Anyánkat hozzánk költöztetjük

Anyám tisztában volt velem, mert minden kivonulásunknál megkérdezte, sikerült-e valamennyit aludnom -- mondtam nyilván, hogy nem, de már nem is tudnék, ne foglalkozzon vele. Természetesen az ember igyekszik mindent megtenni, amit csak lehet. És nyilván nem szeretnék semmiféle lelkifurdalást ébreszteni benne -- most ez a dógom, mit tehetek, én vagyok a hülye, hogy azt a párszor két órát miért nem használtam ki. Mindig is felületes, rossz alvó voltam, ugyanakkor pedig számított (volna) az alvás -- de hát ez van.
Mikor 6 körül már anyám is fent volt, beszélgettünk a teendőkről és felkeltem, igyekeztem magam rendbe tenni, kinézni valahogy... Rendeztük a fürdőszobás dolgokat, megfésültem.
Reggelit készítettem, teát főztem anyámnak, és mivel ő meg szokta inni a "tegnapit" is hidegen, így ő azt itta; én meg magamért nem főztem, mert ha minden úgy lesz, ahogy gondoltam, akkor ma elmegyünk -- minek maradjon itt még pár adag kávé.
Megittam a hozott félliter ice teám maradékát, vele a gyógyszereimet és ettem pár Tucot.
Anyámmal időnként vonultunk pisilni, rendbe tenni a pelenkázást.
Macskakajákat rendeztem, kimostam az edényeket a csap alatt, tettem maradék csirkehúsokból is, meg tálkásat is raktam ki. Táp mindig van kint. Tejet is cseréltem, vizet pedig kint a csapnál, a locsolóból szoktak inni...Hát, Marcival nem is volt gond... de a kicsi sokáig nem jött be. Azt láttam, hogy a kamra oldalánál lévő régi kézikocsi (vagy mi) tetején alszanak mindketten egyébként. Illetve a belerakott ócska ruhákon. Felettük széles eresz van, anyám eleve mondta, hogy ha nem jönnek be, ott szoktak aludni. De egyébként számtalan fedett hely akad számukra az ottani százéves régi kamrák, lomok között, házeresz alatti cuccoknál.
Úgyhogy később kivittem a tálakat oda, a pihenőhelyük mellé, és hamarosan el is tűnt minden.
Nyilván, ha nem vagyunk ott, nem lehetünk benne biztosak, hogy okvetlen a mi macskáink ették-e meg, mert bizony sok cica jár arrafelé... Mindkét ottani macskánknak vannak "ikerpárjaik", megszólalásig olyanok, mint ők. Nemegyszer meg voltam győződve, hogy őket látom, mikor pedig csak hasonmásaik -- talán testvéreik? -- lehettek.
Fél 10 előtt megérkezett öcsém, úgy 20 perccel később pedig sógornőm. Külön-külön autón jöttek.
Öcsém beszélgetett anyámmal, majd mi is tudtunk négyszemközt kommunikálni: jól meglepődött ő is, mikor mondtam neki, hogy nem mutatott anyánk különösebb ellenkezést az ellen, hogy most elköltöztessük hozzánk. Utána mindezt hárman is beszéltük sógornőmmel kiegészülve, és aztán anyámat is bevontuk. Oké, azért nem ugrált az égig örömében, de szerintünk belátta, hogy egyszerűen most nincs más megoldás! Az nem igazán értelmes ötlet, hogy csupán azért, mert ő ragaszkodik ehhez a komforttalan házhoz, kettőnk közül feszt itt dekkoljon valaki (öcsémet nem tekinthetem félnapos és teljes értékű gondozónak, egyrészt azért, mert férfi, másrészt és leginkább meg azért, hogy ő még azért dolgozik!). Nekünk ez nem megoldás. Főleg nekem, mert autó nélkül és hazáig vivő tömegközlekedés nélkül én nem tudok csak úgy valamiért hazaugrani vagy valamilyen boltba, valami szükségesért csak úgy elszaladni. Mindig nem tudnának engem ide- vagy hazaszállítani, én meg erre azért nem igazán vagyok hitelesítve, hogy napi 4 km ide-oda cipekedve, bármilyen időjárásban. Ezt azért anyám is megértette. És azt is látja tisztán, hogy egyedül most gyakorlatilag semmiben nem tudja ellátni magát. Sem főzni, sem cipelni, sem mosogatni, a rengeteg pelenkarongyát mosni, teregetni pláne; de nemcsak a karja az akadály, hanem a dagadt lába is, amivel olyan lassan és bizonytalanul képes járni, hogy nem igaz. Az állandó, időnként koordinálhatatlan pisilések mellett pláne nem szabadna egyedül maradnia... És még ráadásul jelenleg itt van a kissé zavartsága is, hogy nem mindig tudja, kinél van.
Tulajdonképpen nem volt tovább miről beszélni. Elkezdtünk ésszerűen és célzottan pakolni a legszükségesebb cuccait. Összeszedtük a jó néhány zsákot kitevő szennyesét, s a fehér, ilyen-olyan pelenkaszerű rongyait hol vederben, hol zacskókban, hol zsákokban helyeztük el.
A hűtőből is elhoztuk a romlandókat.
Én lerendeztem a macskákat, kipakoltam kimosva a táljaikat és a mai adagokat kiraktam...
Kidobáltam mindenhonnan a szemétbe valókat, a konyhai szemetes ezáltal megtelt, bekötöttem és kivittem a nagy kukába, ami már színig volt. Kiderült, azért, mert már kétszer nem vitték el! Egyszer anyám felejtette el kitenni, másik alkalommal körbeállta a környéket mindenfelől mindenféle idegen autó, és a kukások vagy nem vették észre, vagy nem akarták... fene tudja. Lényeg, hogy csak pénteken van szemétszállítás, és pénteken már a harmadik alkalom lesz, hogy baromira el kék már vinni a kuka tartalmát!
Imre bácsi részére kiraktam egy elég nagy papírra pár sort, hogy mi is van, hogy anyám állapota miatt nem maradhat egyedül, tehát elvittük magunkhoz; és hát lenne szíves péntekre kirakni a kukát...
Vittünk két botot, összeszedtük az összes gyógyszerét, melyre szükség lehet, a mobilját, a töltőjét, pár papucsfélét, szemüvegét, rejtvényeit -- szóval sok mindent.
A két kocsiba bepakolták az anyám összes aktuális összeszedett dolgait, anyámat is besegítettük, végezetül saját cuccainkkal mi is beszálltunk. Délre hazaköltöztettük anyánkat a mi házunkba!
Azóta is örök hála, hogy tesómékkal egy lépcsőházban lakunk. Óriási szerencse, de mennyire! Különösebben nem tűnt még fel eddig... de most nagyon.
Most mivel én voltam nagyon ki, hiszen 24 órám telt éjjel-nappal ezzel a foglalatossággal, most meg is állapodtunk, hogy holnap reggelig nekem "szabadság" van. Gondoltam, otthon ledőlök és tényleg csupán 1-2 órát, de ki akarom kapcsolni az elmémet...
A Mamunak berendezett szoba szerintem tök szép és jó. Külön tévéje is van, ágya, másik falnál számára beszerzett üres, tágas komód, amiben majd csak az ő ruhái fognak sorakozni. Sógornőm már el is kezdte a mosatást, és most napokig, ahogy be-beszáradt egy-egy gépnyi cucc, indította a következőt. A szárazokat gyönyörűen behajtogatta a komódba. Ide került minden táska, irat, egyéb holmijai, fehérneműk, papucsok stb. A komód oldalától van egy kanapé, ahol szükség esetén alhat valaki. Az szerintem majd én leszek, amennyiben, mondjuk, öcsémék kimennek Kadarcsra...
A legszükségesebb használati cuccaival körberaktuk, s már lassacskán következett is az ebéd.
Megnyugodva köszöntem el tőlük, mondtam, hogy holnap reggel után jelentkezem, és a nappalt nálam töltjük estig.
Telefonált Dani, majd István is. Elmeséltem nekik az aktualitást.
Istvánnal letöltettem mai estével bezárólag a Drága örököst és a BK-t.
Letöltöttem a fényképeimet, előkészítettem a fotókat.
Szilvi befizette a hőszolgáltatós csekkemet.
Dani este anyámnál volt macskákat megnézni, etetni.
Mi tagadás, napközben semmit nem tudtam aludni és nem is nagyon volt időm és szándékom ledőlni, hiszen Szilvi jött haza, aztán ment a gyerekért, majd szintén jöttek haza...
Este megnéztem a hétfő-keddi fenti két sorozatot, de a maival még nem tudtam becsatlakozni.
11-kor döglés, de csak fél 6-ig bírtam aludni... pedig 7-ig nyugodtan alhattam volna. Ez így nem megy... előző két nap összesen aludtam 5 órát, most is kicsit többet vártam volna 6-nál ezek után.
Na de ennek is örülni kell, mégiscsak valami, ezzel már ki lehet húzni...