2011. június 30., csütörtök

A macska, aki Párizsban járt


Megint kezem ügyébe került egy aranyos macskás könyv, melyet még a vonaton hazafelé kezdtem el olvasni Pestről visszafelé jövet, és valóban letehetetlen volt.
Minden ember fejében van egy értékrendlista. Peter Gethers amerikai író pusztán a miheztartás végett összeállított egy 10 pontos listát, melyre felírogatta élete nagy tanulságait, elveit. Ennek első pontja pl. az, hogy Nem fogok a republikánusokra szavazni, utolsó pedig, hogy: Utálom a macskákat...
Ehhez képest amikor útjába került Norton, a párhetes skót lógófülű kiscica, szinte első látásra egymásba szerettek. Norton azonnal átírta élete összes szabályait, elveit, és tökéletesen meghódította gazdája szívét.
Még a több évtizedes gyakorló macskagazdi is elcsodálkozik, amikor arról olvas, hogy Nortonnal mi mindent meg lehetett tenni, együtt vele megélni; például ki is gondolná, hogy zsebben vagy szatyorban simán lehet macskával közlekedni, ügyeket intézni; vagy később, amikor ott már nem fér el, szállítókosár nélkül lehet étterembe, kerti partikra, üzleti utakra, konferenciákra járni, ide-oda utazgatni, nyaralni menni, repülőgépen utazni, vagy akár egy hétvégére átruccanni Párizsba? Ki is merné ezeken a helyeken macskáját szabadon engedni, és tudni azt, hogy bízhat benne, mert ahol letette, ott elő is fog bukkanni? Ki gondolná, hogy egy cica esetleg lehet a legjobb módja a másik nem elcsábításának, vagy hogy pont egy macska fogja jelezni a gazdinak, hogy ki lehet élete megfelelő párja és ki pedig nem? Vagy ki gondolná, hogy van olyan ember a földön, aki elsősorban a cicája miatt vesz kertes házat?!
Ismét egy olyan könyvet olvashattam, melyben teljes mértékben bizonyított az ember és macska közötti bizalom és szeretet, összhang, megértés. Jó ilyet olvasni, hiszen épp ezek a tulajdonságok vannak kiveszendőben nagyon sok emberi kapcsolatban...

2011. június 27., hétfő

Budapesten 3 nap


Pénteken Pestre mentem, ez is nagyon időszerű volt már, tekintve azt, hogy több mint 2 hónapja nem találkoztunk barátommal. Tekintve azt, hogy (bár lényegtelennek tűnik, de számomra nem az) az időjárás is kedvezett, a lehető legjobbra sikerült a kirándulás.


Pénteken finom marhaperkelt nokedlivel a Westendben, estére kínai kacsa rizzsel és csípős káposztával, valamint töméntelen ajándék a kedvestől. A Cserépvárosban pl. egy különleges selyem, egészében négyzet alakú (középen dugd be a fejed és derékon húzd össze) ruhát vett nekem, de otthon több könyv - A vándorló palota, Simon's Cat - marcipános macskanyelv, facica, praktikus hajfesték fogadott. És ő ezt a gesztust  megismételte további két napon keresztül... így a további két nap mindegyikén felkelés után még gazdája lettem a Vámpírnaplók eddigi utolsó két nagy kötetének (a többit is tőle kaptam és már "el vannak olvasva"), további hajfestékeknek és facicáknak, és a 3 napra elosztva szokás szerint számlálatlan - most 10 doboznyi, de van olyan, melyik önmagában 6 dvd-ből áll - filmnek.

 

Este szándékunkban állt elindulni a Múzeumok éjszakájára, de "élemedett korunkra" való tekintettel, a korai kelés, utazás és utána a pakkokkal való órákon át tartó mászkálás után lecihelődve inkább az esti videózás mellett döntöttünk.

Szombaton délelőtt kimentünk a Duna-party (talán) 3 napos rendezvényére, s majdnem este jöttünk haza.
Nagyon kellemes kikapcsolódás volt, nekem nagyon kedvező 20-22 fok körüli hőmérsékletben, sok látnivalóval. Már délelőtt láttuk, ahogy a tv-stábok készülődnek a Duna-parton. Órákig sétálgattunk, nézelődtünk, végignézve a kézműves kirakodóvásárt, a Duna-partot, belehallgatva koncertekbe itt-ott, kolbászos-hagymás kemencés lángossal, sörrel és fagyival; átgyalogolva a lezárt Lánchídon, és mindketten őrülten fotózva egész nap.


Kaptam kézileg varrt cicás tarisznyát, cicás hűtőmágneseket... miközben megkezdődött a parádé: sárkányhajózási verseny a Dunán, valamint vízi járművek felvonulása.


Nagyszerű nap volt... hazafelé török grillezett csirkét vettünk elvitelre jellegzetesen finom rizsükkel - ez is nagyon jólesett, valamint a fekete sör utána...

Harmadnap, új macskás tarisznyámat felöltve, sarkába tűzve a Simon's Cat könyvhöz tartozó kitűzőt, kimentünk a Duna-partra szintén, mivel egy ottani idős festővel beszélgettünk előző nap, aki 35 évig pék volt és amatőrként fest, ám nagyon jól - és megígérte nekünk, hogy - mivel orrunk elől megvették - másnapra fest nekünk is egy Duna-parti tájképet.
Ki is mentünk, és már szinte lemondtunk róla, de érdemes volt a szakaszt 2-szer átsétálnunk, mert végül is nem sok késéssel jött, és kész volt az akvarell! Természetesen ezt is ajándékba kaptam a kedvesemtől. Készen voltam...

Ezután kimentünk a Városligetbe, ahol az Art on Lake kiállítást néztük meg, ami a Városliget most teljesen vízzel feltöltött taván látható, s egyúttal nemcsak abban gyönyörködtünk, hanem a tájban, a ligetben, a tóban, és a csodálatos Vajdahunyadvárában.


Pont belefért a nap azon részébe, ami után nem sokkal már készülődnöm kellett haza... hazafelé a Westendben megkajáltunk - én rántott csirkemellet rizzsel és sört -, majd hazamentünk, és kényelmesen volt még pár óránk a vonatindulásig.
Nagyon-nagyon szép volt ez a három nap... szívből remélem, hogy státuszomra való tekintettel nem ez volt az utolsó...

 

2011. június 22., szerda

Unokázás


Hát, ez a hónap lerombolja a blog egész eddigi havi statisztikáját. Most valahogy nem ment jobban a dolog.
De ahogy több régi barátom is utalt rá, miután már nem kell bejárnom dolgozni, legalább 2-3 hetet adjak magamnak szabadságolás gyanánt - ne gondoljak semmire (főleg ne a rosszra), kapcsolódjak ki, pihenjek, ha lehet -, így tettem.
Na persze ezzel nem szüntethetjük meg a gondokat, de ha nincs mivel, miként továbblépnünk, és végül is kiszolgált vén kutyaként ki vagyunk rúgva az utcára, egy ideig miért ne tehetném meg?
Még 2 hétig munkaviszonyban vagyok... A tudat persze már azt mondja, hogy munkanélküli vagyok. De nem áshatok el mindenkit, aki továbbra is számít rám, azzal, hogy fejemre húzom a takarót és nincs tovább.

Így első nagyobb programként egy napra elmentem Mezőberénybe, Szilviékhez. Régebben terveztük, de nem jött össze munka és egyéb egyeztetés szempontjából.
Szerintem az idei, eddig legmelegebb nap volt az idén - tényleg, dél körül is jártunk az utcán, és éreztük, érzékeltük, hogy mennyire mozdulatlan hőség uralkodik, életveszély kint járni szinte abban az időszakban, és minél előbb legalább valami árnyékos hely volt a cél.
Néhány kép aznapról:

2011. június 17., péntek

Simon's cat

Búcsúajándék


A Vali ajándékaival még adós vagyok magamnak. Annyira stílusosak és egyediek, amelyek méltóak őhozzá, és mindig ő fog eszembe jutni róluk, és az a szerénység, jóság, amivel átadta. Ő tudta, hogy más úgysem fog búcsúztatni, itt annyi az embercsere, hogy a megmaradt kollégák másból sem állnának ki. Mindig is logikátlan volt, hogy egyeseket miért búcsúztatunk, másokat miért nem, holott...
De írtam már régebben arról is, hogy a nyomdából is eljöttem - úgy, hogy én mondtam fel 22,5 év után - anélkül, hogy a "sok szerencsét", meg "minden jót kívánok"-on kívül egyebet kaptam volna. Tehát attól sem függ, hogy kivágják az embert, vagy magától jön el.
Vali ugyanúgy önként ment el a nyomdából és jött át ide, ahova én is - ő egyik napról a másikra; és őt sem búcsúztatta senki. Ellenben - ami szintén az ő nagyságát jelképezi - ő volt az, aki búcsúzásként mindenkinek adott emlékbe egy olyan lapot, melyen őáltala  jelentősnek és fontosnak vélt gondolatokat, idézeteket gyűjtött össze. És most is, mióta itt vagyunk, ha valaki elmegy, önként vagy lapátra teszik, a kis idézet-összeállítást az illető kezébe nyomja búcsúzásnál.
Én nem idézetgyűjteményt kaptam, hanem többek között egy levelet, finom borítékban. Ezüst, fényes vászonkartonra nyomva, kalligrafált betűkkel...


Ezeket olvasva, melyeket én magamra nézve túlzásnak érzek, hagytam fel utolsó napi fogadalmammal: meg bírjuk állni a napot bőgés nélkül. Szerencsére tanúk nem voltak, de szapora orrfúvásomat minimum ő egészen biztosan értette.
És akkor a csodálatos, gömbölyű, fehér, tenyérbe simuló kavics a tengerpartról, valamint a Hydrán készült kasírozott festmény, melyről ír:



Kaptam egy díszdobozos, aranyszínű tollat, rajta keresztnevemmel, s a díszdoboz aljára illesztve ugyanazon az ezüstalapon, mint amelyre a levél készült, tőle egy SZAKMAI NÍVÓDÍJ...
Külön-külön is szíven ütöttek ajándékai, hiszen aki pl. régebben ismerte őt, tudja, hogy nemigen sűrűn dicsért másokat, anno inkább kicsit tartottunk tőle mint a szakma maximalistájától; s ha egy-egy "na látod, milyen ügyes vagy!" egy mosollyal kísérve kijutott az embernek, az többet ért, mint egy Kiváló Dolgozó kitüntetés. Hát ezért, és nem másért kapkodtam én itten a levegőért...


A tőle kapott dolgok egyöntetűen azt mutatják, hogy odafigyelt rám, hisz minden ajándék olyan, amiről tudta, hogy tetszenek, bejönnek nálam... így a Cherry bonbon, a márkás szemceruza és a szép kis selyemzacskóba csomagolt, egyedien különleges nyaklánc is.


Tényleg gyönyörűek, szívhez szólóak, különlegesen értékesek, mert egy olyan személytől kaptam, akit mindig is tiszteltem és csodáltam rengeteg mindenért, és ha valaki, ő az egyetlen az egész "brigádban", aki ismert valamennyire engem.
Köszönök mindent; a törődést, figyelmet, az évtizedek során általa tartott oktatásokat, programok ismereteinek átadását, segítését a munkáim során. Köszönöm féltő, gondoskodó, ám hihetetlenül, kivételesen tapintatos érdeklődéseit, amikor valami bajom volt vagy beteg voltam... Köszönöm, hogy vele dolgozhattam, hogy ismerhettem; és most, hogy olyan nehéz helyzetben ott maradt, kívánok neki is erőt az ottani túléléshez...

2011. június 16., csütörtök

Utolsó felvonás

Hát ezen is túl vagyok, megtörtént.
Egy hónappal ezelőtt még nem hittem volna, hogy most ilyen rémülettel fogom böngészni a Hajdú Online Diplomás utcaseprők című cikkét... Természetesen mint mindenki, én is alapból rosszul voltam még az utcára kerülés gondolatától is, de mivel semmi jel nem utalt rá, hogy hamarosan én is odakerülhetek, ezzel is úgy voltam, hogy tudom, annyi rossz van a világon, és adjak hálát, hogy nem velem történik.
Mennyire más ám ezt belülről szemlélni! Mennyire megsemmisítő érzés a kilátástalanságot megélni - ezt csak az tudja, aki átéli, és főleg, aki most, ebben a világban éli át. Mikor a régihez képest negyedére csökkent a munkanélküli időtartama, és az 1 év alatt nem ücsörög az ember kényelmesen és havonta egyszer bevánszorog a Mü. központba, hogy mi újság; ott elétárják, hogy keresnek darukezelőt, CNC-forgácsolót, esztergályost, hentest vagy biztonsági őrt - oké, te tényleg nem erre való vagy, nem erre szól a képesítésed; jól van, mehetsz haza, kapod egy évig a segélyt, és mindenki sajnálkozik... szegény, nem kap megfelelő állást.
Nem; mostantól köteles vagy bármilyen közmunkát elvállalni ahhoz, hogy esetleg a minimálbér 120%-át kaphasd (de maximálva 90-valahány ezerig) 3 hónapig. (MOST még van utána 3 hónap talán 70, majd még 3 hónap 30%-kal - minimálbér az alap természetesen! -, de szaporán gondoskodnak róla, hogy ez megszűnjön; és ha megszavazzák, márpedig miért pont ezt ne, kompletten lesz az egész cirkusz összvissz 3 hónap!) Mire én odakerülök, tutira cakompakk 3 hónap lesz... Ami alatt szedegeted a szemetet a parkokban, fested a korlátokat a főutak mentén vagy ülteted a palántákat a parkokba; mert különben nem kapod!
Akkor is, ha 55 éves vagy és alapból nem tudsz már régen guggolásból felállni! Akkor is, ha csak úgy tudsz a napi 657 lehajlásnak nekimenni, ha tisztában vagy vele, hogy egyetlenegy, akár enyhébb oldalmozdulattól is képes becsípődni az ideg a gerincedben... akkor is, ha másodlagos glaucomád miatt eleve óvnak a lehajlástól. Akkor is, ha szíved állapota miatt halmozottan alkalmatlan vagy cipelésre, lépcsőzésre, kivált hőségben való fizikai munkára. Merthogy "tessék mindenkinek belátni, nálunk nem lehet megkerülni a munkát"! Mert ezt tettük eddig is, nem? Tönkrementünk jó néhányan abban, hogy akkor sem mentünk táppénzre, ha a bélünk kilógott - nehogy kirúgjon a munkáltató. Nem jártunk kezelésekre, kontrollra - nincs idő rá, dolgozni kell!
És egyszerre utcán vagy, hiába voltál maximalista, hiába röhögtek rajtad évtizedek óta a lazább kollégák és neveztek sztahanovistának. Kirúgnak, és egyúttal a bársonyszékekből megbélyegeznek: azért vagy munka nélkül, mert meg akarod kerülni a munkát. Na, tessék csak földet túrni, és szedni a kutyaszart és a csikkeket az utcán, nehogy már ingyen kapd az összeget, ami jó, ha a számláidra elég. Ja, hogy egyedül is vagy és nincs, aki helyetted, mondjuk, a felét kifizetné? Hát az meg megint ki a francot érdekel?

Mai nap mentem utoljára dolgozni. Fantasztikus volt az 1 órás út befelé: minden apróság, jelentéktelen dolog feltűnt, megjegyeztem és bevésődött az agyamba. Tudom, melyik macskám hol ült az előszobában, amikor kiléptem a lakásajtón. Tudom, hogy most nem a földszinten volt a lift, mikor megnyomtam a hívót és vártam, hanem a tizediken. Tudom, hogy kirakták a közös képviselő új fogadóóráját. Láttam, hogy a járdára levezető lépcső 3. foka el van repedve, és az 5. fokából hiányzik egy betondarab... láttam, hogy két új vakondtúrás van, ahol fordul a járda... megszokottan láttam a gimi sarkánál a babfa gyönyörű virágzását, majd 3 kék katángkóróvirág következett. Aztán kisebb gerberaszerű sárga virágok mutatkoztak 2-es-3-as csoportokban, és újra katángkórók... virágzik néhány sárga fürtös fa... meg hársfa... és következett az általános iskola, ahol utolsó tanítási napra hömpölyögtek a gyerekek lazán, táska nélkül. Barátságosan rám köszönt D.-né, az egyik tanárnő, kinek legalább 20, általa írt munkafüzetét szedtem-tördeltem évekkel ezelőtt. Láttam a Profi előtti szelektált hulladékgyűjtőből kilógó 3 flakont, és mellettük a két keresgélő hajléktalan láttán óhatatlanul eszembe jutott: lehet, valamikor ők is így mentek utolsó napjukra, mint most én?... Észleltem: a kanyarház sarkánál mentő állt, s egy férfit, aki két zsugor ásványvizet pakolt a kocsijába.
A megállóban szemügyre vettem a jórészt megszokott embereket, fel tudnám sorolni, kin milyen színű és fazonú ruhadarabok voltak. A két fiát hordó apuka megnyiratkozott, a szemüveges lány valamitől kicsit sántított, a nagyfiún két új pattanás lett, az egyik hölgy lecserélte a bordó táskáját háncsszatyorra, egy másik az iratait böngészte, a fekete kamaszlány rózsaszín topban telefonált, és jött a néni is a zöldkockás gurulós szatyorral, meg a csúnyán néző botos bácsi... és így tovább, végig a buszon minden mozzanatot, minden arcot megjegyeztem... még azt is tudom, hogy a kisboltban 320 Ft-ot fizettem, holott már délutánra ez sem szokott eszembe jutni.
Tudatában voltam és csodálkoztam rajta, mi mindent raktároz el feleslegesen az agyam, bezzeg nem jutna eszembe az X film címe, amiben Y ismert színész - aki szintén nem jut eszembe - szerepelt...

Elsőként érkeztem, mint általában. Táska, szatyor le, gépet benyomom, rádiómat bekapcsolom, megyek a csau-csaus bögrémmel vizet mikrózni. Előveszem az utolsó teafilteremet... behívom a munkát: A világ fővárosai, gépi korrektúra... Emlékszem, milyen sorban érkeznek a kollégák.
Csend van, dolgozunk. Megjön az utolsó ebédem az E-foodtól... szegény sráctól nem tudok elbúcsúzni, mert épp a reggeli kisbolti szendvicsemmel van tele a képem, pedig vagy két éve vagyok hű megrendelőjük. Nem repkednek poénok. Feszültség a levegőben, ügyfelek sorjáznak a molinóprintbe. Dolgozunk. Időnként Flamival gyors e-maileket váltunk, ahogy általában szoktunk.
Dél van, a főiskolára járó ebédelők elmennek kajálni, én megmikrózom a magamét, és a kisadagnak szinte a felét 5 perc alatt meg is eszem, gyors mosogatás, és az utolsó evőeszközeim is landolhatnak a szatyorban. Már 4 szatyrot hordtam haza apránként, ezek itt már azok, amik utolsó napig kellettek. Elkezdem pakolni az eddig itt hagyott cuccokat, szívből remélve, hogy nem fogok itthagyni semmit. Három saját, rongyosra használt szótár nyomja a súlyt többek között. A kisrádiómat, melyet direkt e munkahelyre való jövetelem előtt vettem a Metróban 1997 karácsonya előtt és 1998. január 3-a óta itt van velem; az utolsó órában fogom kihúzni.
Mire visszajönnek az ebédelők, nagyjából végzek is. Valahogy mindenki máshol van éppen - kint, fent, molinóban, ebédlőben, vécén. Csak én ülök a helyemen. És akkor Vali kissé zavartan odajön hozzám szomorkás mosollyal az arcán, és kezembe nyom egy ajándékkal telt tasakot: "Ezt én neked hoztam..." Elérzékenyedve mondok pár hárító szót, de ő már vissza is ment a helyére...
33 éve ismerem őt, egy évjárat vagyunk. Már a nyomdában is együtt dolgoztunk, bár nem mindig ugyanabban a légtérben. Főnököm is volt, de ő mindig azon kevés főnökök közül való volt, aki mellette ugyanúgy dolgozott, mint mi. Ő nem tudott soha "csak" főnök lenni. Pár hónap eltéréssel egymáshoz képest kerültünk át ide, a kiadóba. Igazándiból itt alakult ki közöttünk "szövetség", igazi bajtársiasság. Nagyon jó fej, igazi független, jó humorú, szerény, művelt kultúrlény, szereti a zenét, kiállításokat, színházba jár, szeret utazni, klasszul öltözködik turiból, tornázik, nemrég tanult meg úszni (!), ő is elment Ritával anno egy teljesítménytúrára kipróbálni magát, dettó ötvenen felül - itt nálunk az utóbbi években mint műszaki vezető fogja össze a társaságot, de ha úgy adódik, nem derogál neki a takarítás vagy az udvari virágok meglocsolása sem. Mindenki tiszteli, becsüli mind a tudását, mind a szorgalmát, humanitását. A nyomdában, emlékszem, megközelíthetetlenebb volt és nagyon sokan nem ismerték igazán...
Voltunk kettesben Zorán-koncerten is, és sokszor hazavitt, amikor nekem cipekednivalóm volt, valamint értem jött, amikor pl. a világ végén lévő raktárunkba kellett kimenni fél 8-as munka- vagy tűzvédelemre. Mikor a fogamat csinálták és itthon dolgoztam másfél hétig, ő hozta-vitte a munkát számomra... hihetetlen egy csajszli, nagyon szeretem, de azért nem vártam volna el, hogy ekkora ajándékhalmazzal árasszon el.
Senki mástól nem kaptam semmit búcsúajándékként, de amiket tőle kaptam, akkor sem lenne csekély, ha a meglévő kollektíva összesen adta volna... S ezeket majd holnap - illetve talán ma, mivel éjjel fél 2 van - részletezem, mert le akarom fotózni. Egyedi, különleges ajándékok, maradandó emlékek... visszatérek rá.
Csak annyit egyelőre az ajándékozásról, hogy megfogadtam mára, nagyon erős leszek és nem fogok sírni. A Vali ajándékai után ez a tervem lazán semmissé vált...

Ebéd után lehozta a fenti, személyzetis ügyekkel foglalkozó lány az irataimat. Rég nem láttam az igazolókönyvemet vagy mifenémet. Normális körülmények között ezt ritkán látni, ugye...
Mondta, hogy elutalták a pénzt is, mindent; felmondási időre szólót, végkielégítést, 12 nap szabadságmegváltást... úgy félóra múlva jelzett is a mobilom, hogy megérkezett. Na, akkor ezek is rendben...
Indulás előtt még beugrottak pár szóval elbúcsúzni a fenti kollégák, s én a lentiektől elbúcsúztam, kicuccoltam magamat a buszt várni, amely most természetesen félórát késett és tömve volt, többek között évzáróra induló ünneplős gyerekekkel... alig tudtam valahol ennyi csomaggal meghúzódni, és feszengtem egész úton.
Szóba sem jöhetett vásárlás ennyi cuccal. Gondoltam, felmegyek, lepakolok, és utána visszamegyek ezt-azt bevásárolni. De nem ment. Megint kitört rajtam a kétségbeesés. Mi lesz velem?
Pakoltam, pakoltam, pakoltam... újra nézegettem a Vali ajándékait, és ugyanúgy, mint május 19-én, amikor megkaptam munkaidő vége előtt a felmondást, kitört belőlem a zokogás. Önsajnálat? Legyen, nem szégyellem... de inkább félelem, kétségbeesés...
Atyaúristen, én ezt nem bírom ki. Sok ez nekem ennyi idősen, ennyi bajjal, teherrel...
Úgyhogy este 8-kor végigdőltem az ágyon, körbevettek a macskáim, rosszakat és hülyeségeket álmodtam, majd arra ébredtem, amikor Dani már motoszkált itthon, 3/4 11-kor. Még elkaptam néhány részletet a teljes holdfogyatkozás folyamatából, ami tényleg nagyon látványos volt, és micsoda mázli: látszott az ablakomból.
Méltó asszociáció is lehetne ez a természeti jelenség: a telehold, ahogy egyre fogy, apad - majd látszólag elmúlik, nincs. DE egyszer csak újra látható: hajszálvékony sarló, majd egyre vastagszik, növekszik, és újra kiteljesedik - teleholddá...
És ha én megállok ott, hogy "elmúlik, nincs" - és a többi néma csend?

2011. június 11., szombat

Rohadt egy időszak...

Egyre többet eszembe jut apám, aki halálakor alig 1 évvel volt idősebb, mint most a bátyám, akit kerek születésnapja alkalmából ünnepelt Miskolc városa, szép kiállítást rendezve műveiből. Ez a város megbecsüli a művészeit. Apánk mennyire büszke lenne a fiára...
E kiállításon most jóval több munkája szerepelt, mint szokott, összegyűjtötték a különböző múzeumokban, egyéni gyűjtőknél lévőket, valamint újak is láthatóak voltak. Sajnos, nem tudtam részt venni rajta, pedig idejében megkaptam a finoman elegáns meghívót, és sokszori próbálkozása után (munkahelyen, ugye, tilos a magántelefon használata, s felmondási idő alatt is igyekszem minden szabályt betartani, nehogy véletlenül lehetőség adódjon a járandóságaim letiltására...) sikerült felhívnia - ő is nagyon sajnálta, hogy nem mehettem, elém jött volna az állomásra és kicsit együtt lehettünk volna még a megnyitó előtt is.
Biztos csodálatos volt...:((
Megdöbbent ő is, hogy mi történt velem. És én meg 6 évvel vagyok kevesebb apánk elhunyt-koránál... és jajgatok, hogy 10 évem lenne nyugdíjig, ahhoz kevés vagyok... de ahhoz épp elég idős, hogy kirúghattak, meg ahhoz is, hogy ennyi idősen már sehol ne kelljek.
Megdöbbent, hitetlenkedő leveleket hetek óta kapok olyanoktól, akik ismertek munka, természet és hozzáállás szempontjából is. És mélyen együttérzőket azoktól, akikkel ugyan nem dolgoztam, de ismernek bármilyen szinten.
Mert hiszen mindenhol azt szajkózták gyerekkorunktól kezdve, hogy aki jól és becsületesen él és dolgozik, továbbá nem csődöl be a munkahelye, azt megbecsülik és dolgozhat! Ifjúkoromban még el is hittem, de régen látom én is a valót, soha nem is volt rózsaszín szemüvegem... és ismerem az embereket is, mire képesek vagy sem, pláne ha hatalmat kapnak. Köztük azt az egyet is, aki döntött az életemről - tudtam, elég egy "nemet" mondás, egy negatív hozzáállás... de nem, ennyi nem kellett, elég volt a korom. Mégis bíztam benne, hogy míg "jó" vagyok és halad a szekér, addig legalábbis ezt a "pár" évet már valahogy, minden majdnem elviselhetetlen szankció, megalázás, kereszt és teher ellenére kölcsönösen kibírjuk. Tévedtem.
Már 4. hetet kezdtem el a felmondási idő ledolgozásából. Rohadt egy időszak. Már az utcán, buszon is úgy szemlélem az embereket, akikről tudom, hogy nap mint nap ugyanúgy, velem együtt dolgozni járnak, hogy mind különb, mind jobb, mind remekebb - hisz van munkahelyük! Én meg még erre sem vagyok jó...
A munkára való koncentrálásom tripla erőt emészt nap mint nap. Pünkösd után még két nap - hátam közepére nem kívánom ezt a két napot, főleg az utolsót! -, és aztán kezdődik a második fele, melyben, ugye, fel leszek a munka alól mentve. Talán jobb lesz olyan szempontból, hogy végre kialszom magam, és ha a megnyugvásig nem is, de a tény feldolgozásáig eljutok...

2011. június 4., szombat

Kánikula

Már mikor beköszönt a tavasz, nyugtalan vagyok. Pontosan azért, mert tudom, hogy egy ugrás, és itt a nyár, a meleg, a döglesztő, gyűlöletes hőség... s ezt sokkal jobban utálom, mint bármilyen esőt, szelet, hideget, havat stb. Ebből kifolyólag már a tavaszt sem szeretem - kivéve a természeti szépségeit, ha fotózható közelségbe kerülnek -, sajnos, már az első virágok kinyílásakor arra kell gondolnom, hogy úristen, jön a döglesztő hőség... a halálom. Ki nem állhatom. És ezt soha nem tagadtam: sem fiatalkoromban, sem később.
Én nyaranként már tinikoromban is ritkán mondhattam el, hogy jól érzem magam. Olyan gyengeség volt rajtam a kánikula napjaiban, olyan... folyamatos, ájulás előtti állapot... Nyilván nem panaszkodott az ember, nem tudta, hogy másnak nem olyan-e. Később, jóval később derült ki, hogy másnak egyáltalán nem olyan, ez nem természetes állapot, mert hogy én, bizony, szíves vagyok. Ifjúkorban ennek ellenére nyilván szerettem én is a nyarakat, de arra megesküszöm, hogy csupán a szünidő ténye miatt... mert amúgy nem. Legszívesebben behúzódtam a szülői vályogház hűvös szobájába olvasni...
Borzasztó volt kétszer a legnagyobb hőségben is végighordani terhességet, tömegközlekedéssel (busz és villamos - volt egy időszak, egy fél év, hogy napi 8! járattal rendeztem le a munkahelyet és bölcsődét-óvodát a 2. gyerekkel a hasamban), miközben dolgoztam. Borzasztó volt 6-szor költözni, mind a 6-szor iszonyat hőségben. Borzasztó volt a 70-es-80-as években hőségben dolgozni, túlórázni, ha véletlenül előfordult nagy ritkán, hogy nem volt munkánk, kötészeten álló-cipelő fizikai munkában helytállni, két műszakban. Borzasztó volt a 90-es évek elején néhány nyarat végigtúlórázni, annyi volt a melónk, klíma és minden nélkül, hogy egész nap csorgott rólam a víz, reggel-este hordva gyereket napközis táborba munka előtt-után, és ahogy visszaemlékszem szívileg, csoda, hogy az máig még "üzemel".
Borzalmas volt a 98-as nyár, 2. munkahelyem első nyara... különösképp, amikor volt olyan, hogy az emeleti, egészbeltér-magasságos hatalmas üvegablakon, melyen természetesen nemhogy reluxa vagy szalagfüggöny nem volt, de még sima függöny vagy sötételő sem,  hogy a klímát nehogy valami utópisztikus dologként ne említsük (előző munkahelyemen volt már, tehát nem volt akkora kuriózum!), de nemhogy klíma, még egy szar ventilátor sem járt a napi 9 órát robotoló parasztnak...
S én ott ültem, hogy jobbomról esett ez az üvegfal. Az is mellékes, hogy hogy lehetett úgy dolgozni, hogy belevilágít a képernyőbe az egész üvegfal, rajta az átsütő nappal, ez a szemem szemfenékgyulladásának is előnyére szolgált nyilván, hiszen a munkának kész_kell_lenni!
De hát akkoriban sem tojták már le sem az angina pectorisos munkavállalót, viszont emlékszem rá, mikor fiatal és egészséges kollégák dőltek ki a sorból, mert 42 fokot mutatott a benti hőmérő. A következő 5 nyár is csak azért volt valamivel jobb, mert átköltöztettek az északi részbe, illetve onnan csak egy kis északi ablak nyílt... emiatt nem 42 fok volt a hőgutás időszakban, csak 30. Utána kaptunk klímát, egy nyáron élvezhettük, utána úgy döntöttek, mi ketten, akik ott voltunk, költözzünk le a földszintre, természetesen klíma nélküli, déli nagy ablakkal ellátott teremrészbe; már annyi haladás volt, hogy volt az ablakon szalagfüggöny...
Na mindegy, itt most nem a (volt) munkahelyem leírása a lényeg, hanem hogy én, speciel, tolerálom, hogy más imádja, de én meg azt írhassam le, mennyire gyűlölöm a nyarat.
És következetesen én ezt egész télen - legyen bármilyen idő - sem felejtem el. Soha, de soha nem kívánom, főleg nem nyilvánosan, naponta, hogy jöjjön már az a rohadék "szép idő". Sőt, ez a megjegyzés és a hozzá hasonlók allergiát, irritációt váltanak ki belőlem, máris elkezdek viszketni. Ha meg itt a jó idő, akkor sokéves tapasztalat, hogy azok szenvednek és panaszkodnak szintén nyilvánosan a legjobban, akik óhajtották azt a rohadék "szép időt"!
Én nem szólok se ekkor, se akkor; ám ha kell, mert ez a téma, akkor egyszeri és megváltoztathatatlan magánvéleményemet közlöm maximum, de már februárban is akár: maradhat felőlem így, utálom a "szép" időt, ne jöjjön a nyár! Én nem kívánom a "szép időt", még akkor sem, amikor csúszkálástól van fóbiám, pedig az sem vicc nálam. És nem is sípolok állandóan a melegtől - csak haldoklom magamban -, ha már itt van... mert már február óta ettől rettegtem, akár lélekben ez alatt az idő alatt akár fel is készülhettem... tehát nem nyávogok se érte, se ellene. Túlélésre játszom.
És hát ez, sajnos, nem kívánságműsor. Úgyis olyan az idő, amilyennek rendeltetik.
De szinte biztos, hogy a halálom nem télen lesz... és nem csak azért, mert apám, nagyanyám halála is a legnagyobb kánikulában történt.