyulladással nem feltétlenül szoktak sípolni, levegőért zihálni - és képtelenségnek tartottam, hogy ezt nem veszik észre, vagy hogy ez szerintük természetes velejáró lenne!
Az első orvos, aki végre-valahára felfogta a problémát, megdöbbenve ordított rám, hogy "már rég itt kellene lennie ebben az állapotban, miért nem hozta hamarabb!?" Ez volt a legszebb, nagyon jólesett a lehordás, de legalább észrevette a bajt! És legalább felpördültek az események: azonnal az intenzívre, azonnal infúzió, Diaphyllin-injekció, lélegeztetőgép, szívmonitor és rányitott ablak - erre már szólni sem tudtam... Ruháit a kezembe nyomták, itt nem maradhatnak...
Jól benne voltunk a délutánban, mire el tudtam jönni, és megmondták, hogy itt nincs látogatás - ez akkor komoly volt - csak ablakon keresztül lehetett megnézni, és a telefont sem szívesen vették.
Étlen-szomjan és mint aki nem e földön jár, támolyogtam; azt sem tudtam, merre. Tisztán emlékszem, hogy felszálltam a villamosra, ahol elsötétedett minden. Mikor magamhoz tértem, ültem, és egy idős úr kérdezgetett, jól vagyok-e. Csak bólogattam, és rezzenetlen képemen folyamatosan folytak a könnyeim, végig az úton. Mint élő halott, önkéntelenül betámolyogtam a Szent Annára. Rég nem voltam már itt, utoljára 5 éve az édesapám gyászmiséjén. Őszintén szólva nem is volt tudatos szinte, csak a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság a hozzáértőkkel szemben, az önvád és a kegyetlen kérdések: miért? mit nem tettem meg?
Emlékszem, imádkozni akartam, de nem jöttek lestrapált agyamba a szavak. Csak ültem, már száraz szemekkel, zsibbadtan, kábán, fejemben egyre-másra zsibongtak-torlódtak a zsúfolt események. Úgy éreztem, üres vagyok, kiszakadt belőlem valami. Úristen, mi történt? Hogy lehet ez? Hogy történhetett meg?

Azt ezt követő hetet nem kívánom senkinek. Természetesen visszaírtak táppénzről, mert a gyereket nem én ápolom. De ilyen idegállapotban dolgozni? Szabadságot vettem ki, hogy ne függjön a munkaidőtől semmi, és feldolgozhassam a tényállást a túlélésért - a gyerek szíve bármikor felmondhatja a szolgálatot, túlságosan igénybe lett véve a lélegzetért való állandó küzdelemben, a lázas, kiszáradt, eszméletvesztéses állapot bármikor legyőzhette volna, mire biztos helyre került.
Közben 7 éves lányomat elvitte anyukám magához, hogy egyrészt az ne lássa rajtam ezt a megtépázott idegállapotot, ne ijedjen meg; másrészt tehermentesítsen engem. Ő hordta óvodába és onnan haza magához, mivel még ő is dolgozott akkor.
Bennem zakatolt a belső ordítás, üvöltés, önvád, tehetetlenség. Furcsa, kétoldali érzés - harag az orvosok iránt, akik nem fedezték fel egy asztmaroham S.O.S.-jelzéseit és nem segítettek, akik tudtak volna; ugyanakkor alázat az orvosok iránt, akiknek most kezében van, akiktől függhet az élete.
A napi - maximálisan kettő - engedélyezett telefon - természetesen fülkéből - az intenzívre... borzalom volt. Reszketett a hangom, mindenem; lábamból kiszállt az erő, míg vártam, hogy szóljon egy illetékes a telefonba, a várakozás perceinek ideje maga volt a pokol. Mindig a tragédiától rettegtem. Mert napokig lebegett élet-halál közt a gyermekem. Mindennap azt mondták, hogy sajnos, még semmi sem biztos... Harmadik nap éjjele előtt mondták, hogy vízválasztó éj lesz. Ha ezt túléli - élni fog. Úristen, hogy lehet ezt ép ésszel kibírni?! Nagyon, nagyon nehéz volt...
Istenem, túléltük! Mondta az orvosa is, de én is tudom: messziről jött vissza hozzám, hozzánk...

