2017. május 27., szombat

Rövid előzetes összefoglaló

Múlt vasárnap írtam utoljára, ma pedig következő szombat van.
Pokoli hét van mögöttem, és még most sem jó, mert nem jött vissza az ízérzékem, de legalább amit le tudok gyűrni -- illatra felismerhető, akkor odaképzelem az ízt... --, nem jön fel.
Hat napig nem tudtam szedni még a szívgyógyszereimet sem, pedig azok nem nagyok. Nem, maga a gyógyszerbevétel puszta tényétől, a szájkinyitástól, telefonálástól is konkrétan erősödik a hányingerem. Ezért szeretnék attól a pár embertől elnézést kérni, akivel esetleg próbáltam rövidre zárni a beszélgetést... nem volt véletlen; vagy hányingerem volt, vagy f*sni kellett rohanni...
A gyógyszerhiány nem tett jót a szívemnek, ezért szíves problémáim is jelentkeztek gyakorlatilag a kemó óta folyamatosan. Volt, hogy kifejezetten anginás fájdalmak miatt ébredtem még hajnal előtt. Oké, a terápiához tartozó gyógyszereket, injekciókat maradéktalanul abszolváltam, és utána jött a másállapot. Onnantól már semmit gyógyszert, az injekciókon kívül.
Kimondott szenvedés mindennap kitalálni, mit rakjak magamba, mit fogadhatna be a gyomrom anélkül, hogy ki nem adná.
Most a kemó utáni 1 hetes sürgősségi labor utáni infúzió sem segített -- pedig reménykedtem benne. Úgyhogy kétségeim vannak, érdemes-e csak azért, mert az első alkalom után segített, bevállalni, hiszen egyetlen karom a szúrattatás alanya, a ballal nem foglalkoznak a műtét miatt. És ugye, a jobb sem bír el ennyi labort, branülözést stb. Alapesetben havi 6-szor. Most is tiszta lila a "laboros" vénám, csak remélem, még van másfél hetem, s addigra elmúlik és visszajön némi véna.
A hasmars folytatódik tovább, pedig tegnap óta már volt némi említésre méltó szilárd kajám is, ami majd' egy hétig nem volt elmondható. Kimenni lehetetlen, legalábbis nagy rizikó, hiszem volt/van nap, hogy dupla számjegyű alkalommal kellett rohannom, és olyan is, hogy nem értem odáig... Most el lehet képzelni, mennyire vágyom ki pl. boltba, sétálni, ha bármikor letámadhat az elementárisan érkező csikarás. A hányingerre, ugye, ott van a zacskó, bár öklendezni se optimális mondjuk, egy boltban, buszmegállóban... De a f*sás miatt pelenkázzam be magam? Most már végül is aláférne vígan a farmeromnak... De ez akkor is lehetetlen, nem tudnék úgy létezni egy percet sem. Ráadásul van kólibaktérium is, ami nem feltétlenül "odavaló".
Most már van némi remény, hogy mire a következő kemó elérkezik, még lesz tán pár normálisabb napom.
Visszafelé datálva próbálom elmesélni, mikor mi volt.
Természetesen egyéb eseményekkel is -- ha nem felejtődik ki --, mert hiszen az élet közben zajlik. Csak úgy érzem, mintha egy toronyból szemlélném, hogy jéééé, kint is van élet, a kórházat leszámítva is. Sőt -- természet, szépség, levegő, energia, játék, kacagás, vidámság. Élet van.

2017. május 26., péntek

Honesty 12 éves -- és minden másról

Honesty babám 12 éves!
Isten éltessen;
boldog szülinapot, szépségem!


A mai nap is úgy haladt, mint az eddigiek, semmi változás egyelőre, ízérzék, étvágy semmi, hasmenés, gyengeség, szívbaj igen.
Már kitaláltam, hogy délután megpróbálkozom a mákoslaskával. Minden nap külön cirkusz kigondolni, hogy mi a jó bánatot kéne valahogy magamba rakni. Mit kívánnék meg? De bármire szoktam gondolni, nem... nem... és nem...
És ma, ahogy nézegettem a konyhaszekrény kínálatát, rájöttem, hogy van felbontatlan darált mákom. Van két zacskóval is széles metéltem. Oké. Délután megcsinálom. Ebbe addig igyekeztem belelovalni magam, nehogy meggondoljam méla undorral.
De előbb fel akartam Honestyt "köszönteni". Na nem mintha tudná, hogy miért a felhajtás, de talán a magunk kedvéért, mert ő is családtag, miért ne egyen-legyen máshogy.
Miután Honesty pár éve napi háromszor eszik, ezért kivártam a kora délutáni konkrét éhezést, és villámgyorsan előkészítettem neki egy kistányéron csirkemellsonkát felkockázva, valamint egy zselés halas zacskós Félixet rátálalva. Eléje tettünk két pici váza selyem- illetve papírvirágot, Haramia 12. szülinapjáról maradt kivágott, kifestett 12-es számot, melyet betűztem a zselés cuccba, nekitámasztva a virágoknak.



Ezután megpróbáltam invitálni Honestyt, hogy fáradjon fel a pódiumra. Azaz az asztalra. De nem értette a dolgot, leült a padlón a sárga tálkája mellé, és onnan nyávogott fel rám: kérte a kaját. Nem értette, miért nem kapja, miért kell neki ott mindenféle idegen cucc között matatnia. Aztán Szilvi is segített, vitte az orrához a kaját, majd fel az asztalra. Még a sárga tálkáját is felvittük inkább.
Aztán elértük, hogy felugorjon legalább a székre és onnan észlelje, hol a kaja.
Utána nem bírt az éhséggel, a székről állva kezdte el habzsolni a kaját. Hol a sonkát, hol a Félixet... a végén persze felment az asztalra is, pár fotó után elraktuk a "zavaró tényezőket", hadd egyen. Mikor a nagyját csillapította, vissza az egész a sárga tálkájába, és le a földre -- hadd folytassa nyugodtan a megszokott környezetben.:)

 
Ezek után Hony megnyugodva bement estig aludni a vasalódeszkára, én pedig letakarítottam a konyhaasztalt, elpakoltam.
Anyám hívott, hogy van egy csülke, megfőzte, főz hozzá 10 tojást nekünk, merhogy tudja, hogy azt mindig imádtam, és hogy hátha most is megenném... valamint a levéből csinált savanyú krumplilevest, és hát hogy az milyen finom lett... hogy legszívesebben elindulna vele...
De persze lebeszéltem, mondom, ne őrüljön má meg, nem volt utcán egyedül a kisbótnál tovább sok éve, csak nem fog tán elindulni? Azt mondja, hogy nem igaz, milyen rossz tehetetlennek éreznie magát. Hogy neki most itt kéne velem lenni, és főznie nekem olyat, amit tudja, hogy szerettem-szeretnék esetleg, és hogy ne is tudjam meg, milyen szar érzés a tehetetlenség, mikor annyira szeretne segíteni és nem tud...
Megnyugtattam, hogy most készülök gyorslevest és mákoslaskát főzni, van mit enni szinte mindig, csak nem megy -- de szerintem már alakul.
De hogy azt a kaját el kéne hozni. Mondtam, hogy beszélek Danival, biztos be tudja valahogy szorítani még ma (éjszakás). Ő meg maradjon nyugton, ne kelljen már folyton egymás miatt aggódnunk!
Istenem, tényleg az lenne a legjobb, ha lenne legalább még egy szobám, és idehozni anyámat (ha egy nagyobb lakásban laknánk!), hogy hányszor mondtuk ezt már évekkel ezelőtt! De hát nem adta meg a sors, pedig könnyebb lenne mindnyájunknak, kölcsönösen. Szilviéknek is legalább még egy kéne amúgy... nem beszélve rólam is, én is túlzsúfolt vagyok és bútorhiányos, fogadóképtelen.

Előbb egy leveskockából csináltam némi tésztával "szaladj-levest", ettem egy fél tányérral, hogy ki tudjam könnyebben várni, mert közben volt egy telefonom, mikor már éppen indultam volna főzni.
Katám hívott, egyem a szívét, annyira mindenképp segíteni akarna ő is, de hát mindent át kell gondolni, egyeztetni stb., én most csak éppen átküzdöm a napokat, órákat valahogy. Mindenesetre hálás vagyok a segítőkészségért. Azt hiszem, ő tényleg az, aki nem cseszeget állandóan és kizárólag a pozitív hozzáállással, hanem dicséretet, jót is mond pont a mindenre gondolásommal, hozzáállásommal -- ez jólesik azért. Még a sírkőért se vágott orrba, sőt. Neki lehet panaszkodni is, nem hallgattat el, hogy ne a rosszról beszéljek, ő képes sajnálni is. Én pedig egyébként nem utasítom vissza a sajnálatot. Én tudom, mi az az érzés, én is rengeteg embert őszintén sajnálok, és egyszerűen nem igaz, hogy az embernek nem esik jól más ember vigasza, együttérzése. Nekem jólesik, és igenis, néha rászorul az ember, különben belül nagyon egyedül marad. Nem lehet mindig hősködni. Egy kemóban küszködő rákos igenis, lehet időnként mélyponton, vagy gyenge. Aki nem az, az egyrészt örüljön!, másrészt ne csesztesse az áldozatot -- nyilván rosszul értelmezett jószándékból --, mert higgye el nekem mindenki, hogy ha állandóan a b***gatást kapja az ember, az rohadtul nem fogja az embert hepivé varázsolni!
Engem nem érdekel, ettől mennyire leszek más szemében kisebb. Nem hirdetem transzparensen, hogy haldokló vagyok, mert igenis, bízom benne, hogy talán mégsem.
DE! Ha egy náthás, fejfájós, lábfájós, fogfájós stb. embert lehet sajnálni, sőt nap mint nap ki is ír hasonló fajsúlyú gondokat, akkor most az én bajom miért nem lehet akkora, hogy elvárhatnék némi együttérzést? (Igazság az, hogy kapok azért azt is, legalább annyit, mint rám ripakodást a pozitív hozzáállással.) Én nem akarok hős lenni! Én nem akarok kizárólag pozitív lenni! Igenis, azért vagyunk emberek, hogy kételkedjünk, ne csak vakon higgyünk. Bízni fontos, hinni is az. De néha hadd keseredjünk már el, hadd sajnáljuk legalább magunkat -- itt, a halál küszöbén (igenis, kimondom!), ahonnan remélhetőleg vissza fogunk tudni lépni! Mert így van, akár jópofizunk, akár nem. Ha mélyponton vagyunk, pont nem a rugdosás hiányzik, a lekezelő legyintés, hogy X és Y is így volt, és már 10 éve jól van stb. Igen, és ha V és Z nem? A temetőben már késő lesz visszakozni -- "bocs, nem akartalak megbántani". Erről is beszélgettünk Katámmal. Persze cseten kezdtük, nálunk az sem két sor szokott lenni... majd a végén a telefon.
Meséltem azt is, hogy olyan déja-vu-érzésem van, mint terhességnél.
Az én időmben az volt a "menő" szólás, hogy "a terhesség nem betegség". (Manapság meg majdnem minden kismama tápra mehet, kivéve, ha ő nem akarja.)
Ezért: ha egy nem terhes, de náthás ember elment az orvoshoz, táppénzre vették.
Ha én terhesen, hányósan, ÉS náthásan elmentem orvoshoz, NEM vettek tápra, mert... na miért? "A terhesség nem betegség!"
Hát ez most ugyanilyen. Ömlesztik az izomlázat, a taknyolást, a fejfájást, a köhögést, a másnaposságot -- nem kevesebb, mint 900 ismerősöm van, épp a minap figyelmeztetett a FB --, tehát mindig van egy csomó ember, aki közli az állapotát. Nekem ez nem probléma amúgy... nem nekem az. Csak nekem nem lehet, mert esetleg pár ember dob egy hátast és lehülyéz, kiiktat; mert ez csak addig nem tabu, amíg cikkekben van róla szó, de nekünk muszáj lenne szégyenkezni, mintha tettünk volna valamit ezért a sorscsapásért. Ja, és aztán kötelező álszentként viselkedni. Holott már aids-eséknél sem feltétlenül tabu a betegségük...

Ja, ami még tetszik: kérdések privátban. "Hogy vagy?" -- ezzel a két szóval letudta kötelességét. Na most erre az én állapotomban hogy lehet szintén két szóval válaszolni? "Kösz, jól." -- Ez az elvárás.
Elég nehezen lehet jól válaszolni, legalábbis abból nem sok infót kap a kérdező. Már tudom a különbségeket is, ki az, aki kötelességtudatból; ki az, aki megszokásból; és ki az, aki tényleg érdeklődik -- hát a részletezést, a tényeket és a hosszát a mondanivalómnak ez szabja meg.
De még, ha esetenként leírom az őszinte választ körítés nélkül, csupán tényekkel a hogy vagyra, akkor is jönnek a felszólítások: pozitívabban! Hát könyörgöm, ha nem volt igazán kíváncsi őszinte válaszra, minek kérdezi? Vagy elvárja, hogy erre a kérdésre csak hepin lehet okvetlen válaszolni?
Egyébként sokan jelentkeztek privátban olyanok is, akik már átestek ezen. Ha ilyenek írnak vagy érdeklődnek, ők egyébként sosem jönnek ezzel a pozitívsággal. Azok tényszerű, reális összehasonlításokat tesznek, segítő javaslatokat, hogy NEKIK mi segített anno, és TUDJÁK, előre meg is mondták, hogy igen, lesznek mélypontjaim, amikor nem bánnám, ha vége lenne... mindennek, úgy globalice. Azok nem botránkoznak meg. Azok tudják, hogy már maga az is pozitív hozzáállás, hogy bevállaltuk ezt a poklot (már nyilván, akinek az), és tovább ezt nem boncolgatják -- s lehet őszintén felelni, akár panaszkodni, félni, sopánkodni is.
Akik fentről, laikusként kezelik és utasítgatnak, azok azt gondolják, minden rák egyforma, minden kemó, minden kemóhatás egyforma. Pedig kutyafarkát!
A kemó hatásai, mellékhatásai függenek a bevitt anyag milyenségétől, mennyiségétől, a betegség hol- és mibenlététől, kiterjedésétől, stádiumától; az illető korától, nagymértékben a hordozott, krónikus betegségeitől, átélt műtéteitől -- valamint pl. attól, ki mennyire hányós. Attól nem igazán, hogy mennyire leplezzük és mennyire keménykedünk, mennyire próbáljuk meg megjátszani az egészségest. Ennyire egyszerű, egyetlen kemó sem egyforma, egyetlen kemós se egyformán reagál. És ez nem kívánságműsor! Nem azért hányok, hogy néhány embert idegesítsek; "némá, a hülye, csak enni kéne neki, oszt nem eszik." Az, hogy esetleg nem tud, ismeretlen.

Gyorsan elkészítettem a mákoslaskát, igyekeztem mindent jó időbeosztással tenni, hogy ne legyen kieső idő, a végére el is legyen mosogatva, nehogy megint ájulófél jöjjön rám közben.
És mit ad isten, tényleg bírtam egy kis mákoslaskát enni! Majd egy hét után nem volt rossz némi szilárd kaja a gyomromban, utána vigyázni kellett megőrizni -- de most már nem voltam annyira hányós, ha már bement. (Azért vigyázni kell, lásd fogkefe...) Nagyon kevés volt ez az adag, még hozzám képest is. Két jó evőkanálnyi. De nekem szinte győzelmi mámor. Nem beszélve arról, Szilvi is hogy örült neki...
Ami még érdekes, hogy órákig nem kellett utána hasmenni, pedig máskor feszt.
Clexane.

Danihoz estefelé írtam csetet, hogy ha esetleg be tudná osztani ma estére, hogy én--nagyanyja, majd újra én, nagyon tudnánk örvendezni. Hozzám azért kéne eljönni az elején nagy hátizsákkal, hogy elvigye innen az odavaló göngyöleget. Ugyanabban a zsákban elhozná, amit Mamu küld: a krumplilevest, a sonkát, főtt tojást -- mint kiderült, még két üveg almabefőttet is kaptunk és meggyes piskótát, szerintem az egész tepsit idepakolta...
Hát, ebből este máris ettem pár szeletet, az volt a vacsorám.
Meg voltam elégedve a mai "bevétellel". Persze a szívgyógyszerekkel még nem akartam kockáztatni, hogy következményként mindent kihányok és megy a vakok javára.

Elég hosszúra sikerült ez a mai beszámoló, pedig hátravan még, hogy Bencus ma ment kirándulni.
Kicsit túlzásnak tartottuk, hogy reggel 6-kor az állomáson gyülekező... és éjjel fél 12-kor érkeznek az állomásra. Meg egyáltalán: vonattal mennek! És Pestre... miközben a tervezett programjaik: Országház, budai vár, hajózás a Dunán, Margitsziget, Csodák palotája, Hadtörténeti Múzeum...
Én nem tudom, hogy oldották meg, de állítólag csak az utolsó maradt ki.
Nálunk Istvánnal a vár, a Margitsziget önmagukban is 1-1 nap volt...
Szilvinek nehéz volt a nap, izgult a gyerekért folyamatosan, meg előtte is fél napos készülődést csapott le, rengeteg szendvics, kisdobozos szívószálas üdítők, jó nehéz lett a táska.
Itthon napközben ki is porszívózott, nagyon ránk is fért már.
Reggel taxival mentek az állomásra (nagynéni-mama adta a rávalót), a hazahozást pedig autós szülőkkel oldották meg, hiszen akkor már busz sem lett volna, amivel Szilvi felmenjen, ill. hazajöjjenek... akkor is taxizni kellett volna, azért az már luxus. Úgyhogy egy osztálytársa és szülei hazahozták Bencét, Szilvi csak lement időre a lépcsőház elé.

2017. május 25., csütörtök

Helyzet, gyermeknap

Állapotjavulás nem történt.
Étvágy továbbra sincs, ízeket továbbra sem érzem.
Tea, hosszú kávé, grépfrútlé... délben egészen kis egyszemélyes bögre alakú alutasakos bögrés leves: brokkolikrémleves pirított zsemlekockával. Szilvi szerezte a Pennyben, egy dobozban három van, és vagy százvalamennyi volt így három levesem.
Még ennek a kb. 8 pici zsemlekockáját sem bírom megenni.
De úgy érzem legalább pár óráig, hogy ettem valamit.
Este egy lágytojás 3 katona kenyérrel, grépfrútlé.
Clexane. Szívgyógyszerek továbbra sem.
Hasmars, gyengeség egész álló nap. Hangom félig "elmenve". Hogy ez mi a frász?

Szilvi úgy döntött, hogy ma kellene Bencét gyermeknapján felköszönteni, mert holnap kirándulás, szombat kora délutántól vasárnap estig a másik feleknél lesz. Kizárásos alapon tehát ma tartottunk csecsemőnapot.

 


Naplemente után vészjósló "függetlenség napját" játszott a Tócós feletti ég. Hátborzongatóan félelmetes volt.

 

2017. május 24., szerda

1 hetes kontroll, infúzió

Zöldhajnal, kelés, többrendbeli f*sás, készülődés. Szívgyógyszerek nem, mert hányinger. Fogmosással is nagyon vigyázni kell ám!
Fél 8 előtt indultam a buszhoz. Mondom, van ott viszonylag egy frissen lerakott pad is, míg nem jön, azon eltanyázok. Hál' istennek, nem esett, nem volt dögmeleg sem, hűvöskés, nekem a rövidujjúhoz is pont jó idő volt. Átvánszorogtam, aztán mint gyengélkedő, leültem a padra és vártam...
Eltelt azért vagy 10 perc, de biztos, ami biztos.
22-es, 3 megálló. Nem tudom, a kemókendő tette-e vagy én néztem ki rászorulón, de egy 80 éves néni, mielőtt leült volna, rám nézett, és aszongya: üljön le, kedves! Mondtam neki, hogy tessék csak nyugodtan leülni, én a kórháznál úgyis leszállok...
Onnan még a Kenézyig ugyan jól el kell gyalogolni, de az már mindegy.
Nagyon instabilnak éreztem magam.
Felmásztam az 1. emeletre. A laborhoz épp 8-kor érve megnyomtam a sürgősségi számkiadót. Kb. fél perc múlva be is hívtak. Lepakoltam, a hölgy, aki szólt, hogy mehetek, szintén láthatott valamit, mert megkérdezte, rosszul vagyok-e, meg hogy nem akarok-e egy kicsit lepihenni. Mondtam, hogy á, nem, így megy ez már több napja... Úgyhogy szerencsére hamar meg tudott szúrni, levette a vért, és szerencsére, érdekes, ezeken a rosszullétes vérvételes napokon le is ragasztják azt a tampont, amit cseppet sem bánok.
Összeszedtem a cuccomat, gondoltam, kint azért még ott a félreeső székeken kicsit elüldögélek, mert tényleg szédelgős voltam.
Egyszer csak előttem termett Gabi, volt kolléganőm, és megdöbbenten nézett, őszinte együttérzéssel az arcán. Megölelt, mondta, hogy istenem... Magdi! Alig ismertelek meg!... Mire mondtam, hogy hát, nem csodálom... Aztán váltottunk pár mondatot, néhány dolgot fővonalakban, bár szerintem ő nyilván tudta már rólam a dolgot (közös ismerős), de most a látványtól, meg hogy bár látott, nem jött rá azonnal, ki vagyok, hát nagyon meglepődött. Megkérdezte, hogy "és most egyedül vagy itt, teljesen?" Mondtam, hogy igen, hát ez hosszadalmas cucc ilyenkor. Utána elbúcsúztunk, ő is valami vizsgálatra vagy eredményre várt.
És magam is csodálkoztam, miért jön olyan nehezen a hang a torkomon. Tényleg olyan furcsa volt, mintha mutálnék. Ezt mostanában többször észreveszem, nem tudom, allergia, vagy mifene ez. Telefonban is szinte kiabálnom kell, hogy kijöjjön a hang a torkomon, és majd' egy oktávval feljebb szól.
Összeszedtem magam és visszamásztam a földszintre. Az onkológia ambulanciáján a kartonozóban álltam egy sort, leadtam a zárójelentést, mondtam, hogy megvolt a labor. Foglaljak helyet.
No, ilyenkor következik az a bizonyos 2,5 óra.
Ebből nagyjából felét töltöttem egyedül, utána csatlakozott egy 63 éves, szintén mellműtött hölgy, akivel szintén minden alkalommal találkozunk, ugyanott tart, ahol én. Mostanra ő is turbánban jött.
Ő valahogy kedélyesebben viseli, nem ismeri a "nem tudok enni, inni, gyógyszert bevenni" érzést, és hányni sem hány, csak hányingere van néha. Na, hasmenése neki is van. Ő is kap fehérjevérsejt-termelő injekciót is. Lényeg, hogy nagyon jó beszélőkéje van, folyamatosan cseveg, és hát illik viszont csevegni, amit én nagyon szívesen teszek, csak mikor ilyen szarul vagyok, ez ám nem könnyű! Közben egyszer el is kellett rohannom vécére...
Olyan negyed 11 körül beszólított a főorvos, mondta, hogy jó a vérképem, a Nivestimet abbahagyhatom (háláááááá), a hányásra-f*sásra menjek az osztályra...
Ezután felmásztam megint az elsőre, kerülő az "osztályra" az épület másik oldalára, és jöttem mint ajándék, infúzióra. Most egy másik terembe kerültem, mint az eddigi alkalmakkor, az ablaksornál kaptam egy szabad helyet. Eddig csak látásból ismert nővér tartotta kézben az ittenieket.
Előbb vérnyomásmérés volt, az eredményen csak azért hüledeztem, mert a nővér nem tette szóvá, ugyanis 99/88 volt. Ez kerekítve 100/90. Úgy tudtam, a felső és alsó érték között ennél azért többnek kellene lennie. Ráadásul 115-ös pulzussal úgy, hogy nem heves szívveréssel, tehát nem lépcsőmászás után ültem be ide. Mindegy, ez nem akadálya semminek. Érdekes azért az én vérnyomásom is. Mindig ez volt, nem lehetett beállítani. Múltkor 140/90 volt, még annak is jobban örvendtem, mint e mostaninak. De a pulzus mindig 100 fölött játszik, azt se szeretem, mert szerintem ennek a mai vérnyomásnak köze van ahhoz, hogy napok óta ájulófélben vagyok időnként.
Féltem, de ahhoz képest könnyen be tudta rakni a branült, és megkaptam a kis kétórás adagomat. A vége felé már drukkoltam, mert csikarásfélét éreztem, megpróbáltam mindenféle erőltetett másra gondolással elfojtani... huh.
Mikor lejárt, a nővér kivette a branült, én pedig nagyon elégedetten azt gondoltam, mostantól minden megint jó lesz, mint a múltkor.
Kint a nővérpultnál ott volt a doktornő -- nála felvetettem, hogy van egy problémám, ami nemrég tudatosult: a csontizotóp napja épp egy napra esik a következő kemó utáni kemó napjával, most mifene legyen. Gondolkodott, a beutalót elkérte, majd próbálta hívni a csontizotópot, később meggondolta, és mondta, hogy mivel az többhetes előjegyzés és nagyon fontos, ezért a kemót fogjuk 1-2 nappal elhalasztani.
Mivel telefonja volt és a nővér is azt mondta, hogy nincs más tennivaló, eljöttem, pedig éreztem, hogy még valamit meg kéne kérdeznem. Ez már lent jutott eszembe... mégpedig az, hogy a Clexane-ből már csak 2 db van otthon -- eddig mindig ők írták a recepteket, soha nem nekem kellett figyelni ilyesmire, szóval hogy ez direkt van vagy sem, hát ezt ne én döntsem már el. De most menjek vissza... hova, le az ambulanciára, vagy fel az osztályra a dr.-nőhöz?
Mielőtt ebben a kérdésben döntésre juthattam volna, rohannom kellett vécére... Jaj, istenem.
Aztán visszamásztam az ambulanciára, ahol a kartonozóban lévő hölgynek mondtam a problémám, hogy Clexane kell-e vajon továbbra is vagy sem, vagy hogy lesz -- úgyhogy bevitte a főorvos úrhoz a papírom megint. Az 5 perc múlva szólított, hogy mi is a probléma. Mondtam. Ő azt mondta, hogy hát igen, előtte kellett volna már szólni... mondtam, hogy csak most jutottam idáig, hiszen infúzió, plusz a csontizotóp kemóval való egyezését is le kellett rendezni... Várjak. Megint elkezdtem csikaródni, de mondom, ki tudja, meddig tart egy recept kiírása, illetve mikor írják ki -- most nem tudok elszaladni! Így is behívtak vagy 4-5 embert, mire újra engem szólított, és akkor kiírt megint 30 adag Clexane-t.
Na, ügyes vagyok, hogy eszembe jutott egyáltalán, veregettem vállon magam -- majd újra megcéloztam a budit... valamennyi mindig zuttyan ilyenkor, és szerencsére nagyon gyorsan zajlik... csak legyen hol.
Közben kint elkezdett szakadni az eső -- illetve már infúzió alatt mondták többen, hogy esik az eső.
De most nagyon nekiindult, egy csomóan megálltak az előtér fedett részénél.
Elmentem a büfébe venni egy gépsonkás-sokmagos-zöldséges szendvicset, gondolván, hogy úgy, mint a múltkor, majd otthon megeszem. Mert hogy egyből tudok valamennyit enni. Ahogy Manóka elképzelte... de a szándék megvolt.
Kiváltottam a receptet, óvatosan megiszogattam egy krémkapucsínót. Ezt lehet, nem kellett volna, mert még szerencse, hogy 5-10 perccel utána még mindig a szakadó esőt nézegettem az üvegajtókon keresztül, mikor megint rámjött a hasmars... ááááááá...
Kiérve valamelyest csillapodott az eső, ernyővel elbandukoltam a Pesti utcáig, lerogytam a fedett megállóbeli padra. Egy hátránya van: innen nem mindegyik irányból forduló buszt lehet elég hamar észrevenni. De egy ott várakozó hölgy olyan rendes volt, hogy beszólt nekem, hogy "24-es!", ami pont kellett nekem is. Nagyon megköszöntem és loholtam előre.
Ezek után már csak haza kellett érnem...

Persze a szendvicset nem kívántam meg. Még két nap múlva is ott volt, mikor felkínáltam Szilvinek, hogy ha még jó (próbálja meg...), egye meg nyugodtan, mert úgy látszik, most ez nem jött be nekem.
Ezután telefonálás vonalason anyámmal, majd Danival, egész nap f*sás.
A Nivestimet még ma először, hogy nem kell nyomnom, úgyhogy arra fogtam azt, hogy nem javultam, hogy még nem vágja a szervezetem, hogy az elmaradt... (pedig előzőleg is úgy volt...).

Este Dani hozott almot, miután elintézte a telenort, mint előzőleg írtam. Remélem, tényleg sikerül a jóváírás! Adott Bencus részére az anyjának kétezer pízt gyermeknapra, vegyen vagy pótoljon ki, ami kell. Ezenkívül elvitte a jó nagy zsák behajtott tiszta ruhát.
Mivel Danival hozattam egy kókázusi fakírt, annak megittam estére felét. Ittam még egy pohár grépfrútlevet, hogy lé legyen bennem legalább.
Na, ez csak azért lényeges, hogy mikor elkövetkezett a fürdés órája, hát a kádban első teendőként fogat szoktam mosni. Innen finnyásabbak, elítélők vagy gyöngébb idegzetűek ne olvassanak.
Ez most óvatosság ide vagy oda, olyan jól sikerült, hogy öklendezés lett. Tudtam, hogy fele sem tréfa, és feltápászkodtam alkarom a kád szélére fektetve (műtét után ez az egyetlen könnyebb megoldás a kiszállásra) térdelésre, és aktív hányásba kezdtem a mosdót megtisztelve. Nem volt ám egyszerű abbahagyni, tekintettel a fent felsorolt rengeteg "bennemvalóra"! Ez egy dolog, aztán a haldoklós, heveny hányás közben alul is megindultak a dolgok...
Na, szűzmáriám, napi huszadik, nem sok, vízszerű, de akkor is. Szálljak ki. Leengedem a vizet, kitisztítom a kádat, fertőtlenítés... Majd kezdem elölről: vízengedés, belemászás, fürdés... ezúttal nem kezdtem fogmosással...

2017. május 23., kedd

Rossz

Kedd.
No, holnap menni kell reggel.
A hasmarsot leszámítva hányásilag talán nem vagyok olyan aktív, mint a múltkor, de ez szerintem azért van, mert még annyit sem merek enni, tudok enni, mint akkor. Kevesebb esélye van minek megfordulnia a gyomromban. Végül is sokszor órák múlnak el azzal, hogy csak szorítom a számat belülről.
A gépnél telik legjobban az idő, végül is ott szerteágazó dolgokat tudok csinálni, egy csomó oldalam van, nem csak a FB-on nézegetem a hírfolyamot, nemcsak csetelek, nemcsak játszom -- de most mondhatjuk, ez a kapcsolatom a külvilággal --, elég sokfelé van valamiféle kötődésem.
Szeretném, ha kedves költőtársam gyakrabban adna szavakat az íráshoz, mert érdekes, ha többnaponta meglátom, már ugrok is neki. Így írni is tudok, egész normális versek kerülnek ki -- már gondoltam is rá, hogy megint kiteszem, hogy adjanak az emberek 6 szót. Olyankor 20-25 vers is össze szokott jönni. Egyrészt elfoglalom-elterelem a figyelmem, másrészt értelmeset csinálok.
A négyszavasoknál is azonnal írok a megadott négy szavakra, de oly ritkák, hogy a magaméira is írok, hogy kiélhessem magam.
A szívemet érzem néha helytelenkedni, meg hát ez a furcsa, ájulásközeli állapot is gyakran előjön. Nem tudom, ez a szívem, keringési dolgok, a kemó hatása, a nem-evés, kiszáradásközeli állapot hatása-e, vagy teljesen mindegy, mert minden közrejátszik. Egyébként emlékszem és tudom, hogy csupán a több napig tartó hasmenés is képes legyengíteni az embert ájulásig. Nekem még a többi hab a tortán.
Kicsit reméltem, hogy majd megint szól valaki, hogy segítsen-e elvinni, de ez nem történt meg, Danit leszámítva. De Dani meg már a múltkor is éjszakás műszak után kísért el és ült ott velem délutánig, aztán vett ki szabadságot, hogy aludni is tudjon... aztán meg táppénzen volt... hát nem akartam, hogy munkahelyileg ennek kárát lássa. Úgyhogy megpróbáltam meggyőzni, hogy nyugi, majd reggel eldöntöm. Ha el tudok menni busszal, elmegyek, ha gyenge vagy rosszul leszek hozzá, taxit hívok -- mert egyébként utolsó emberi időpontig gondoltam, hogy hátha eszükbe jut és hívnak; aztán végiggondoltam, hogy az, hogy elvisznek, egy dolog. Szólok, hazahoznak, másik dolog. De ott lenni végig úgy sem tud senki... amikor tojni rohangál az ember várakozás közben, labornál fogja a cuccaimat, az onkológiánál ha el kell rohannom a két és fél óra várakozás alatt, szól helyettem az épp behívó orvosnak, hogy rögtön jön, csak el kellett mennie; vagy ott lehetne hagyni vele a cuccaimat... vagy ha esetleg az infúziónál jönne rá a csikarás, akkor kiszaladna szólni, hogy csináljanak velem valamit (bár nem tudom, meg lehet-e szakítani) -- tehát ha ilyen úgy sincs, akkor az oda- és hazavitelt a taxi is megteszi, mivel a gyerekeimnek nincs kocsija. Ám ha KICSIT IS bírom, megyek busszal, kész. Még így is adjak hálát, hogy nem a klinikára kell járni.
Nivestim. Reménykedem, holnap megint azt mondják: abba lehet hagyni. Már nagyon rossz tőle.
Clexane. Mint cukrosnak az inzulin, el nem felejtendő.

Még volt egy aggodalomra okot adó dolog: már gyanús volt egy ideje, hogy anyukám telefonos dolgai körül nincsenek rendben a dolgok, mert a családi csomag alatt 1 órát beszélhet az ember folyamatosan, ő meg az utóbbi időkben folyamatosan "leáll" pár perc múlva. Akkor én visszahívom.
Summa summárum, kiderült, hogy annyi pénze nem volt az egyenlegén, hogy felhívja a szolgáltatót, megkérdezni, hogy mifene van.
Azt is tudtuk, hogy nemrégiben, mikor Dani a telefonokat intézte és mindegyikünkét a saját nevére íratta, akkor igen, tudatosan és többször is szó volt a családi csomagról, ennek ellenére anyámat valahogy kiiktatták belőle. Magyarul, az akkor rajta lévő 5140 Ft-ját hagyták, hogy lebeszélje, ami igen hamar sikerült -- holott csak velem, azaz szintén csomagtárssal beszélt! --, utána kész, elfogyott a pénze, ment a vakok javára!
Kevés gondolkodás után arra is rájöttem, hogy akkor, amikor a 10-20 perces megszakadt anyám-hívások után én őt visszahívtam, akkor természetesen én is pénzért beszéltem! És mivel anyám nincs benne a csomagban, elég magas tarifával. Tehát rágondolni sem szeretek a következő számlámra!
Anyám megkért, hogy töltsek már fel neki 3000 Ft-ot, hogy azért mégis legyen már valami rajta... miközben én Danival próbáltam megkonzultálni a dolgot. Dani megígérte, hogy másnap bemegy a szolgáltatóhoz tisztázni a dolgot, de nem tudja, hogy lehet ezt utólag kompenzálni. Mondom, ne így indulj neki, mert létezik jóváírás. Ha valakit tévedésből elírtak, kiírtak, átírtak (lásd, ami köröket futottam 2 éve a piros TAJ-szám miatt, az is mind fölösleges volt, pedig járt a TB, iratok igazolták garmadával, mégis le kellett futnom azt a 4-5 kört ide-oda, iratokat bemutatni, igazolásokat beszerezni, míg végre hivatalosan is jóváírták, hogy igen, TB-jogosult vagyok), nem szívathatják az ügyfeleket, mert jelen pillanatban kettőnket is érint ráadásul! Mi jóhiszeműen és nem véletlenül családi csomagozunk, tehát nem 5 perceket beszélünk (erre főleg most, hogy nem tudunk találkozni sűrűn, szükség is van!) -- erre seperc alatt elmegy 5000 Ft-ja, és nekem ki tudja, mennyi pénzem. Mondtam, hogy nehogy még meg is köszönje, hanem próbálja meg odatenni, hogy ez nekünk járna vissza. Egyikünk sincs abban a helyzetben, hogy ablakon dobogatnánk ki többezreket, ráadásul fizetve a csomagot (én), ha anyámtól nem tudom, mikor is vonták utoljára pontosan. Ez, ha véletlen is, akkor is a mi megkárosításunk.

Másnap bement a céghez, mindent elismertek, és állítólag rendbe lesz téve az egyenlegünk.
Mondta Dani, hogy a számla, amit kapok, 7.-i határidős lesz, és ne fizessem ki, majd ő bemegy és lerendezi. Anyámnak meg remélem, ráutalják az egyenlegére a sok méltatlanul leszedett összeget.

2017. május 22., hétfő

Hétfő... csak előre...

Sehova nem menés.
A nap túlélésének próbája, minden rosszból is kihozni a jót.
Semmit meg nem kívánás, bármiféle kajára nézés egyenlő a rosszulléttel.
Kislavórral úgy közlekedem, mint műtét után a velem hazaadott drénnel.
Ha véletlen nem viszem a kislavórt, tutira akkor jön rám az öklendezés, és rohanni kell valamerre, szerencsére a mi lakásunkban nem igazán vannak távolságok.
Mindezt élénken és elevenen, sőt, azonnal utórendezni is, bármi is adódik; mivelhogy nem engedhetjük el magunkat, nem egyedül lakunk. Buditisztítás, mosdótisztítás, kádtisztítás azonnal... a hajam hullására is vonatkozik, még mindig -- éjjeli forgolódástól függően -- minimum két marékkal szedek össze a kád fölötti reggeli átfésüléstől kezdve a párnámig. Éjszakára ui. leveszem a tökfedőt.
Le vagyok maradva itthoni adminisztratív dolgokkal, el kellene rakosgatni több év számláit a szokásos, szolgáltatók szerinti dossziékba, számla és csekk összetűzve alapon, dátum szerinti növekvő sorrendben... Jaj, de régen meg akartam csinálni már, még a betegség kiderülte előtt! De az elég nagy meló jelen gyengülő állapotomban.
Ekkor még úgy gondoltam, csupán szerdáig kell kitartanom. Szerdán lesz a sürgősségi vérvétel, 2,5 óra alig kibírható, zacskót szorító várakozás csikarásokkal egybekötve az onkológiai ambulancián, főorvossal való egyeztetés, fel az onkológiaosztályra, infúzió, és Manóka ripsz-ropsz, jobban lesz. Ahogy a múltkor.
Iszogatni próbálok a teljes kiszáradás ellen, kb. kortyonként... hideget és szénsavasat, mert a nem szénsavas most nem jön be, bár tudom, mindenhova az kéretik... de itthon, mikor más sincs, ki nem tojja le?
Körbe vagyok rakva többféle száraz rágcsával -- rájuk sem bírok nézni.
Kenyér, hús, felvágott, köretek -- kizárva. Van banán, alma -- nem bírom.
Szilvi hozott egy pici kalácsszerűt, na, azt megettem, később némi kaukázusi kefírt.
Mondtam a jánynak még előző este, hogy hozzon már nekem kókázusi fakírt:)), mert most az ilyen savanykás esetleg tán menne... -- és értette.:))
Forró teát szoktam magamnak csinálni, de ezt is csak egyszer tudom meginni hányás nélkül: délelőtt, apránként. Édesítővel, sok citrállal. Azt hiszem, ennyi. Mindemellett szerintem sokkal több f*sás.
Tudjátok, ez úgy működik -- bocs a profánságért! --, hogy odarohanok százzal, letolok, ráülök, és... nem csinálok semmit. Mintha megengednének egy csapot, mintha pisilnék. Igen dinamikusan... most narancssárga jó ideje. Nemigen van sok gond a vécékefével, ha jó a tartályöblítő, nyoma sincs.

Postás is csengetett. Most látott először szemtől-szemben turbánban. Illetve egyszer már találkoztunk lent, én szálltam a liftbe, ő meg ki, de szerintem akkor nem vágta -- most viszont láttam a szemén, hogy igen.
Mindenesetre... megérkezett az aktív korú ellátási felülvizsgálati ajánlott levél.
Mikor aláírtam, megkérdeztem, hogy személyi ig. sz. kell-e; igen, az is kell. Én pedig azt hittem, jól megjegyeztem, és a postás általában szokta is engedni, hogy emlékezetből írjam be, de az újat sokáig nem tudtam megjegyezni, míg aztán erőt vettem magamon. Mindig kapcsolni kell valamihez a számokat, és meg tudja az ember jegyezni. Gyanús volt, amikor leírtam, aztán rá is döbbentem: a 3-4. és az 5-6. számokat felcseréltem! Így duplájával, az 5-6. került a 3-4 helyére és fordítva. Nem tudom, nem lesz-e ebből gond. Legközelebb, ha találkozunk és eszembe jut, megkérdezem tőle.
Ez az aktív korú is púp a hátamra most, tényleg... 60,5 évesen, kemósan, hót szar állapotban most megint intézkedni, hogy meglehessen az a kis pénz, ami egyébként másnak borravaló, nekem meg ebből kéne konkrétan komplett megélnem. Kettő számla nem telik ki belőle... De legalább annyi igen. Szóval nem mindegy. Valahogy össze kell vakarnom magam, szerencsére nem dátumos, hanem tán 3 hét van megadva intervallumként az ügyintézésre.

2017. május 21., vasárnap

Vasárnapra jutott

Vasárnapra volt egy pokoli éjszakám megint, mint az 1. kemó után, bár akkor összességében több is. Most ez volt az első. Hidegrázás -- melegem van -- ezek felváltva; hánytam-vetettem magam, forogtam, mert fájtak az ízületeim, a csontjaim; 10 percenként órát néztem, csikarás, hasmars -- bár hányás nem volt. Mitől is, mikor nemigen volt bennem semmi. Bár ez a múltkor sem jelentett akadályt!
Szóval hótra kifáradva kóvályogtam ki az ágyból vasárnapra.
A párnámon tincsek, vastagon hajak -- ez jelzi, hogy még mindig, mindig van, és hogy mennyit foroghattam, ha most ily tömegesen jelentkeztek.
Aztán persze még belefésültem a kádba, onnan is három marékkal került elő... Csak ezek után szoktam feltenni az "itthonra befogott" turbánt.
Egész nap gyakorlatilag egy 2 decis bögrés levest ettem meg nagyjából, egy banánt és egy krémtúrót, semmi más le nem ment, ez egész napi cucc, és még örvendeztem, hogy bennem maradt.
Nem mondom, volt némi öklendezés, rohantam néhányszor hasmarsra, ami ilyenkor olyan, mint a víz. Szerintem több, mint amit bevettem egész nap.
Szar ügy.
Anyámmal telefonáltunk több mint egy órát, Dani hozott szennyesét délelőtt 3 géppel kimostam, kiteregettem. A mosás nem, de a teregetés igen letaglózó volt, de ügyesek vagyunk, megcsináljuk, leszek én még így se, akkor mi lesz? Amíg meg tudok valamit csinálni, nem szoktam segítséget kérni.
Két injekció úgy 2 óra eltéréssel.
Elkezdtem nézni A mentalista első évadját, megnéztem belőle hármat.
Tibbémmel beszélgettünk estefelé, majd olyan álmos és fáradt lettem, hogy kivételesen nem maradtam fent éjjel 1 óráig, hanem már fél 11-kor mentem fürödni, majd feküdni.
Nagyon húzott most az ágy, és jobb is volt valamivel, mint a tegnapi, bár a forgás, hányás-vetés megvolt, meg valószínűleg némi láz is, de a fájdalmak nem voltak olyan erősek, mint tegnap.