2015. január 31., szombat

A temetés


Pénteken dőlt el, hogy Szilvi is tud jönni a temetésre. Ugyanis ez a hétvége pont nem lenne apás, de Szilvi nagy nehezen mégis rászánta magát egy sms-re. Szokták vinni a nem apás hétvégeken is Bencét, de akkor szombat dél körül vagy délután -- és akkor tulképp az nem apás, hanem nagyszülős jellegű --, a lényeg, hogy akkor már késő lenne.
Az sms-re hívást kapott, és kiderült, hogy naná, hogy szívesen elviszik ugyanúgy péntek este Bencét, mintha apás hétvége lenne. Talán a jövő heti apás lett így előre felcserélve, nem tudom.
Öcsém felhívott pénteken kora du., hogy akkor 9-kor indulunk, ekkor mondtam meg, hogy mivel úgy tudom, 3-an mennénk, ergo hely lenne az autóban, ezért Szilvi is szeretne jönni. Kicsit meglepődött. Pedig hát miért? Az ő családtagjaiból kettő dolgozik, egy nem annyira ismerte nagybátyámat, tehát nem jönnek. Nekem tulajdonképpen Dani is jött volna -- bár ő sem ismerte annyira őt, de azért találkoztak többször is --, csak nem akartunk pofátlankodni, és mivel (véletlenül) nem lett felkínálva, ezért örültem, hogy Szilvi legalább jöhet.
Hatkor keltünk, hogy minden rendben legyen.
Elvileg 1 óra alatt odaérnénk, 90-pár kilométer az út. Csakhogy kár volt eszerint számolni, mivel nem autópályáról beszélünk...
Kilenckor feljött öcsém szólni, hogy indulunk, s ő előrement, mert még le kell kaparni a szélvédőt. Ugyanis némi kis hó, hófúvás és jó nagy szél volt. Nem lett volna hideg, ha az az erős szél nem lett volna, de így az csak úgy dobálta a kocsit.
Anyámhoz mentünk először is, ott kiszálltunk, beadtam, amit amúgy is odaszántunk: madáreleségeket, fekete sapkát, hajlakkot, maradékot a kutyának, ezt-azt.
A 4-esen nem volt különösebb probléma, jól haladtunk. Öcsém még tanakodott is, hogy mit fogunk csinálni ebben a hidegben még vagy fél órát a temetőnél?!...
Hanem Püspökladánynál elállta az utunkat (mindenféle előre jelzés nélkül!) egy elég nagy, mocsarassá vált területen zajló útfeltúrás, -bontás, betonkeverők, munkagépek... aztán elég sokáig tartott a bizonytalanság és a kerülő.
Ezt követően pedig vagy 20-30 km-en szakaszosan váltakozva volt az út gidres-gödrös, összevissza tákolt, olyan, ami az embert szanaszét rázza -- szóval haladni, azt nem lehetett, viszont majd' bepisiltünk. A problémáját egyedül öcsém tudta megoldani.:)
Mindennek a betetőzéseként a harmadik ziccer az volt, hogy Füzesgyarmatra érve nem a megfelelő útra fordultunk, semmi nem volt ismerős. Még anyámnak sem, pedig ő és öcsém többször jöttek autón is erre, és anyám, ugye, innen származott el pedig, bár én megértem, hiszen rengeteg minden változott az évek alatt. Már nagyon úgy nézett ki, hogy egyszerűen nem érünk oda 11-re a temetésre! Akkor öcsém azt mondta, menjünk vissza a templomhoz:), ahol bejöttünk Gyarmatra. Ezután könnyedén meg is találta azt a főutat, amin nekünk kizárólag haladnunk kell.
11-re épp beparkoltunk a temető elé, láttuk a népeket kint állni a ravatalozónál. Anyámmal csigalassan tötyörésztünk befelé, még kint jártunk, mikor harangoztak és megkezdődött a szertartás. Mivel nyitott ajtónál zajlik és erősítővel, így míg mentünk is, mindent hallottunk.
Belül szinte csak a rokonság, a család állt, kint meg egy csomó itteni lakos.
Római katolikus szertartás volt, nem túl hosszú, frappáns.
A koporsó nekem gyerekméretűnek tűnt. Megrendítő volt így látni... meg ez az egész...:((


Nagybátyám soha nem volt nagy vagy testes, de mostanra valóban csont és bőr lett. Sajnos, a kórházi iratokon a sok diagnózis között anorexia is szerepel; mint a lánya elmondta, élete utolsó két hete pláne katasztrofális volt.
Nagy meglepetésként ért, hogy az a kis 6x9-es, kb. 1980-ban készült, kifakult fekete-fehér fotó, melyet én fotóztam le és digitalizáltam be, majd átküldtem sok más, nagybátyámmal kapcsolatos fotóval együtt unokatesómnak, AZT a fotót nagyították fel és tették fel fekete keretben a koporsóra!
Ez a kép lett halála után a Gyertyaláng fő képe, ez, ami annyira jellemző volt Jositára mindig. Ez pontosan ő.


Mivel elkéstünk picit, senkit nem volt időnk üdvözölni. Én is, miután valamennyire összeszedtem magam, csak nagyon visszafogottan, ahol álltam, helyből tudtam pár fotót csinálni, majd mielőtt elvitték a koporsót, a kinti állványon álló koszorúkról is.


Nem hiába hívják e Békés megyei területet Sárrétnek. Ha azt mondják, hogy Debrecenben sár van a sok esőzés miatt, akkor azt mondom: jöjjenek el ide, és megtudható, mi is az a SÁR, a dágvány, az abszolút felhígult, agyagos mocsárszerű talaj. Ahol nincs járda vagy út, rendesen oda kell figyelni, mert seperc alatt bokáig süllyed az ember!
Mint megtudtuk, már tegnap kiásták a sírhelyet, de ma a temetés délelőttjén ki kellett, hogy szivattyúzzák azt. Az a csoda, hogy egyáltalán engedik a koporsós temetést, mert hallottunk olyat, hogy ilyenkor egyszerűen nincs temetés. Hamvasszanak vagy fizessék a hűtési díjat tavaszig a hozzátartozók!
Szóval maga a behantolás az több ideig tartott talán, mint az egész szertartás. Öt ember vért izzadva dolgozott, keservesen nehéz munkát végezve alig látható eredményért! Az agyagszerű sár egyszerűen nem akarta elengedni a lapátot!


Közben meglehetősen rossz helyen álltunk meg, szembe kaptuk a szelet, minek következtében majd' szertefagytunk.
Nagybátyám a szülei -- a nagyszüleim -- sírjába került. Lánya nagyon ügyes volt: már a táblája is fel volt szerelve a sírkőre. Szín, méret, betűtípus -- minden stimmelt.


Unokatestvérem a legközelebbi rokonokat -- az egrieket és minket -- hívott egy kis összejövetelre nagybátyám immáron elhagyatott házába. Velük együtt 12-en voltunk. Ők már napok óta ott rendezkednek, jó meleg volt, rend és tisztaság. Némi hp várta a nem sofőr átfagyottakat, valamint szendvics, üdítők, aprósütemények, sör.



Első, életbevágó dolgunk volt a mellékhelyiséget meglátogatni, mert mióta a gödrös tákolt út miatt összerázkódtunk, elég sürgős volt egy ideje az állapot.
Beszélgettünk, sokat figyeltem és hallgattam másokat. Anyámra is figyeltem közben, aki csendben meglapult egy sarokban lévő karosszékben. Aztán kicsit engedett a hangulat: felelevenítődtek a Jositával kapcsolatos kedves emlékek; egy nagy doboznyi fénykép is előkerült, ahol mindannyiunk, minden életszakaszában meg volt örökítve egyedül vagy programokon, családi eseményeken, többedmagunkkal. Nagyon kellemesen emlékezgettünk, Szilvi pedig buzgón fotózta a régi fényképeket.













A négyből két testvér maradt... elhangzott köztük, hogy most már nekik nagyon kell vigyázniuk magukra, hogy nehogy úgy járjanak, mint a másik kettő...:)
Pár óra elteltével az egriek is és mi is készültünk hazafelé; előtte még csináltunk pár csoportképet. Ezután már csak a búcsú maradt, a mezőkovácsházi, vendégfogadó család pedig a ház előtt állva integetett nekünk.


Többször is mélabúsan emlegettük, hogy Jositá búcsúzásával nincs többé kihez menni Gyarmaton. Megszűnt az örök, ez idáig tartó kapocs. Ide max a temetőbe lehet ezentúl kilátogatni -- hihetetlen.
Mióta csak létezem, Füzesgyarmat mindig volt számunkra valamilyen módon, még akkor is, ha mondjuk, évekig nem mentünk oda. Most már ennek vége...:((


Hazafelé Szilvivel hátul ülve mindketten fotóztuk az ablakból a felhőket, mert kinézetre nagyon szép lett az idő. Bár a szél még fújt, de már dél körül kisütött a nap, és csodaszép, néha egész baljós kinézetű felhők futkároztak az égen.


Otthon először anyámhoz mentünk, őt raktuk ki, ő pedig pakolt nekünk egy vagon töltött káposztát, egy kis adagot főve, egy nagyobbat töltve, de nyersen; amit direkt tegnap készített elő, hogy ne éhezzünk, ha hazaértünk.:))
Utána öcsém hazavitt saját magával bennünket is.
Melankolikus sajgás maradt e nap után. Jó volt, megnyugtató az ottlét; valami fontos, anyámék Otthona azonban örökre véget ért.



Legyen övé az örök nyugodalom.

2015. január 30., péntek

"...játszani is engedd..."


Újra sikerült egy játék 500. jubileumát elérnem. Ez a Pig & Dragon.:)
Igen értékes, mert egyrészt színes sárkánykák vannak benne:), másrészt egyik-másik szint igen nehéz, szóval neki kell futni egy csomószor.


Íme az 500. szinteredményem, és egy piros sárkányka:


Itt meg, ahogy abszolváltam és elhagytam e szintet.


"...jó szóval oktasd, játszani is engedd..." (József Attila)

2015. január 28., szerda

Anyámhoz


Anyámhoz ballagtam el göngyöleggel, maradékkal és száraz kenyérrel, de legfőképpen a 3 havi kiíratott receptjével.
Miután nagybátyám lánya tegnap gyakorlatilag mindent lerendezett az elhunyt körül, most már tudjuk, hogy szombaton 11-kor lesz a temetés Füzesgyarmaton. Ez a gyorsaság nagyvárosban gyakorlatilag lehetetlen. Vagyis hogy vasárnap este meghal valaki, és már kedden úgy el tud mindent intézni, hogy akár szerdán is lehetett volna temetni. Nyilván a rokonságra és a többiek teendőire tekintettel döntöttek a szombati napban, hogy aki normál beosztásban dolgozik és akar, az is el tudjon menni.
Nálunk pl. Debrecenben nincs is szombaton temetés. Vagy pl. én jó egy hetet vártam nagynéném esetében csupán a boncolási jegyzőkönyvre... Itt nem volt ilyen. Az az egészségügyi intézmény, ahol nagybátyám november óta feküdt és elhunyt, ki tudta állítani azonnal a halotti bizonyítványhoz szükséges orvosi iratokat. Nincs sorállás, nincs időpont, faluhelyen minden gyorsabb és olajozottabb. Ezt számtalanszor bizonyította már az élet az évtizedek alatt. Pl. mikor Szilvi Mezőberényben élt, ott minden hivatalos dolgot seperc alatt elintéztek. Míg itt nálunk pl. egy személyi igazolvány csináltatására 2-3 hét múlva adnak időpontot, ott bemész, optimális esetben te vagy épp az aktuális ügyfél, és ripsz-ropsz, kész is minden.
Kellőképpen hitetlenkedtem is, mikor unokatesóm elmondta, hogy az ominózus napon el is intézett mindent -- és figyeljünk: Szeghalmon halt meg, Füzesgyarmaton lakott és ott temetik, valamint a lánya mezőkovácsházi! --, és akár másnap is temethette volna.

Anyámmal azért akadtak gondolkodnivalók, pl. koszorú, hogy s mint. Itthonról vinni? Valahol megrendelni, majd érte menni és magunkkal utaztatni? Öcsém tegnap tudta meg az egészet, de ő ezzel a kérdéssel nem foglalkozott. Azt már lehet tudni, hogy öcsém szerint mi hárman megyünk.
A koszorú kapcsán aztán anyám szinte véletlenül jött rá a megoldásra: tudakozótól keresett gyarmati virágüzletet. Továbbküldték a különleges tudakozóhoz, ahol azonnal kapott egy nevet, címet, telefonszámot. Telefon, igen, lehet rendelni, megcsinálják, ki is viszik ott, helyben, időre; hogyne, nagybátyámat amúgy is mindenki ismerte... az árban benne van a szállítás. Hihetetlenül olcsóbb, mint itt nálunk. 20 fehér szegfűből álló koszorú, szalaggal és szállítással, 5800-ért. Príma. Fizetni? Ahogy nekünk jó. Míg ott voltam, anyám újra felhívta, hogy van-e számlaszáma, mert legésszerűbb utalni -- ez is rendben lett, s ez az én dolgom volt még e napon, este.
Még azért voltak egyéb tennivalók is: vegyek pár kiló napraforgót, faggyús gömböt a madaraknak; nézzünk anyámnak fekete sapkát, mert a régi már nagyon régi; aztán kutyát etettünk, és reményeinket fejeztük ki, hogy szombatra legyen elviselhető az idő.

2015. január 27., kedd

...és az övé is...


25-én reggel, 68 évesen Demis Roussos is eltávozott.
Számai nekem a gyerekkorból tinibe átmenő időszakot, az abszolút fiatalságot jelképezik...
Nyugodjék békében.

2015. január 26., hétfő

Legyen békés az álma...

Anyai nagybátyám, anyám fiatalabbik öccse hosszú, súlyos betegség után örök álomba szenderült.
A négy testvér közül, 2011 decemberében elhunyt nagynéném után ő lett a sorban a második.


1939. 03. 25. -- 2015. 01. 25.
Nyugodjék békében...

Ez a több évtizeddel korábban készített fotó a legjellemzőbb őrá. Ilyen volt legtöbbször, akár fiatalabb, akár idősebb kiadásban. Mindig nevettetésre készen állt, még a baját vagy bármiféle negatívumokat is humorral adta elő.
Nem igazán volt egy generáció köztünk; mikor anyám férjhez ment apámhoz, ő, a legkisebb még csak 16 éves volt. 17,5 évvel voltam fiatalabb nála, így ezért inkább mindig haverkodás, bolondozás volt köztünk, mintsem komolyság és atyáskodás.
Nagyszüleimnél, falun töltött gyermekkori nyaraimat vidámmá, felejthetetlenné tette az ő humora, fiatalsága.
Nagyanyám halála óta egyedül élt. Nyugdíjba menetele után a tőle 100 km-re lakó lányáék és két unokája jelentették a családot számára, főleg a szünidők alatt.
Hat-hét éve nyáron béldaganattal műtötték, ekkor anyám költözött oda két hónapra, gondozni és ellátni őt. Tavaly őszig nem volt jelentősebb probléma, egészen jól ellátta magát a kivezetett cucc ellenére is; rendszeresen járt kerékpárral stb.
Ősszel több irányból is támadta a betegség, látszólag nem volt köze az előzőhöz. Már lábra sem tudott állni. November óta van hol kórházban, hol más egészségügyi intézményben... erőtlenség, étvágytalanság, s már felfekvései is lettek amiatt, hogy még az ágyban sem változtatta a helyét. Gyakorlatilag sok-sok eredménytelen vizsgálat, majd bélelzáródás egy bélre kívülről "ráülő" daganat miatt, műtét... Maximálisan legyengült fizikai állapota miatt további radikális kezelések kizártak.
Az utolsó két hétben katasztrofálisra fogyott, egyedül a tejet tudta inni, ha segítettek neki. Csak az infúzió maradt. Egyre kevesebbet volt ébren, és azalatt sem volt képben, nem igazán ismerte meg a lányáékat sem... de fájdalmai szerencsére a műtét után már nem voltak. Mint kiderült, a daganat átsugárzása okozta az elviselhetetlen lábfájást és még sok egyéb tünetet.
Tegnap este 9 után kapta a lánya a telefont, hogy apja örökre elaludt.
Bár reálisan számítottunk erre, mégis alig lehet felfogni.
Anyámnak mindig én számoltam be róla, közvetítettem az infókat, amit a lányával beszélünk, folyamatosan tartva neten a kapcsolatot. Délelőtt tudtam meg a hírt, és dél körül hívtam fel anyámat. Kicsit aggódtam, hisz' anyámnak ő volt mindig a legkedvesebb testvére. Ráadásul nagyanyám a halálos ágyán megígértette anyámmal, hogy vigyázni fog nagybátyámra, s ebből anyám most is lelkiismereti kérdést csinál. Lelkifurdalása volt már ősztől kezdve, mert legszívesebben most is odament volna ápolni... de ez már lehetetlen volt mindkét fél oldaláról, hisz' nagybátyám egyáltalán nem tudott felkelni, anyám meg örül, ha totyogni tud.
Szerencsére nem kellett kimondanom, csak a nagybátyám nevét. Már abból tudta, ahogy kimondtam.:((
De ő lelkileg nagyon erős asszony. Annyit kibírt már, olyan sűrű, rengeteg gonddal-bajjal terhelt élete volt, hogy esküszöm, tíz másik mezei embernek elosztva is sok lenne... még akkor is, ha mindenki maga tudja a magáét.
Utoljára a nagynéném temetésén, 3 éve láttam nagybátyámat. Rokonok hozták el autón, és végig becsületesen, "virgoncan" gyalogolt a temetőben, amerre kellett. Kimondottan jól tartotta magát állapotához képest; hangulatilag is rendben volt. Ahogy most a lánya ősz óta leírta, nem ismernék rá. Talán jobb is, ha úgy marad meg az emlékeimben, ahogy utoljára láthattam.
Nyugodj békében, Jositá!

2015. január 23., péntek

Pár perces orvosos

Ki kellett íratnom anyám gyógyszereit három hónapra. Eddig Etelka csinálta az utóbbi pár évben, aki hivatalosan segítője egy szeretetszolgálattól anyámnak, és anyám őt elhunyt nagynénémtől "örökölte meg", Etelka vele lakott egy házban és neki is ő segített. Szóval Etelka általam kérdezte anyámat, hogy mivel keresztanyám halála által elvesztett egy pácienst, és nekik maguknak kell olyat keresni, helyette nem akarná-e anyám őt. Ez azt jelenti, hogy elvileg és papíron napi 45 percet kellene egy-egy páciensnél valamit segítenie, 9 főről van szó egy-egy segítőnél... Azt mindenki tudja, hogy 9 fő között azért közlekedni is kell, tehát fizikai képtelenség, hogy akár még autóval is beférjen napi 8 órás munkaidőbe 9 fő 45 perce, lévén a 9 fő a város különböző pontjain lakik; nem beszélve arról, hogy Etelka tömegközlekedik! Mindezt természetesen minimálbérért... na mindegy. A páciensek ezért havonta 2000 Ft-ot fizetnek, de ez nyilván nem a segítőé.
Így tehát gyakorlatban úgy van elosztva, hogy jó legyen. Egy-egy segítettnél nem 45 percet segít, hanem akár több órát is, és csak egyszer megy egy héten. Ez az idő van elosztva papíron napi 45 percre.
Most azonban Etelka elesett, táppénzen van, mert letört a vállcsontjából egy darab, így gúzsban van a szerencsétlen.
Utánajártam, hogy pénteken hogy is van rendelés, mert én magamtól soha nem pénteken megyek, mivel mindig bajban vagyok ezzel a nappal, hogy melyik orvos hogy rendel páros és páratlan heteken péntekenként. Aztán pont délután, mondom, nagyszerű.
Természetesen esett az eső, de most ilyen az idő, már megszokta az ember; elporoszkáltam a dokihoz.
Egy, azaz 1 fő várakozott az orvosnál, kb. 2 percig, majd kihozott neki Juditka egy beutalót, pár szóval lerendezték, aztán már nyújtottam is a listát, hogy anyámnak szeretném kiíratni három havi gyóccerét.
Erre vártam úgy kb. 6-7 percig, és már ki is lett adva a nagy halom recept -- viszon'látás.:)
Aztán úgy döntöttem, ha bármikor is nem időhöz kötött az orvoshoz való látogatásom, akkor máskor is ilyenkor fogom tenni. Péntek délután teljesen logikusan tutira nem hemzseg annyi ember az orvosnál, mint mondjuk, hétfő reggel...

Makoldi-kiállításon


Az előző bejegyzésben utaltam a komplett napra, csak nem akartam végeláthatatlanná tenni a bejegyzést egy teljesen más programmal, külön posztot érdemel.
Tehát az előző nap délelőtt kinéztem egy kiállítást, de mivel aznap délután volt a megnyitója, ezért nyilván csak másnap került sor rá.
Azaz a "Munkanélküli" központ után természetesen oda vezetett az utam.


Ez pedig a Debreceni Művelődési Központ Belvárosi Galériájában, a Kultúra napja jegyében és születésnapja tiszteletére rendezve egyben, a 70 éves Makoldi Sándor festőművész jubileumi kiállítása volt.
A 2010. szeptemberi kiállításáról már írtam ezen blogon belül bejegyzést, sőt 7 éve fotóztam is őt, amikor a bátyám kiállítását ő nyitotta meg...


A lényegesen fontos és tényszerű adatokat röviden a hirado.hu oldaláról idézem:

"A tárlaton 28 alkotást tekinthet meg a közönség. Az anyagban az utóbbi években készült alkotások szerepelnek, megtekinthetik köztük az érdeklődők a tavaly készült, három darabból álló képsorozatot, a Szent László-legendát."


"Az idén 70 éves Makoldi Sándor 1945-ben, Bajorországban született, pályája Debrecenhez köti. Tanulmányait Budapesten, Egerben, Debrecenben végezte, majd 1974-től a Debreceni Tanítóképző Főiskola tanára lett. Munkásságát számos kiállítás jelzi, művészeti írásai mellett a néprajzi és pedagógiai elmélettel foglalkozó írásai is jelentősek.
Festészete tükrözi elméleti munkásságának eredményeit. A kezdetben akadémista és szürrealista táblaképek a szocializmusban a 20. századra jellemző dinamikus, expresszív-nonfiguratív alkotásokká váltak. A Nyugat felé fordulás időszakára viszont már kialakult nála a magyarság hagyományaiba illeszkedő jelképfestészete. A tudatosan vállalt magyar hagyományok továbbvitele mellett a hasonló vizuális törekvések ösztönzését hivatásos néprajzkutatóként is szívügyének tartja.
Megkapta a Debrecen Kultúrájáért Alapítvány alkotói ösztöndíját, a Bocskai-díjat, a Magyar Művészetért Díjat.
A tárlat február 27-éig látogatható."


Szent László korabeli menyasszonyi láda,
a művész "keze nyomával"



Művei regék, mítoszok, népi hagyományok világába kalauzolják el a nézőt; s aki a magyar mítoszvilágban és jelképvilágban valamennyire is járatos, annak egy-egy kép rengeteg mondanivalót tartalmaz és sugall. Akik kevésbé ismerik e kultúra rejtélyeit, azokat is elgondolkoztatják, kutakodóvá tehetik e képek.
Érdemes mellettük kicsit tovább ácsorogni a kiállításokon megszokottnál, mert az ember percről percre fedezi fel az értékes, érdekes részleteket, melyek első ránézésre fel sem igazán tűnnek egyik-másik monumentálisabb képen.
Örültem, hogy nem a megnyitón voltam itt, olyankor alig lehet hozzáférni a művekhez, fotózni meg pláne lehetetlenség. Így mindenre volt időm, alaposan, bármennyi időtöltéssel.
Egy hölgy tartott a teremben az éppen aktuális látogatóknak bármelyik képről ismertetőt, s különböző értékes információkkal olyan részletekre, apró kis titkokra hívta fel a figyelmet, melyekben az átlaglátogató meglehetősen járatlan. Én is egyre-másra csak rácsodálkoztam a megvilágosodott dolgokra, részletekre, s emellett pazar vizuális élménnyel ajándékozott meg a festmények élénk, élő, káprázatos színvilága...