2014. július 3., csütörtök

"Relikvia":)

Ne nézzen ide, aki finnyás.:) Illetve hajtsa odébb nyugodtan az oldalt.
Tudom, egy csomó embernek viszolyogtató -- bár aki túlesett rajta, sokkal természetesebbnek veszi az ilyesmit, mint szervezetünk egyébként inkább nélkülözendő alanyait --, én egész gyerekkoromtól kezdve láttam ilyeneket. Nem mondom, hogy szívesen vettem volna kézbe, de nem váltott ki belőlem görcsös ellenrohamokat, az tuti.

Én egyébként a gyerekeim tejfogait is összegyűjtögettem. Azt hiszem, hiánytalanul megőriztem őket egy-egy kis lapos műanyag dobozban... Megőriztem első hajfürtjeiket...
Szilvinek pár éve adtam oda az övéit, mert nagyon megörült, mikor szóba került az, hogy megvannak.:) Dani egyelőre nincs abban a stádiumban, hogy különösebben szükségét érezze bármit is megtartani. Tudom, később alakul ez ki (ha egyáltalán!); hiszen még nálam is hű, de sűrűn előfordultak dolgok, amelyeknek likvidálását megbántam. Sőt, egyiket-másikat nagyon megbántam. Sok-sok régi képet, leveleket, képeslapokat, kapott verseket, rajzokat -- sajátokat is! -- kidobtam; melyet aztán sokszorosan fájlaltam. Meg olyan dolgokat is, melyek húszéves fejjel lenézendő, gyerekes holmiknak tűnnek. Pl. óvodás korom lezárásaként megkapott rajzalbumomat... pedig milyen szívesen és hányszor újranézegettem volna; pláne, hogy később tudatosult: koromhoz képest baromi jól rajzoltam. Csak ami az embernek sajátja és természetes, arról gyerekkorban azt hiszi, azt más is tudja. Csak azért, mert ő tudja. Pedig dehogy. A felnőtt családtagok később is sokszor emlegették, hogy már párévesen jobban rajzoltam, mint globális értelemben a felnőttek nagy százaléka. És soha nem fogom tudni megmutatni a saját gyerekeimnek, sőt, én sem emlékszem már rájuk.
Felnőtt, érett korunkra rengeteget alakul felfogásunk, értékrendünk. Múltunk bizonyos részei -- életünk relikviái, bizonyságai, emlékei, melyeket nem tagadhatunk meg... És nagyon sokszor azok a személyek, akik miatt elhajigáltam, összetéptem, tűzbe vetettem előző életem bizonyos tárgyi bizonyítékait, egyáltalán nem szolgáltak rá e kizárólagosságra, melyet követeltek tőlem! Én balga. Ma már senkiért, soha nem dobnék ki olyasmit, ami nekem valaha is számított és úgy gondolom, bőven elfér nálam megtartandó emlékként, hozzám tartoznak.
Fel kell dolgozni és fel kell vállalni a múltat. Nem úgy, hogy nap mint nap azon rágódjunk; na nem, isten ments. De csupán azért, mert az illető személy(ek) -- legyenek barátok, szerelmek, jó ismerősök -- már a múlthoz tartoz(na)ik, azért a fontosabb képek, emlékek megférnének. Ott, hátul, jó mélyen.

Régebben a vágásos műtétek után egyben kapták meg a páciensek a köveiket, egy kis hálós zacsiba kötve. Ma már ahhoz, hogy a kis lyukakon kiférjenek, valahogy -- talán lézerrel? -- "szétrobbantják" a kavicsokat és nejlonzacskóba rakják; de ma is megkapják a páciensek ugyanúgy, csak nem olyan tetszetősek vagy "rémisztően" nagyok.


Hazaérve, mikor kezembe került, hát először is jól átmostam őket, majd két hétig áztak egy alkalmatosságban. Utána még egyszer átmostam a cuccost, és kiraktam papírtörlőre száradni. Közben végig agyaltam, hogy hova, mibe tegyem, amiben elrejthetem a fiók mélyére vagy valami.
Valami pici üveg- vagy átlátszó műanyag doboz kellene. Nem szenvedek gyógyszeresüveg-hiányban, csak sajnos, mind barna vagy sárga színű. Míg egyszer aztán rábukkantam erre a tic-tacos izére, és bevillant nem a legjobb, de valamilyen megoldásként.
Nyilvánvalóan nem tettem ki a vitrinybe:))), és nem is fogom mutogatni fűnek-fának.:))
De elvan ott, ahol van.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése