2019. április 8., hétfő

Kiállítások és trauma

Ez a mai nap olyan vízválasztó-szerűség volt.
Remekül indult, és déltől egy borzalommá változott.
Lényeg, hogy nagyon szép idő volt, és mehetnékem támadt. Ki is terveltem, hogyan és miképpen teszek eleget kultúra-, fotózás- és sétaigényemnek, majd szépen elkészültem, s indultam a 22-eshez. Úgy terveztem, kimegyek vele a Klinikára, ahol az Elméleti Galériában megnézem a régóta tervezett Skarupka házaspár kiállítását, majd visszafelé villamossal jövök, melyről leszállok a Főtérnél és megnézem Máté Bence szabadtéri természetfotó-kiállítását.
A klinikai kiállítás rendben és alaposan megnézetett, le is fotóztam, nagyon tetszett. A házaspár eltérő technikával dolgozik, de mindkettőjük alkotásai nagyon megragadtak. Boldog voltam, hogy eljöttem, mert már csak pár napig tart nyitva a kiállítás.


A másik oldalon:


Szeretem-képek.💜

Ezek után terv szerint mentem a villamosmegállóhoz, s néhány perc várakozás elég volt, hogy felfedezzem a klinikai fehér kerítés fölött kikandikáló csodás virágzó ágakat.


A villamoson szerencsére le tudtam ülni, egyébként rettenetes meleg volt. Ami nem is csoda, hiszen dél felé jártunk. A Főtéren leszálltam, s előre repestem a Máté Bence rengeteg szabadtéri fotója látványának. El is kezdtem nézni, tényleg csodáltam... Egyébként rengeteg idő kellene ahhoz, ha az ember úgy akarná végignézni, hogy minden kisebb-nagyobb képet rendkívül alaposan megnézhessen, a hozzájuk tartozó képaláírásokkal együtt. Szerintem ehhez több nap is szükséges lehetne, igen alapos leírások tartoznak a képekhez, melyek ráadásul igen hasznosak és érdekesek is.
A déli napállás nem könnyítette meg a fényképezést. Voltak táblák, melyeket még megnézni is igen nehezen lehetett, nemhogy lefotózni. Nem beszélve a tömegről...
Azért igyekeztem fotózni, de az eredmény szinte említésre sem érdemes, nem tudom, egyáltalán negyedét sikerült-e végignéznem...


Némi kitérő oldalra, a beton virágládákhoz...



Azt hiszem, ellettem volna itt még akármeddig, de sajnos, megszólalt a telefonom. Anyukám volt, aki közölte, hogy valószínűleg eltört a karja! Elsőre szinte fel sem fogtam, meg hát ezt kicsit körbe kellett gondolnom, kérdezgetnem -- nyilván elesett (kenyérért indult a két házzal odébb lévő boltba) a kapu előtti betonon, és végigzuhant a bal oldalán. Nem is tudott felállni, járókelő nem volt. Na, itt jön az, hogy mégis csak milyen szerencse, hogy ilyen forgalmas utca ez: egy autós valószínűleg láthatta az esetet, mert már túlment, de fékezett és visszafarolt, odament anyámhoz, és hihetetlen, de sikerült neki felhúznia. És azt kell mondjam, még így is "szerencse", hogy NEM a lába, gerince tört el, hogy egyáltalán lábra tudott állni. Hogy egy rettegett combnyaktörésről már ne is beszéljünk...!
Ami anyámra vall, bement a házba, leült és nem szólt senkinek. Tök véletlen, hogy öcsém épp_ akkor_ ment oda hozzá, hiszen előtte napokig nem! Öcsém kibeszélgette magát, mire anyám "csak úgy mellékesen" megjegyezte, mi történt vele. Tesóm hót ideg lett természetesen, egyből engem kezdett hajkurászni. Nem ért el vonalason, persze. Anyám felhívott a családin, itt jöttem a képbe.
Öcsém egyből mentőt akart hívni, de hát ez ugye, nem úgy megy! Meg kell mosdani, fel kell öltöztetni, ehhez normális ruhát kell keresni, és össze kell pakolni! Aztán meg persze ott kell vele maradni a traumatológián, végig.
Summa summárum, ennyi volt a mai napom JÓ dolgok szempontjából... Mentem a buszmegállóhoz, ahol majd 20 percet sültem a napon, míg végre jött egy busz.
A házban találkoztam öcsémmel, aki épp akkor jött haza, és megtárgyaltuk az esetet, persze tiszta ideg volt. Mondtam, hogy adjon már vagy 20 percet, mert nekem is le kéne magam rendezni, meg ennem-innom pár falatot, tényleg csak képletes szinten!
Na, így is lett, utána elvitt anyámhoz, aki már csinált egy ideiglenes karfelfogó kötést, de hát nem tudott semmit csinálni. Így én megmosdattam, kerestem valami öltözetet, amely most rohadtul nem volt mindegy, végiggombosnak kellett lennie, mivel majd utólag is az lesz, hogy rá lesznek gombolva a cuccok... Bár anyám szerint a felkarja törhetett el, úgyhogy még reménykedhettünk abban is, hogy fel tud venni majd gombos blúzt úgy is, hogy beledugja a karját... Nagynehezen összehoztam valami felvennivalót, megfésültem, összekeresgettem az iratait, összepakoltunk mindenféle betétet, rongyot, papírtörlőt, mert hát itt nagy bajok lehetnek az ő rengeteg pisilésével...
Öcsémet lebeszéltük a mentőről, lényeg, hogy 10 perc alatt ott volt velünk, innentől aztán végig minden az én gondom volt. Tudtam, merre van a traumatológia, jártam én ide, ugye, hónapokig... csak azt felejtettem el, hol a francban is kell itt jelentkezni! Így aztán miután leltem egy szabad széket, anyámat lenyomtam rá, és odamentem egy mentőshöz, hogy ezt megtudjam. Kétszer is elmagyaráztattam, mert nem nagyon volt világos, aztán rájöttem, hogy jártam én már erre, csak a másik oldalról, hiszen közel itt kell jelentkezni CT-re is!
Síkideg-állapotban odaadtam az iratokat, elmondtam a tényállást, majd felvették anyámat a rendszerbe, és kaptunk egy sorszámot. Eddig megvónánk. A sorszámon a jelentkezés időpontja: 14:30. 15-ös rendelő, 4778-as sorszám. Lehet, nem fogom elfelejteni e paramétereket!
Lidércálom volt az egész. 20:45-kor fejeztük be, azaz 6 és negyedórát töltöttünk itt!

No most bárki elképzelheti: anyámnak szinte a baleset általi törés volt a legkisebb baja! Majdhogynem járóképtelen, a bot a "jó" kezében, bal felől nem tudok belekarolni, mert ott a törött karja. A székek iszonyat kényelmetlenek, mikor bárhol is kiírták a hívószámunkat több órás várakozások után, először is egyedül nekem fel kellett valahogy húzni őt! Kezébe adni a botot, miközben tartom, fogni a saját és az ő táskáját, a sorszámot... Aztán pedig csigalassúsággal bevánszorogni a rendelőbe, és hozzátartozik, hogy SOHA nem közel sikerült leülnünk, mert rengetegen voltak és este felé egyre többen, csak jöttek, jöttek -- tehát olyan távolról "eredtünk neki" az útnak a rendelőig, hogy volt többször, hogy az asszisztensnő KIJÖTT és kiabálta anyám nevét.
Lényeg, hogy ez alatt a 6 1/4 óra alatt 6, azaz HAT rendelő előtt kellett sorakoznunk és várnunk a kijelzőn a számunkat! Sorrend: orvos--röntgen--orvos--gipszelő--röntgen--orvos.
Egyiket sem tudnám kiemelni, hol vártunk viszonylag keveset. Már azért is hálát adtam, hogy anyámat általában mindig le tudtam egyből ültetni, nekem meg előbb-utóbb megürült mellette egy hely. Mert állni nem bírok, nem tudom, mi lett volna.
A másik nagyon kényelmetlen dolog az volt, hogy sem vízért, se egy kávéért nem mertem elmenni, mert ugye, nem tudjuk, mikor szólítják. Nekünk nem pár másodperc a szólítástól bemenni! Ha én elmegyek kávéért, anyám EGYÁLTALÁN nem bír sem felállni, sem bemenni egy rendelőbe, sőt, azt sem fogja fel, hogy a kijelzőn a mi számunk van, és melyik ajtó felé kell elindulni...
Na mindegy, szóval iszonyú nehéz volt ez az egész, csak azért nem pánikoltam be, mert tudtam, hogy anyámnak azzal nem segítek, szóval erőltettem magamra a nyugalmat.
A gipszelőhöz kerülve aztán mondtam neki, hogy na, most már elmegyek kávéért, mert már láttam, hogy majd' leesik a székről. Ezenkívül rám is rámfért volna már, az éhség és a szomjúság már szóba sem került... Mikor a kávéért elmentem, egyébként is minden bezárt már, csak az ótómaták voltak. Egy kávényi összeget ráadásul el is nyelt a cucc...
Kávéra nagy szükség volt, mert mint megtudtam, anyám, mintha csak megérezte volna ezt a mai tragédiát, "nem tudott aludni", és este 9-től hajnali 3-ig mosta, öblítette, mosta, öblítette a pelenkának használt rongyait és a bugyijait! Úgyhogy most annyira nagyon álmos volt ennyi órás várakozás alatt, hogy folyamatosan aggódva figyeltem, nem borul-e le a székről!
A kávét, ahogy megitta, nagy örömömre szinte helyretette! Ezt nagyon sokszor hangoztatta is, hogy mennyire jót tett neki ez a kávé, szinte "újjászületett", ami mondjuk, nyilván túlzás. De azt én is tudom, hogy lehet, hogy ez mentette át a napon...
Ja, és hát a pisilés még, amitől rettegtem. Anyámnak kiszámíthatatlan a pisilése, és vannak "ömlései", amikor nem is érzi, csak elárasztja valami, aminek sem a színe, sem a szaga nem olyan, mint a pisié, hanem egyszerűen VÍZ... Na, ha egy ilyen jött volna a millió várakozó beteg között, hát nem tudom, hogy oldom meg. A vécébe menés is sok idő ővele, nem beszélve a tisztába rakásról... Ha csak lehet, meg kellett úsznunk a pisilést, de a gipszelő utáni röntgen után oda is bementünk, mondván, hogy száz év múlva fognak úgyis megint szólítani az orvosi rendelőbe.
Ekkor már 6 óra volt, és felhívtam öcsémet, miután tudtam, hogy ő este 7-re megy dolgozni, tehát nem fog tudni értünk jönni... Ezt mondta is. Még jó, hogy sógornőmre át tudta testálni a dolgot!
Kicsit összevissza írom, de lényeg, hogy az orvos-röntgen-orvosi jelenésnél a felvétel alapján az orvos megállapította, hogy válltörés a dolog lényege. Vonulni kellett a gipszelőbe, ahol persze válltörést nyilván nem gipszelnek, hanem Gilchrist-kötést raknak a parasztra, hát volt benne részem egy teljes hónapig... Itt azért kellett egy felesleges órát várni, mert állítólag egy doktornőre vártunk, aki majd helyreteszi anyám vállát, amennyiben az szükséges. Vártunk, vártunk, a doktornő nem jött. Közben legalább tízen bementek, akik jóval utánunk ültek ide... A doktornő helyett aztán az egyik traumás orvos jött, és a gipszelő emberrel monitoron látottak alapján nézték, mit kell helyre tenni. Mint kiderült, nem is kellett repositionálni semmit, magyarul tök feleslegesen ücsörögtünk itt a doktornőre várva e célból!
Szóval le kellett derékig vetkőztetni, aztán rárakták a Gilchristet. Ekkor láttam meg, hogy anyám EGÉSZ bal karja bordó, lila, kék, zöld! De nem csak az, hanem az oldala, bal melle is. (Később otthon ez még csak burjánzott: a bal csípője, combja is. Szóval fele asszony tiszta bordó-lila. Őrület!

Nyilván a műszakváltások is lezajlottak közben. Kétszeri orvosi rendelőnél még ugyanaz az orvos volt, az utolsó már másik.
A röntgenezés nem volt könnyű, egyik felvételnél le is kellett vetkőztetni, utána öltöztetni, megállítani (a stabilitás sem anyám erőssége), miközben engem beküldtek egy fülkébe a röntgen alatt. A második röntgennél pont emiatt bent maradt a fülkében anyám táskája! Ugyanis szóltak, hogy kész van, erre rohantam ki, hogy felöltöztessem. Bot, táskám, papír, sorszám -- az anyám táskája bent maradt a fülkében.
Na, utána mentünk volna a vécébe, ahol cuccost kellett volna cserélni, igen ám, de nem volt a táskája sehol! Akkor én ki a budiból, és megpróbáltam bekopogni a röntgenhez, naná, hogy senki nem jött ki... Nagy szerencsém volt, mert ott ült egy -- talán -- mentős vagy betegszállító, aki miután hallotta a problémámat, bekopogott három ajtóval odébb, ahol egyből kijött egy asszisztens, és 2 perc múlva kihozta az anyám táskáját... Nem győztem neki hálálkodni. Főleg, hogy anyám meg már botorkált volna kifelé a vécéből... jajistenem... De végre sikerült ezt is lerendezni.
Már igen el voltunk anyátlanodva este fél 9-kor, már az utolsó stációra várva. Töméntelen ember, letargia, a "hogyan tovább" borzalma!
Végül is elmúlt, megvolt, egyébként az orvosi jelenéseknél 2 percnél soha nem töltöttünk bent többet.
Kivánszorogtunk, csepergett az eső, és 9 felé járt... Felhívtam sógornőmet, aki szerencsére kb. negyedóra múlva ott is volt értünk. Addig a csepergő esőben ücsörögtünk egy padon, mert fedett rész alatt isten ments, hogy legyen egy pad.
Egyébként taxi nem igazán jöhet szóba, hacsak bármi más megoldás létezik. Anyámat ugyanis autóba rakni háromemberes meló. És hát sógornőm, öcsém a főbejárat előtt szoktak megállni, ahol "csak ki- vagy bepattanunk", mert megállni hivatalosan nem lehet. Hát ez anyámmal kicsit hosszadalmasabb ám!
No de ilyenkor, este 9-kor kutya sem foglalkozik itt sem ezzel.
Hazamentünk anyámhoz.
Elpakolgattunk, nekem eddigre már minden bajom volt, gondolkozni sem tudtam... Valahogy mintha lemerült volna bennem az elem. A tachycardiámtól rosszul voltam, ehhez jött az órák óta tartó irdatlan hátfájás és a fejfájás.
Anyám nem maradhatott egyedül -- begúzsozott karral EGYÁLTALÁN nem tudott felállni, hiszen anélkül is már szinte járóképtelen volt. A járókeret is hiába van meg, egy kézzel nem tudja használni! A pisilés miatt folyton fel kell kelnie, és fél kézzel végigkínlódni mindent -- lehetetlen.
Én ott voltam leamortizálódva... testileg-lelkileg.
Örök hálám sógornőmnek azért, hogy aznap éjjelre felajánlotta anyámnak, hogy hazavisz engem, összeszed magának éjjelre cuccot, és visszajön hozzá, mert egyedül nem maradhat. Szóval ott aludt vele...

Én pedig zsongó aggyal próbáltam enni valamit, ellátni a macskát, almot, és beültem a kádba, miután 5-ször fordultam a konyhából vitt ötliteres hideg vízzel...
Istenem, mint a szépen induló délelőtt a csodás kiállításokkal legalább egy hónappal ezelőtt lett volna! MOST MI LESZ? Dübörgött az agyamban...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése