Anyámmal kórházba

6 körül már fent voltam, mert bár nem kellett korán menni, azért voltak teendők.
Elrendeztem, átgondoltam mindent -- legfontosabb, hogy az anyám szemészeti iratait vigyem, amelyek nálam vannak --, elkészültem, miután a lakást, macskákat stb. rendberaktam.
Fél 9-kor indultam anyámhoz, természetesen gyalogosan. Ő már félúton tartott a készülődésben.
Átnéztük közösen újra a táskát, a viendőket átgondoltuk. Hoztam egy félliteres ice teát, hogy legyen neki ott egyből mit innia. Ellenőriztem a személyi iratait.
Dani megérkezett háromnegyed 10 előtt, elkezdett seperni, vagyis epermentesíteni az udvart. Meg kellett szervezni a kiscicát is, hogy s mint legyen. Imre bácsi ígérte, hogy rá fog nézni, sőt Dani is azt mondta, hogy ide fog kórház után visszajönni, itt lesz későig, és másnap is anyámnál lesz napközben -- így a kiscica tök jól jár. Etetve egész biztosan lesz, egyedül anyám személyének és az éjszakai bent tartózkodásnak a hiánya eshet neki rosszul. De hát nyár van... van egy csomó melléképület, minden; semmi baja nem lesz.
Dani után 10 perccel öcsém is megjött, s úgy negyed 11 körül sikerült elindulnunk, miután anyámnak beadtam a soron következő két szemcseppet.
Negyedórán belül a kórházhoz értünk, öcsém úgy gondolta, hogy a Dorottya felőli bejáraton megy be és a mentős résznél rak ki bennünket. Ez számomra eleve problémásnak tűnt, ott nem szokták szeretni, ha privát autósok ott pakolnak ki beteget. Kiszálltunk mindnyájan, persze anyámat és a cuccokat is ki kellett segíteni, ez azért nem ment pár másodperc alatt. Nyilván ránk is szóltak. De öcsémnek különlegesen intenzív fóbiája van a parkolási pénzfizetéssel szemben. Így viszont neki ennyi szerepe volt. Minél gyorsabban odébb kellett neki állnia, tehát még csak be sem tudott minket a kapuig sem kísérni, elbúcsúztunk. Nem tudom, hogy lenne, ha mondjuk, egyedül kellene megoldania, hogy be is hozza anyámat és bent is elnavigálja, sőt ott van vele. Ezt nem igazán lehet parkolási pénz nélkül abszolválni! Mindenki más is így csinálja!
Dani azért kellett, hogy segítsen cipelni a tele sporttáskát és a járókeretet. Még jó, hogy van az embernek egy fia... mivelhogy nekem sem lehet cipelni.
Anyámnál ott volt a bot és a kistáska, én meg fogtam a karját, plusz saját oldaltáskám is van.
Innen a mentős bejárattól ráadásul nem is ismertem az utat. Egy kicsit pánikoltam is emiatt, és rádöbbentem, mennyivel egyszerűbb lett volna, ha öcsém a Bartók felőli bejáratnál tett volna ki bennünket, mert onnan egyszerűbben eligazodnék.
Így hárman tanácstalankodtunk különböző bonyolult folyosók és átjárók, várók stb. elágazásain, sokszor előresiettünk vagy én, vagy Dani, hogy anyámat feleslegesen ne vonszoljuk pluszban oda-vissza rossz irányok felé.
Nagy nehezen és pár kérdezősködés után jutottunk el a liftekig, ahol egyenest felmentünk a 6.-ra, mert ott kell jelentkeznünk.
Hát igen, mint égen a csillag, annyian voltak közvetlenül a liftből kilépve, az a rész teljesen váróként szolgált. Anyámnak nagynehezen találtunk egy ülőhelyet, Dani őrizte a cuccokat, én pedig fogtam az iratokat és jelentkeztem anyám nevében a betegfelvételnél. Ezek után várakoznunk kellett, míg hangosbemondón név szerint szólítják őt.
Mivel jó korán, 20 perccel 11 előtt már ott voltunk, így vélhető volt, hogy sokáig fogunk várni. Csóró Dani a zömét végigállta, én boldog voltam, hogy a végén lett helyem anyám mellett.
Úgy fél 12 körül szólították, akkor összecihelődtünk, és egy folyosóra érvén egy nővér jött elénk, aki beosztotta anyámat egy kórterembe. Mi bementünk, Dani pedig kint maradt az előtérben, míg nagyjából elkészültünk.
Ezzel megvolnánk. Egy hétágyas kórterem volt, gyakorlatilag pont olyan, mint amilyenben én tavaly márciusban, két emelettel lejjebb voltam. Csak annak a hat ágya helyén itt hét volt bezsúfolva. Egyik oldalon a három helyett négy ágy, emiatt szinte össze voltak préselve az ágyak és éjjeliszekrények szorosan egymás mellett. Anyám ágya az ablaksor alatti fal mellé volt tolva -- ágyban fekve akár nyitogathatta volna is az ablakokat! --, és az éjjeliszekrénye elfordítva oldalra; egészen kétségbeestem, hogy hogy fogok ide bepakolni, ha sem a fiók, sem a szekrény ajtaja nem mellette nyitható... gyakorlatilag háttal van neki.
Egy agilis idősebb hölgy, aki már beteghordóra várt, kézbe vette a dolgot. Én meg sem tudtam moccintani semmit, és lehetetlennek látszott úgy elfordítani a szekrényt, hogy a szélesebb oldala essen széltében -- hát, nem is sikerült, hiába próbálkoztunk.
