2012. február 28., kedd

Gyermeki fantázia


Végre beszereztem anyámék esküvői képét. Ez az egy beállítás, amiről fotót kértek, ez van kinagyított állapotban kitéve vagy 57 éve az anyám szobájában, a "szokásos" pár darabos levlapnyi méretű fotókat pedig nyilván úgy illett, hogy elosztogassák a szülők, testvérek között. Lényegében anyámék és keresztanyám réges-régi albumaiban található 1-1, nekünk nem volt. Most a keresztanyámtól megörökölt összes fotót rendszereztük, főleg Szilvia csinálta hetekig...
Ami miatt feltettem ezt a képet, csak egyik oka, hogy örültem annak, hogy nálam is lett egy ilyen.
A másik oka az, hogy mivel gyakorlatilag én születésemtől kezdve láttam mindig ezt a fotót nagyban, aranyszínű keretben anyámék egyetlen szobájában, visszaemlékeztem, milyen sületlenségeken tűnődtem kisgyerekként mindig, amikor ezt a fotót nézegettem anno. Ezeken rengetegszer töprengtem, és még csak nem is tartottam nevetségesnek megválaszolatlan gondolataimat, a logikátlanságot betudtam annak, hogy kisgyerekként nem érthetek mindent!
Mint lehet tudni, azért akkoriban ingerszegényebb volt a környezet; legalább másodikos voltam, mikor egyáltalán tévénk lett egyetlen csatornával, hétfői adásszünettel - az volt a minden. Nemhogy még videó, dvd,  magnó vagy lemezjátszó, elektromos játékok vagy hasonlók. Csak a könyvek voltak (nekem) lényegében... illetve akkori játékok, társasjátékok.
Szóval tűnődős, morfondírozós és álmodozós gyerek voltam.
E képnek kapcsán 3 dologra emlékszem, amit minden alkalommal igyekeztem megfejteni, s amelyeken most, hogy visszagondoltam, olyan jókat szórakoztam, hogy ihaj!
1. Miért kell egy esküvőn dunnát húzni magunk után?
2. Miért kell egy öl tűzifát a menyasszonynak a karjaiban tartani?
3. Miért kell a vőlegénynek egy összegyűrt papírt fogni a szabad kezében?
Azt hiszem, más értelmes kérdésem nem is volt a képpel kapcsolatban.:)))
Jópár év eltelt, mire meg mertem egyáltalán kérdezni anyámtól, aki felvilágosított a dolgokról. Hogy az nem dunna, hanem uszály; az nem egy öl tűzifa, hanem egy csokor rózsa; valamint apám nem összegyűrt papírt fog a kezében, hanem az egy kesztyű...
Valamint azt is megtudtam élesebb ésszel - úgy emlékszem, családi elszólásokból -, hogy az esküvőjük nem is így zajlott. Sima mezei ruhában, több pár egyszerre ment az anyakönyvvezetőhöz. 55-ben nem csináltak ebből nagy felhajtásokat... De azért esküvői ruhás fotó illett, sőt kötelező volt, hogy legyen minden háztartásban! Ezért akarták ők azt végül is, csak halogatták, halogatták. Teltek a hónapok, az évforduló is elmúlt. Fene se ért rá kölcsönzésre, fényképezkedésre... (Csak a családból is tudom, anyámék idejében többen voltak így.) És anyám többször, viccesen elejtett megjegyzéséből tudtam meg mindemellett, hogy egyszer mégiscsak muszáj volt már elhatározniuk magukat, ugyanis lassan már "majdnem hárman lettünk" a fotón...

Furcsa, élénk és olykor bizarr a gyermeki fantázia. Az addig megszokott, érzékelt világából tud csak meríteni, és amit ritkán vagy addig sosem látott, szépen rávetíti. Dunyhával takaróztunk, valamint így, ölben hordták be szüleim a tűzifát a cserépkályha és a sparhelt elé, melynek kötege "ugyanígy nézett ki", mint a rózsák... A kézben összegyűrt papírról is simán elhittem, hogy azt egy ilyen flancos esküvős alkalommal biztosan úgy kell... oszt kísz.

2012. február 23., csütörtök

Állj fel és menj tovább!!

Nem most ismertem meg ezt a hihetetlen videót, és most fel is teszem. Talán nem csak nekem tesz jót...

2012. február 22., szerda

Interjú egy emberi helyen

Nagyon izgultam tegnap, egy barátom - volt osztálytársam - megszervezett egy interjút, mert bár az illető cégnél nincs felvétel természetesen, de ő azt akarta, hogy mivel rokonai a vezetők, meg kell hogy ismerjenek és szükség esetén tudjanak rólam. Oda ugyanis soha nem hirdetés útján szerzik a szakembereket. Én sem láttam még sehol hirdetést tőlük. A barátom autóval ki is vitt oda.
Hihetetlen, de egy csomó régi kollégával találkoztam, még anno a nyomdából! Állítom, a fele nép az Alföldiből ered! Beszélgettem is néhánnyal, hú, nagyon örültem. Szép, tiszta, modern, nagy hely, nem is gondoltam volna, mennyien dolgoznak itt. Az emeletről üvegfalon le lehet látni a gépterembe, magára a nyomdára.
A beszélgetés a vezetővel nagyon jó volt. Holott nem rajongok ezekért a dolgokért, és tényleg csak muszájból kényszerül rá az ember. Én legalábbis...
De már vannak összehasonlítási tapasztalataim, és tudom, hogy ez egy remek jó beszélgetés volt. Az önéletrajzom egyelőre talonban maradt náluk, mert ők megbecsülik a dolgozókat és nem szoktak rég bevált, jó munkaerőket még elengedni sem (inkább megpróbálják orvosolni a problémákat!), nemhogy kirúgni vétlenül, jól dolgozókat... és persze ez fantasztikus, hatalmas pozitívum!
Itt jegyzem meg, nem tudnék tükörbe nézni reggelenként, ha miattam rúgnának ki valakit, isten ments! Mert bizony, ismerek ilyen helyet is...
Érzékeltem a figyelmet, a tiszteletet, az érdeklődést. Határozottan felismertem a számomra már szinte rég elfeledett vezetői törődést, a sajnálatot, az együttérzést is, jobb sorsra érdemességem miatt. A töprengést, hogy hogy lehetne...! Már ezért is érdemes volt elmenni. Azokat az érzéseket kaptam meg, melyek egyébként alapból járnának minden becsületes, jól dolgozó embernek. S ez ajándék volt...

Egyben meg is értettem valamit: elvileg ilyennek kellene lennie minden cégnek. Ahonnan eljöttem és ez... szentséges istenem; mérföldekre van egymástól! Emberség--embertelenség. Megbecsülés--semmibe sem nézés. Megértés--kihasználás... és még hosszan folytathatnám a különbségeket! Mindazok az emberek, akiket ismerek és őáltaluk ha sejtelmem van munkahelyeikről, azok dolgozói megbecsülés és emberség szempontjából a most megismert munkahely milyensége felé tendálnak, de legalábbis az említett mérföldek felső részében szerencséltetik dolgozóikat.
Szóval hát ezért nem értettek engem sehol, hisz máshol dolgoznak... olyan helyeken, ahol az ezerszer kisebb probléma is nagyobbnak számít. Természetesen hallomásból mindenki ismer kizsákmányolást, ismer dolgokat, hogy felvétel után két héttel, vagy gyes után szárazon, érzések nélkül rúgnak ki embereket, vagy netán azért, hogy nehogy több legyen az illető végkielégítése, ha ezt védett kor után teszik meg... hallomásból mindenki ismer terrort, megalázást, lelki rugdosást, kihasználást, fizetéscsökkentést, fizetetlen munkaidő-hosszabbítást... De a hallomás nem ugyanaz! Nagyon nem! Hogy érthetné meg az, akire még a napi 8 óra sem vonatkozik és szabadon jöhet-mehet sokkal jobb fizetésekért, pénteken korán eljöhet - azt, akinél az előzőek vannak? Ahol mi sem természetesebb, hogy betegen is (nem náthára gondolok) bejár az ember dolgozni, mert büntetnek, ha jogosan járó táppénzre mész? Ha meg végképp muszáj és elmész, tudatában vagy a büntetésnek, levonásnak, egész évi megvonásoknak, sőt retteghetsz a kirúgástól. Ahol soha nem tudod reggel, hogy este biztosan eljöhetsz-e, mert mindig benne van a pakliban, hogy akár az utolsó buszlehetőség miatt is könyörögni kell - s mindezt munkaidő vége előtt fél órával megtudva! Vagy amikor péntek délután utasítanak - nem, nem megkérnek! - szombati vagy vasárnapi elfoglaltságra! Hogyan is érthetnék meg mások, hogyan is tudnának látványos empátiát kimutatni? Amikor évtizedek elteltével emberileg annyit sem tud rólad a főnök, mint a sarki koldusról - egyszerűen, mert nem érdekli semmi, amiből nincs haszon... vagy az ember maga csak annyira, mint anno a rabszolgaság idején...
Ezért bagatellizálódtak jelzéseim, melyekkel - el lehet hinni, hogy a lehető legdiszkrétebben, és nem teljes valóságában! - megpróbáltam szinte segélykiáltásokat hallatni és némi részvétet begyűjteni a lelki rugdosások gyógyítására. Nem jött össze; nem értettek, nem érthettek. Kész. Mindezt most már felfogtam...
Hiszen ez is olyan, mint bármi más, az ember csak akkor érthet meg igazán bármilyen szituációt, bajt, betegséget, ha maga is belekerül...

Még annyit az interjúról, hogy bár eleinte féltem tőle, előjönnek a komplexusaim, mindenféle fóbiám és gátlásom, hogy lebénulok egy ilyennél (jelzem, voltak ilyenek előző helyem "megbeszélésein", tehát nem a levegőbe beszélek, csupán tapasztalatból) - semmi ilyesmi nem volt. Nagyon rendben voltak a mondataim, nem vert ki a víz, nem éreztem vécére rohanási tüneteket... mert érezhettem az igazi érdeklődést, empátiát és figyelmet.
Előzőleg azt gondoltam, hogy most még, mivel mindig tartanak a hivatalos intéznivalók nagynéném temetése után, és magamnak is vannak intézendő ügyeim; hogyan tudok dolgozni majd; hiszen milyen az, hogy máris kéredzkedni folyton majd ezek miatt?
A beszélgetés után viszont azt gondolom, hogy ha azt mondták volna, hogy hétfőn kezdjek; örömmel mentem volna. Nemcsak azért, mert muszáj és mert létfontosság...

2012. február 15., szerda

Valentin-nap és Bogyesz

Mi olyanok vagyunk, hogy ha van módunk, akkor tök mindegy, hogy milyen címszó alatt okozunk meglepetést a másiknak. Nemcsak ún. "kötelező" ünnepeken, mint karácsony, születésnap, névnap, évforduló stb., de ha újév, azért; ha hónapforduló, azért; ha épp nincs semmi, akkor azért, mert mondjuk... épp hétfő van vagy épp hull a hó...
Úgyhogy mi a Valentin-nap elleni feltétlenül ágálókhoz ugyanúgy nem tartozunk, mint a (hatalmas üzleti fogás okán lassan nemzeti ünnep) pártolóihoz. Eggyel több nap, amikor bármi okán is örömet lehet szerezni, ha mással nem, egy elektronikus képeslappal, ami nem hinném, hogy romba dönt bárkit is...
Meg is történt, pluszban még napközbeni sms-ben is, és az esti másfél órás csevegésünkkor derült ki, hogy - ami még nem fordult elő 5,5 év alatt! - egyikünk sem kapta meg a másik képeslapját... Érdekes. Vajon a nagy forgalom miatt? Majd másnap megtudtam, hogy barátom mégiscsak megkapta az enyémet: a gmail a spamok közé rakta... megnéztem én is, hátha nálam is odakerült az övé, de nem - az végleg elenyészett.:))
István ám még készült egyébbel is.
Tudja, hogy másfél évig havonta több állatot is fogadtam virtuálisan örökbe a Noénál. Örömmel és jó szívvel tettem, míg dolgoztam és kaptam fizetést. Mióta elbocsátottak, azóta sajgó szívvel, de le kellett erről mondanom, ahogy már régebben erről írtam is, és mindenféle egyéb szervezetek, alapítványok támogatásáról, melyek száma nem volt kevés! Mostanra annyi maradt, hogy azóta is megmaradt a havi tagsági támogatásom a Noé felé, valamint a debreceni-bánki állatmenhelyen szintén virtuálisan örökbefogadott Pamacs kutyám folyamatos havi támogatása - ennyi.
Ettől függetlenül hiányzik a rendszeres, bensőséges kiválasztási művelet, a jó érzésekkel járó, személyesebb havi virtuális örökbefogadás, mely sokszor akár 3 állatra is szólt, 5-5 napokra.
Ennyi bevezetés elég hozzá, hogy micsoda meglepit akart nekem Valentin-napra szervezni a barátom!
Kiválasztotta és befizette virtuális örökbefogadásra a Noénál a 2 hónapos Bogyesz cicát, úgy, hogy az én addigi nickem szerepelt volna az örökbefogadó helyén. Úgy tervezte, hogy Valentin-napra megtörténik az adminisztrálás, és egyszerűen elküldi nekem a linket. Csodás ajándék és nagy meglepi lett volna - persze így is az, maga az ötlet, a szándék!:))
Azonban mielőtt még ki lettem volna írva örökbefogadóként, István megkapta az e-mailt, hogy Bogyeszt (hál' istennek!) ténylegesen örökbe fogadták, így a támogatás a Noé többi lakójának segítésére megy.
Hát így jártunk - ahogy egyébként én is sokszor jártam a rendszeres egyéni állattámogatási alkalmakkor; szóval ez gyakran előfordulhat -, és hát örülnünk kell neki és remélnünk, hogy jó helyre került az örökbefogadott cica vagy kutya.:)
Bogyesz:

Legyen szép és jó kis élete - én pedig így is hihetetlenül meghatva köszönöm az ajándékot...:)

2012. február 6., hétfő

Téli fotózás


Nagyon szeretem fotózni a természetet, különböző évszakokban, más-más időjárási tényezőkkel, mint ahogy az égi jelenségeket, felhőket, vihart is. Néha azzal reagálják le, hogy oké, de unják a hideget és jöhetne már a tavasz... Félreértés elkerülése végett nem a hozsannázást hiányolom, francokat; csak éppen nem az időjárás vagy évszak egyéni utálata vagy imádata van akkor épp porondon.


Jó. Nincs hozzáfűznivalóm az egyéni hőérzethez, de én nem erről beszélek, és nem is azért mutatok fotókat (behelyettesíthető rajzzal, verssel, prózával)! Szerintem ha bárki is természeti fotókkal jön, nem az lenne a lényeg, ki milyen érzésekkel viseltetik éppen a tél, vihar, hőség iránt, mennyire utasítja azt el - mert azzal akkor éppen mintha az én fotóim lennének elutasítva. Attól, mert fotózom a telet, azt (a telet) nem én csinálom, hanem van. Nem azért fotózom a telet, hogy mindenki szeresse. És hát a nyarat is fotózom, ha éppen természetben vagyok, pedig én személy szerint szenvedek tőle. A kettőnek semmi köze egymáshoz, nekem maga a fotózás, a természet és jelenségeinek megörökítése okoznak örömet.


Ilyenkor mindig előjön az egészen gyerekkorom óta időnként érzett kirekesztettség és megértetlenség; tudom, hogy biztosan vannak így egypáran, más-más apropóból talán, de ez így van.
Például akkor is azt érzem, ha valamilyen írás megjelenésére az a reakció, hogy na, majd megnézem az újságosnál - ilyenkor szinte biztos vagyok benne, hogy pá, puszi, ezzel el is van felejtve és elintézve, ha nem úgy lenne, valami utólagos reakció legalább egyszer az életben csak lenne tán rá... hogy olvasható volt, vagy mittomén, ez vagy az a rész tetszett...


Nyilván nem kell, hogy mindenkit érdekeljen, amit csinál az ember.
Én sem vagyok persze része és elkötelezettje mindenki hobbijának, mániáinak (már akinek van), de valahogy zsigerből jön, hogy húha, ez más, mint a semmi pluszt "nem csinálás"; gratulálok és érzem a valamit: legyen az kézimunka, festés, gyöngyfűzés, korongozás, írás, sport, tűzzománcozás, faragás, macskamentés, varrás, hajléktalangondozás, kutya- vagy macskatenyésztési sikerek, szegényként elhivatott adakozás, zenélés, vagy ha mittomén, valakinek nemcsak jó hangja van, de ki tud állni pl. karaokézni - tehát bárminek az átlagon felüli produkálása iránt tiszteletet érzek.
Ha valaki bármiben bármi eredményt ér el, vagy csak amatőrként akár, de csinál valami pozitívumot - lehet tudni értékelni és azt érezni, hogy "ez igen!"; és hogy vele örüljek és pártoljam, ez érdekes, nekem speciel semmi erőfeszítésembe sem kerül. Egy percig nem merül fel bennem, hogy nem dicsérem meg, nehogy elbízza már magát... vagy nem gratulálok neki, mert attól én kevesebb leszek! Az elismerés neki sokat jelent, és objektíve is lehet tudni értékelni a dolgokat, tehát úgy reagálok, ahogy megérdemli.


2012. február 1., szerda

Álláshírek és fancsikai fotózás

Már megszoktam, hogy napjában többször szól minden telefonom. Melyik miért.
Ha állással kapcsolatos vagy barát, jó vagy kevésbé ismerős, vagy rokon, vagy hivatalos ügy; akkor logikusan csak az egyik mobil szólhat. Ha a vezetékes szól, akkor régebben keresztanyám volt az, aki miatt leginkább feltétlen felvettem. Most már vagy a nagynéném házabeli ismerősök hívnak valamiért, vagy természetesen a különböző álcákkal rejtett termékbemutatókra próbálnak hívni, különböző szokások (rádióhallgatási, mosási, üdülési stb.) felmérésére próbálnak rávenni... brrr. És ott még ki sem tudom szűrni, mert a vonalas nem jelez számot. Ha a másik, előfizetéses mobil szól, tudom, hogy "családi csomag". Ezt a számot csak azok ismerik egypáran, akikkel néha 1-2 órás telefonbeszélgetéseket tudunk méltányos havidíjért - de az időhöz mérten szinte ingyen - bonyolítani. Anyám, gyerekeim, István.
Sajnos, az álláskínálatok egy kicsit sem reményt keltőek... Ugyanúgy, mint a neten kapottak sem.
Legtöbbjük teljesen másféle szakképzettséget igényel, mint ami az enyém. Közük sincs ahhoz, amit én tudnék csinálni. Kb. fele nem tartós, nem bejelentett, csak alkalmi, miközben fogalmam sem lenne, mit csinálok. De 90%-ban nyelvtudást igényelnek, méghozzá folyékony beszédszinten avagy közép- vagy felsőfokon. A kívánt nyelvek nagy része angol, emellé jön pluszban azt követőleg érdekes módon a román, majd német, olasz, spanyol, lengyel, finn. Ha lehet, nem is mindig egy kellene, de van, hogy kettő, és még valamelyik pluszban előny. És sajnos, 2-3 diploma sem árt, s mindehhez még annyi fizetés sem, mint amennyit a szakmámmal kaptam.
A legtöbb telefon egy része gyanúsan hirtelen és biztos meggazdagodást ígérő - természetesen nem bejelentett - internetes munkáról szól, másik fele biztosítási ügynökként szeretne... jaaaaaaj, amitől mindig is rosszul voltam. Mindig is tisztában voltam vele, hogy én ügynökként a hideg vízre valómat sem tudnám megkeresni. Ugyanakkor én ebben az ügyletben eddig mindig a másik oldalon álltam: engem hívogattak ügynökök, kössek ezt vagy azt, lépjek be ebbe és abba, folytathatnám a sort... és én nem győztem levakarni magamról - mindig, de mindig  a lehető legudvariasabb formában - ezeket a hívásokat, miközben nyilván magamban pokolba kívántam az effajta váratlan és hívatlan telefonokat. De tudom, hogy vannak, akik simán és nyíltan pokolba is küldik a zargatókat, s én bele tudtam magam élni a zargatók helyzetébe: milyen szar lehet szerencsétleneknek, hogy ez a munkájuk... bele is döglenék, gondoltam mindig magamban. Híkálni egyik számot a másik után, és elviselni napi ki tudja, hány órán át a változó indulatokat, hangulatokat, ki hogyan utasítja vissza őket! És nyilván érdekeltek szerencsétlenek fizetésileg, hiszen megkötött üzletenként jár valami. Ha valaki nem köt semmit, úgy nem hiszem, hogy kapná évekig - vagy akár hetekig - a brutálisan fényes alapfizetést.

Akik valamelyest szakmailag értenek ahhoz, amiket az önéletrajzaimban leírtam, szintén felhívnak néha, és beszámolnak, hogy kérdezősködnek, ám ugyanakkor hol és miért nem vesznek fel embereket, ha éppen még nem mentek csődbe. Iszonyat, mi van!

Január utolsó napján egy ilyen barátommal (régvolt osztálytársam ő) volt találkozóm, s miután elbeszélgettünk a munkahely-keresési gondokról, mindenféle munkával kapcsolatos ellehetetlenülésről, s hogy mikben nem járt sikerrel velem kapcsolatban azokban a nyomdászattal kapcsolatos berkekben, ahol ő ismerős; szándékosan Fancsika környékére keveredtünk, s a beszélgetést összekötöttük mindkettőnk hobbijával, a fotózással.
Hó ott nyilván több volt még a másfél héttel ezelőtti adagból, mint amennyi a városban megmaradt, hiszen azóta nem volt fagypont felett soha a hőmérséklet, nem volt lehetősége olvadni. A tavak befagytak, 20 éve még szívesen rámentem volna csúszkálni, mert azt mindig nagyon szerettem, de már nem merek --3,2-es csontritkulással és egy ripityás válltörés után (mely után örökre 50%-os maradt mozgásilag a jobb karom). És hát emberesen hideg volt az Erdőspusztákon, az ember egyfolytában még beöltözve sem igazán bírta sokáig kint, ezért a helyszínek közötti párperces autózások alatt lehetett némileg felmelegedni. Főleg, hogy fotózni nem igazán lehet kesztyűs kézzel...
Na mindegy, a munkahely-keresési abszolút sikertelenség miatt az ember nem lehet nap mint nap öngyilkos, de még depis se feltétlen. Muszáj életben tartani magunkat. Ha mással nem, akkor abból a több-kevesebb JÓból, ami éri az embert a nap folyamán. Hogy miért is volt érdemes megélni ezt a napot - és félretenni azokat, amikért meg nem...
Próbáltam arra gondolni, milyen szép napfényes, derűs volt ez a pár óra, jó levegőn voltam, fotózhattam, két gyönyörű aranyvizslát simogathattam, elbohóckodtam ismerősömmel, adtam neki párat az antológiáimból, melyekben "szereplek" és ő örült - ezek nekem már önmagában is felérnek egy lagzival vagy bállal (értve, hogy másoknak mekkora öröm ilyeneken mulatni, én meg rühellem), sőt többel is; és hogy megint sikerült kimozdulni, látni a téli verőfényben fürdő természetet, az erdőt, a tükörfényesre befagyott tavakat a nádasokkal, a föléjük hajló kopár fákkal... a 9 éve látott fancsikai árpádkori templomromot, az erdőspusztai tájház parkját - és fotózni mindent, amit lehet.
S talán... elhessegetni picit a reménytelenséget...