Rajz mint önkifejezés

Szeretek rajzolgatni. Amerre járok, mindenütt otthagyom nyomomat. Na, nem a házak falára gondoltam. Ám ha plajbász kerül a kezembe és egy darabka papír, figyelek vagy elgondolkozom - mindig rácsodálkozom egy idő után arra, ami előttem van: hát ez hogy is lett ide?
Alapvetően öntudattalan műveletként zajlik ez az egész, s csak időnként tudatos - amikor eltervezem, hogy na, most pedig én rajzolok.
Leginkább portrékat, hajakat, arckifejezéseket, mozdulatokat, hangulatokat szeretek minden előzetes nélkül vonalakba önteni. Az ilyen ficni-fecnik már több kukát megtöltenének ovis koromtól kezdve akár... tankönyveimet év vége felé látni kellett volna. Üres, kihasználatlan helyek azokban nem voltak!


Gimis koromban szünetekben rendeléseket kaptam. Óra végére ilyen, olyan meg amolyan rajzokat kértek tőlem. Volt, akinek rendszeresen ruhát, frizurákat kellett tervezzek bulira, természetesen képzeletbeli lánymodellen.

Volt, hogy gimiben így téli időszakban mentesítettek az első 2-3 óráról, hogy az osztálydekoráció valamilyen alkalommal kialakuljon, kiegészüljön, tehát fogjam a vázlattömbömet és menjek ki az állatkertbe, és vagy 10 állat vázlata nélkül vissza se térjek.
Osztálydekorációban mindig jelentős részt kellett vállaljak - nem vállalkoztam magamtól, de minden szem rám szegeződött, amikor szóba került a téma.
Mit volt mit tenni...
Volt, hogy suli után feladatom volt egy szép, régi pad nagyméretű, perspektivikus, árnyékolt rajza kartonon. Így nem haza mentem menza után, hanem fogtam a vázlattömböm és kimentem a Déri Múzeum parkjába, padot rajzolni.

Én véletlennek tudtam be, hogy jelentkezés nélkül mindig, mindenütt én voltam az ilyen-olyan naplóvezető (krónikás). Hogy hibáztak rá?
Fogalmaztam az aktuális eseményt, beírtam és díszítettem. Rajzokkal, fotókkal. Naplóversenyekben mindig rangos helyezést ért el az őrsünk, alapszervezetünk, brigádunk... mikor mi.
Persze azóta rájöttem: attól, hogy mindig, mindenütt ott hagytam nyomaim, amelyek csak számomra voltak jelentéktelen párperces semmiségek, mások viszont ezeket megjegyezték - ilyen módon lettem többnyire megszavazva.
Volt olyan, hogy kerek évtizedek múltán mutatta meg valaki elsárgult papírlapokon az általam itt-ott felejtett firkáimat... a meglepetés mellett meghatottság is volt, amit éreztem... mert ezek szerint ami nekem oly mindennapos és természetes, másnak tetszett annyira, hogy megérte neki megtartani...

Megtaláltam néhányat, amiket lefotóztam, hiszen most már lehetőség van arra, hogy eltároljuk őket a gépünkben, ahelyett, hogy kallódtatnám tovább. De sajnos, csak milliomodnyi töredék, ami valahogy elkerülte a végzetet.
Annyiszor költöztünk, annyiszor szelektáltam, selejteztem át újra és újra az összes cuccomat, szívfájdalom nélkül végezte kukában sok minden, amit később igencsak megbántam - s itt nemcsak rajzokra gondolok.
Hát, már mindegy.
Egy ideje, amit megrajzolok, azt el is ajándékozom. Nekem régi ceruzarajzokon kívül nincs is egyebem, de egyáltalán nem sajnálom. Úgy érzem, azok bennem úgyis megvannak. Ha akarnám, bármikor újra megrajzolhatnám. Így örülök, ha másnak örömet okozhatok velük. És jólesik, ha egy-egy rokon, barát, ismerős falán olykor-olykor egy-egy rajzom visszaköszön...
A felső Boszi cicákkal eredetije Meoinál van.
Az alsó, Tavasz című pedig Flaminál.:)