2012. november 30., péntek

Száguld az új gép

Hú, milyen öröm ért vínsígemre! El lehet gondolni, egész életemben számítógépen dolgoztam, habár az első 10-15 év inkább mechanikus, lyukszalagos volt és csak közvetve kapcsolódott hozzá számítógép, de azért a maradék 20-25 év sem semmi -- és mégis az ember képes hozzászokni, hogy mindig a lexarabb gép az övé. Ez főleg az utóbbi helyemen volt így, hogy mindig figyelmen kívül hagytak, legyintve rám: jó neki más levetett cucca. Ha az a más jó szakember volt régi, bár megfelelően működő géppel, annyira rosszul nem is jártam.
Itthoniak szempontjából nyilván az adott időnek megfelelő gépem volt a beszerzés idejét tekintve, de hát ugye, ezek idővel elavulnak, még akkor is, amikor pár éve irigylésre méltó volt az akkor új gépem, ez a tendencia gyorsan változott. Nem csak amiatt, hogy néha újra kell telepíteni a gépet, ez vele jár. De szóval telnek az évek, és mindig ugyanazt a gépet telepítjük újra... És ez már (januárban lesz) 7 év óta nem ugyanaz, mint akkoriban. Azóta rémesen sokat dolgoztam rajta, és nincs nap, hogy ne lenne bekapcsolva. Netezünk rajta órákon át, meg váltva Szilvivel. Régen még Danival is...
Tény, hogy nyár óta rettenetes, szemmel látható és kézzel fogható halódásnak volt szegény gépem kitéve, nem tudtuk persze az okát, aki kicsit is ért hozzá, az a pár ember a környezetemben mind arra tippelt, hogy végül is ideje másfél-két év óta újrahúzni a Windowst, mert teleszemetelődik, ésatöbbi.
Jó, ennyiben is maradtunk, és ezért is hálás lettem volna, hogy akad, aki ezt kellő biztonsággal és nagy hozzáértéssel meg tudja csinálni, időről időre.
Istvántól még a 7 éves gépem megléte óta azért több dógot is kaptam hozzá, szavam nem lehet. Kaptam pl. egy új, hatalmas vinyót, mert annyit fotózok, hogy az eredetiről minden hónapban ki kellett volna írni a képeket -- ami nem mondom, hogy amúgy sem lenne helyes, mert az. Vesztek már el képeim a gépem meghalása miatt. Szóval a régi vinyó is megmaradt, és mellette az új, nagy, mely eddig csak a képeim tárolását szolgálta (és a velük való szórakozást). Kaptam már tőle memóriát, DVD-írót, pendrive-ot, kártyaolvasót, fejhallgatót, USB-t, mittomén, szóval sok mindent. De az egyéb alapok különösebben nem változtak a gépemen belül.
A halódás úgy kezdődött, hogy egyre lassabb lett. Emiatt egyre idegesítőbb... Aztán eleinte ritkábban, majd egyre sűrűbben belefagytam programokba. Még csak azt sem mondhatom, hogy túlzásba vittem a sokfül-megnyitást, vagy feltétlen mindig hatalmas tárolt fájlok és adatok programjába fulladt bele, bár legtöbbször igen.
De az utóbbi hónapban már alig tudtam vele megmoccanni. Mert hogy a FB-ba, Molyba rendszeresen fagyogattam, de volt, hogy a TC-n kívül semmi más nem volt nyitva és csak másoltam. Volt, hogy kizárólag a gmailes csevegőt használtam, miközben a 3. sor után végzetesen belefagytam.
Szóval sokszor már bekapcsolni a gépet sem volt kedvem. Ami csak eleinte tűnik elviselhetetlennek.
Mondjuk, azért a méljeimet igyekeztem mindennap megnézni, az én helyzetemben ez az egyetlen kapcsolat a külvilággal, hisz mióta munkanélküli vagyok, nem járathatok napilapot stb.
István sokszor segített már rajtam és gépemen táveléréssel, de mostanság rendszerint már az is túlterhelte a gépet és belefagyott... Így nem maradhatott a dolog, megbeszéltük, hogy jön és újrahúz rajta mindent. Ez általában 1,5 nap alatt kell, hogy sikerüljön, és szokott is.
Készülődött már régebben, de múlt hétvége nem sikerült, mert beleszólt a munkahely. De hát a mostani helyzetben örül az ember, ha VAN, ami beleszólhat a hétvégébe...:(
Így aztán most péntek-szombatra sikerült szabadságért jó előre szólni (szombat is munkanap lévén), és a Pestről való ideugrás is összejött!
Nem töltöttük az időt programok beiktatásával, mint máskor, mindössze a Mekiben kajáltunk, valamint a gyakorlatilag útbaeső karácsonyi vásárt tekintettük meg, s utána hazafelé beugrottunk a Tecsóba. Ezekről majd később.
Szóval korán hazaértünk, és 1-2 óra ismerkedés (Szilvivel, Bencussal), macskázás, elpakolászás, átvedlés stb. után ajándékozás következett...
Aminek során kiderült, hogy a karácsonyi ajándékom majd' egy komplett, István által nagyon jó érzékkel, több helyről összeszedett, nagy teljesítményű gép "bele" volt: alaplap, memória, CPU...
Majd' elájultam. Miközben magam kiskanalazásával voltam elfoglalva, István már kezdte is szétszedni a gépem, ami hozzáférhetőség szempontjából sem kismiska, ráadásul az időjárás sem kedvezett nekünk, mert a borús, esős idő miatt esti "fény" volt gyakorlatilag egész nap... Úgyhogy minden lámpa fel, és a szűk helyen artistamutatványok, hogy a gépet némi szabad helyre lehessen mozgatni.
Íme az új és a régi bele a gépnek:


Kiderült, hogy István már nyár vége óta elkezdte szépen-lassan összeszedegetni és összeállítani az összes hozzávalót, és meglehetősen jól leplezte előttem.:) Előbb mechanikus összeszerelés, majd kezdődött a szoftveres sorozat. Voltak apróbb kis gondok tartozék-összecserélésnél, de ezek seperc alatt helyrehozhatók voltak, mindenesetre egy idő után elérkeztünk ahhoz, hogy mindent felismert a gép, és a formatálás után következhetett mindennek a gondosan eltervezett újratelepítése!
Csakhogy este 6 órakor derült ki, hogy valami mégsem stimmel! Mégpedig túl forró a gép bizonyos helyen, s mint megállapította István, a ventilátor sem forog, a tápegység túlmelegedett, és még így is összetehetjük a kezünket, mert állítólag a beépített összes új cuccot egy felhevült tápegység egyértelműen leszedálhat! De hát ezt előre senki nem tudhatja! Lényegében még a tápegység volt az egyetlen cucc, ami nem volt ezek után és mellett a gépben kicserélve, és azt még a régiként gondolta el István, hogy a felújult egyéb kellékek közt az még elmehet! De a sors nem így gondolta.
Mivel netünk nem volt, így Danitól érdeklődtem meg telefonon, beszámolva a gépi helyzetről, hogy nézzen már utána, mifene olyan üzlet van nyitva még akár ma, akár szombaton, ahol tápegységet lehet venni. Postafordultával válaszolt, hogy ma már (pénteken 6 után) semmi esélyünk, és szombaton sincs semmi ilyesmi nyitva általában, egy Szent Anna-i boltot leszámítva. Általában; mondom. Merthogy a holnapi szombat munkanap! És Danitól tudtuk meg (ő is ért kicsit ezekhez a dolgokhoz, a saját gépét ő szokta bütykölni), hogy lényegében itt, a mi utcánkon, nem egészen 1 megállónyira van egy relatíve új számtech-bolt, ő vett már ott memóriát, és nem túl drágán.
Ezen felvillanyozódtunk: mégsem kell Istvánnak dolgavégezetlenül hazautaznia Pestre, sőt.
Most az volt a lényeg, hogy szombat du.-ra készen is lehessünk, ugyanis attól, hogy másnap lesz új tápegység, addig is nyomni lehessen az oprendszereket és programokat felfelé! Ez pedig csak tápegységgel lehet. Így kézzel párszor megadta a kezdősebességet a ventilátornak, és miután beindult, igyekezett többé nem kikapcsolni a gépet. Valószínűleg ez volt az oka az állandó, néha indokolatlan lefagyásaimnak is: a túlmelegedett tápegység. És néha ezért tudtam itt dolgozgatni több órát is óvatosan, kevésfül-megnyitással és a sokadatos programok azonnali bezárásával, ha máshova lépek -- merthogy olyankor elindult a ventilátor! Ha meg nem indult el vagy leállt: be is fagyott, de úgy, hogy csak a bekapcsológomb tartós nyomásával lehetett tőle megszabadulni!
Hajnal felé járt már, mikor aznapra bezártuk a bótot, és időben végül is nem álltunk rosszul a géppel, sőt.
Másnap korán kelve reggeliztetés, kötelező házimelók és reggeli teendők; majd elsétáltunk a kb. 200 méterre lévő számtech-boltba. Ami hálisten, nyitva volt, és István megspékelte a karácsonyi ajándékomat egy tápegységgel is. És ahhoz képest igaza volt Daninak: príma jó áron (még ha ez most nem is hiányzott volna már szegény Istvánnak).
Nagy vidámságban cammogtunk haza, István ripsz-ropsz, bevarázsolta a tápot, s ezek után már csak a finomítások és egyéb, kisebb, kisegítő vagy általam használt programok felrakása volt hátra.
Természetesen nekem túl sok hasznom nem volt ebben az egészben. Ha István kért valamit, akkor roppant megerőltettem az agyam, hogy ha az VAN, akkor hol van. Újrafestettem párszor ezüst zseléstollal a billentyűzet betűit is, mert István nem tud vakon írni. Szerencsére működtek a kislámpák és lett zseblámpa, nagyítóként meg olvasószemüveg... áááá... Mindig félek ilyenkor, hogy valami, aminek lennie kéne, nincs, és amiatt fogunk becsődölni. Szerencsére alapvetően elhozott mindent, ami a legfontosabb: újabb változatú oprendszerek és egyéb programcsomagok.
Ja, és persze folyamatosan gondoskodtam szegény ember táplálásáról, etetés-itatás-nasiztatás-kávéztatás szempontjából, nem maradtam le háztartás, főzés és állatellátás, rendtartás szemszögéből sem.
Szombat du. István még továbbképzéseket adott nekem, linuxos és egyéb tudnivalókról. Mert nyilván a linux forszírozása lépett előtérbe, az tisztábban dolgozik, nem szemetelődik tele, csak ott még képfelrakás szempontjából vannak kiderítenivalók.
Mikor visszaindulása előtt elkezdtünk készülődni és pakolászni, élvezet volt a gépet próbálgatni. Mintha tényleg tök új gépem lenne. Le kell vonnom a konzekvenciát: ilyen jó, gyors és erős gépen még nem dolgoztam! És ráadásul mily csendes. Hozzá voltam már szokva a meglehetős hanghoz... ami persze nem mindig volt ugyanolyan, és igen gyakran változott... traktorzötyögéstől a ciripelésig mindenféléket kiadott, de ha csak az alapzajt nézem, az is feltűnően csökkent mára.
Nem tudom eléggé megköszönni, mint ahogy már sok mindent sem. A szimpla köszönömöt szinte szégyellem, mert nem tudom eléggé kifejezni, hogy nem úgy gondolom, mintha egy jóétvágy-kívánásra mondanám...
Magamban érzem ám, milyen iszonyú hálás vagyok, csak tudom, hogy soha-soha nem fogom tudni ezeket a hatalmas segítségeket meghálálni vagy viszonozni. Mikor Istvánnak ilyesmiről beszélek, mindig lebeszél és nyugtat, meg hogy neki öröm, ha segíthet nekem... Hát nem is tudom. Én is segítőfajta voltam mindig is, na de ennyire, ennyi anyagi áldozatra soha nem voltam képes... Mert ha képes lettem volna, akkor nyilván minimum a magam dolgait képes lettem volna egytől-egyig lerendezni. De hát még azt se, pláne, mióta még viccnek sincs miből.

2012. november 29., csütörtök

Csak ügyesen... adás és vétel

Ismét elkelt két saját könyvem.
Egyik kedves régi ismerősöm volt, H., akivel réges-rég együtt kezdtünk publikálni az AMF-ben, és sokáig rendszeresen kölcsönösen olvastuk és véleményeztük egymás alkotásait (na meg egy csomó más emberét).
Másik pedig L., aki még a nyomdásztalin kért a könyvemből, és most jutottunk idáig...

Közben eladtam a régen összegyűjtött, kis gyűrűdobozban elférő ifjúkori ezüstöket is, miután Szilvi többféle módszerrel megtisztogatta őket. Utoljára pl. szódabikarbónás vízben főzte át a cuccost...
Hát, nem sokat kaptam értük -- volt 3 lánc medállal, két pár karika fülbevaló és egy középszéles sima karikagyűrű --, 4600 Ft-ot, de nem azért, mert nem a legmagasabb napi áron kelt el, hanem, mert csupán ennyi volt, egy pici doboznyi. Így is visszaadtak egy katicabogarakból álló nyakláncot, amit keresztanyám anno büszkén hozott nekem ajándékba Drezdából olyan 10 éves korom körül, szettben egy ugyanilyen karkötővel (amit már nem leltem sehol), miszerint az nem ezüst...

De fentiekből az alapvető és kellőképpen akciós dolgokra kiterjedt figyelemmel vettem pár elfogyott kozmetikumot és kitelt egy rég óhajtott macskaajtó az FN-ből. Most már csak embert kék tanálni arra a célra, hogy felszerelje a szobám ajtajára, s végre csukhassam néha az ajtómat. Keresgetek neten is, egyelőre nem sok sikerrel. Nem egyszerű, mert valószínűleg az üvegbe kellene vágni üveg körfűrésszel egy 26 cm átmérőjű kört... valamint fúró is kell hozzá -- nekünk meg csak csavarhúzóink vannak max.
Most komolyan, hívjak fel egy asztalost? Egyébként szerintem sok ügyes kezű ezermester ember létezik, aki mondjuk, rendelkezik némi szerszámmal és meg is tudná csinálni, csak sajnos, felénk nem sorakoznak ilyenek.
Kétféle macskaajtót lehetett kapni, egyik "mezei" nagyságú európai rövidszőrűeknek, másik nagytestű macskák és kistestű kutyák számára kapható. Ez utóbbit kellett választanunk.
Mi tagadás, eléggé meguntam, hogy állandó ajtótámasztással élek 9 éve, és belülről is folyton támasztok, hogy az ajtót belökő degek ne tárják állandóan szélesre az ajtót. Itt aztán nem lehet elszigetelődni.
Igazság szerint éjszaka, meg főleg reggelente, ha még alhatnék, mindig is zavart az, hogy olyan érzetem volt, mintha a folyosón aludnék. A lift, a szemétledobó mind szomszédos a lakásunkkal. Az én, bejárattal szembeni szobám meg állandóan nyitott ajtóval... f@sz@...
Na meg, mióta Szilviék itt laknak, ők, bár Szilvi természetesen igyekszik, de Bencus még képtelen csendesebben lenni. Mióta ovis, torkaszakadtából kommentál mindent és folyamatosan. Nem értem tőle a tévét vagy a telefont sem, ha úgy adódik, még akkor sem, ha ő a folyosón, mellékhelyiségekben vagy konyhában követi árnyékként állandóan, egyfolytában kiabálva az anyját. Ráadásul bármikor jön-megy ő is hozzám-tőlem kiszámíthatatlan időpontokban, oly módon, hogy kicsapja az ajtót, macskák örömére (frászt kapnak), hogy ezt mutat meg azt a verset mondja el...

Végezetül az anyukám támogatásából újra vettem 1 havi macskakaját és bérletet... valamint szükséges kajaféleségeket.

2012. november 26., hétfő

Dani-szülinap

Szívem minden melegével köszöntöm 27. születésnapján őt,
akinek létéért és azért, hogy ilyen fiam lehet, örökre hálás vagyok.
Kívánok neki minden elképzelhető jót, szép és boldog életet.


* * *
 
Fiamnak születésnapjára

Gyors pillanatokként
röpülnek az évek,
nemrég még szívemmel
együtt vert kis szíved.
Minden évben így van,
hogy születésnapodon
közös éveinket
újra átgondolom.

Vártalak áhítva és
sokszor féltettelek,
megrendített jele
elveszítésednek.
Meglepetés voltál
már kisbabának is,
az volt a képzetem,
ilyen gyerek nincs is...

Úgy éreztem mindig,
léted nagy ajándék,
mindig drága voltál,
jutalom sok rosszért.
És most is ezt mondom...
nehéz helyzetekben
valódi balzsamként
érez téged lelkem.

2012. november 23., péntek

Na végre, ez is meglett!

Ma, alig másfél héttel az intézése után megjött a hivatalos levél arról, hogy megkaptuk a lakásfenntartási hozzájárulást idén novembertől jövő év novemberéig. Ez havi 5700 Ft mínuszt jelent a hőszolgáltatási számlából. Így alig lesz több e számlára való fizetnivaló, mint maga a havi segélyem.
De panaszra semmi ok, hisz bő éve már ugyanígy járt volna, mégsem adódhatott a lehetőség, és hát különben is, jobb később, mint soha.
Szilvi még azt is kiókumlálta, hogy "hiszen neked a havi csaknem tízest kitevő gyógyszerekre is járna némi támogatás, és már jó régóta"... de én még ezt mindig nem vagyok képes természetesnek venni, minden ilyesmit hónapokig emésztgetek... egyszerűen nem szoktam hozzá. Mindig én voltam a támogató, mai napig érkeznek a csekkek még mindig 8-10 helyről, holott mióta kirúgtak, írtam a legtöbb szervezet vagy alapítvány mélcímére, melynek volt ilyen, és néhányan válaszoltak is, hogy sajnáljuk, és köszönjük az eddigit, kivesszük a listából a nevét. Hát nem vették ki, úgy látszik, ezeken a helyeken sincs nagy kontaktus egyes fázisok között.
Pedig hú, de sokan bennfentesek ebben a témában akár sokkal élhetőbb körülmények mellett is, és simán nyomulnak a zavar és szégyen bármiféle jele nélkül. Nem én vagyok a talpraesettség szobrának modellje, az biztos; és rosszul is vagyok, ha eszembe jut, mennyi pénztől elestem már életemben, ami pedig járt volna. De vagy nem tudtam róla, vagy rosszul tudtam, vagy csak egyszerűen szégyelltem kérni azt, ami jár.
Hogy csak egy példát említsek: nekem születési évemnél fogva a nemrég már általános eseménynél, ami a magánnyugdíjpénztárakból való kilépéseket illeti,  két évvel előbb volt lehetőségem arra, hogy kiléphessek és megszüntethessem azt. Környezetemben nem volt pont ilyen évjáratú személy, aki rendelkezett magánnyugdíjpénztárral, tehát a később általánosan és tömegesen bekövetkezett kilépésekhez képest körülöttem akkor semmiféle susmus vagy hírek, tudnivalók nem terjengtek... Azt sem tudtam, mit csinálok. Tehát, mikor eldöntöttem a megszüntetést (még dolgoztam), én hülye-marha-állat-barom, rezzenéstelen arccal visszautasítottam a hozamot, mert "nem volt időm" vele foglalkozni, így nem is értettem, miről van szó, és simán aláírtam, hogy oké, a hozamot is rakják bele az állami izébe...
C'est la vie, et c'est moi! Je sais, je sais: très grand zoo Dieux!

2012. november 22., csütörtök

Oltás

Rászántam magam. Bár a szívbajom miatt már legalább 15 éve kapom ingyenesen az influoltást (és míg dolgoztam, pláne mindig számon tartottam, tekintettel minimum arra, hogy nagyon nem volt tanácsos táppénzre menni, s ha csak ennyit tudok tenni is ellene, akkor evidens, hogy megteszem), tavaly ilyenkor meg bár nem dolgoztam, de amiatt, mert beteget ápoltam és nem kockáztathattam, hogy influt ragasztok a szerencsétlenre a meglévő súlyos bajai mellé -- most először vacilláltam a dolgon: tényleg muszáj nekem erre most elmenni? Valahogy semmi kedvem nem volt hozzá. Nem csak azért, mert már majd' 1 éve távolabbra költözött az orvosi rendelő, és olyan szűk, ablak nélküli az ottani váró, hogy fóbiám van benne (nálam ez azért nem mellékes, mert időnként pánikszerű); hanem azért is gondolkodtam a dolgon, mert gyakorlatilag nem járok emberek közé. Mér' kapnám pont most el? Most beteget sem ápolok. Táppénzre sem kellene mennem, ha netán mégis elkapnám, valahogy eldöglődnék itthon...
Aztán anyámmal beszéltem, és ő rábeszélt. Mert Bencus közösségbe jár, bármikor hazahozhatja... és hogy emlékezzek rá, hogy milyen anginás rosszulléteket okoz nekem a magas láz. Infarktust akarsz kapni? Normális vagy, gyermekem? Ingyen van, csak el kell menni! Meg különben is! És de igenis.
Úgyhogy mégiscsak fogtam magam, és elvánszorogtam e borús, délutáni rendelés előtti félórában (szándékosan így kéri a dr.-nő az oltásra jövőket, amiatt, hogy túl sokáig ne keveredjenek a váróban lévő betegekkel) a rendelőbe, ahol az ápolónő már be is hívott, megírta és én aláírtam a saját felelősségemre szóló cuccost, és seperc alatt be is adta a most háromkomponensű oltást. Oltási könyvvel se volt gond, és már szedtem volna is a sátorfámat, mint aki jól végezte dolgát; igen ám, de Juditka érdeklődött, hogy megvárom-e a dr.-nőt, vagy visszajövök? Erre én "értelmesen" nézhettem, úgyhogy meg is magyarázta: mert hogy alá kell írnia a kiskönyvet.
Ja?, mondom, inkább megvárom, végül is ráérek; és ha már itt vagyok, meg különben is.
Itt van jelentősége a dolognak, hogy miért is kell nekünk rendelési idő előtti félórában mennünk oltásra, mikor a dr.-nő inkább rendelési időkezdet után jön pár perccel, mint előbb. Tehát ott kell rohadni a betegek közt az ablaktalan, szűkös váróban... akkor meg mér nem mindegy, mikor megy az ember?
Na mindegy, nincs más választás, bár arra az utólagos félórás várakozási időre tutira nem lett még immunis az ember a kór ellen, de hát mire való a remény? :)

2012. november 21., szerda

Bencus és az óvoda


Bencusom csaknem 4,5 évesen kezdett először közösségbe járni. Szeptembertől jár abba az oviba, melybe annak idején Dani is járt. (Az anyja, Szilvi még sajnos, nem; akkoriban az egeket verdeste a demográfiai hullám, úgyhogy Szilvit az itteni bölcsődékbe (2), óvodákba (3!) nem vették fel, ennek következtében busszal hordtuk el másfél éves korától ebben a sorrendben: Bethlen utcai bölcsőde, Monti ezredes utcai bölcsőde, Ispotály utcai óvoda, majd a Landler utcai óvoda... s ezekről a helyekről, melyekre ritkábban 1, többnyire inkább 2 busszal hordtam őket, utána még szintén 1 vagy 2 busszal mentem a munkahelyre. Hazafelé dettó. Hol ismerik ezt az életformát, "hasznos és kényelmes" időtöltést azok, akik kényelmesen gyesen voltak végig, vagy/és aztán kocsival jöttek és mentek/jönnek-mennek vagy vitték őket óvodába-iskolába-munkahelyre? Mégis túléltem, bár aki nem csinálta a napi 8 tömegközlekedést -- ennek fele gyerekkel megrakottan --, pluszban a 8,5 óra munkaidőt késés és lógás nélkül, fogalma sem lehet. Aki igen, az tudja, miről beszélek. Pláne, mikor már két gyerekkel kellett akár úgy is, hogy a másodiknak már a lakótelepen volt a bölcsődéje és óvodája is -- de mindkettő után beérni fél 8-ra a munkahelyre...)


Elég könnyen beszokott Bencus, 1 hétig szoktatta Szilvi -- előbb 2 óra, 3 óra, majd ebédig, aztán alvásig, majd uzsonna utáni értemenéssel. Ez így állandósult is, hiszen még nem dolgozik: fél 9-re járnak és 4-kor megy érte. Az ovi kb. 5 percre van tőlünk.


Az első néhány elválásnál persze sírás-rívás volt, de az óvónők szerint a búcsúzás után pár perccel megnyugodott Bencus, szépen játszott a többiekkel. Itthon a második nap reggele volt a legborzasztóbb: Bencus minden ízében tiltakozott, ordított, lecövekelt, és nem, nem, nem és nem akart menni, olyan visítás és hiszti volt, hogy minden pillanatban vártuk a szomszédok helytelenítését.
Később már beletörődött és viszonylag hamar egészen megszokottá vált az óvoda, elmeséli a napját, be nem áll a szája, ha hazajön, és mondja-mondja a verseket, mondókákat, dalokat. Órákig élménybeszámoló van, ha hazaért, maximális hangerővel.


Bencus kihagyta a kiscsoportot, mivel az akkori tanévkezdés környékén költöztek ide a változások után és nem volt még sem beíratva, nem volt még szobatiszta sem, szavakon kívül nem igazán beszélt -- így, ami más gyereknek a kiscsoport, az Bencénél azzal telt, hogy különböző vizsgálatokra járt: többfajta szervi, UH, CT stb. ellenőrzésre, heti pszichológiai játékórákra, logopédushoz... S bizony el kellett telnie a konkrétan természet jóvoltából rá kiszabott időnek (tudtuk, hogy apja 4 éves kora után lett szobatiszta és kezdett beszélni), így Bencus is 4 év 3 hónaposan lett szinte egyik hétről a másikra szobatiszta, és kezdett el mondatokban beszélni. Pár hónap múlva már le sem lehetett lőni beszédileg, és egycsapásra eltűnt a pelenka -- éjjelre is.


Egyből középsős lett tehát, és most úgy tűnik, semmi különbség nincs közte és a csoporttársak között, akik már kiscsoporttól is együvé jártak.
Első óvodai fotózása során készültek a képek, profi fotósok által, melyhez a "ráérő" anyukák vagy egyéb hozzátartozók is csatlakozhattak, ha akartak.

2012. november 15., csütörtök

Gépi amortizálódás

Már nyár végétől halódik a Windowsom, a szinte soha le nem fagyó gépem nem elég, hogy úgy nyár közepére egyre lassúbb lett, de elkezdett fagyogatni. Ráadásul olyan alaposan és átmenet nélkül, hogy semmiféle gyorsbillentyűs reset vagy resetgomb nem volt rá hatással, csak és kizárólag a főkapcsoló hosszan tartó nyomása. Mivel eleinte csak a fb-os kedvenc játékaimnál fagyott le, hát azokat minimálisra csökkentettem, majd teljesen elhagytam. De aztán már a Molynál is szinte lehetetlen volt mozognom, bár mindig igyekeztem, hogy a lehető legszükségesebb oldalak legyenek csak nyitva... itt a magam olvasásait alig bírtam (és több menetben) felraknom, nemhogy aktívkodnom az oldalon. Sokszor már csak abba is belefagyott, hogy megnéztem a tavalyi olvasásomat, a polcaimat... Szeretem őket nézegetni, jó látni a szépséges könyvespolcaimat, és jó érzés, hogy már csaknem 1300 olvasott könyvet sikerült felvinnem. Tavaly augusztusban kezdtem el, mikor az egyéb bajok kezdődtek... de akkor még, annak ellenére, hogy reumakezelésekre és nagynénémhez az Augusztába (majd otthonába) jártam nap mint nap, akár napi 50 könyvet is sikerült könnyedén felvinnem múltbéli olvasásaimból, nagyjából belőve az éveket is... mindezt úgy, hogy a Moly csak egy dolog volt a neten, amit csináltam/csinálok...
Nos, mióta a gépem szarakodik, épp csak az aktuális befejezett olvasásomat tudom felvinni, aztán meg se moccan. Újraindítás után esetleg fel tudom vinni azt is, amit épp elkezdtem... hihetetlen ez a szemmel végig érzékelhető leépülés...
Fagyott már bele Resizer, XnView programokba is... s az ottani teendőket a gépet újraindítva és részletenként próbáltam elvégezni. Pedig nekem a képezés az egyik legfőbb profilom... és soha nem díjazom a tétlen malmozást, miközben egy utasítás, parancs, betöltés stb. végrehajtására várok...
Ráadásul pont akkor fogadtam el meghívást két fb-os fotós klubba, amikor már döglődött a gépem, amikor már érzékelhetően nem győztem a többiekkel a versenyt visszanézés szempontjából, ezért múlt héten be is jegyeztem mindegyikbe, hogy elnézést, de ez van, míg nem gyógyul meg a gépem, addig inkább nem veszek részt az oldalak életében. Mert az, hogy csigalassúsággal, de valahogy felpakolom a napi 4 fotómat, az még hagyján (amíg hajlandó volt képet felrakni), de az oldalakon illik aktívan részt venni, és amúgy is kimondottan szeretem mások fotóit és kommentjeit olvasgatni, sokat tanul az ember ezekből.
A Facebook már csak vánszorog, egy ideig persze, míg le nem fagy; tehát nem hogy a napi termést nem tudom visszanézni, de már az utóbbi 1-2 órahosszányit sem. Az időm azért nekem is drága, ha már tízszer annyi időt kell fordítani ugyanazokra a dolgokra, amelyeket évekig rutinból kentem-vágtam.
Oké, Istvánnal próbálkoztunk több órás telefonok segítségével (még szerencse, hogy köztünk -- és anyámmal, Danival -- ingyenes csomag van) feléleszteni a linuxot mint tartalék oprendszert, de az is olyan régi már, hogy mindenképpen frissítéseket követel, én meg ilyen mélységekig nem értek ezekhez a dolgokhoz, pláne a linuxhoz. Úgyhogy az éppenséggel nem fagy le, de a windowsnál is lassúbb, és pl. a levelezésembe nem hajlandó belemenni, nem tölti be, ott képtelen vagyok megnézni, pedig talán az lenne a legfontosabb... munkakeresés, könyvrendelés stb.
Ez is kész csoda, hogy meg tudok írni egy blogot, mikor bármikor befagyhatok... még szerencse, hogy blogírás közben folyamatosan menteget a program, így piszkozat formájában a legközelebbi gépújraindításkor folytatható...
Na szóval, amióta a legkomolyabban kínlódom, az olyan 1 hónap, amióta meg már lemondtam szinte a gépezésről és csak délelőttönként kapcsolom be kissé leginkább pont amiatt, hogy a levelezésemet meg tudjam nézni, az meg már olyan 1 hét. Mondjuk, nem unatkozom enélkül sem, de azért hiányzik!
És baromi rossz érzés épp egy gmailes csevegésbe 3 sor után belefagyni mondjuk, már az ötödik alkalommal egymás után, vagy képfelrakásilag eleve visszautasítottnak lenni -- tehát inkább nem idegesítem vele magam...
Persze most is István fog segíteni, 2006 óta ő a "rencergazdám". Remélem, el fog tudni utazni, és így is másfél nap lesz rá mindössze, hogy újrahúzza cakkompakk az egész kócerájt...
Szinte hihetetlen lesz újra képfeldolgozni és "száguldani" az oldalakon. El sem hiszem...
Nem beszélve arról, hogy hetek óta azon drukkolok, hogy ha már hónapszámra az istennek nem kapok itthon végezhető szerkesztést, tördelést, akkor ne már pont most! Munkára nem szabad nemet mondani soha. Mert nem hívnak többet! Ehhez mindig tartottam is magam. Évtizedek során, biztos meló mellett is csak olyankor utasítottam el munkát, ha valami olyat kívántak általam, amit nem tudtam megcsinálni, mert nem profilom, soha nem tanultam, nem csináltam és nem is voltak olyan programjaim. De ez eleve nagyon ritkán fordult elő, mert aki megkeresett, az általában tudta, mik a szakterületeim.... Ám ha mostanában jött volna/jönne egy, amúgy általam is elvégezhető meló, itt dőlnék a kardomba...

2012. november 14., szerda

Talán végre sikerül legalább ez

Hát, hiába vagyunk már benne gyakorlottak a tavaszi sikertelenség dacára is, mégis belekerült bő 1 hétbe, míg mindent összeszedtünk a lakásfenntartási hozzájárulás megkéréséhez. Igazság szerint bőven és régen jogosultak lettünk volna rá, de ugye, mikor áprilisban próbáltam intézni, nem volt igazolható, hogy Dani nem lakik az én címemen.
Ugyanis tény, hogy ő az egyedüli kereső és nem is keres három műszakja dacára, csak ötjegyű számnyit, tehát ha kér egy kereseti igazolást és békén hagyjuk az itthoni, nem reális bejelentettségét, úgy is beleestünk volna vígan a támogatottságba. De én rühellem, ami nem igaz, ami nem úgy van... és úgy döntöttünk, kivárjuk, míg hivatalosan is a sajátját jelentheti be.
Na most, Dani albérletbe költözésénél elvileg -- ezt hangsúlyozom -- adhatott volna a nyíregyházi lakástulajdonos ideiglenes lakásbejelentést, ha épp nem csak egy évben egyszer látogat el a saját kiadott lakásába. Valamint -- és ez a valószínűbb! -- hogy akkor sem ad; hisz őszintén: létezik-e olyan főbérlő-tulajdonos, aki a mai keserves világban úgy adja ki a lakását, hogy adózhasson utána?? Egyrészt, hogy kiteljen belőle az adója, sokkal többért kellene kiadnia a lakását... s akinek meg olyan rohadt sok pénze van, annak többnyire lakása is van, tehát a lakását kiadni akaró nehezen talál megfelelő albérlőt...
Ott, ahol Dani egy kb. 4 nm-es szobában lakott, abban a panellakásban 4-en éltek, plusz egy kutya. Mindenki fiatal, és mindenki örült, hogy jó, hogy ennyien vannak, mert ennyifelé oszlik a lakás albérleti és rezsidíja. Ők még jól viselik az alkalmazkodást, mert én pl. már nehezebben toleráltam volna, hogy ha speciel egész héten éjszakás vagyok, nappal aludnék, de a többiek meg tanulnak vagy nappal dolgoznak és otthon vannak, akkor mennyire várható el csend egy panelben nappal!?
Na, lényeg, hogy Dani máshol való lakásának igazolása cirkuszát nem óhajtottuk elkezdeni. Pláne, hogy se a nyíregyházi címet nem tudtuk, sem a felutazási lehetőségre e nyomorúságos helyzetben nem szándékoztunk költeni.
A másik, hogy hiába mondtam az ügyintézésnél a fennálló hagyatéki, végrendeleti és öröklési eljárást, aminek elnyúló időtartama nem rajtunk múlt -- ez sem érintette érzékenyen a "hatóságot": IGAZOLJUK az örökséget. Na persze, állandó lakcím igazolásával. Amit nem lehetett addig elintézni, míg a hagyatéki eljárás, a hatósági lakásfelértékelés, a közjegyzői eljárás, a földhivatali bejegyzés és az illetékhivatali hercehurca le nem zajlik. Leginkább a földhivatalihoz muszáj volt eljutni: ott, már mikor bejegyezték Dani nevére a garzont, onnantól lehetett neki lakcímkártyát csináltatni -- vagyis frászt: ahhoz időpontot kérni... S ez október elején volt!
Áprilisban a lakásfenntartási intézésénél az istentelen hosszú, alapos és részletes űrlap beadásánál, és később hiába mentem és kértem a benne említett lehetőséget, a hosszabbítást fentiekre hivatkozva, majd írásban is; ráadásul hozzátéve, hogy a fenti eljárások tőlünk teljesen függetlenek, hiába próbálnak minket sürgetni, itt több hivatal több eljárásáról van szó, amelyekben mi nem sokat kavarhatunk! És előre látszott, hogy röhej, kár volt kérni, mert a hosszabbítást már 3 hétre meg is adták, áprilisban. Gratulálok... Addigra a hagyatéki és a lakásfelértékelési valóban le is zajlott, a januári temetés óta. Már csupán a közjegyzőre, földhivatalra, lakcímintézésre (időpontkéréstől kezdve 2-3 hétre kap az ember időpontot, helló!) és illetékre kellett várnunk.
Tehát már teljesen rezignáltan fogadtuk május elején a lakásfenntartási hozzájárulási kérelmi ügy lezárását, mivel nem teljesítettük a lakcímátjelentést! Ennél több gondolatot nem is ért meg az üggyel való foglalkozás...
Mikor októberre Dani át tudott jelentkezni, utána még az illetéket intéztük jó ideig, s novemberre már tisztázódott minden. Lényeg, hogy utána már el tudtam megint kezdeni a fenti, lényegében párezer Ft fűtési támogatásról szóló ceremóniát. Új papír (biztonság kedvéért kettő!) kérése a helyszínen, az új papír tényleg változott egyébként (na, nem egyszerűbb lett!), helyenként simán félreérthető és bonyolult körmondatok, egyáltalán nem egyértelmű kérdések... de már a lehetséges legtöbb hibát és csapdákat, beleesésre váró vermeket a rossz kitöltéshez már az előző beadványon való túljutással nagyjából ki tudtuk szűrni, így újra elkezdtük fénymásoltatni a kellő iratokat, végzéseket (mindkettőnk önkormányzati segélyhatározatai, Szilvi válási, gyermekelhelyezési, gyermektartási papírjai, családi pótlék összegéről szóló határozata), mindezek jövedelmének kézhez jutási szelvényei vagy bankszámlái; valamint a kérelmezett szolgáltatásról szóló utolsó számla és befizetett szelvény másolatai. Ezek után még hosszas nagyítózás után ki kellett töltenünk annak a hőszolgáltató egységnek az adatait, melyhez tartozunk; valamint a saját fogyasztói adataimat a számláról, s az egész hóbelevancot el kellett vinni egy közös képviselői fogadóórára a lakótelep túlsó végére (ezt Szilvi vállalta), ahol a közös képviselő leigazolja, hogy tényleg ott lakom és tényleg fizetnem kell a jelzett szolgáltatást...
És ezek után már mehettem is újra az önkormányzathoz, újbóli beadás miatt.
Egy "új" hölgyhöz kerültem a tavaszi ügyintézőhöz képest, aki valahogy eleve normálisabban állt az ügyhöz, minden rendben volt, a papírunkra és a csatolmányokra nagy elismerések között és szinte hitetlenkedve hangoztatta a tökéletes szót, hogy nem hiányzik semmi, és minden jól is van kitöltve...
Mert egyébként mondom, Szilvivel együtt sokat gondolkoztam rajta, hogy azért hányan jogosultak ilyenre azok közül is, akiknek épp csak a 8 általánosa van meg vagy annyi sem; azok hogyan tudják ezt értelmezni, ha mi is vekengtünk rajta nem keveset? Sok emberről hallottam, aki csak azért nem adta be, mert nem bírta felfogni, mit akarnak tőle és miket is kell másoltatni. Az apróbetűs, két A4 oldalas, többszörösen összetett mondatokból álló hátsó ismertetőből valóban nem a legegyszerűbb kiszűrni a lényeget. (Mi lassan, többször, szóról szóra olvastuk, mindketten, hisz több szem többet lát... és fokozatosan világosodtunk meg, ceruzával aláhúzgálva a lényeget...)
Eredmény, hogy nagyon hamar kint voltam az ügyintézésről, és az empatikus ügyintéző szerint két hét múlva már meg is kapjuk a határozatot, s akkor a hőszolgáltatási támogatásunk ez év novemberétől következő év novemberéig fog szólni.

2012. november 13., kedd

Szilviák


Boldog névnapot nektek!

Szilvit ma köszöntöttem fel némi fehérneművel és bonbonnal (ennyire telt...); kisebbik unokahúgom pedig, akit szintén Szilvinek hívnak, épp tegnap este járt nálam, s egy órán keresztül is jól elbeszélgettünk.
Neki is megvan a maga keresztje, s ahhoz képest, hogy 24,5 éves, jelenleg szintén munkanélküli, s fiatal kora ellenére már ő is legalább a 8-10. munkahelyét koptatta. Ezek között 1 napos ugyanúgy volt, mint maximálisan 2 hónapos... valahol szomorú ez nagyon. Pedig én tudom róla, hogy szorgalmas, alkalmazkodó, és vékony, inas alkata dacára fizikailag erősebb a legtöbb nőnél. Már iskolás korában is sokat dolgozott - ásott, kapált, állatgondozást és kutyasétáltatásokat vállalt, fát vágott - ily módokon szerzett magának zsebpénzt, és mindig azt mondogattuk, hogy az a típus, aki a jég hátán is megél... Bár ez a mondás, sajnos, a mai világban már egyáltalán nem állja meg a helyét. Annyit nem tud az ember összekapálni, hogy akár csak egy kis lakást is fenntartson és normálisan meg is éljen mellette. Azonkívül úgy érzem, most nagyon szeretetre és megértésre szorul, tele van meg nem értettséggel és sérelmekkel... csak annyi pénz összegyűjtésére vágyik, hogy kiutazhasson külföldre, s ott próbálhasson szerencsét.
Mindkét Szilvi érettségivel és boltvezető és bolti eladói végzettségű, kereskedő szakmával rendelkezik (enyém Szilvi két év földrajz-környezettan egyetem után otthagyta azt, merthogy pénzt akart keresni, és azt hitte, ezt csak akarni kell...), fiatalok, és jelenleg egyik sem tud állást kapni, legalábbis tartósan nem. Unokahúg előnye a függetlenség, mégsem tud tartósan megragadni egy munkahelyen, holott dolgozik, dolgozna -- de az élethez manapság ennyi még kevés. Ahogy letelik a próbaidő, kirúgják...:(
Lányom Szilvi pedig azzal a behozhatatlan hátránnyal rendelkezik, hogy egyedülálló kisgyerekes anya. S mivel bőven van választék fiatal kereskedelmi végzettséggel rendelkező munkanélküliekből, így logikus, hogy nem őrá esik a választás a jelentkezéseknél, hanem a függetlenekre... mert azok hajthatók a minimálbérért, túlóráztathatók a végtelenségig, hétvégeken vagy akár éjszaka is... mert ha nem, akkor pedig fel is út, le is út... És néha akkor is, ha de.
Szép új világ ez. Nekik is...


2012. november 10., szombat

Szégyen vagy sem -- tények

Tudtam, hogy előbb-utóbb eljutunk ide, és még így is adjak hálát, hogy nem előbb... s legyek elég elégedett amiatt is, hogy minden elérhetetlen igényem dacára sikerült megmaradnom a keserves realitás szintjén, és kellő alázattal sikerült a kötelezőkre koncentrálnom a kevés anyagiakkal, úgymint macskatartás és a havi 7-9 csekk befizetése. Mikor ezek lemennek a hónaponkénti "jövedelemből" és segítségekből, akkor továbbá az sem érdekel, ha 2-3 hétig gyakorlatilag nincs semmi.
E hónaptól viszont Daninál  a 3 műszakkal nagynehezen megkeresett 90 ezerből a lakásfenntartása mellett beállt az örökösödési illeték részletfizetése, így ő is ott áll, hogy minden áldott hónapban jelentősen belemászik a hitelkeretébe, s még ha netán erőltetné is a támogatást, nem engedhetem.
Ez tehát kiesett, ellenben itt a fűtés, ami a kapott segélynek épp a felével több csupán... és így is kész csoda, hogy még a maradék 7-9 csekket (van, amely kéthavonta fizetendő, azért írom mindig így a mennyiségeket, mert nem állandó összegű minden hónapban) volt lehetőségem betuszkolni.
Megtanultam tartósan gyakorolni a lemondást (nagyon nem állt tőlem távol soha, hiszen egyedüli keresőként, 4 albérlet során két gyerekkel, majd lakás-, családfenntartóként nagyon is gyakorolnom kellett a beosztást... de ez azért most igen más. Spártai, predesztinált és kilátástalan), s előszeretettel gyakorlom nagyanyám egyik nagy horderejű mondását, hogy "minden nappal eltelik egy nap". Túlélés.
De egyszerűen NEM tartozhatok szolgáltatóknak, hiszen, ha egyszer elkezd az ember tartozni, a büdös életben nincs egy egyedülállónak módja arra, hogy azt valaha is rendezze, s ezáltal a tartozások csak egyre gyűlnek, a végén jön a teljes eladósodás, jelzálog, végrehajtás és kilakoltatás.
Számtalan hasonló eset szaporodik körülöttünk mostanában, pont ezekből az okokból: az idősebben, de még kevés szolgálati évvel utcára tett emberek nem tudnak mit kezdeni, s mivel nem kellenek sehova, merthogy nincs munkalehetőség, itt csak támasszal, segítséggel lehet túlélni! Akinek nincs, az gyakorlatilag jobb, ha elkezdi ásni a sírját, ha nem akar belátható időn belül hajléktalan lenni.
Kétségbeesett szomorúsággal töltött el ráadásul az, hogy 13-án lányom névnapja, 26-án fiam 27. születésnapja lesz, és én egy Sport szelettel sem tudom majd őket felköszönteni, és az se vidámít fel, hogy mentségemül szolgál az, hogy én meg éhezem.
Hihetetlen dolgokat megcsináltam az elmúlt időszakban éhenhalás ellen. Apránként felfőzöm az egész elfekvő tartalék készletemet, elfogynak a rég megvett konzervek, enyhén lejárt tészták, rég lefagyasztott dolgok. Olyan dolgokat elkészítek és eszek meg -- naponta kétszer -- pár falatként, amiket régen nem tudtam volna elképzelni. Mert bár mindig nevetségesen keveset ettem, de azért nem voltam képes akármit. Ha valami egy kicsit is nem ízlett vagy bármi is nem stimmelt vele, egyszerűen nem ment le, kifordult a számból. Persze a kákabélemmel most sem tudok azért mindent megenni, akkor inkább alkalmanként 2-3 háztartási keksszel tömöm be.

Egyszóval elvittem a már végül is rég nem aktuális karikagyűrűmet, egy keresztanyámtól örökölt jelentős aranyláncot, valamint Szilvi általi besegítésként neki két arany karláncát és egy hajszálvékony, épp keresztanyám által nyolcadikos ballagására kapott kis aranyláncot felvásároltatni. Vittem egy fülbevalót is, ám azt hamar visszadobták, hogy csak aranyozott.
Soha nem vittem még így eladni semmit. Egyszer el kell kezdeni.
Nem is tudtam, hogy megy ez a művelet. Nem csak a nagyítózás, hanem bizony megreszelgették a cuccokat, a láncrészt és az összekapcsoló izét egyaránt, és valamiféle savat cseppentettek rá, majd megtörölgették.
Szóval a végén összeszedtem egy minimálbérnyi összeget.
Futottam az aranyfelvásárlótól a legközelebbi postára, mivel ma a szombat munkanap lévén, a délelőtt folyamán minden nyitva volt, a posták is; így nagy örömmel benyomtam a hőszolgáltatós csekket.
Valamint vettem egy gyrost elvitelre, hisz annyira, de annyira szeretem, és már isten tudja, mióta nem ehettem.
S vettem a két gyerek közelgő ünnepére fehérneműket, édességet, mert bár biztos el akarnák hárítani, hiszen jól ismerik a helyzetet, de ÉN nem bírnám ki, hogy életünkben először nem vagyok képes semmivel felköszönteni őket. Aztán eszközöltem még egy bolti bevásárlást, s nagyjából leállok, hogy a decemberi hőszolgáltatást is ki tudjam majd fizetni...
És addig is imádkozzunk, hogy régi, csupáncsak a "torkuk véres" háztartási gépeim továbbra is működjenek,  mert most már képtelen leszek bármit is pótolni vagy simán megcsináltatni... s persze az állataim is maradjanak egészségesek, mert ha nem, az is anyagi csőd még a kereső ember számára is.

2012. november 8., csütörtök

Cirkuszban


Szilvi, ahogy hazaért Bencussal az óvodából, mesélte, hogy talált egy jópár darab kedvezményes cirkuszjegy vásárlásához használható kupont a postaládában. Tudom, hogy 2 megállónyira tőlünk, a Tescóval szemben most megint egy újabb cirkusz tanyázott le tegnaptól vasárnapig, mert hétvégén már járkált körbe-körbe a lakótelepen a hangosbemondós mikrobusz, ahol reklámozták a Hungária nagycirkuszt.


A lakótelepünkön évente legkevesebb 4-5-ször telepednek le különböző cirkuszok. Tudom, hogy a gyerekeknek ez nagy élmény, én mindmáig emlékszem életem első cirkuszára, mely akkor még valóban nagy szó volt. Emlékszem, teljes családostul, nagyanyjostul vonultunk ki a német Probst cirkusz  nagy volumenű előadására...
És egyébként meg én gyerekeim tizenéves koráig kihasználtam azt, hogy a lakótelepünkre olyan sűrűn jöttek a cirkuszok. Voltunk kicsiben, nagyban, szenzációsan profiban és meglehetősen szegényesben -- de mindenütt más és más volt, általában a jegyárak is szinkronban az elvárhatósággal. Nem mintha én már felnőtten annyira rajongtam volna a cirkuszért, de tudtam, hogy a gyerekeknek ez változatosság és az ő örömük nekem is kikapcsolódás.
Bencus sem volt még cirkuszban, és lelkesen forszírozta, hogy "de mennünk, mennünk májisz cijtuszba!"
Ha jól értettük a kuponon lévő szöveget, az eredetileg 3500 Ft-os jegyek ezzel a kuponnal a tegnapi és ma esti premiernek számító előadásokon 1000 Ft-ért kaphatók. Kevesebb mint egy jegy áráért mindhárman mehetünk, Szilvi felajánlotta, hogy fizeti, mivel nekem már a hónapban eddigi 7 csekkbefizetésemmel minden segély- és segítségkészletem kimerült, és a várható fűtésszámlámnak is csupán a felével rendelkezem - s hogy erre miből jön majd össze, és élni miből fogok a hónap további részében, azt csak a jóisten tudja. Lényeg, hogy a macskák be vannak biztosítva.
Ilyen hirtelen egy azonnali programról rég nem döntöttünk már. 20 perc alatt elkészültünk és már indulnunk is kellett az esti 6-os előadásra, ahova gyalog mentünk, illetve Bencus a műanyag motorjával.
Miután sort álltunk, és tisztáztuk a kasszánál, hogy valóban jól értettük-e és három kupon ellenében kapunk három jegyet darabonként ezresért -- már közben is gondoltuk, hogy jól értettük, ugyanis előttünk, utánunk mindenki maroknyi kuponnal állt a jegyvételnél a sorba --, bevonultunk a fűtött cirkuszba. Először igen meglepődtünk a majdnem teltházon, aztán azért rekonstruáltuk, hogy mennyire nem valószínű, hogy hétköznap este sötétben, hidegben elindultak volna-e a családok, ha nem reklámozzák és nem szórják a kedvezményes kuponokat -- s azért nem mindegy, mennyien vannak egy-egy ilyen este. Szerintem akkor is megéri nekik a teltház, ha harmadáron kínálják a jegyeket, és így is, úgy is lemegy az előadás, ha egy maroknyi néző van a téren; akkor miért ne teltházzal?
Bencust öröm volt nézni, ahogy hatalmas szemekkel csodálta úgy globalice az egészet. Lehetett volna kényelmesebb az ülés, mert lényegében keskeny padok voltak körbe-körbe, soronként emelten, s így háttámla nélkül kissé megerőltető az embernek egyhelyben ücsörögni. Így Bencusnak is volt egy 10-15 perces pihenőszakasza, amikor kérte az egerét és a cumit, s az anyjához dőlve éppenséggel nem őrjöngött a lelkesedéstől, de sikerült egy idő után túllépnie a fáradtságos szakaszon.


Persze leginkább az állatok voltak rá nagy hatással: voltak apró, hófehér kiskutyák, sok-sok hófehér galamb, nagy, fekete lovak, egy sor póni, s amelyek nekünk is élményszámba mentek: bengáli tigrisek, teve és oroszlánfókák különböző produkciókkal.


A szünetben lehetett a gyerekeknek pónikon "lovagolni" -- Bencus nem akart, de különben sem szántunk semmi egyébre kiadást --, és lehetett volna hatalmas arapapagájjal fotózkodni. Volt büfé, popcorn, vattacukor, játékárusítás.

 
Szerepeltek zsonglőrök, akrobata kislány, ezer karikát vég nélkül forgató hölgy, s természetesen időnként az elmaradhatatlan bohóc.


A zárószám roppant hatásos és elég félelmetes volt ponyva nélkül a halálforgóval, melyben két srác gyakorolta a haláltmegvető bátorságot és ügyességet.
A szünetet leszámolva is jó kétórás volt az előadás, és meglepődtünk, hogy mennyire lehűlt a levegő pár óra alatt: kimondottan majd' szétfagytunk, én felelőtlenül csak egy balonszerű kiskabátban, Szilvi meg hosszú kötött kardigánban, aláöltözve. Még szerencse, hogy nem indultunk haza gyalog, mert alig 1 perc múlva jött is a buszunk, amivel pillanatok alatt haza is értünk.
Nekünk sem ártott egy kis változatosság, de Bencusnak igazán különleges élmény volt a mai nap váratlanul adódó programja.


2012. november 6., kedd

Gyakrabban kéne

Unokatestvérem volt nálam tegnap, akinek írtam az előkészítő stúdiójáról és többek között netes hirdetéseket adtam fel már augusztustól kezdve majdnem mostanáig, hogy hátha szaporítom a jelentkezők számát.
Személyesen utoljára az édesanyja temetésén találkoztunk, melynek decemberben lesz 3 éve.
Mivel a találkozásunk napszak szempontjából teljesen bizonytalan volt, én igyekeztem hozzá alkalmazkodni, de mire végzett napi teendőivel, a kórházi látogatással, már órák óta sötét volt, így mikor telefonált, úgy találtuk egyszerűbbnek, hogy eljöjjön hozzám. Így nem kell sötétben és hidegben gyalogolnom, miközben neki autón csak pár perccel tart tovább hozzánk az út.

Mindig tele vagyok frásszal, ha hozzám jön valaki, mert egyáltalán nem ütöm meg a reprezentativitás mércéjének alsó szintjét sem. Nem azért, mert nem tudnék ízlésesen, szépen és szellősen berendezni egy lakást, hanem azért, mert egész életemben mindig más dolgok voltak fontosabbak -- így be kellett érnem nagyrészt régi, használt, olcsó bútorokkal --, például egyedüli keresőként lakásom fenntartása és két gyerek felnevelése, iskoláztatása, majd támogatása. Még akkor sem futotta túl sok újításra, míg dolgoztam, nem is keveset -- sőt, ugye, az elmúlt évtizedek szabadságainak és hétvégéinek jórésze is munkával telt --, de egyedül sosem tudtam kivergődni a káoszból és a sok régi bútor közül úgy, hogy valós cserékre gondolhassak. S mióta egy másik teljes háztartás is beköltözött lányomékkal ebbe a kétszobás panelbe, akkora a zsúfoltság, hogy ihaj. Megtetőzve azzal, hogy másfél éve munkanélküli vagyok, esélyem és reményem sincs rá, hogy valamikor is máshogy lesz.
Sok minden helyrehozható és megjavítható lenne egy ügyes, ezermester férfikéz által, de olyannal nem rendelkezünk. És pénzzel sem, ami megmelegedhetne nálam, hiszen a segély meg az adódó segítségek azonnal nyomódnak befele a számlákra -- tehát szakemberek sem hívhatók a dolgok javításához.
Szóval tudom, hogy nem nézünk úgy ki, ahogy elvárás lenne, de egész életem sem volt átlagos, kényelmes és általános. Ezért mindig frusztráló tényező számomra, ha valaki el akar jönni -- esetenként a csilivili lakásából, pazar berendezésű kacsalábon forgó házából --, s ha végképp nem lehet kikerülni, megtéve azt, amit lehet (hogy relatíve rend és tisztaság legyen), akkor bele kell törődni, hogy ez van, és ha valakinek nem tetszik, akkor tegyen róla. Előre meg szoktam mondani, hogy mi várható -- benne a két macskával --, és ha még ezek után is ragaszkodik az illető a hozzám való eljövéshez, akkor vessen magára, ha nem tetszik neki valami.

Éva este negyed 8 körül ért ide, és fél 10 után ment el. Nem éreztem rajta, hogy bármi is egy kicsit meglepné, nem láttam rajta megbotránkozást vagy hüledezést, vagy hogy oly nagy megpróbáltatás lenne neki egy zsúfolt és lelakott panellakást látni.

Teljesen simán és lazán elbeszélgettünk az egész családról, magunkról, hozzátartozóinkról, munkáról, egészségi helyzetekről, munkanélküliségről, kilátástalanságról, kirúgásomról, az esélyekről... meg hát minden egyes családtagról külön-külön, nagynéném elápolásáról, temetéséről; arról, hogy Szilvinek hogyan kellett ideköltöznie; hogy Dani emiatt elment albérletbe, majd megörökölte a nagynéném lakását és most ott lakik... ezzel kapcsolatban a hosszas folyamatot a hagyatéki, lakásfelértékelési, közjegyzői,  földhivatali, illetékhivatali ügyekről, az illetékről magáról, a 15 havi részletfizetés e hótól való megkezdődésétől, és hogy ezáltal ezentúl már Dani sem tud segíteni.
Még a temetőben lévőkről is beszélgettünk, elmagyaráztam neki, hol az apám sírja, mint kiderült, a nagyanyám (egyben az ő nagyanyja is) sírjánál nemrég járt először, mert soha nem találta, és most is csak
véletlenül bukkant rá! Elmagyaráztam, hogy innen már csak a sírral szemben lévő úttesten kell átmenni, és a túloldalon lévő táblában viszonylag elöl ott van az apám (aki az ő nagybátyja). De mondtam én is neki, hogy én sem találom az ő apját-anyját (akik az én nagybátyám és felesége)...
Mondta, hogy nagyon köszöni, most már nem kell reklámoznunk egy időre a stúdióját. Kérdeztem, mennyire volt hatásos a sok hirdetés, hiszen jó sok helyre raktam fel. Mondta, hogy sajnos, soha nem volt még ilyen kevés jelentkező, mint most, de hát ez nem a mi hibánk. A fészbukosokra és az egyéb hirdetésekre is elvétve, alig-alig jelentkeztek. Úgy gondoljuk egyébként, hogy ez is a válság része: több a munkanélküli szülő, ám jóval kevesebb a gyerek. Nincs pénzük az embereknek, bármennyire is méltányosak az árak. Azt mondta Éva, hogy gyakorlatilag feleannyi a jövedelme, mint 5-6 évvel ezelőtt! És mivel vállalkozó, így évi egymilliót kötnek le csak a járulékok, amit fizetnie kell akkor is, ha nincs vagy alig van tanulójuk...
Még sok minden belefért ennyi időbe, többek között érdekes módon a macskáim megérezték, hogy vendégem szereti a macskákat, mert Haramja az első 5 percben odament hozzá, hagyta, hogy simizze meg minden... Honesty meg az asztal alól lesett, neki hosszabb idő kellett ahhoz, hogy előjöjjön. Szerencsére macskáim megkíméltek attól, hogy Éva itt-tartózkodása alatt menjenek alomra...:)), holott a tapintat nem jellemző rájuk. Velem szemben legalábbis; hiszen pl. mindig akkor van a nagydolog, amikor leülök enni, vagy ha indulnék bárhova...
Mint kiderült, neki is voltak macskái, ő nagyon kedveli őket, de mivel kertes házban laknak, minden macskájukat elütötték, úgyhogy azóta úgy döntött, hogy nem kell macska. Kutyájuk viszont van, úgyhogy szőrben állítólag ők sem szenvednek hiányt, ráadásul komplett benti kutya!

Ezek után rátértünk a lényegre: októberre és már novemberre is bejelentett magához olyan alkalmi munkára (egyszerűsített foglalkoztatás), melyet munkaügyi jog szerinti, teljesen szabályszerű elosztással, adminisztratív munkakörben végzek nála. Ez az egyedüli munkavállalási formula, melyet munkanélküli segély vagy szociális segély alatt lehet végezni. Amennyiben az adóév alatt más munkám nincs (és ez itt most nálam konkrétan az évből hátralévő másfél hónap), abban az esetben ez adómentes, bevallásmentes, és csupán bejelentésköteles -- ez utóbbit mindkét hónap elején realizálta. Sajnos és természetes, hogy rendes alkalmazást nem tud kínálni a cégénél, de azt nem is reméltem volna; ez is nagyon nagy segítség számomra. Ugyanis félév múlva, ha még addig sem találok rendes munkát, igazolnom kell az önkormányzat felé a 30 nap egyszerűsített foglalkoztatást, mert ha nem, akkor még a 22 ezret is megvonják. Ő megírta és kiállította a papírokat, én is kitöltöttem mindent, majd mindkét hónapról megkaptam a leigazolást. Majd lemásoltatom, mert megőrzendő. Lehet, hogy nem lesz rá szükség, ha (reménykedni lehet!) legalább áprilisig találok valami alkalmazást. Mert akkor visszamondom magamtól is a segélyt, és annyi. De biztos, ami biztos -- ez az egész erre kell.
Elméletileg úgy böngésztem ki a nyáron, hogy ezt az egyszerűsített foglalkoztatást önkéntes munkával is ki lehet váltani. De hiába kerestem önkéntes munkát, kaptam volna ugyan sok helyen, DE nem a munkaügyi központ elvárásának megfelelő alapokon, vagyis, hogy pl. kapjak mellé egy ilyen, egyszerűsített foglalkoztatást igazoló papírt. Erre sehol nem voltak hajlandóak -- pedig én azért, hogy meglegyen a 30 napról való igazolásom, szívesen végeztem volna önkéntes munkát is. Ezek szerint nyilván rosszul értelmeztem a böngészett szabályzatot...
Hálából és egyébként is, elmenőben megajándékoztam unokatesómat egy könyvemmel.
Jó volt találkozni és beszélgetni, meg is jegyeztük, hogy gyakrabban kéne...

2012. november 5., hétfő

A szűrő pedig...

Közel egy hónapja, hogy egyik régi ismerősömet megajándékoztam a verses kötetemmel.
Bár idősebbik gyermekemnél csak pár évvel korosabb, mégis komoly, háromgyermekes családapa, tanárember, író és költő. Bőven több, mint évtizedes az ismeretségünk. Több közös, időnként összefutó szál van az életünkben: ugyanabban a városban, ugyanazon a lakótelepen élünk, ugyanahhoz a közösséghez tartozunk. Rég ismerem őt és családját, még abból az időből, mikor a közösségbe kezdett járni.
2002-ben egy busznyi ember ellátogatott Erdélybe egy négynapos pünkösdi zarándoklat keretében, amelyen ők is részt vettek későbbi feleségével. Kamasz fiammal igen emlékezetesen szép, mise keretében zajló templomi esküvőjükön is jelen voltunk.
Másik szál az internethez kapcsolható: verses topikomba többször, több verse is felkerült, s én is onnan jöttem rá egy oldalra bukkanva, hogy Alga és A. G. egy és ugyanaz a személy.

Több helyen és rendszeresen is összeakadtunk az irodalom világában, s a világhálón keresztül évek óta rendszeresen kapcsolatban állunk egymással. A Gyöngyszemek topikomon néhány éve folyamatosan közöltem első kispapanaplóját, melynek Wordben készült dokumentumait első kézből küldte nekem minden alkalommal, miután elkészült egy-egy napló. Alga ugyanis második gyermekük születése után gyedre-gyesre ment...
Kézhez kapás után elvégeztem a dokumentumokon a foglalkozásomból adódóan megszokott műveleteket -- korrektúra, szerkesztési javítások, némi stilizálás anélkül, hogy a lényeget tekintve bármiféle belenyúlást végeztem volna --, és felraktam a topikomra. Sokan várták akkoriban nap mint nap a kispapanaplót...

Szerepeltünk közös antológiában verseinkkel, publikálunk közös irodalmi verses fórumon.

Munkahelyi leépítésem után ő volt az első, aki potenciális munkalehetőségre hívta fel figyelmem, ahova be is adtam a jelentkezést -- és egyikünk sem tehet róla, hogy nem jött össze. Azóta is többször próbált segíteni, felhívni a figyelmem állásokra.
Manapság harmadik gyermekükkel van gyeden-gyesen, és blogban írja második számú kispapanaplóját.



Alga blogjából egy részlet:

"A közösség egyik tagjától kaptam egy verseskötetet a saját verseivel. Nagyon jó verseket ír azzal a gondossággal és precizitással, amihez nekem sosem lesz türelmem. Túl jó is ahhoz, hogy igazán ismert legyen. Ma inkább az érdekli a nagyközönséget, ha az összeálló kicsi építőkockákról ír az ember. Jobban mondva... ha előadja, mert mára már lassan többen írnak, mint olvasnak. De költőnő barátomnak nem is az volt a célja, hogy piedesztálra emeljék, csak tudja, hogy vannak dolgok, amiket ki kell írni magunkból, mert ha bennünk marad, akkor megőrjít, elemészt, és vannak dolgok, amiket ki kell írni magunkból, mert szeretnénk, hogy azt a jót mások is megérezzék, megtapasztalják, és önzőek lennénk, ha nem írnánk le. A szerző egy szűrő, amin átpréselve megkaphatjuk a világ egy részét. A szűrő pedig akkor elégedett, ha szűrhet."

2012. november 1., csütörtök

Mindenszentek

Mindenszentek előtt már tudni lehetett, hogy akár több napos eső is lehet.
Anyámat előző nap kivitte az öcsém a temetőbe, így szerencsére megadatott neki a nagy könnyebbség, hogy nem kellett gyalogolnia és tömegközlekednie ebben a hatalmas forgalomban. A munka dandárját legutóbbi temetőlátogatásunkkor elvégeztük, azóta nagyjából rendben voltak a sírok, így nem kellett most agyondolgoznia magát.
Ugyanis anyámnál az a módi -- legalábbis idáig az volt --, hogy ki szokott menni mindenszentek előtt pár nappal, akkor rendbe tesz mindent, gazol, gyomlál, kertjéből több szatyornyi különféle őszi virágot visz, friss víz, virágok a vázákba, gereblyézés, sepregetés. És újra kijön mindenszentekkor, akár akkor is, ha 1-2 nappal előbb történt a nagygenerál. Gyertyát gyújtani, emlékezni, nagyfejű krizantémokat vinni.
Azt mondta, hogy apám kérte tőle (szerintem tréfásan bár, de anyám komolyan vette), hogy aztán ott legyen nála a temetőben mindenszentekkor! De szerintem enélkül is kiment volna mindig, amíg csak bír.
Most már viszont más a helyzet. Apám 59 évesen lett halálos beteg, és 61 éves volt, mikor meghalt, eleve nem tudhatta, mennyire elhasználódhat egy emberi szervezet 81 éves korára, amennyi most anyám. Most én próbáltam meggyőzni, hogy ő már volt kint, ráadásul csupán 1 nappal ünnep előtt. Ünnepkor megyek én, nem marad mécsesgyújtás nélkül egyetlen sírunk sem. És majd én "lerendezem" papával, hogy én most helyette is jöttem...
Úgyhogy nekem mindenképp 1-jén kellett mennem. Pedig nem a nap számít szerintem, hiszen a 4 napos hosszú hétvége szempontjából mindnyájan jobban járhattunk volna, ha a következő 2 nap bármelyikén mentem volna is ki, ugyanis 1-jén szürke, borús, locsos idő volt... De már mindegy, így ígértem.
Egész nap lógott az eső lába, borús szürkeségben indultam délben. A tömött busz lépésben közlekedett és minden ötven méter után megállt, hol lámpa, hol megálló, hol zebra miatt; azt hittem, sosem érünk ki. (Hazafelé is ugyanilyen tempójú busszal jöttem, összességében csupán az utazás annyi volt, mint mikor az intercityvel felmegyek Pestre... eszméletlen! Főleg az álló utasok zohoráltak, de az ülők is hitetlenkedtek a már-már nevetséges "sebesség" miatt. Gondolom, így volt nekik elrendelve a vezetés a tömeg, a forgalom és az eső miatt.)
Mire kiértem és leevickéltem a buszról, már természetesen esett is. Nagy és közepes krizantémokat vettem, valamint mécseseket, gyufát, majd sorra látogattam a sírokat.
A nem családtag ismerősöknél csak a virágot tettem vázába és fedett mécsest gyújtottam, emlékeztem egy kicsit... Szerettem volna családtagjaim sírjainál több időt tölteni, mint a buszozással, de sajnos, ebben az időben nem nagyon volt értelme... az ember nem minden sírnál tudott lepakolni, hiszen sár volt, ernyőt is képtelenség volt tartani, mert ott voltak a szatyrok, valamint a virágok elhelyezéséhez és a mécsesgyújtásokhoz is legalább két kéz kellett... Azért mindenütt sikerült valahogy meggyújtani a zárt mécsest és úgy elhelyezni, hogy valameddig égjen, de csak az esernyő eleve elvetésével.
Legtöbbször bensőségesebbek, szebbek ezek a temetői órák, hiszen az őszi napsütés, a fák és a virágok gyönyörűséges színei, a töméntelen gyertyaláng látványa kellően aláfestik ilyenkor az ember amúgy is melankolikus, emlékező hangulatát; de most így alakult.

Emlékszem arra is, amikor 1971-ben, első temetős mindenszentemkor, első gimis voltam akkor -- apai nagymamám volt az első halottam, s ő 1971 augusztusában halt meg -- hatalmas hóban, már szürkület után jöttünk ki ide szüleimmel és öcsémmel. Akkor tapasztaltam meg először, milyen szépséges is az ünnep itt, az emlékezés színhelyén... Amerre szem ellát, mindenfelé a virágoktól roskadozó sírok, s a sötétben már csak gyertyák és mécsesek tömege uralja a teret. Azóta sem emlékszem havas mindenszentekre, de olyanra igen, amikor nem égtek a gyertyák, mert akkora szél fújt, hogy reménytelen vállalkozás volt akár csak pár másodperc erejéig is meggyújtani bármit. Meg olyanra is, amikor mindez a szakadó eső miatt volt így...

(Miután késő délutánra hazaértem, otthon is gyújtottam egy mécsest, a macskák miatt biztonságos helyen és őrizve. Hogy minél tovább éghessen, mellette gondolataimba merülve megfőztem, majd kevésbé ünnepi cselekedetként leolvasztottam a hűtőt...)

* * *



Mindenszentek esővel jött

Apám, egyedül jöttem,
nincs más mellettem,
csak e pár emberfej méretű
krizantém, bronzportréd alá
szépen elhelyeztem.
Mindenszentek esővel jött,
hidegét nem érzem, sőt
gondolataimban nyár van,
rekkenő meleg, amelyben
megbetegedtél, egy másik,
melyen át szenvedtél,
s egy harmadik, amikor
búcsúztunk, s te elmentél.
Mécsest gyújtanék, látod,
több kéz kellene, pedig
esernyőt sem nyitok,
a víz hajamról a mécsesbe
sercegve belecsorog...
Újra gyufát gyújtok, s a surranó
cseppek neszezését hozzám
küldik a lombok, míg a kanóc
erőre kap, s újra fellobog.
Szomorú béke borítja lelkem,
a múlt fénye szemhéjam mögött...
Látod, apám, most így alakult...
Mindenszentek esővel jött.


* * *

Halottak napján született

Hozzád is újra elérkeztem,
nagynéném-keresztanyám,
kit tavaly még halottak napján
másképp köszönthettem.
Bár tudtuk, napjaid megszámoltattak,
groteszkül, de tiszta szívből szállva,
végtelen részvéttel és szánva
szólt az "Isten éltessen".
Ha néha látlak, álmaimban
fiatal vagy és fáradhatatlan...
Kínzó érzés látni szerettünket
nap mint nap úgy, ha
sorsa már elrendelt.
Az ember tehetetlen...
s a kín szinte végtelen.
Az utolsó napon
nem gyötört fájdalom,
az utolsó éjjelen
álmodban, békében
szenderedtél át
a túlsó partra,
ezért Istennek
örök hálát adva
suttogom sírodnál:
emléked áldott legyen,
béke poraidra.