Szürkehályogműtét

Nem vittem ma sem túlzásba az alvást. Haramia miatt többször fent vagyok, és hát előbb-utóbb nem tudok visszaaludni, ha beindulnak a gondolatok. Pedig tudtam, hogy délnél előbb nem igazán kerül sor a műtétre, de akkor is. Nehezen elalvó és hihetetlen éberalvó vagyok.
Úgy terveztem, hogy dél körül indulok buszhoz, s akkor már fél 1 körül a kórházban lehetek. Ez csúszott picit némi macskavukkolás miatt, és épp a készülődés felénél tartottam, mikor negyed 1 körül anyám hívott! Normál hangon közölte velem, hogy "na, készen is vagyok"!
Mondtam neki, hogy rögtön tudnék indulni, de ha még sokáig  beszélgetünk, a következő buszt is lekésem. Kért bubis ásványvizet meg némi rágcsálnivalót, ez utóbbi volt itthon, ásványvízért meg majd büfézek először a kórházba érkezéskor.
Így is lett, s mire negyed 2-re beérkeztem hozzá, ült az ágyon, és már éppen túlvolt az ebéden is! Mondta, hogy jó, hogy itt volt a járókeret, mert anélkül így közvetlenül műtét után, zsibbadt fejjel nem mert volna kimenni ebédelni. A kaja finom lett volna, csak sótlan. Mondja, hogy úgy megette volna azt a kis zöldséges csontlevest, ha lett volna benne egy kis só... (Pedig anyám igazából alapból nem főz sósan, mindig utánasózzuk. Emlékszem, apám hogy odavolt mindig a főztjéért -- tényleg remekül főz, az egész rokonság csodájára járt --, "anyátok istenien főz, csak az a kár, hogy sótlanul". Ezt pedig igazán felesleges volt mindig felemlíteni, hiszen az aztán tényleg pár másodperc, hogy megsózzunk valamit! Na szóval, ezt csak azért tartom lényegesnek megjegyezni, hogy ha a kaja most még anyám szerint is sótlan, akkor tutira tényleg az.) A második fogás csirkepörkölt volt főtt tésztával, uborkával; ezt viszont jó étvággyal megette (bár annak sem vitték túlzásba a sózását, nyilván ezeket is relatíve sótlanul kell főzni).
Ha jobban sikerült volna az indulásom, az ebédnél már tudtam volna segédkezni neki! De mindegy, mert így is nagyon örültem! Elmostam az evőeszközeit, hoztam neki az automatából kávét, kikísértem vécébe.
Elmesélte, hogy fájdalmat nem érzett, csak egyvalami fájt: a szeme sarkába, ott a könnycsatorna környékére kapott injekciót, de olyat, amitől még a feje teteje is elzsibbadt. No, az nagyon fájdalmas volt, de utána még körbeszurkálták a szeme környékét, azokat már nem érezte.
Hallott mindent, azt mondta, néha rászóltak, ha csupán csak, mondjuk, megrándult a lába. Abszolút mozdulatlannak kellett lenni.
Nem teljes kötés van a szemén, hanem egy lyukakkal ellátott domború átlátszó műanyagot ragasztottak a szeméhez, tehát nézhet vele, én is láthatom a szemét. Időnként hoztak 1-2-3 fajta szemcseppet, olyankor felemelték a ragtapaszt, majd vissza.
Ami nagy örömünkre szolgált, hogy már lát is vele! Kezdetleges látás ez még, de valami! Hiszen ezzel a szemével gyakorlatilag már nem látott semmit...
A szobatársak mondták, hogy anyám sokkal több ideig volt bent, mint ők -- nekik ultrahangos műtétük volt, állítólag ők injekciót sem kaptak. Anyám műtétje vágásos, varratos volt, a szemlencséje mostantól kezdve nem a sajátja. Huh, elég nehéz ezt felfogni...
Míg ott voltam, úgy fél 4 körül öcsém engem hívott telefonon. Néhány percet beszéltünk, mondtam, hogy dél körül műtötték, jól van, itt vagyok nála. Mivel pont bejött az adjunktusnő, így halkan beszéltem, öcsém is elköszönt megilletődötten. Az adjunktusnő odajött hozzánk, mondta nekem, hogy rendben volt minden, nagyon ügyes volt anyám, és ha holnap reggelre is minden jól alakul, hazamehet.
De lényegében azért jött be, hogy a többi 5, ma műtött betegét kihívja a vizsgálóba, mert ők még most, délután hazamehetnek. Bár készültem rá és lestem az alkalmat, de most nem volt lehetőség kettesben maradni a doktornővel...
Ellenben volt egy nővér, aki tegnap is, ma is tényleg nagyon kedves volt és mindennel ő jött anyámhoz; egy olyan alkalommal, amikor relatíve a legkevesebben voltunk bent, elcsíptem és megköszöntem a kedvességét egy kétezressel. Ezt mi így beszéltük meg, és anyu borzasztó hálás és megkönnyebbült volt, hogy ez most szerencsésen alakult.
Még rendezkedtem a környékén, átnéztük a cuccokat, igyekeztem fontossági sorrendben pakolászni, hogy viszonylag mindent könnyen elérhessen. Közben a ma délelőtt műtött szobatársak lassanként fogyatkoztak, hazamehettek. Anyám mellett egy kislány feküdt, ő másféle szemműtét után majd csak pénteken lesz hazaengedve, tehát anyám meg ő maradt holnapig a szobában.
Lassan elbúcsúztunk, örvendve, hogy minden okés; mondtam neki, hogy akkor holnap úgy 9-re fogok jönni (ezt megkérdeztem a nővértől, hogy mit javasol, mikorra jöjjek), azután eljöttem.

Gyalog mentem a Tescóig, mivel az ottani DM-ben okvetlen vennem kellett Haramiának tálkás macskakaját, utána pedig vártam egy buszt hazáig.
Danit felhívtam, beszámoltam a mai napról. Ő ma is anyámhoz ment, kora délutántól ott töltötte estig az időt. A cica rendben van.:) Okvetlen meg kellett neki mondani, hogy vegye ki a fagyasztóból a fazék töltött káposztát, hogy holnapra kiolvadjon...
Este megnéztem a tegnapi Elifet, a BK-t és a Szulejmánt, és telefonon beszéltem Istvánnal is.

Másnap tudtam meg, hogy hát bizony, anyámnak beigazolódott az idegen helyen való alvás miatti félelme: zavart volt, állandóan pakolt és kóborolt. Nem tudta egyáltalán másnap sem elkülöníteni azt, hogy mi volt álom és mi a valóság... csak azt, hogy pisilnie kellett és emiatt ment, ment... de szerinte lehet, hogy csak álmodta (?); és valami borzasztó nagy fáradtságot érzett. Úgy hajnali fél 3 körül bevetettek vele valamit, hogy végre tudjon elaludni, de elég nehezen tudták megnyugtatni...