Csontizotóp

Szokás szerint pláne nem lettem ma az alvás bajnoka, kissé ideges voltam a mai teendők miatt. 5-kor már fent voltam, és nemcsak a macskák miatt -- innentől már készülődtem, tüsténkedtem, hogy el tudjak indulni negyed 8-kor a buszhoz.
Ez be is jött szerencsére, annak ellenére, hogy jómagam is háromszor voltam vécén, de az almozókat is 2+3-szor tettem rendbe...😲 Hát ezért kell ződhajnalban kelni.
Utolsó percben még a Szilvitől kölcsönkért apró hűtőtáskába pakoltam a két létyómat egy jégakksival, mert ez döntő fontosságú.
A 22-essel mentem fel, áldás ez a busz, tényleg, hogy a kórház, a klinika, a jerikói rendelő mind megközelíthető vele.
Emlékszem, tavaly mennyit bóklásztunk Danival, mire megtaláltuk, hogy hol is van ez a Nukleáris Medicina. Bár több mint egy év alatt -- egy ilyen év alatt! -- sokat felejt az ember, hogy vajon egy csomó, ez alatt megjárt, időnként labirintusszerű kórházas hely konkrétan hová is esett a hatalmas épületsorban, de sokat jelent azért, hogy ősszel vagy 40-szer jártam az itteni két épületmonstrum elején, a sugarak alatt, melyeket önmagában is két épületben, kétféle gépezetben kaptam;  tudtam, hogy csontizotópra a Radiológia főépülete mögé kellett jutni és ott már valahanyadik bejárat.
Bő negyedórával hamarabb ott voltam az időpontomhoz képest. Mint tavaly, most is egészen elcsodálkoztam a nyugati színvonalú, tágas, légkondis épületbelsőn. Amúgy is csak páréves ez az intézmény itt, s maga az épület is, és a belseje is szinkronban van vele.
Jelentkeztem a recepción, odaadtam a saját részemre címzett postakész borítékot, amelyben majd küldeni fogják az eredményemet. Foglaljak helyet, majd szólítanak. Már tudtam, honnan fognak szólítani, a hatalmas bőrfotelek közül még válogathattam is addig. Elvesztem az ülőalkalmatosságban, s azon gondolkoztam, hogy a francba fogok én innen felállni...
Kb. 10 percet várakozhattam, mikor már szólítottak is. Félfekvő-ülő helyzetben kellett elhelyezkedni egy vizsgálóasztal-szerűségen, ahol kérdezgettek; majd megkaptam a vénás kontrasztanyagot. Ezután a túlsó kijáraton fáradjak ki a vizsgálószobák előtti, társalgónak berendezett várófolyosóra, és másfél-két órahosszáig igyak.
Emlékeztem, tavaly melyik vizsgálóban volt a vizsgálat, így azon a környéken lévő bőrkanapék egyikén telepedtem le. Szemben velem két hasonkorú nő beszélgetett. Óhatatlanul hallja az ember ilyenkor a közeliek beszélgetését, bár ők sem voltak különösebben azon, hogy ne hallja senki. Ők is mellrákosak voltak, de az egyiknek már csontáttétje is volt. A másik pedig már 8-adjára van csontizotópián! Ez 8 évet jelent, mivel évenként kell idejönni...
Elkezdtem az ivást közben, volt egy 0,75 literes citrommal és lime-mal ízesített, cukor nélküli vizem, előbb ezt nyomtam be, úgy kb. egy óra alatt. Ezután még hozzákezdtem a félliteres citromos ice teámhoz, amiből kb. 3 dl-t sikerült meginnom a plusz egy óra alatt. Közben háromszor mentem pisilni a második órában. Arra is kellett vigyáznom, nehogy hányingerem legyen, mert akkor potyára gyűrtem le a cuccot. Ha én elkezdek hányni, még a tegnapelőtti is kimegy belőlem.😄
A második órában bevontak a beszélgetésbe a szemközt ülők, mivel hol az egyik, hol a másik ment vécére, így óhatatlan, hogy ha beszédesebb az illető, megszólít. Az, amelyiknek csontáttétje is volt, ő volt a beszédesebb, s ahogy levettem, jól szituált, mindennel körbevett velemkorú hölgy volt, aki úgy beszélt Amerikáról és úgy hasonlította össze a tengerpartokat, mint esetleg én beszélnék a hortobágyi kirándulásról és a kilenclyukú hídról. Most is szép barna volt és divatos, fodrászolt, az arany ékszereit is akkor vette le, mikor szóltam, hogy elfelejtette-e levenni, mivel itt az ilyesmit le kell. Olyan igazi "nagy nő" volt, kicsit sem látszott rajta, hogy mentális, vagy pláne anyagi gondjai lennének, nagyon lezserül kezelte a szitut, az orvosokat, mindent. Igazából nem kellett sokat beszélnem, mert a kérdésekre is örültem volna, ha egy mondatot végig tudok mondani... de ezt már sajnos, megszoktam... Pedig ha már eddig eljutok, én is meg tudnék nyilvánulni... de mindegy.
Az, hogy én nagyon rosszul viseltem a kemót -- ő jól; hogy hánytam -- na, ő nem; hogy 18 kilót fogytam -- na, ő meg hízott!, ezeket úgy párszavas tőmondatokban böktem ki azonnali bezzeg-reakciókkal, úgyhogy utána már inkább csak bólogattam. Megtudtam, hogy ő pl. nem kapott sugarat... kemó alatt nem ment el a haja... Innen is látszik, mennyire nem lehet egy kaptafára venni minden mellrákot. Ahányan vagyunk, annyiféle a műtét, a kezelés, az utána való teendők. Nem beszélve arról, hogy ki hogy reagál, ki hogy bírja viselni.
A másik hölgy idősebb volt, ő jobban meghallgatta a másikat is. Tulajdonképpen utólag konstatáltam, hogy már az első órában is az ő hangját gyakorlatilag nem is hallottam. Kicsit egyszerűbb, alázatosabb, empatikusabb volt. Mikor a beszédes hölgy vécére ment, ő elmondta, hogy neki 8 éve volt a műtétje, de 3 évre abba kellett hagynia a hormonkezelést, mert mozgási nehézségei lettek... és hát ezért csúszik minden (mert ugye, elvileg 5 év elteltével gyógyultnak nyilvánítják az embert, ha addig kihúzza! De addig szedni kell a hormont).
Előbb-utóbb letelt az idő, és egymástól kis időeltéréssel, más-más rendelőkbe szólították a két hölgyet. Akik még voltak, ők gyakorlatilag már utánunk jöttek, úgyhogy gondoltam, hamarosan én következem. Így is lett, szóltak, hogy menjek a mosdóba, majd be a rendelőbe -- amely most másik volt, nem a "tavalyi".
Eltartott a dolog elvileg 20-25 percig, de többnek éreztem. Már tavaly óta kicsit elfelejtettem, de most előjött: majdnem pánikérzetem van, annyira közel, szinte letapogató közelségbe jön az emberhez a gép felső része. Követi a fejtetőt, homlokot, orrnyeregnél be, utána feljebb... a torkomnál ugyanúgy le... jaj, ez nagyon rossz. A mellkasnál ugyanúgy... Közben az embernek mindenféle gondolatai vannak, honnan tudja a gép, meddig lehet lejönni, elvégre minden ember másféle méretű; gondolom, ez nem előre beállított dolog. Olyan tehetetlenül fekszik ott az ember, mint egy szűk koporsóban, s ha az a felső gépi rész benyomná a fejem vagy a mellkasom, tenni sem lehetne ellene semmit.
Na jó, nyilván, nyilván nem lenne úgy. De az is eszébe jut az embernek, hogy minden elromolhat!
Ez az egyetlen nehézség -- az ivást leszámítva! -- ebben a vizsgálatban, ez a rámtörő pánik vagy fóbia. Szerencsére nagyon alapszinten van meg bennem, ha nem így lenne, rohamot kapna az ember.
Mikor készen lettem, még egyet pisiltem, s utána mehettem elfelé.
Reggel még kellemes volt a hőmérséklet, de most, ahogy kiléptem 11 körül az épületből, fejbevert a hőség. Mondták, meg tudtam is, hogy 35 fok lesz a napi hő árnyékban... Ráadásul az árnyék a legkevesebb, ami jut az embernek...😰
A klinikai boltban vettem egy csomagolt gyrost, majd kimentem a buszmegállóba. Ami abszolút árnyékmentes, fák csak távolabb léteznek! Ott mindent lehet, csak nem, mondjuk, 20 percet buszra várni! Már éppen kezdtem kétségbe esni, hogy hogy is lesz ez, mikor látom a kijelzőn, hogy 2 perc múlva itt a 24-es! És lőn! Nem győztem hálát adni, micsoda mázlista vagyok. A buszon ment a kondi, így kellemesen megvolt a komfortérzet.
A Tócósban leszállva a piacon vettem zöldhagymát, petrezselyemzöldet, egy kis sárgadinnyét, és egy szál házikóbászt.😊
Azért le kellett, hogy dőljek lemosdás-átöltözés után a ventilátor elé, és nem is kívánkoztam 1-2 órahosszat felkelni. Ugyanakkor visszaemlékeztem rá, hogy a csontizotóp tavaly is kifárasztott, mondjuk, akkor sokkal jobban, mert alapból kemós, falhoz vert hal voltam.
Enyhe mértékben sugárzik az ember, ezért ilyenkor 24 órán belül inkább ne menjünk újszülött vagy terhes nő közelébe; ezt lehet tudni. De hát ez itthon nem téma, máshova meg eszem ágában sem volt kitenni a lábam.

Bencust elvitték 6 óra után.
Megnéztem a tegnapi Elifet, este a BK-t.
István telefonált, megbeszéltük a napot.
Nyilván mindig van mit izgulni az eredményért, de most mindenképpen hatalmas megkönnyebbülés, hogy ezen is túlvagyunk...