Beindul a taposó

Dolgozóként is elkezdődött...
Már mikor szombat este indultam Pestről, már ott is hideg szél fújt és jelentősen leesett a hőmérséklet. Itthon, Debrecenben ugyanez - semmi változást nem észleltem a pestihez képest.
Vasárnap reggelre hó esett, nem is kevés, így hétfőre, mikor indulni kellett még szinte sötétben a munkába, a buszhoz vezető út kétszer annyi időbe telt (természetesen ez csak rám vonatkozik, az elesésfóbiám miatt - a többi ember, legalábbis a látókörömben, kissé határozottabban közlekedett). Én a szervizutakon szinte földbe gyökereztem. Alattomos, érintetlen jégpáncélokon kellett átkelni, ezektől a számomra hatalmas feladatoktól szinte lebénultam és lélegzet-visszafojtva, 100 évesként totyogva igyekeztem teljesíteni a szerintem erőmet majdnem meghaladó feladatot. Mindenesetre azzal, hogy nincs kesztyűm és esetleg a kapucnit is fel lehetne tenni, nem volt időm foglalkozni. Menni kellett, nem volt mese.
Valahogy kicsúszkáltam a buszig - az is lépésben közlekedett, késett, így még szerencsére elértem. A 40 perces út 1 órába telt "neki" is, pedig egy busznak nincs elesésfóbiája... A munkahelyen észleltem, hogy minden részem fáj, a 90 perces befelé út gyalogos részei alatt úgy befeszítettem, hogy izomlázam lett - de hát ez ismerős, mindig így van, ha csúszik és így kell közlekednem.
Hazafelé dettó, csak még sötétebb volt és még hidegebb talán, pláne este 9-kor...
Lányomékhoz szoktam hétfőnként menni, jól kinéznék, ha minden időjárási viszontagságra lemondanám a programot, mivel már várnak és úgy osztják-rendezik a dolgaikat. Sacc/kb. 6-ra járok hozzájuk, így csaknem 1 órám van munkaidő után egyéb ügyes-bajos, városban intézendő dolgokra. Ezalatt venni szoktam nekik apróságokat, Bencusnak bébipapikat, a szomszéd nénijük cicájának mindig viszek egy cicakaját, hiszen legtöbbször folyamatosan nyekegve vár... valamint, mivel lányomék imádják a gyrost, viszek a család felnőtt tagjainak, mindentbele-csípősen, kifliben, s egyúttal magamnak is veszek, amit hazaérve bekebelezek.
Ezeken felül, gondoltam, játszva elintézem az aktuális bérletvételt. Eddig 5-én volt a bérletváltás ideje, így mondanom sem kell, tömegesen álltak a nagypostán, ami nekem viszonylag nem jelentett városilag nagy kerülőt a többi dolgomhoz képest, ezért választottam ezt a helyet.
Átalakult a rendszer, belépés után automatán a célgomb és sorszám - dettó, mint a bankoknál vagy a városházán.
Némi helyzetfelismerési idő után örvendezve láttam, hogy csupán úgy 70 szám választ el a sorra kerüléstől, ha csak a bérleteseket nézzük... de természetesen minimum 3-szor ennyi volt az egyéb sorra kerülő - számlabefizetők, levélfeladók, értékcikkvásárlók és egyéb ügyfelek - tekintetében. Egy teljes órát álltam a postán egy nyomorult bérletért...
Röhej volt, ahányszor körbenéztem, hogy áll a tömeg, mint egy koncerten, ám mégsem, mert viszonylag mozdulatlanul, rezignáltan a mennybe nézve (a kijelzőkre). Akár egy tőzsdén.
A biztonsági őrök kezeiben gyűltek a visszaadott cédulák... sokan nem voltak erre felkészülve, hogy akár csak félórákat is várakozzanak. Eddig én is kb. 2-10 perc alatt vettem mindig, bárhol bérletet...
S ráadásul tök felesleges volt nekem most ez, mert amikor végre rám került a sor, a hölgy közölte velem is, mint minden bérletessel, minden ablaknál, hogy 7.-e ezentúl a határnap azoknak, akiknek van múlt havi bérletük, és mostantól egész hónapban, bármikor lehet bérletet venni, 30 napra. Nagyszerű.
Mire elintéztem a vásárlásokat, elcsúszkáltam izomlázzal, fájó háttal és szétfagyva a lányomékig, már majdnem fürdethettem is Bencét, ez ugyanis az én reszortom, ha megyek...
Bencus nyűgös volt, a fürdetés késhetett, azalatt repeső örömmel dobálta hozzám a játékait; ha beszélgetni kezdtem Szilvivel, akkor kiabált és visított, nehogy értsük is, amit mondunk; aztán pedig lefőttünk a vetkőztetésnél, végigbömbölte a fürdetést, a hajmosásnál pedig, mint akit ölnek - s aztán szakaszosan végigüvöltötte az öltöztetést is. Mikor befejeztem, a hátam-derekam már szinte nem tudtam kiegyenesíteni a nyilallástól...
Aztán a buszt lekéstem persze, következő majd félóra múlva, -8 fokban és északi szélben. Nem baj, dehogy várjuk meg, jön a troli, majd átszállás egy másik buszra és gyaloglás. Kit érdekel? Csak lenne már vége ennek a napnak...

Azért volt jó is benne. A munkahelyre beéréskor egy kedves író úr, B. Endre dedikált tiszteletpéldánya fogadott, egy Nadányi Zoltánról, életéről és életművével kapcsolatosan írt 220 oldalas, alapos, tömény, precíz, gondos könyv, amit múlt év vége felé szöveggondoztam, korrektúráztam - közben megjelent. Műszaki vezető kolléganőm mondta, hogy az úr roppant elismerően nyilatkozott munkámról, és érdeklődött, hogy ki végezte ilyen lelkiismeretes gondossággal, mert hogy le a kalappal. (Ő folyamatosan magával vitte-hozta a korrektúráimat, így láthatta itt-ott hemzsegő javításaimat [még tartok is ilyenkor mindig attól, hogy túl kekeckedőnek tartanak, vagy netán vitatkozás lesz 1-1 javításból...], s a szerzői korrektúrákkal együtt olvastam és hajtottam végre, időnként valóban rendesen belenyúlva - na, nyilván nem tartalmilag.)
És benne a dedikálás: "M.(...)-nak, ismeretlenül bár, de barátsággal, köszönettel: B.(...) Endre".
Hozzá kell még tennem, hogy nekem ez (is) a munkám, és soha nem voltam/voltunk elkényeztetve csupán köszönetként önzetlenül adott tiszteletpéldányokkal, mikor az írók maguk is korlátozott számban kapják a magukét (amennyiben kiadói költséges; ha pedig nem, az önköltségesek nagyon ritkán jelennek meg magas példányszámban, s ha a szerző fizet, nyilván nem osztogat fűnek-fának). Nem "borravalós", ajándékos szakma az enyém, nem szoktam hozzá. De azért ilyen előfordul.
Utoljára épp tavaly ilyenkor a debreceni K. Árpád nyelvészprofesszortól kaptam dedikált tiszteletpéldányt a hónapokig, szívvel-lélekkel együtt készített Cívis szólások és közmondások lexikonából, amikor is tudom, hogy tényleg meg volt elégedve a professzor úr a lelkes munka okán, és nekem ajánlott egy példányt "jókívánsággal és köszönettel".
Nekem ez mindig váratlan. Magunk között szólva megcsinálhatnám lazábban, kevésbé tökéletességre törekedve, gyorsan, összecsapva. Sokan úgy is teszik és egész biztosan nevetséges (lenne) számukra az, hogy én saját rovásomra még inkább hazahozok pár órai melót ingyen, mikor amúgy sem vagyok különösebben túlfizetve (pont ezért nem is érez lelkifurdalást senki, ha nem törekszik a legjobbra).
Én mindig a maximumot igyekszem kihozni magamból, ez az alap. A (szerencsére ritkán) hazahozott melót nyilván a kutya sem fizeti és észre sem veszi, nemhogy akár vállveregetést kapnék érte. Mert magammal szemben is magas a léc. És épp ezért lep meg, ha a szerzők néha megköszönik, észreveszik a benne fekvő rengeteg igyekezetet, koncentrálást, odaadó munkát.