Medve és Leó

A Mirci-történet 4. része
A macska magazin 2009. júliusi számában jelent meg.


Medve és Leó

A kiscicáknak egyre szűkebb volt a hely, ahol mocoroghatnak. Eljött az idő, hogy már kevés lett a doboz. A kicsik térre vágytak, s ágaskodtak a doboz oldalának tetejére... s előbb-utóbb sikerült átbucskázni rajta.
Nagy meglepődés volt, amikor az első bukfenc megtörtént... Leó volt az illetékes, természetesen. Felhúzódzkodott a doboz szélére, hatalmas kék kockaszemekkel körülnézett, hallottam, ahogy koporcolnak a pici lábak a kartondoboz oldalán... nagy kár, hogy nem volt akkor még megfelelő fényképezőgép, érdemes lett volna megörökíteni ezeket a pillanatokat. Aztán egyszer csak átfordult a súlypont a doboz széle fölött, s erre bizony, nem készült föl a tigrincs... hupp, máris a doboz köré tett rongyon kötött ki. Felvettem, egy maroknyi volt az egész cica... tündéri kis bolyhos, apró, szuszmogós lény. Szívem fölé tettem, ahol négy lábbal kapaszkodott a pulóverembe, kis szíve szaporán vert; kétségbeesett, nem tudván, mi lesz most ővele... Hát mi lett volna: megkezdődött a kinti élet!
Mirci eleinte ideges volt, mikor a kiscicák beindultak, állandó figyelemmel kísérte őket. Nemegyszer láttuk, hogy ha túlmerészkedett valamelyik bátor kis felfedező a Mirci által szabott határon, foga közé kapva annak nyakszirtjén a bőrt, visszacipelte a doboz közelébe...
Ahogy cseperedtek, látszott a különbség Medve és az anyja között. Bár mindkettő fekete és nőstény, Medve kicsit valóban robusztusabb alkatú cica az anyjánál, s a bundája is más jellegű: míg Mirci kecses és filigrán, a bundája selymes, hosszabb szőrzetű; Medve erősebb testalkatú, kicsit görbe, Mirciénél vaskosabb lábakkal, a bundája pedig rövidebb szálú, tömöttebb. S még egy jellegzetes különbség volt köztük: Mircinek világossárga, hatalmas holdszempár tekintett ki háromszög alakú, elegáns kis arcából; Medvének kisebb, kerekebb formájú, narancssárga szeme volt, ugyancsak kerekebb arcban. A járása tényleg medvés volt, meg valahogy az egész feje is, véletlenül sem neveztük soha máshogyan, mint a "medve" szó valamelyik változataként.
Leó értelmes, Bandi-féle mézsárga szemeit és csodás izomzatát nem győztük csodálni. Nyugodtan lehetett masszírozni némi erővel is akár, dorombolva tűrte. Leó mindenben elöl volt, ő volt a legbátrabb, ő csinált mindent elsőre. Medve némi habozással és kevesebb sikerrel, de többnyire követte bátyját.
Sokat játszottunk velük, a madzagon húzgálós dolgokat imádták, s előbb-utóbb birkózásba csapott a dolog. Később megkezdődött a berendezés amortizálása... rohangálás ungon-berken keresztül, még a falra szerelt könyvespolcokat sem kímélték. Hát igen, néhány váza, bögre, dísztárgy látta kárát a cicák aktív testmozgásának. Teljesen belejöttünk, mit hova NEM szabad tenni, vagy ha mégis odatettük, hát rátudtunk a dologra.
Virágféle csak kaktusz maradhatott meg, hiszen sorban végeztek - természetesen játékból - a többivel... ha nem a cicák lökték le a virágcserepeket, akkor valószínűleg önálló életet éltek a növények és leestek maguktól... Erre gondoltam, mikor néhányszor, hazaérve egy halom föld és széttört cserepek fogadtak a szőnyeg közepén, valamint egyidejűleg alvó, ártatlan cicák...
Ők is hamar megtanulták, hova NEM szabad menni. Pl. a sparhelt lapja, a cserépkályha vasajtaja, kályhából frissen kikapart salak bármilyen csábító, azokkal nem jó kezdeni...
Sokszor szedtem le tehetetlenül lógó kiscicát a függönyökről. Érdekes, ezekbe hiába akadtak bele többször is, mindenek ellenére a függöny a későbbiekben mégsem tartozott az elkerülendő dolgok közé.
Egyszer, süldő macska korukban kergetőzés közben Leó már majdnem utolérte Medvét és rávetette magát, s az útnak is vége szakadt: elzárta az ablak. Mit lehetett tenni, Medve sem hagyhatta, hogy legyőzzék, s egy lehetőség volt kilátásban: felrohant a függönyre. Ez még nem lett volna baj, de... Leó viszont utána! A súly a lendület miatt erőteljesnek tűnt a majd' százéves házfalba szerelt karnis számára - fogta magát, leszakadt! Szerencse, hogy a cicákra csak a függöny borult rá, és az is mázli, hogy otthon voltam, így a csapdába szorult, áldott jó kiscicákat ki tudtam halászni a leszakadt karnissal jól lerögzített függöny alól.
Nemegyszer előfordult, hogy a reggeli, sürgős készülődésem közepette nem vettem észre, hogy a nyitott szekrénybe beosont valamelyik cica, s ha véletlenül elmaradt az indulás előtti létszámellenőrzés, hát mi tagadás, be lett hajtva rá az ajtó... bizony, azt a szemrehányást, amikor hazaérkezve meghallottam a panaszos nyávogást és kieresztettem!
Megjegyzem, volt néhány ilyen alkalom, s a több órás kényszerű szekrényben-lét után soha nem volt "bepisi" vagy "bekaki"... ezért nem győztem csodálni őket; viszont egy jó darabig érezhettem a sértettséget. Nagyon jól értenek hozzá a sértődött cicák, hogy hogyan kell levegőnek nézni a személyzetet!
Néha Mirci is csatlakozott játék közben hozzájuk, olyan jó volt nézni, amikor hárman együtt csatároztak. Aztán érdekes volt látni, hogy bár a süldő cicák már ugyanazt az ételt ették, mint anyjuk, még naponta egyszer-kétszer mindig visszajártak szopni anyjukra, s ezt szintén nagyon sajnálom, hogy nem lehetett még akkor megörökíteni, hiszen a két "kiscica" már majd' akkora volt, mint anyjuk!
Nagyon szép időszak volt ez életemben...
Mirci odakerülése után 14 évig laktam még otthon, csaknem ez időtartam végéig voltak cicáink, s ők megszépítették minden otthon töltött percemet. Így, velük és mellettük váltam felnőtté. Megtanultam a felelősséget, a gondoskodást; kölcsönösen rengeteg szeretetet, örömet adtunk egymásnak. Rendkívül fontos és meghatározó élményeim közé tartozik a cicákkal való élet és kapcsolat, hiszek benne, hogy aki így nő fel, lelkiekben olyan többletet kap az élettől, melyek más módon nem igazán, nem ugyanúgy pótolhatóak.

(A képeket a neten kerestem, nem a szóban forgó cicákat ábrázolják,
csak hasonlóak. Köszönöm.)