Illetve inni csak annyit és olyat, aminek valamennyire azért érzem az ízét, hideg, jólesik, és erőltetem, hogy ki ne száradjak, mert már szinte nincs jobbkari vénám az infúziókra, mint tudjuk, balkari már soha nem lesz életemben, erre vigyázni kell.
Annyira lehangoló volt a 4 órás, jéghideg hajnali kelés a pár órás zaklatott alvás után, hogy legszívesebben megpusztultam volna... Elmondhatatlan lemondás és elkeseredés állapotában voltam.
Biztos voltam benne, hogy nem tudják megcsinálni a CT-t, mert én nem leszek képes másfél liter csapvizet meginni előtte. Már számítottam is rá, hogy ezt már a jelentkezésnél megmondom, hátha alkalmatlanságom miatt hazaküldenek...
De nem ez történt. 6 óra után már kitámolyogtam a buszmegállóhoz, onnan gyalog a kórházba, ahol még éppen csak hogy kezdődött az élet. A buszmegállótól a kórházig többször meg kellett kerítésnél, falnál támaszkodnom, annyira azt éreztem, mint fél éve mindig: nem bírnak el a lábaim, nincs semmi erő az ízületeimben, csontjaimban, izmaimban, amit már csak idézőjelesen mertem volna akkor leírni... E megállások alatt többször öklendeztem is, és szart sem érdekelt, hányan látják, különben is sötét volt még fél 7-kor.
Mindenütt éjszakai fények és hangulat... A CT-nél befordult emberek, személyzet még sehol... Mikor lett végre valaki az ablaknál, ahol jelentkezni kellett, olyan hosszú lett a sor, hogy lemondtam a sorállásról, mert tudtam, hogy nem bírok addig állni, míg sorra nem kerülök. Egy barátságos sorstársnő felajánlotta, hogy ő majd sorbaáll helyettem is, elkérte a papírjaimat, és majd akkor álltam fel, mikor már csak úgy 3 ember állt előtte.
Nem érdekelte a kutyát sem, hogy szerintem nem fogom tudni megcsinálni, mert ha erőltetve iszom is, úgyis kihányom...
És ekkorra Dani is ideért, nem tudom, hogy talált oda a CT-hez, nem volt egyszerű nekem sem. Mint ahogy az sem, hogy hogy találtunk oda lifttel, összevissza kanyargásokkal oda, ahol a CT-t végzik.
És hogy hogyan sikerült legyűrni mégis a víz kétharmadát, az is érthetetlen. Meg az izgalom is, hogy mi lesz az eredmény.
De úgy, hogy Dani ott volt, már sokkal könnyebb volt. Volt a váróban, ahol többekkel "ittunk", egy csap is. Tudtam, hogy végszükség esetén, ciki vagy sem, de tudok hova hányni... bár rühellem közönség előtt csinálni az ilyesmit, de legalább van hova. Mondjuk, zacskó is van nálam április óta állandóan, nem lehet gond. Mert ugye, a vécé elég messze van, nagyon gyenge jártányi erőmmel nem érnék oda.
Amikor hozták a kancsó vizet és egy műanyag poharat, mondván, hogy 1 órám van az ivásra, én elmondtam a hölgynek, hogy mi a helyzet velem: 18 kilót fogytam, anorexiásnak nyilvánítottak, tápszeren vagyok, nem eszem, nem tudok vizet inni, hányok, hasmegyek... mi lesz, ha nem tudom ezt meginni. Megnyugtató volt, hogy azt felelte: nyilván az lenne a legjobb, ha minél többet tudna inni, de nem erőltethetjük. Annyit kérünk, hogy tegyen meg mindent, hogy minél többet ihasson, mert úgy hatékonyabb a vizsgálat, megbízhatóbb az eredmény.
Ez az értő hozzáállás nagyon jót tett. Eléggé megszenvedtem, míg fél-egydecinként, úgy 5-10 percenként megittam vagy egy liter vizet. Tapsolni tudtam volna örömömben, hogy sikerült, és drukkolni, hogy csak addig ne hányjak, míg végzek.
A CT-t kibírtam, a vénás kontrasztanyaggal együtt... és az eredmény csupán a jóindulatú haemangioma lett. Végtelenül hálás voltam a sorsnak, hogy nem lett rosszabb, hogy sikerült, hogy vége! Hogy efelől nyugis karácsonyom lesz.
De mai napig a hideg is kiráz, ha arra a napra, meg az előzőekre gondolok...
Amúgy nem volt ma sok minden, azért is elmélkedtem, emlékeztem ennyit.
Főztem csirkecomb- és -szárnypörköltet, s főtt tésztát mellé.
Este Konyhafőnök és BK, amúgy netezés, olvasás töltötték ki a napot.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése