2017. augusztus 13., vasárnap

Anyámnál

Reggelre tényleg lehűlt az idő az esti vihartól. Nem volt akkora, mint a múltkor, tehát mondjuk, nem nyomta be az erkélyajtót a szél, és éjjel még nem is hűlt le. Inkább kint volt egyelőre érezhető a lehűlés. Kint jó kis szél volt és vagy 18 fok. A lakásban egyelőre még ugyanúgy kellett a ventilátor.
Készülődtem, összepakoltam a száraz kenyeret.
Anyám telefonált, hogy akkor tudok-e menni. Mondta, hogy főz, már nemsokára készen lesz, és hogy vigyek már neki No-Spát, ha van -- volt.
Kicsit aggódtam, hogy azért nem kis út, el tudok-e menni, mert tényleg elég labilisnak éreztem magam. De hát sose fogom megtudni, ha nem indulok el.
Szerintem a jó hűvösnek köszönhető, hogy el tudtam ballagni. Valóban csak poroszkálás volt, de ilyen bizonytalanul nincs értelme erőltetni a rohanást, mert elesni is tilos.
Odaérve láttam anyámon, hogy kissé döbbenten néz.
Utólag bevallotta, hogy 2,5 hét alatt is annyit változtam, hogy megijedt. Karikásnak találta a szememet, s azt mondta, hogy az egész arcomból csak két nagy szem látszik. Meg hogy látszott rajtam, hogy nem vagyok jól. Kérdeztem, honnan? Mondta, hogy ahogy bementem és megkapaszkodtam az ajtókeretben, miközben átbillentem annak másik oldalára. Arra, hogy a vállam is tiszta csont meg lóg rajtam a gatya, már csak a fejét tudta csóválni.
Mindegy: itt volt a húslevesben főtt krumpli, sárgarépa, főtt hús! Hát, nagy erőkkel vetettem bele magam, mert ez nekem minden idők legjobb kajája amúgy. Kiskorom óta imádtam mindig is e kaját, volt, hogy minden további vasárnapi ebédet elmulasztottam miatta.
Rajta a levesből rálocsolt zsír és só -- jobb nem is kell.



Természetesen az íz nem volt az igazi, de félig azért érzékeltem, úgyhogy gyűrtem lefele, amennyit csak tudtam. Sajnos, a hús nem ment, és csak egy ötcentis répa meg olyan másfél krumpli -- ez azonban a semmihez képest több volt, mint valami.
Levest majd csak úgy 3 óra elteltével tudtam enni. Grízgaluskával és a krumpliból átvett sárgarépadarabokkal -- de hús nem ment. Pulykaszárny lett volna pedig.

Kimentem a kertbe, hogy zinniákat fotózzak. A sok virágmagból, amiket vettünk, alig kelt ki valami anyámnál. Nem értjük, miért... Pl. a portulácska, ami magától is mindenütt kikel még a falak tövében is, és direkt vetette -- az sem kelt ki, egy darab se. Meg még mennyi minden! És már tavaly sem, úgyhogy megbeszéltük, hogy többször nem szerzünk be feleslegesen ennyi tasak virágmagot.
A rézvirágból viszont kelt ki, ennek kell örülni, ami lett. Igen szépek.




 




Három kosztos cica is jött, egyik-másik többször is fordult... anyámnak jelentős programot csinálva ezzel. De most már nem tud mit csinálni, ha már így idekaptak...


A krumpli és a leves közt ledőltem egy kicsit, mert anyám a már meglévő malacpörkölthöz elkezdett nokedlit készíteni. Azt is imádom, de mai nap már kizárt, hogy én még azt is egyek.
Pihentem vagy egy órát, tök jó volt néha félálomban azt hinni, hogy gyerek vagyok és nem lehet semmi baj, hisz' anyám odakint szaggatja a nokedlit...
Sokat beszélgettünk, majd úgy 6 óra felé már csak el kellett kezdeni készülődni. Anyám odapakolt mindenből, ami igen nehéz lett. Amúgy is úgy gondoltam, hogy én hazafelé nemigen fogok kockáztatni. Megér nekem egy taxit, hogy 5 perc alatt otthon legyek cipekedés nélkül. Mert még cucc nélkül sem éreztem magam biztosnak. Amúgy látható, hogy elvétve szoktam taxizni, még a kórházból is gyalog és busszal járok, bármilyen állapotban is vagyok. Kivéve, ha sógornőm elvisz.
De ez most ilyen helyzet.
Hívtam magamnak egyet, s igen hamar ott volt. Elbúcsúztunk anyámmal, és már pár perc múlva otthon is voltam. Belegondolván, hogy még csak a Kisbotoson járnék... cipekedve...
Egyébként meg utána a külső feljárat, plusz belül a lépcső a liftig pontosan elég és sok is volt a felkúszás és cipekedés szempontjából. Továbbra sem nagyon szándékoztam ilyen állapotban korzózni, ha nem muszáj.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése