Péntek

Péntek. Eljött, hál' isten...
Ahogy közeledik a hétvége, egyre borzasztóbban esik a felkelés hajnali 5-kor. Ha ki akarnám magam aludni, azaz a 8 órát "megaludni", 9-kor le kéne feküdnöm, de ez számomra egyszerűen lehetetlen, mert akkor a hazaérkezéshez képest még csak a napi szintű háztartási, házimunkai kötelezettségeimet teljesíteném lóhalálában és már készülhetnék lefeküdni. Így semmi egyéb irányú életem nem lenne, pedig vannak saját elvégzendőim is bőven. Így is évek óta lemondtam a tv-ről, be sincs kapcsolva hét-, hónapszámra pl.
Átlag 5 óra alvásidő jut hétköznap.
Régebben ezt is jobban bírtam. Sokkal jobban. Jártam 2 műszakba kezdő koromban, 6 évig (ebben időszakonként volt folyamatos 12 órázásos 2 műszak is, ami azt jelentette, hogy egyik műszak reggel 6-tól este 6-ig, másik műszak este 6-tól reggel 6-ig nyögte az igát, szombat és vasárnap nélkül!), keltem fél 5-kor rendszeresen, ha délelőttös voltam.
Ha éjszakás, arról ne is beszéljünk. Mintha nem én lettem volna, mintha nem e világban éltem volna... majdnem ráment a gyomrom, a munkán túl semmi egyéb nem volt... és leépült minden realitásérzékem, minden mindegy volt. Mintha egy idegen, víz alatti világban járnék; még az érzékszerveim is fokozatosan csődöt mondtak lassacskán; a koncentrációm, mint egy élő halotté... rég volt, de még tisztán előttem van.
Mondjuk, egy "sima" éjszakás műszaknál, szabad hétvégével lehet, nem lett volna ilyen totálkár. De mondom: folyamatos 12 órázás volt fél nyáron át, egyetlen szabadnap nélkül. Fogalmam sem lenne ennek milyenségéről, ha nem éltem volna át.
Mikor előző munkahelyemen már gyermekes kedvezménnyel fél 8-ra járhattam, akkor is fél 5-kor keltem, mert nemcsak magamat, hanem 2 gyereket kellett keltenem és útra készíteni, reggeliztetni, aztán a 2 gyereket elhordtam bölcsibe, oviba, s csak az egyiket a saját lakótelepünkön, a másikat természetesen tömegközlekedéssel, és csak ezek után mentem én is azzal a munkahelyre. Így aztán volt, hogy egy nap alatt 8 db (!) tömegjárművet pipálhattam ki utazásilag! Fáradt voltam akkor is sokszor, de nem voltam fizikailag és agyilag, testileg, lelkileg így kipurcanva.
Most, mikor utcára kerülök, még szinte sötét van, bár már rövidebbek az éjszakák, és az indulás után már fél órával fel is kel a Nap, amiből január lévén ritkán látok valamit, pedig azalatt még buszon vagyok. Ha napközben kisüt, azt már nem látom, lévén, háttal ülök egy terem mélyén, amit raktárból alakítottak át egész frappánsan, hátam mögött térelválasztó polccal, a helyiségen ablak nincs. Este meg már megint sötét van. Bár már nem annyira éjszakai szinten, mint 1 hónapja, de azért sötét.
Olyan hosszú, olyan zsúfolt és egész napot, hetet betöltő a meló, hogy mindennap hálaözönnel köszöntöm a nap végét. Ha már a péntek reggeli felkelést is túléltem, akkor csupán a hétvége éltet. Szállóigévé vált munkahelyi berkekben egy mondásom, amit péntek délután fél 5-kor - mikor mindenki hangosan sóhajtozik boldog mosollyal a lantletevés reményében - én kijelentek:
"És most pedig közösen, felállva énekeljük el a Himnuszt!"
Nem illő ezzel viccelődni, de azért mégsem olyan illetlen, mintha speciel káromkodnánk vagy szitkozódnánk...

Csak pár percet…

Hazavánszorgom, és nem vagyok jól…
Fiam, macskáim, teknősöm,
csak picit könyörüljetek!

Adjatok pár percet, hogy
csendben magamban lehessek,
s végig-hidegleljem belülről
ezt a lélekőrlő, húzós-rázós napot,
mi jelenleg kizár idegeimből
minden
nyugalmat ígérő pillanatot.


Hétköznap este

Törve zúz a hétköznap,
és nem látod, hol lesz vége…
begyűjtöd kincseit,
apró örömjeleit,
felragyogó pillanatnyi
törtrész-fényeit,
hogy este
megfáradt lelkednek
elmondhasd végre:
mégsem volt annyira rossz…
de talán most már
itt lehetne
a vége.


Hajszoltság

Szemeddel szinte már
nem látod, mit írsz,
agyad korlátait mégis
legyőzni kényszerít
kötelesség-regimented,
mit teljesítened
muszáj kézen állva is…

S ha még ennyit is kibírsz,
úgy kell tenned, mintha
még most kezdenéd
napod, s már alig számít,
hogy miért is élsz –
hogy végre elég legyen,
hogy mindenki megelégedjen,
hogy te is fellélegezhess,
s letehesd egyszer végre
azt az átkozott lantot,
melyből már nem vagy képes
kicsikarni egy ép hangot,
s magad maradhass egy kicsit
enyhítő álmok között,
ha már a nap is elenyészhet
a látóhatár mögött.