2013. április 27., szombat

Hajdúböszörményi temetőben


"Mivel Szilvi több családfa-kutatói fórumban is otthon van olvasóként, így megtudta azt is, hogy a mi családunk apai ágának nagyon sok tagja a hajdúböszörményi temetőben nyugszik. Hajdúböszörmény Debrecentől 20 km...
Tehát mi következik ebből, alapul véve a megszállottságunkat?:))"


Így fejeztem be az előző bejegyzést...


Tehát nem tanakodtunk sokáig az ötleten, itt a jó idő, apás hétvége -- egyszóval minden adott ahhoz, hogy felkerekedjünk és szétnézzünk abban a hajdúböszörményi temetőben.
Mivel hét elején jött az ötlet, Szilvi a szokásos előrelátó precízségével mindent kijegyzetelt és lerajzolt, ami a kiruccanásunkhoz szükséges. Így pl. helyközi busz menetrendje aznapra oda és vissza, a megállók sorrendje, melyik járat áll meg a temetőhöz legközelebb, ha mégsem ott áll meg, akkor hogy jutunk oda, az utcák nevei és kézi rajzolású térkép a buszmegállótól a temetőig, a temetővel kapcsolatos infók és rajzok -- magyarul az embernek nem kell attól tartania, hogy csak úgy megyünk bele a vakvilágba, így ezzel sok kétséget és időt takarítunk meg.
Reggel viszonylag korán keltünk és mindenre gondolva, precízen, alaposan és mégis praktikusan pakolásztunk és készülődtünk össze. Helyi busszal mentünk az autóbusz-állomáshoz, ahol még volt negyedóránk a miskolci járat indulásáig. Amikor megérkezett, alaposan elcsodálkoztunk, ugyanis -- minden busz más és más -- ennek utastere olyan szinten volt magas, mintha emeletes busz lenne. Kényelmessége és a légkondi miatt sajnáltuk, hogy csak fél óra az út oda, ahova készülünk...
A jegyek ára olcsóbb volt, mint ha nálunk helyi járatra, akár egyetlen megállóra is jegyet vesz az ember...

Hajdúböszörményen belül a második megálló volt az, melynél le kellett szállnunk, de innen azért bő 1--1,5 km-t gyalogolni kellett a temetőig. Ám mivel Szilvi minden infót elraktározott előre, olyan biztonsággal sétáltunk, mintha nem is most járnánk itt először.


Útközben sem tétlenkedtem fotózás terén:


A temetőhöz érve próbáltunk valami tendenciát felépíteni, hogyan is kezdjük átnézni a sírokat. Nyilván gondoltuk, hogy akkora nem lehet a temető logika alapján, mint a debreceni, de azért iszonyú nagy az itteni temető is. Alapvetően szép, rendezett és tiszta. Bizony, sok szempontból korszerűbb is, mint a mienk. Pl. meglepő volt, hogy itt egész napra abszolút nyitva tartott mosdók, vécék voltak; ez Debrecenben elképzelhetetlen. Azóta már minden össze lenne vandálkodva és szétlopva...:( Itt nyoma sem volt vandalizmusnak. Nem hittük volna, de összességében 8 órás, temetőn belül 5 órás programunk alatt egyszer sem gondoltunk arra, hogy valami gáz van, húzós dolog, vagy netán félnünk vagy tartanunk kellene bármitől-bárkitől... (Ez azért nem tölt el elégedettséggel, hogy mindig a mienk a rosszabb...)
A bolyongás kisebbik fele után tartottunk némi szünetet, amikor is kezet mostunk (ezt megtettük egyébként óránként, hiszen nagyon meleg volt), ittunk az átmelegedett teánkból és megettük a hozott egyszál szendvicsünket.
 

Próbáltuk megkeresni a minél régebbi sírok tábláját, hiszen nekünk már 1700-as években születettek is vannak a családfánkban, de a többség, akiket reálisan kereshetünk, 1850-től felfelé születettek. Ehhez viszont szintén gyalogolni kellett és táblákat kerülni, ráadásul a tendencia nem nagyon jött be, mivel ténylegesen a sírok kor szerint igen vegyesen alkották a táblákat. Átgondolva végül is logikus, mert hiszen ma is úgy van, hogy a sírhelyeket megváltjuk. Ahol lejár a határidő, és nincs hozzátartozó, aki megváltsa az ominózus sírt, ezeket a sírokat felszámolják, s helyükbe újak kerülnek. Ez így van. Így nem ritka, hogy egy-egy sorban akár 100 év is lehet a különbség az elhalálozások dátumában...
No mindegy, mi azért igyekeztünk nagyjából átfésülni a táblákat, de tájékozódás szempontjából nem igazán vagyunk a helyzet magaslatán, így nemegyszer futottunk bele újra és újra ugyanabba a táblába, ahol egy-két jellegzetes sírnál döbbentünk rá erre.
Nagy örömömre szolgált Maghy Zoltán festőművész sírját látni!


A temető mindenesetre tényleg hatalmas. Idegenforgalmi szempontból is híres a hajdúböszörményi kopjafás temető, mely ugyane területen van, és meg is csodáltuk. Valóban óriási és különleges hangulata van.


Megkérdeztünk egy sírnál dolgozó férfit, hogy mit tanácsol, hol keresgéljünk. Elég tanácstalan volt, mikor elmondtuk neki röviden, hogy nem idevalósiak vagyunk, családfánkat kutatjuk, sírokat fotózunk, és elvileg mikortól születetteket és temetetteket keresünk, s felsoroltunk néhány jellemző nevet: Jószay/Jószai, Ercsey, Holczer, Bársony, Király, Mező, Sajtos... Némi homlokráncolás után megmutatta, merre van a legősibb temetőrész, s annak környékén főként régi temetkezések vannak.
A legősibb részben már csak néhány régi, ide-oda borulós, jórészt szinte olvashatatlan sírkő áll, térdig érő növényzetben... úgyhogy csak egy részüket közelítettük meg, és inkább szúrópróbaszerűen -- itt nem igazán jártunk sikerrel.
Természetesen Szilvi a főbb családfa-jegyzeteit is elhozta, úgyhogy konkrétan a nevekre mentünk, s a valóban nem tucatnevektől gazdag családfánkban található neveket olvasva az ilyen sírokat anélkül is lefotóztam, hogy Szilvi egyből talált volna az elhozott jegyzeteiben konkrétumot vagy alátámasztást, majd utólag a fotók alapján is lehet nyomozni.

Nem mondom, hogy akár csak harmadát is sikerült bejárnunk a temetőnek ennyi idő alatt.
Találtunk is olyan sírokat, melyek párosítások és évszámok szempontjából egyből azonosíthatóak voltak számunkra; ezeknél szinte indiántáncot jártunk még akkor is, ha igen távoli a rokonság.:)
Érdekes módon az Ercseyekből nem találtunk, pedig a családfakutatós fórumokon állítólag nemrégiben is látták az általunk is keresett főbb sírokat. Állítólag sokan fotózzák is azokat, tehát valószínűleg nem jelentéktelen és olvashatatlan, avítt, dülöngélő sírokról van szó. Csak valahogy nem jöttek elénk...
Holczert sem találtunk, viszont Jószaiból kettőt, a négy fenti utolsó névből viszont tetemes mennyiséget, persze ezek jó részét még be kell azonosítani, hogy rokonok-e vagy sem.
Szóval nagy eredményeket nem mutathatunk fel, de jó volt ez az egész egynek.

Nyárias meleg volt aznap is, szinte égette arcomat, nyakamat és karomat a nap, később bőven szemmel látható is lett. Természetesen kicsit korán jött ez a nagy nyár egyébként, belegondolva két hete még télikabát volt rajtam... Nem mintha ez meglepő lenne, hiszen gyakorlatilag megszűnt a tavasz mint évszak, és ezért én nem is szoktam várni abszolút. Merthogy tudom, hogy ha vége a télnek, fejest ugrunk a dögmeleg nyárba. Amit én speciel amúgy nem kultiválok, nem bírok, sőt.
Sportcipőben és farmerben mentem, szerencsére, mert többször volt szükség arra, hogy térdig érő gazon vagy csalánon hágjunk át az elhagyatottabb részeken. A sportcipő talpán át így is kaptam egy szúrást a talpamba, tavalyi gesztenyehéjnak köszönhetően... mi lett volna, ha papucsban vagy vászoncipőben megyek? Szilvi "nem puha" papucsban jött farmerrel, neki csak annyi baja lett, hogy szemmel láthatóan iszonyat koszosságú lett messziről is a lába a nap végére, s emiatt hazafelé végig komplexusa volt, hogy "mindenki látja". Mondtam, hogy kisebb gondja is nagyobb legyen, senki nem gondolja, hogy fél éve nem mosott lábat.:))

A rengeteg sírfotón kívül sok szépséget is fotóztam aznap, elsősorban fákat és virágokat.


Miután már 4-5 óra körül járni alig bírtunk, úgy döntöttünk, hogy kifelé meglátogatjuk a mosdót, s utána a távozás mezejére lépünk, hiszen jóból is megárt a sok. És még a buszig is le kell gyalogolni ebben a melegben a távolságot, úgyhogy bár majd' megvesztünk egy útközben lévő fagyizónál egy fagyiért, de mivel képtelenek voltunk sietni, ezért nem mertünk kockáztatni, hiszen fagyival meg nem lehet buszra szállni. Utólag persze konstatáltuk, hogy belefért volna, de biztos, ami biztos...
A busz Miskolcról jött, így nem csoda, ha nem érkezett percpontosan, s mi sajogva, ám királyként rogytunk be a kényelmes kettősülésre a légkondifúvókák alá.
A napi élményt még fokozta, hogy Böszörményt elhagyva a busz magas üléséről látni lehetett a távolban Bodaszőlő és Józsa között a zeleméri templomromot.:) A buszpályaudvartól nem messze pedig megvettük az áhított fagyit is, melyet egy padon terpeszkedve, kéjesen nagyokat hümmögve termeltünk befele...

2013. április 26., péntek

Családfakutatás címén

Annak idején én kezdtem el, és büszkék voltunk magunkra, mikor Szilvi gimis korában úgy vagy 35 fő körüli létszámmal megcsináltam a családfánkat, mert lányomnak az volt a házi feladata. Emlékszem, mikor lelkendezte, hogy megdicsérték, mert ő vitte a legbővebb családfát...
Azóta is nyomozgattam, jegyzetelgettem időnként buzgón, de jómagam megrekedtem a család és rokonság legidősebb tagjainak elmondásai és náluk fellelhető régi okiratok, anyakönyvi okmányok által leszűrt adatoknál.
Szilvinél a késztetés aktívabban jelentkezett, így, mikor életkörülményei úgy adódtak, felkereste a békési levéltárat, ahol vagy 4-5 órát töltött kutatással. Ingyenes ez a lehetőség, s ott még bejelentkezni sem kellett, ottjártakor egyszerűen bement, s a levéltárosok nagyon kedvesek, segítőkészek voltak vele. Nagy élmény volt neki látni a múlt század legelejéről származó, művészien szép kalligrafikus betűkkel teleírt eredeti okmányokat születésekről, házasságkötésekről és halálozásról... miközben mindent buzgón jegyzetelt, s egy teleírt füzettel jött ki onnan a végén. Otthon rendszerezte -- imádja az ilyesmit! --, s mikor legközelebb nála jártam, már legalább 2 db A3-as volt összeragasztva, akkora volt a családfánk.
Ez folytatódott tavaly nyáron, amikor anyámnál az apai nagyapám iratai között találtunk egy rahedli elbarnult iratot, nemcsak a nagyapám közvetlen családjabeliekét, de elszármazott rokonokét és azok leszármazottaiakét is -- hogy hogy kerültek oda és miért? --, szóval nagy volt az öröm.
Innentől jött a MyHeritage oldal a neten, ahol nyitottam és elkezdtem feltölteni a már meglévő családfát. Ezt időnként Szilvi folytatta és kiegészítgette. Nagyon élveztük, mert sok mindenre kiterjedő "szórakozás" ez, akár személyenként rengeteg adattal és fotókkal bővíthető. Egyszóval igen jól leköti az embert, aki szeret ilyesmivel bíbelődni.
Amikor minden meglévő kutatási anyag fent volt, csodálkozva láttuk, hogy már bőven 100 név fölött járunk... az oldal pedig csak 200 névig ingyenes. Azt gondoltuk, á, úgysem lesz az annyi soha!
De soha ne mondjuk azt, hogy soha! Ugyanis, amikor Szilvi a nem túl sok internetezési lehetőséggel tölthető idejét (nincs saját gépe, egy gépen netezünk, amely a potenciális munkagépem is a saját szobámban; plusz egyedülálló anya lévén Bencus mellett se igazán tudna, ha az itthon van) azzal kezdte tölteni, hogy a böngészőben kutatta a levéltárakat, akkor meglepő dolgokra bukkant: több helyről is szedegetheti össze a tényeket, kutathatja a gyökereket. Nem is tudtam a lehetőségről, és fantasztikus volt látni az életben sosem látott, rég meghalt rokonok születési, házassági, halálozási iratait, sőt, még újságbeli gyászjelentések eredetijére is bukkantunk bőven!
Az ember nem is gondolná, milyen láz tudja elfogni, amikor talál valamit, akár csak egyetlen nevet is. Amit már majdnem körbeleng a bizonyosság 1-2 alátámasztással, hogy igen, ő is rokon! És ez készteti, hogy tovább, egyre tovább, csak keresni, kutatni!
Nem is gondolnánk, hány megszállott ember van, aki családfákat kutat. Sőt, olyanokat felkutat, fizikailag utánajár, lefotóz, amelyek nem is kapcsolódnak a saját családjához, hanem mert... egyszerűen imádja ezt a rítust, és nagy élvezettel kutat akár idegen családfákat is. Aztán többéves kutatásának eredményét felteszi a netre, így a többieknek, kik érdeklődnek, már nem kell végigjárniuk azt a küzdelmes kutatási utat, amit egy ember már végigjárt, hanem ha szerencsénk van, elég csak a készre rábukkanni, beazonosítani, átlátni és magunknak elraktározni. Van, aki lezárja nyomozási eredményét, és az érdeklődőknek pénzért lehet bejutni ahhoz, hogy eredményre bukkanhasson (vagy sem); de van, aki nagylelkűen a világ elé tárja -- vigye, akinek szüksége van rá, miért is ne?
Hogy egyetlen ágat és érdekességet emeljek ki, most ott tartunk, hogy az az Ercsey Julianna, akit eddig is tudtunk, hogy az apai dédnagyanyám volt, s akiről az apám anno sokat mesélt; ugyanabba az ágba tartozó leszármazott, mint az a Nagyszalontán, 1818. május 1-jén született Ercsey Julianna, akit 1840-ben Arany János vett feleségül. A két azonos nevű asszony között nyilván jónéhány generáció van (majd Szilvitől megkérdezem, mennyi, mielőtt beírnám; ő keni-vágja!). Az Ercsey-ág a legjelentősebb és legkiterjedőbb eredmény a kutatásban, de a többivel is jól haladtunk. Már nem tudunk annyi papírt összeragasztani, hogy elférjen egy szoba szabad területén a családfa... Már kinőttük a MyHeritage ingyenes családfakutató területét (240 főig engedte), és folyamatosan beszélnének rá a Premierre, ami előfizetéses, de erről természetesen lemondunk. Szilvi megpróbálja több családfa-oldalon elhelyezni a különböző családterületeket. Én itt már őrá hagyom a fonalat végképp...
Mivel Szilvi több családfa-kutatói fórumban is otthon van olvasóként, így megtudta azt is, hogy a mi családunk apai ágának nagyon sok tagja a hajdúböszörményi temetőben nyugszik. Hajdúböszörmény Debrecentől 20 km...
Tehát mi következik ebből, alapul véve a megszállottságunkat?:))
Ezért írtam ezt az előzetest...

Lelki szemetesláda

Mindig is jellemző volt és most is rendszeresen visszatérő téma ismerőseim sűrű hitetlenkedése és az ezzel kapcsolatos meditálgatások, miszerint kár, hogy annak idején nem mentem olyan pályára, ahol nagy előny az, hogy az emberek úgy meg tudnak "nyilvánulni" előttem. Ezt valahol én is sajnálom -- most már. Annak idején nem volt időm sokat elmélkedni ezen, én nem voltam olyan kemény és erős, illetve nem tudtam megoldani, hogy két műszakos munka és család mellett tovább tanuljak ilyen téren.
Bár alapvetően tényleg szerettem volna pszichológus lenni, mindig nagyon érdekeltek a lelki motivációk, az emberek sokfélesége, reakciói, a mentális problémák feloldása, megoldása. Szerettem ezekről a témákról olvasni, utánajárni annak, szakemberek mit és hogyan gondolnak, tapasztalnak. Másik kedvenc foglalkozásálmom az ápolónő szakma volt. Kiszolgálni az elesetteket. Évekig álmodoztam róla, mennyire szeretném csinálni -- csak aztán családilag lebeszéltek róla igen nyomós indokokkal, de ez nem is lényeg.
Vannak vezető és vannak kiszolgáló típusú emberek. Én kezdettől tudom, hogy én a második csoportba tartozom. A szakmámban való 36 évi munka is ez a fajta meló volt, bár messze állt a lelkizéstől, mégis kiszolgáló típus kellett igazán hozzá.
Az sem véletlen, hogy egy filmet vagy könyvet tekintve sem az számomra a jó film vagy könyv, mely hemzseg az akcióktól, dinamizmustól, csatáktól, pörgő fizikai aktivizmustól, ezerféle szövevénytől, hanem ami érdekel inkább, azok a lelki információk. Ki mit miért gondolt-cselekedett így vagy úgy, egyes cselekedeteknek mi a lelki motivációja, a mozgatórugója -- ez számomra a lényeg.
Pl. A temetetlen múlt (Michelle Pfeiffer és Harrison Ford) vagy A tökéletes gyilkosság (Gwyneth Paltrow, Michael Douglas) c. filmeknél a pár szereplő és kevés helyszín ellenére a lélektani háttér és küzdelem ezerszer hatásosabb és izgalmasabb volt számomra, mint akármilyen akciófilm, ahol százak ölik egymást halomra és kétpercenként lerepül egy fej... Vagy éppen a párkapcsolatok, házasságok  lelki konfliktusaival, feloldásaival vagy megoldhatatlanságával foglalkozó filmek is sokkal, sokkal érdekesebbek számomra, mint ahol a percenkénti pisztolylövések száma meghaladja az x-et.
Valahogy olyan az ábrázatom, hogy sosem tudok még perceket sem egyedül állni pl. buszmegállóban, mert felismerik bennem a "jó" beszélgetőpartnert. Ez a itt most azt jelenti, hogy ők beszélnek, kitárulkoznak kérdés nélkül, én meg megértően és okosan hallgatok. Közbeszólást nem igényelnek, csak helyeslést, bólogatást. Számtalanszor átéltem és átélem ezt. Én úgy szoktam ezt mondani, hogy mindenki meglátja bennem a jó balekot, akinél érvényesülhet ő maga. Azt is látom, hogy miután abszolút gond nélkül megismerem az emberek elbeszélése alapján a fél életüket -- és valahogy meg is jegyzem, mert 1-5-10 év múlva, ha meglátom azt a személyt a buszon, azonnal vágom a lényegét, amiről mesélt! --, szemmel láthatólag megkönnyebbülnek, mikor elköszönnek. Leraktak egy kis terhet! Pedig azt sem tudják, ki vagyok, mert mondanom sem kell, ők nem érdeklődnek, viszonzást ők nem igényelnek. Vagyis nagy ívben letojják, hogy mondjuk, nekem is lehetnek problémáim, fájdalmam, akár a végét is járhatom. De az kit érdekel? Szerencsére. Mert én végül is sokkal nehezebben nyílok meg, én nem igénylem, pláne vadidegenektől, hogy akármit is tudjanak rólam. Én eljártam 13 évig ugyanarra a munkahelyre, hogy elvétve tudott rólam bárki bármit az alapvető tényeken kívül. Sem lényegest, sem lényegtelent. Nem azt mondom, hogy HA netán kérdeznek, letagadok valamit is. De amúgy közömbös ismerősök esetén nem feltételezem, hogy komolyan érdekel bárkit is az én gondom, inkább csak az udvariasság az, amiért hozzám intéznek kérdést, ebből indulok ki, és igyekszem olyan, nem túl konkrét és nem túl érdekfeszítő választ adni magammal kapcsolatban, ami hamar rövidre zár minden további érdeklődést. Nagy barátságban kell lennem valakivel ahhoz, hogy magamról önként részletesebben beszéljek, s ha egy jó idő elteltével valaki rászolgál a bizalmamra és megnyilvánulok magam felől, akkor sem önként teszem, csakis akkor, ha tényleg érdeklődik valaki. És ha érzem is azt, hogy őszintén teszi...
Érdekes volt rádöbbenni, hogy embereknek fontos, hogy elmondhassák bajaikat, gondolataikat vagy olykor kipanaszkodhassák magukat, akár ismeretlenül is. És pont nekem. Vagy csak úgy odajöjjenek és beszéljenek, mert érzik, hogy meghallgatom őket. Mert ha 5-6 különálló ember áll egy buszmegállóban magában, tuti, hogy egy beszélgetős ember pont énhozzám kell hogy odajöjjön. Sokan poénkodtak ismerősök, látván, hogy nap mint nap más-más ismeretlennel ácsorgok a buszmegállóban, vagy sajnáltak is, hogy "na, te szegény, jól kifogtad megint". Biztos rám van írva, hogy nem hajtom el az embereket és nagyszerűen tudom magam háttérbe helyezni, saját "fontosságomnak" nem tulajdonítani sokat.
Véleményt vagy tanácsokat csak akkor adok, ha kérnek. Mindig hozzáteszem, hogy "szerintem", "én úgy gondolom", "ez csak az én véleményem" stb. Nem vagyok szakember. A felém való kitárulkozás nem elsősorban jelenti azt, hogy megoldást vagy akárcsak véleményt is várnak  tőlem, elsőrendű célja egészen biztosan leginkább a meghallgatás iránti igény.
Ez eddig rendben is lenne.
Ám ha véleményt várnak, vagy konkrétan felteszik a kérdést, hogy "te mit csinálnál a helyemben?" -- ott már viszont nagyon óvatosnak kell lenni. Innentől kezdve az ember így vagy úgy, de megszívja. Ha azt mondom, amit hallani szeretne, nem vagyok őszinte. Ha nyersen őszinte vagyok, megharagszik, de amúgy is messzire kerülöm az "ami a szívemen, az a számon" frázist melldöngetve hirdetőket. Hazudni utálok, de azt is utálom, ha valaki úgy őszinte, hogy megbántson másokat. Nem szeretem a kíméletlen, a tapintatlan őszinteséget. Az ilyen emberek ne csodálkozzanak szerintem, ha kevés barátjuk van. Nem azt mondom, hogy meg kell hasonulni vagy saját véleményemnek homlokellenkezőt mondani, csak azért, mert tudom, hogy az illető úgy jobban szeretné... de úgy is lehet az ember őszinte, hogy nem mászik bele a másik aurájába, figyelmes, és nem feltétlenül tapintatlan. Vagyis úgy adjam elő a véleményemet, hogy azonnal tegyem mellé finoman józan érveimet, indokaimat, esetleges saját példáimat, igyekezzem több szemszögből értékelni a problémát, és a legfontosabb: tálaljam a mentségeit is egyúttal a partnernek, lássa, hogy én tisztában vagyok a lényeggel, hogy megértem akkor is, ha én nem úgy tennék, ahogy ő. Egyszerűen próbáljam nem megbántani.
Mindez persze nem mindig kellemes. Vagyis néha baromira hálátlan feladat!
Mert ha én mint hallgatóság, hosszú távon ismerem a problémát, akkor bizony óhatatlanul kialakul bennem egy lényegi, objektív vélemény. Aminek bármennyire finoman és empatikusan intézném a közlését a kölcsönös őszinteség védjegyében és hitében, a témában szubjektív partner azt már nem tolerálja. Hiszen nem azt hallja, amit szeretne -- ergo már nincs szüksége rám. Még akkor sem, ha lelke mélyén maga is igazat ad nekem, akitől ő kérte hosszú időn át a megértést, meghallgatást; bár ezt ugyan soha be nem vallaná. Egyszerűbb, ha mindezek után már ignorálja az embert minden módon, minden téren; inkább más, kevésbé empatikus vagy kevésbé beavatott emberekhez fordul. Kényelmesebb...
Ezért érzem mindig úgy, hogy bár jó érzés látni, tudni, hogy életemben rengeteg embernek segítettem már lelki szemetesládaként, tudni, hogy ezeknek az embereknek fél óráig vagy fél évig szükségük volt rám, néminemű hasznomat vették és akkori visszajelzésekből tudom, hogy jót tettem velük, ugyanakkor istentelenül hálátlan a reszort és nagy a nyomás. S ha nem ilyen lennék, megkímélném magam ezzel kapcsolatban elég sok méltánytalanságtól...

2013. április 25., csütörtök

Bevallás feladva

Ma feladtam az adóbevallásomat az anyáméval együtt. Hálisten, ezen is túlvagyok, pedig ilyen laposkúszás-hozamú év még nem volt, amikor mégis ennyi felől kellett "begyűjteni" apróságokat, melyeknek aztán felét be sem kellett vallani. Kizárólag az első negyedévben volt adóköteles munkanélküli segélyem, mely a megkapás pillanatában már le is adózott, de azért bevallást kellett készíteni.
Nem kellett viszont a szoc. segélyről (amiről még igazolás sem jött, csak én buzgómócsingoskodtam vele, hogy kiszámoltam, mennyi) és az egyszerűsített foglalkoztatásról sem, ez utóbbinak megvan a felső határa, ameddig nem adózik és egyben bevallásmentes, és ennek a felső határnak a töredékét sem értem el.
Ugyanígy anyukámnak a nyugdíjáról sem kellett -- nem is volt hol -- vallani, az egyértelműen nem adózik, csak az E. kiadónak végzett tördelést, az egyedi megbízást kellett bevallani, mely szintén adózott összeg volt.
A tavalyi könyvelőmhöz mentem és vittem el a cuccokat, pár hétig nála volt, miközben megnyugtattam, hogy abszolút ráér, hiszen neki épp ezidőkben nagyon összejött mindenféle gond. Közben néha tartottuk a kapcsolatot, s mint kiderült, túl lelkiismeretes vagyok, pláne ennyi éhbér-jövedelemhez viszonyítva.
A végén kétszer is megfordultam nála kiadós beszélgetések kíséretében, mert egy név el lett rontva, amit már csak otthon vettem észre. Persze nagyon készségesen és azonnal kijavította és újraprintelte, s szerencsére közel lakunk egymáshoz.
Végül is megelégedhettem az eredménnyel, és Marika roppant méltányos, szinte csak képletes összeget kért a két bevallásért.
Szilvinek a volt anyósa szokta készíteni a bevallását, de (sajnos) az idén neki abszolút nem is kellett...

2013. április 23., kedd

Apróságok reumatéren

A reumatológián 3 havi kontroll -- főleg az Actonel Trio gyógyszerellátás miatt -- van előírva. Nem tudom, miért nem adhatják át a a felíratási jogot háziorvosok számára, de így ez 3 havonta konkrét program, hogy az EJK-ba járhasson az ember. Amit most persze miért ne tehetnék, mondhatná bárki... no de nem ez az etalon, hogy én feltétlenül otthon lehessek, hiszen elvileg dolgoznom kéne! És hát ezt munka mellett -- pláne az én előző munkahelyem megszorításaira emlékezve -- nem igazán lehetne csinálni...
A kontrollelőírás ellenére azért jókor kell az aktuális hónap közepén beletrafálni az időpontkérésbe. Merthogy eleinte én elhittem, hogy akihez én járok, oda nem kell időpont. Igen ám, ez volt mondva elvi szinten. A gyakorlat viszont azt mutatta, hogy ha időpont nélkül állok be sorszámot kérni, akkor mindig probléma van. Hiába tudják ott is, hogy X. főorvos úrnál nem előírás az időpont, de mégis mindig vita és problémázás járja, főleg, ha épp akkor, mikor megyek, nincs ott az orvos -- ugyanis akkor helyette másik orvoshoz adnak sorszámot, annál viszont nincs időpontom. Azt tanácsolták, hogy a nem-kell-időpontot-kérni konkrétum ellenére MÉGIS mindig kérjek inkább időpontot.
Jól van, ez legyen a legkevesebb. Aztán rájöttem, hogy mégsem tudom kiszámítani az időpontkérési telefon idejét. Volt, hogy 2 héten belül is tudnak adni, de olyan is, hogy csak 6 hét múlvára adhatnak... Ez ahhoz képest, hogy a gyógyszer napra ki van számolva, annyira azért nem optimális.
Most 6 hete szóltam, hogy kb. 3 hét múlva kaphatok-e időpontot, mivelhogy akkor jár le a gyóccerem és íratnám az újat. Nem kaptam, csak mostanra -- amikor is már 3 hete szednem kéne a hó legelején kiírtat. Szuper. Még szerencse, hogy egy dobozzal előre voltam Erikáék jóvoltából...
Kivártam a 6 hetet és mentem a 23-i időpontra. Már a sorszámkérésnél meg sem lepődtem, hogy az időpontkérésem megtörténte ellenére is azt közlik velem, hogy de ma nincs bent a főorvos úr! Kissé kiakadtam, mondván, hogy ezt az időpontot 6 hete kaptam, úgy, hogy már 3 hete szednem kéne a gyócceremet... Hitetlenkedés, hogy "és nem kapott értesítést?", márminthogy arról, hogy nem lesz bent a doki. Mondom, nem. Böngészi a számítógépet, hogy vajon miért nem, majd nyilatkozik, hogy ja, hát azért, mert nincs is beírva a telefonszám... ez most pótolva lett. Én meg közben közöltem, hogy nekem tök mindegy, melyik orvos írja fel a háromhavi gyócceremet. 3 hete kellett volna kontrollra jönnöm, de csak mostanra kaptam időpontot, 6 héttel ezelőtt... Jó, beosztott egy doktornőhöz sorszámmal. Miután letanyáztam jelzett ajtó és kijelző előtt, még mindig volt 20 perc az időpontomig. Különben is ráérek, ugye.
Aztán telt-múlt az idő, már majdnem félórával csúszok, mikor kijön az asszisztensnő, s engem szólít. Mondom, hogy mostanra volt időpontom. De hogy főorvos úr nincs itt. Igen, tudom, de nekem csak gyóccer kell. Jó, akkor várjak, majd kiírják. Azt hittem, ki is hozzák, mint néha a háziorvosnál, és csak arra várok. De újabb félóra telt el, mikor mégiscsak megjelent a kijelzőn a számom, és bementem... nem egy doktornőhöz ám, hanem egy másik főorvos úrhoz! Ahol teljesen más tendenciák alá vetették a kontrollomat, más megközelítéssel közelítettek a problémák felé és kialakult egy, korábbiaktól teljesen eltérő ambulánslap... érdekes, de az ilyenfajta rálátás jobban tetszett volna eddig is, alaposabbnak és érthetőbbnek tűnik annál, mint hogy előtte évekig lényegében mindig ugyanazt az ambulánslapot nyomtatták ki, a dátumok kicserélésével, illetve a gyógykezelések és a DEXA bejegyzéseivel gazdagítva.
Na mindegy, lényeg, hogy a végén még a recepteket is megkaptam, most már ennyi apróságos viszontagság után csupán pénzt kell varázsolni egynek a kiváltására...

2013. április 18., csütörtök

Kilátástalan

Túlestem a MÜK-nél a soron következő jelentkezésen.
A jelenés előtt már általában napokkal ideges vagyok, mert van a két véglet, miszerint vagy kiközvetíthetnek az utcára, vagy 5 perc alatt végzek, mivel úgysincs semmi újdonság, eredmény és lehetőség, és a gyorstalpaló pecsételéssel túl van tárgyalva a dolog; valamint a kettő között az első évben érzékelt forma, azazhogy pár óra folyosói várakozás után megyek be az ügyintézőhöz és kapok igen hamar egy pöcsétet.
Most a földszinti parasztelosztónál való várakozás után a saját eredeti ügyintézőmhöz kaptam sorszámot, így a pár óra ácsorgós várakozásra számítottam a második emeleten.
Mindig gyalog szoktam fellépcsőzni nagynehezen, majd a hosszú folyosó legvégére menni, most, mintha csak valami sugallatra tettem volna, szemembe ötlött, hogy tényleg, itt lift is van, és pont várják; no, akkor gyorsan odaléptem, mondom, ha már van, használjuk. Mire ezután komótosan végigmentem a hosszú folyosó legutolsó irodája elé a kétoldalt sűrűn ülő és álló embertömeg között, szinte még oda sem értem, mikor látom a kijelzőn a saját számom! Hát mi tagadás, itt nem ehhez szoktam! Még szerencse, hogy lifttel jöttem, különben nem értem volna ide...
Ezt pár mondatban kedélyesen meg is beszéltük az ügyintézőmmel, majd miután kölcsönösen biztosítottuk egymást, hogy sajnos, nincs semmi változás, megkaptam a pecsétet a kiskönyvembe. Még afelől is közös pontra jutottunk, hogy sajnos, az én koromban ismeretség nélkül képtelenség álláshoz jutni. Mekkora öröm ezt hivatalból is hallani! Ennek konkretizálásától belül újra felerősödött a pánik, hogy mégis, mi lesz még 8 évig...?
Több volt kollégám is került hasonló helyzetbe -- azóta is szórják az embereket a volt munkahelyemen... erről is tudnék órákig mesélni... --, és még a lányom korabeliek is azt mondják, hogy nem számít itt végzettség, nyelvtudás, jogsi és kor sem annyira, mint kizárólag az ismerős, ismerős és ismerős!
Diplomás, nyelvvizsgás, jogsis, 32 éves volt kolléganőm valahogy elhelyezkedett ugyan az agráregyetemen ügyintézőként egy jó idő elteltével, s mint elmesélte, arra az abszolút minimálbéres posztra 400 (!!!) jelentkező volt. Ő az első körben bent maradt 15 főbe beleesett. No, innentől már ismerős nélkül nem ment volna... ám neki volt, szerencsére, így örömében földhöz veri a fenekét, hogy megnyerte az állást, és hurrá, annyit kereshet, mint a Sodexhónál dolgozó kézilány ismerőse általános iskolai végzettséggel! És ez csak egyetlen eset, de könyvet írhatnék példákkal tele! Viszont ez elég is ide, mert EZ VAN, ennyiből bőven le lehet vonni a konzekvenciát, mert ez nem kuriózum, hanem maga a tény, az általánosság. Saját és mások bennfentes és hosszas tapasztalatai alapján tudva, s nem csak kívülállóként, hallomásból sejtve.
És akkor miben reménykedhetek én, a régi nyugdíjkorhatáron túl lévő nyomdász tördelő- és olvasószerkesztő, fenti kritériumok bármelyikének híjával?
Ritkán jön ki belőlem a keserűség, mert tudom, azzal nem lesz jobb. Inkább a pozitív gondolatokat erőltetem, a szép, jó dolgok éltetnek és úgy tűnik, töltenek be. Mert ezt akarom és így -- különben beleőrülnék! De a vidámság látszata ellenére azért néha elpusztít a kilátástalanság, és az, hogy fogalmam sincs, meddig ébredek fel tetővel a fejem fölött.

2013. április 15., hétfő

Budapest VI. -- Jártunkban-keltünkben

Harmadik nap a Centrál kávéházban szándékoztunk megnézni Koday László festőművész kiállítását, melyet januári megnyitása óta szerettünk volna látni, és úgy tudtuk, hogy még pár nap múlva lesz vége a tárlatnak. El is mentünk, de már nem láttuk kiállításának nyomát, valószínűleg rosszul tudtuk annak zárását.
Sajnáltam, mert nagyon tetszenek a képei, számon tartom és sokat nézegetem őket, de élőben még nem láttam. Szimpatikus egész művészete.

Dr. Bánszky Pál művészettörténész tökéletes jellemzésben írja egy helyütt:
"A festői pálya indulásakor Koday László a naiv művészet mezsgyéjét választotta járható útként, de továbbhaladt, nem maradt meg a naivok ösztönös világánál. Kialakított magának egy olyan festészetet, amely több ponton mutat rokonságot a naiv művészettel, de a tudatosság fokán és a személyes jegyek alapján azt önálló stílussá érlelte. Képei festői eszközökkel kifejezett tündérmesék, amelyben egyaránt fontos helyet foglal el az ember, az állatvilág és a természeti környezet. Ragyogó, keveretlen tiszta színek, nyugalmat és derűt árasztó kompozíciók."


Tényleg csak pár kép a rengeteg közül, melyeket szívesen feltennék; csupán azért, hogy lehessen látni, mit mulasztottunk élőben -- azért én számon fogom tartani és lesni, talán lesz Debrecenben is kiállítása.


* * *

Mivel a környéken voltunk, e program helyett megtekintettük az épp alaposan feldúlt Ferencesek tere környékét, majd a Belvárosi Ferences-templomot.



* * *
 
Újabb programot már nem kerestünk, hiszen este utaztam haza.
Úgyhogy betértünk a West Endbe, ahol vigaszul fagyiztam egyet, s vettünk elvitelre nekem bécsi szeletet rizzsel, István pedig kínait (csípős csirkét rizzsel) választott.

Otthon délután még fotózgattam Murcost és a kapott ajándékokat, István pedig dvd-borítókat nyomtatott, feltöltötte a 3 nap összes fotótermését gépre, majd nekem pendrive-ra, beszkennelte a rajzomat, utána beleraktam végleges helyére, a vitt keretbe, s a legutóbbi rajzot is átraktam lila keretbe -- így most már egyforma keretben "tündöklik" a falon a 4 hasonszőrű rajz.
Ajándékaim:


2013. április 14., vasárnap

Budapest V. -- Cat Caféban jártunk


A Sakura után bementünk a West Endbe megebédelni. István a török kajáldából vett rántott töltött csirkemellet rizzsel és leborítva csípős mártással, és szerencsére bizton számíthattam rá most is, hogy megeszi az én hawaii csirkemell rizzsel nevű kajám kisebb felét. Lényeg az, hogy jóllaktunk, s én még egy kétgömbös fagyit is betermeltem.
Itt döntöttük el, miután ültünkben enyhült egy kissé a sok járkálás okozta fáradtságunk, hogy most megyünk el a Cat Café macskás kávézóba, amit szintén annak a február 21-i nyitása óta tervezünk.



Alapvetően nem lehetett nem tudni róla, mennyi vitát kavart a tény, hogy rövid időn belül két macskás kávéház is létrejött Pesten. Mi nem találtunk az ötletben semmi negatívat, amennyiben tudni lehet, hogy elsősorban macskás szemszögből, a macskák érdekeit maximálisan szem előtt tartva realizálódik.
Amúgy meg egyikünk sem az a fajta, aki azonnal, saját tapasztalatok nélkül, pusztán feltételezések vagy hallomások alapján ítélkezik vagy kongatja előre a vészharangot.


Más országokban régóta léteznek macskás kávéházak, bár az is igaz, hogy azokon a helyeken más az emberek hozzáállása, az országok kultúrája; például tök természetes, hogy a macskák nyugalmát feltétel nélkül tiszteletben tartják, nem nyúzzák, nem háborgatják őket alvás közben stb. -- vagyis megértek a dologra. Míg nálunk... tisztelet a kivételnek, de az a globálisan kevés, igazán felelős macskás (és kutyás) közeg és az állatvédők kivételével az átlagembernek a macska csak fogyóeszköz.


Ennek ellenére mi úgy gondoljuk, hogy ha ésszel, kidolgozottan, felelősséggel csinálják; megelőlegezve azt is, hogy megválogatják a macskákat -- tehát emberbarátok, nyitottak, jól szocializáltak a cicák, szeretik, ha simogatják őket --, van elég ember, aki felügyeli a közönséget, vigyázzák a macskákat, amelyeknek minden természetes szükségletük és nyugalmuk biztosítva van -- vagyis nem nyúzzák őket, ha pihennének, nem vakuznak a szemükbe, szabad elvonulásuk bármikor lehetséges --, akkor nem igazán értjük a negatív szítást.
Szerintem meglátszik az, ha egy macska retteg vagy szenved ettől az egésztől, akkor tutira nem nyugodtan bóklászó, emberekhez, asztalokhoz odasétáló cicákat látnánk.


Az már a tulajdonos felelőssége lenne, hogy észrevegye, ha egy macska rosszul van ettől az egésztől -- de ilyet mi egyáltalán nem tapasztaltunk.
Rengeteg macska ennél sokkal kegyetlenebb körülmények között tengeti életét házaknál fent említett fogyóeszközként; nemhogy orvosi ellátás nélkül, de rossz bánásmódban. Nem kap enni (fogjon egeret!), tán csak némi maradékot, csöves csontot (!), nem engedik be mínuszokban sem, naponta felrúgják stb., s ha bármi baja van, eszük ágában sincs orvoshoz vinni -- hisz' majd lesz másik! És akkor még csak nem is a millió kóbor állatról beszélünk! Hol hasonlítható az ilyen szerencsétlen életekkel össze a kávéházi macska élete?


Mi nem találtunk semmi abnormális dolgot, mikor ott jártunk. Belépésünk után a terem közepén azonnal egy laza teknőc cicával találtuk magunkat szembe, aki nyugodtan feküdt a szőnyegen. Nem háborgatta senki. A pincér odatanácsolt bennünket, ahol szabad asztal volt, s elmondta nagyvonalakban a főbb tudnivalókat, de egyébként minden asztalon részletes kávéházi szabályzat állt, valamint antibakteriális fertőtlenítő gél kézi használatra. Az emeleti részen kaptunk előszörre asztalt, én kávét kértem, István kólát ivott.


Vaku nélkül fotózgattunk, ezért elsősorban a cicás fotók nem is lettek élesek egyáltalán. Ismerkedtünk a helyszínnel. Lementünk a földszinti termekbe, konstatáltuk, melyik cica alszik, melyik nem. Volt, aki asztalnál lévő széken aludt, de volt, aki a belső terem rengeteg játszó- illetve alvózugában pihent. És bizony, a cicák időnként teljesen önmaguktól odamentek egy-egy társasághoz, felugrottak melléjük, s én is megdicsőültem, mikor simán dorombolva hagyta jó néhány cica a simogatásomat.


Még a lábtörlő is cicás:


A közönség alapjában abszolút macskacentrikus volt, nem volt lárma csak halk beszélgetés, senki nem zaklatta a cicákat, ha azok nem mentek maguktól hozzájuk. A cicák anélkül sétáltak oda az emberekhez, hogy azok rájuk telepedtek vagy kontaktust erőltettek volna; akik aludtak, azokat nem nyúzták; nem volt vakuzás. Többfelé láttunk vizet kitéve, és időnként ivó cicákat is. Öt-hat cica sétálgatott az ott töltött órában nyugodtan, egyáltalán nem úgy, mint akik bármitől is meg vannak riadva. Abszolút higgadtan, fülük botját sem mozdítva tűrték, hogy az emberek jöjjenek-menjenek körülöttük.

A teákat hasonló teáskészletekben hozták ki, és ezeket meg is lehet rendelni a helyen.

 

Mikor megüresedett lent egy asztal, "leköltöztünk", és meggusztáltuk a számos kávéházi süteménykínálatot a pult mögött. Rendeltünk még egy-két dolgot: István egy poharas cicás pudingszerűséget, én pedig egy cicás mignont. A személyzet kedves volt, gyors a kiszolgálás - szóval igazán semmi rossz érzés nem maradt bennünk.


Egy cirmos cica arra vetődve megállt a szemközti fal mellett lévő asztalnál, tőlem pár méterre. Akkor kissé lehajolva hívtam a kezemmel, hogy "gyere!", mit ad isten? A cica rám nézett és jött. Megszagolta a kezem és önként megállt kis időre, míg megdicsőülve megsimizem, majd lustán tovább sétált.:) (A kép itt nem ezt a szitut ábrázolja.)


Szóval kellemes program volt, nem csalódtunk egyáltalán, sőt, jó érzés, ha azt vesszük, hogy 15 cica életét megoldották. Helyükre a menhelyeken sajnos, úgyis van mindig új igény...