Astma allergica. Amit csak felraktak neki (Bencard-teszt), mindenre 3-4 keresztesen allergiás.

Ezután még 6-szor került befulladással kórházba úgy 6 éves koráig. A bölcsiben és az oviban úgy rettegtek a felelősségtől, hogy ha a gyerek kettőt köhögött, már hívtak a telefonhoz a munkahelyemen...
Én viszont már kentem-vágtam a tüneteket, jeleket - kérdezés nélkül vittem azonnal, bármikor; állandó beutalónk volt a gyermekklinikára. Kőkemény évek voltak!
Nagyjából 16 éves koráig havonta kontroll, illetve panasz esetén azonnal menni - és állandó gyógyszerek úgy 20 éves koráig. Óvodásan, általános és középiskolásan is futás alól mentve volt, de próbálja meg valaki biztosra megígértetni a gyerekével, hogy márpedig nem fog rohangálni, nem fog focizni, mikor később annyira imádott volna! Hányszor volt, hogy bármi miatt is futni kellett, és olyankor nem az ígéret és a betegségtudat volt az első - és bizony befulladt. Hordta a zsebében, táskájában a kis asztmapumpát, Diaphyllint - együtt nőtt fel ezekkel.
Évekig hordtam úszni, azt lehetett, sőt javasolt volt. Kitanulmányozva betegsége korlátait, megtanítottam biciklizni, és futást vagy folyamatos terheléses dolgokat leszámítva végezhetett sportolást konkrét határokon belül. Több turnusban jártunk akupresszúrára - bizonyos pontok masszírozását végző masszőrhöz, s én meg is tanultam ezeket a pontokat és a módszert, hogy roham esetén tudjak segíteni, míg például orvoshoz jutunk.
Istenem, hány éjszaka üldögéltünk az erkélyen, akár nyáron, akár télen, beöltözve, miközben én az asztmapontjait masszíroztam, s közben ránk hajnalodott, mikorra érzékeltük, hogy elmúlt a sípolás.
Megszűnni most sem szűnt meg véglegesen a dolog, bár nagyjából kinőtte.

Azt mondják, a szenvedés, a fájdalom nemesíti az ember lelkét. Tudom, hogy ezáltal, ezután valóban másabb lettem, mint addig voltam. Empatikusabb, lélekelemzőbb, megértőbb, meditálóbb, türelmesebb, mélyebb hitű...
Talán ha büntetés volt nekem valamiért, ezt azért kihagytam volna... miért egy ártatlan gyermek? Örök kérdés, ami már rég nem kérdés, de nagyon sokszor eszembe jut, mikor arra gondolok, hogy mennyire porszem egy emberélet, milyen esendőek vagyunk, milyen apróságokon múlik sokszor akár tragédia is...

Krízis

Hároméves voltál, mikor
élethalálharcot vívott érted
az őserő s a Teremtő...
Eszméletlen s meztelen, apró
testedre rányitva a téli ablak,
lélegeztetőgép és infúzió
tartott életben, s csak üvegen át
távolról láthattalak...
Levegőért küzdött csöpp kis lényed,
s én semmit sem tehettem érted...
Azt az érzést, mikor - értelmemig
messziről eljutva a hangok -
mondta a kezelőorvosod:
- Asszonyom, ha megérjük a reggelt,
talán bizakodhatunk...
- hogyan értethetném meg bárkivel?
Hisz a szavak semmit nem adnak át...
aki nem élt át még olyan éjszakát,
hogy a hajnal fiának életet
jelent-e vagy halált,
soha, soha nem értheti meg,
hogy egyetlen perc is milyen
irgalmatlanul végtelen lehet.

Aminek kapcsán ez az egész eszembe jutott, nemcsak az évforduló. Flami anyukáját holnap reggel műtik agytumorral. Nagyon súlyos műtét, amennyiben sikerül, vagy isten ne adja, nem; mindenképpen nehéz idők várnak a családra... Szorítok anyukádnak és neked is, Flami, nagyon!