Úgyhogy elkezdtük a mosdó felőli szélen egyenként, centiméterenként húzni kifelé az ágyakat és a szekrényeket, hogy összejöjjön a mi szekrényünknek is vagy két centi, hogy elférjen normálisan kifordítva... Én nem is tudom, eddig ezt nem használták? Vagy mitől volt háttal az ágynak?
Nagyon köszöntem a hölgy segítségét. Gyorsan elkezdtem pakolni kifelé a táskát, és fontossági sorrendben elhelyezgetni a szekrényben, fiókban és a tetején. Odaadtam anyámnak a köntöst és a hálóinget, hogy tudjon átöltözni. Éppen csak hogy végeztünk, már hívtak bennünket.
Először egy rendelőbe mentünk, ahol egy asszisztens a szeme paramétereit próbálta bemérni egy készüléken. Sok kínlódás volt, sehogy sem akart sikerülni. A nő már ideges volt... Aztán szerencsére eszébe jutott, hogy UH-gal bemérje. Hogy miért nem egyből így? Ugyanis ezzel elég hamar sikerült. Le kellett hozzá feküdni, és fölé ment valami gépezettel... de közben egy nővér jött kérdezősködni, így én kimentem vele az előtérbe, és próbáltam válaszolni a kérdésekre. A gyógyszerallergiánál nem jutott eszembe az egyik neve, így visszamentem anyámhoz; szerencsére neki eszébe jutott! Közben az asszisztens mondta, hogy hál' istennek sikerült az UH-os bemérés. Ez kell ugyanis, hogy elkészíthessék a minél pontosabb szemlencsét, melyet majd beműtenek az eredeti, nála immár elszarusodott szürkehályogos helyére.
Ezek után visszatotyogtunk a kórterembe, de már újra szólították szegénykémet... pedig éppen a vécébe indultunk volna.
Közben Dani is bejött velünk, nagyon köszöntük a cipekedést, a járókeretet kinyitotta és odarakta az ágy végéhez, majd "elbocsátottuk". Én maradtam, mert látom, mennyire kell, hogy maradjak.
Mondta anyám is, hogy egyetlen lépést nem tudna tenni nélkülem. De tényleg, annyira elveszett volt mindenütt, úgy valahogy nem tudja már felmérni, hol, merre, hova kell menni, fordulni, indulni... nagyon lassan, nagyon nehezen. A botra is mindig nagyon kell figyelni, meg hát arra, hogy ha már elindulunk valamerre, akkor gondoljuk már meg, hogy ahhoz MIK kellenek, és eleve úgy menjünk. Pl. vécépapír, vagy evésnél az evőeszközök, szalvéta. Vagy ha már végigtotyogunk bottal az ágyig, akkor jut eszünkbe, hogy a csapnál is intéznünk kellett volna valamit. Hogy ahhoz is oda kell vinni valamit.
Ezek után zajlott a betegfelvétel egy sokoldalas nyomtatványon. Emlékszem rá mind az epénél, mind a tavalyi műtétnél, milyen részletes volt ez, és milyen sok idő. Ez is kint volt a recepciónál az előtérben, anyám ült a nővérrel szemben, én pedig ott álltam mögötte, hátha gyorsabban haladunk a kérdésekkel. Volt vérnyomásmérés is.
Miután úgy tűnt, talán megállapodtunk, ivott is; jött a nővér a szemcseppekkel. Aztán végre elmehettünk pisilni. Soroltam mindig, hogy miket kell magával vinni, ha ide megy, oda megy, csaphoz megy, enni megy stb. Ágyhoz visszaérve szóba került, hogy még ma nem ivott kávét, és hiányzik neki. Szerencsére emlékeztem rá, hogy a folyosón túl a váróban van automata, úgyhogy elmentem és vittem kávét; nagyon jólesett neki.
Bejött a betegeihez az adjunktusnőnk is, szépen elmondta, hogy hogy s mint lesznek a dolgok.
Fél 2 körül szóltak, hogy lehet menni ebédelni. Ez is ugyanúgy kint zajlik, a recepció előtti térben.
Segítettem felkászálódni, kezébe bot, vittem az evőeszközöket, poharat, szalvétát.
A köménymaglevest nem kérte, de a második fogást -- gombás csirkemell volt rizzsel és csemege uborkával -- jóízűen megette. Utána még volt egy jó marék cseresznye is, abból is evett.
Ezek után elvittem a fém étkezőapparátot (jó nehéz!) a gyűjtőbe, fogtam előzőleg az evőeszközöket szalvétába téve, majd segítettem a megfelelő kórterembe bemenni.:) 😉
Elmostam az evőeszközöket, rendet raktam a szekrényén, és abban állapodtunk meg, hogy fel fog hívni, ha már megtudja a műtéti sorrendet, vagyis hogy hanyadikként műtik másnap.
Még egy félórát beszélgettünk, aztán elbúcsúztam tőle.

Hazafelé bementem a Tescóba, ahol vettem fel pénzt, aztán vettem egy adag kaját és egy kétgömbös fagyit, mert már majd' pípet kaptam étlen-szomjan.
Bencét hozta a nagynéni.
Istvánnak beszámoltam a mai napról.
Dani ott töltötte a délutánt a nagyanyjánál, macska rendben van. Este 9-kor ment haza.
Este 8 körül hívott anyám, hogy holnap 9. lesz a műtendők sorában! Úgy dél és egy óra között fog sorra kerülni. Egy órára szándékoztam kimenni hozzá.
Megnéztem a tegnapi Elifet és a BK-t, aztán valahogy érzékeltem, hogy fárasztó napom volt, igényeltem éjfél körül a vízszintest.