2018. március 14., szerda

Tavalyi emlékekkel

Megint lemaradtam, mint a pengős malac -- vagy hogy is szokták mondani. Három hetet csak győzzek bepótolni... De végül is konkrétan semmi lényeges esemény nem történt, csak rohannak a napok, hetek, hónapok...

Szilvi elkezdte a húsvéti díszítést, egyelőre az ajtókon. Szinte hihetetlen egyébként, hiszen most volt karácsony!













Ez az időszak most sokkal elevenebben eszembe juttatja a tavalyi kálváriám kezdetét. Érdekes, hogy a szinte egész éves kezelés alatt pont a kezdetekre alig gondoltam, annyira földhöz vágott a tavasz végi, de főleg a nyári és az őszi vegetálásom. Még mindig szenvedek egy-egy illattól, ami eszembe juttatja a kemót. A nyáron használt piperecuccok, tisztálkodószerek használatát abbahagytam, mert hányingerem volt és van tőlük. Azóta sem tudom azt a tusfürdőt, szappant, arckrémet, púdert, testápolót használni, amelyek a kemó idején voltak: mindegyiktől feljönnek az emlékek a torkomba. Ha erőltetném, valószínűleg nem sok kellene a hányáshoz.
Szörnyű, pszichés emlékek ezek; nem hinném, hogy valaha elmúlnának. Mindig nagyon érzékeny voltam ízekre és illatokra, szagokra pláne, még egészségesen is. De ezek után egyik-másik valóságos traumát okoz.
Mostanában, úgy a Valentin-naptól kezdve (tavalyi első mammográfia) akaratlanul újra érzem a pokol kezdetét. Csodálkozom, mennyire elenyészett idáig a kezdetek emléke, maga a műtét. Milyen apróság volt az a töméntelen vizsgálat, jelenés; a bizottságok előtti lelki vívódások, a négynapi kórház a műtéttel, a drének szakaszos eltávolítása, a varratszedés... Ezek már szinte eszembe sem jutottak, annyira elfoglalta elmémet a kemó... Minden, minden semmiség volt ahhoz képest. A sugárterápia még friss, és mivel azt is úgy jártam végig az elesettség, iszonyatos gyengeség állapotában, az is hozzátartozott a kemós időszakhoz, úgyhogy azzal együtt uralta gondolataimat -- ám, ahogy írtam, a kezdeti időszak teljesen elhalványodott. Mostanáig.
Éppen ezért csodálkozom most ennyire rá, amikor bizonyos eseményeknek évfordulóját élem, hogy hát ezek a meghatározó kezdeti dolgok mennyire eltörpültek a földbe döngölő kemó árnyékában.
Ma van egyéves évfordulója például annak az egész napos kórházi futkosásnak, egyik vizsgálatról a másikra, melyen megkaptam a műtét időpontját is: 10 nap múlva bekövetkezvén.
Újra átélem tavaly 14-e borzalmasságait, amikor kétségbeesve rohangáltam a kórházban, mert nem ismertem a dolgok menetét, nem tudtam, mi hol van... kezelő, beutalók, röntgenek, UH-k, labor, kardiológia, aneszteziológia, sebész -- mindent időpontra, egy nap alatt. Nem semmi logisztika kellett (volna) hozzá, ha nem uralt volna teljesen a pánik. Szinte frissen tör rám most is az az érzés, amikor nem tudtam semmit, mit hogy és hol, hova... magányosan, elhagyatottan ácsorogtam a sok beutalóval a kezemben a labor előtt a tömegben, hogy "Úristen. Én ezt NEM bírom. NEM fogom tudni végigcsinálni...!" És mintha igazolásként futna végig rajtam az, hogy HA elég bátor lennék bizonyos dologhoz, most ezt az egész tortúrát megúszhatnám, és ezzel kész, vége lehetne! Pedig akkor még nem is sejtettem, mi előtt állok! Akkor még csak az ismeretlen, a rengeteg, szinte követhetetlen tennivaló rótt rám megoldhatatlannak tűnő kihívást. Halvány sejtelmem sem volt arról, hogy majdnem egy évig a teljes leszedáltság, az egyre fogyatkozó erő, az állandó borzalmas rosszullét, az éhezéssel egyidejű folyamatos hányás és hasmenés, görcsök és fájdalmak áldozata leszek. Ha sejtettem volna, talán mélyebben elgondolkodom arról a bizonyos bátorságról...

Szóval mostanában szinte napról napra újraélem a tavalyi év hasonló időszakát. Hihetetlennek tűnik, hogy mindez velem történt meg, és hogy kibírtam... Vajon hogyan tudtam kibírni? Mindenki azt mondja, hogy erős vagyok, derűs vagyok... és hogy végig ez jött le rólam, s ők ezt nem bírták volna ki... Pedig dehogynem; hiszen szerintem baromira nem az volt bennem, mint amit az emberek levettek: nem voltam én erős, dehogy voltam. Végtelenül elesettnek, gyengének, szedáltnak, megfélemlítettnek, halálközelinek éreztem magam, és az, hogy mi látszott rajtam, az nekem semmi erőfeszítésembe nem került, a színészkedés aztán totál távolállt tőlem, teljesen automatikusan természetes volt minden reakcióm, ami pedig másoknak talán erőt és derűt, fegyelmet és optimizmust mutatott. Önkéntelenül ezt vetítettem kifele, sokan megdicsértek ezért... ezen mindig csodálkoztam, mert belül meg nyilván az volt, amit éreztem. A gyengeség, az alig-élés, az elviselhetetlenül sz@r közérzet.
Igen, küzdés volt a javából, és még az is lesz egy jó ideig. Óriási harc, bizonytalan kimenettel. De tavaly nyáron egyáltalán nem bíztam benne, hogy pl. megérem a sugarat. Ami mindennel együtt kb. 40-szeri klinikára járás volt halálosan erő nélküli állapotban. Hogy minden tudatomban állandóan benne volt, hogy már a következő métert sem biztos, hogy meg tudom tenni... hogy megláttam a lábam előtt másfél méterre a járdaszegélyt, és drukkoltam, hogy fel tudjak lépni!... ezt nem lehet elmondani! És azt is tudom, hogy egy hasonló cipőben járó, aki könnyebben élte meg a kapott vegyszereinek feldolgozását, evett, járkált, netán dolgozni járt a kötelező orvosi menőkék mellett is, az sem fogja megérteni vagy elhinni nekem ezt. Pedig nem mindenki tudja kemó közben falni a dupla szendvicset (még anélkül se, a szimplát se!), vagy gond nélkül lenyeldesni a kötelező gyógyszereket -- a hányást nem lehet szabályozni. Most is csodálkozom rajta, hogy hónapok teltek úgy, hogy dinnyén és fagyin kívül semmi mást nem fogadtam be, még a fontos gyógyszereimet sem voltam képes bevenni, mert ha leerőltettem, postafordultával már vissza is köszönt.
Mindezek mellett még a szíves rosszullétek és a csontritkulás+reuma miatti, néha szinte mozgásképtelenség megkoronázta az "erőnlétet" és a "stabilitást".
Ezek visszaemlékezések, nem panaszok -- amin túlestünk úgy-ahogy, arról csak így lehet tényszerűen beszámolni. Nem az én formám janiskodni, melldöngetni, hogy mindez semmi nem volt, hiszen hazugság lenne. Nem restellem bevallani, én hogyan éltem meg ezt az egészet. Rég túl vagyok egy csomó tapasztalaton, sajáton pláne, de mások általiakon is. Olyan dolgok ismereteit tettem magamévá, amikre azelőtt soha nem is gondoltam mélyebben. Bár soha ne lett volna ilyen irányú igényem...

Szilvire bízva a vásárlás.
Elifet néztem, este BK-t, Szulejmánt éjfélekig, valamint közben hajat mostam.

4 megjegyzés:

  1. Igazán megrendítő, amit leírsz. Nekem így könnyebb megérteni a családomban történteket.Nagy önerő, félelmek megismerése kívülállóként, a másikra nem terhelődés - fölöslegesen - szerintem ezt az írást közölhetnéd más, rákbetegségekkel foglakozó fórumokon.Mindenki szívesen venné, beteg és hozzátartozó, mert mindenki lemond már az utólagos beírásokról.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen a véleményed. Az az igazság, hogy nem ismerek ilyen fórumokat, bár talán nem lenne nehéz rájuk találni. Tervbe vettem egy könyv megírását is erről az egészről, csak ahhoz még egy kicsit tovább kell élnem. Nem sikerélményeket hajkurászni, ó, dehogy. Pusztán azért, amit Te is írsz: hogy talán másoknak is segíthetnék ezzel... ha van csak egy ember is, aki hasonló lelkiállapotban él, túlél, annak - magamról tudom - talán segítene az, hogy NINCS egyedül, mert más is megélte, túlélte (egyelőre legalábbis, mert nem szabad túlbizakodni) és igenis, KIMONDJA a dolgokat. Hozzáállást, érzéseket, gyengeséget, félelmet. Szerintem semmit nem kell szégyellni, semmit nem kell titkolni, mint ahogy semmit nem kell elbagatellizálni, tagadni - de hőst játszani sem. Ez az én elvem, mindegy, hogy épp milyen stádiumban: őszintén, tényeket és érzéseket.
      Nyolc hónapig jártam fejkendőben, utána meg sapkában a mai napig, amit nem tettem le sehol. Még nem voltam utcán fedetlen fejjel, pedig már tehetném. De olyan nehéz...
      Sokkal könnyebben álltam akár fotó elé is fejkendőben, nyáron... és habár így nyílt titok volt bárki előtt az állapotom, soha nem titkoltam. Mai napig nem értem, miért kellene ezért nekem szégyellni magam. Ugyanúgy próbáltam volna élni az életemet, ahova csak bírtam, elmentem, eljártam. Néha szörnyű volt, de amire elmentem, soha nem bántam meg, mert minden dolog új élményt, reményt adott a holnapokra. Saját terápiám volt.
      Mindenki mély csodálattal adózott, milyen bátran és jól viselem - holott én pont az ellenkezőjét éltem át magamban... mai napig nem tudom, hogyan látszhattam bátornak és erősnek, mikor mindig is őszinteség az alapelvem, és egy csapás lennék színészetileg. Úgy látszik, EZ a pozitív kisugárzás. A sok vélemény után látom, hogy nekem tényleg az volt és van. Annak ellenére, hogy belül máshogy éltem meg... Nehéz ezt így elmondani.
      Nem vagyok túl, én tudom. Még legalább 5 év kell a "gyógyult"-nak nyilvánításhoz, ami tudjuk, mennyit jelent. BÁRMIKOR lehet BÁRMI. Áttét például, amivel kezdődik elölről az egész. Mivel most már tudom, hogy még egy ilyenbe belepusztulnék, én emiatt szerintem nem lennék képes újra átélni egy ilyen kemót, kizárt dolog. És ez nem amiatt van, hogy negatív vagy pozitív vagyok, hanem mert már nem lenne értelme egy áttétnél újra ezt a poklot átélni.
      Utálom ezt a pozitív harsogást. Nyilván pozitív az ember, mindenki élni akar, ha tetszik, ha nem. És akiknek semmi bajuk, harsogják a pozitívságot: ne legyenek kétségeid, félelmeid, az tilos, mert akkor nem vagy pozitív! Emiatt megszakítják veled a barátságot, de még az ismeretséget is!
      Holott én csak tudom, mi várható, de attól még pozitív vagyok, nyilván én is élni szeretnék még! És nem attól fog senki meggyógyulni, ha akkor néhány "jó ember" hátat fordít és továbbra nem vesz rólam tudomást. Az mindegy, hogy a pozitívságot a kirekesztés nem fogja erősíteni. De lám, így is az maradtam, bár túl sokat tudok és tapasztaltam ahhoz, hogy így sem zárom ki a "bármikor bármit". Ettől ez még nem negatívság.
      Bocsánat, hogy hosszú volt a válaszom, de ez még kikívánkozott...
      Köszönöm a figyelmedet! :)

      Törlés
  2. Most fejeztem be 2018 december 6-ig, várom a pótlást! :) ez a hozzászólásod kimaradt nekem. Én csodállak amiket végigcsináltál, én elejétől kezdve úgy érzem, nem biztos, hogy végig tudnám csinálni, amiket te már lassan két éve elkezdtél, és mindenkit megszégyenítően 2018-ban már igen tevékeny életet éltél (kirándulás, olvasás, írás, stb, szóval irigyellek)! kívánom, hogy ebben az évben (2019) még ennél is több dolgot tudj véghez vinni és egyre egészségesebben. Gyakorlatilag egy példakép vagy sokak számára, én tudom! Nekem mindenképpen :) Puszi: Tibbe

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm szépen, Tibbe! Remélem, haladni fogok a pótlással, most 4 napra odavoltam Pesten, de mindenképpen szeretném utolérni magam.
    Igen, lehetőségeimhez mérten tényleg szeretnék minden programra eljutni, mindent látni, ami érdekel. (Itt hangsúly a "lehetőségeimen" van, mert nyilván ezer minden egyéb is érdekelne, mint ahova el tudok jutni.)
    Minden, de minden perc számít. Nyilván nem erőltethetem a dolgokat, de ha meg tudom tenni, hogy ott legyek valahol, ami tetszene vagy érdekel, akkor igyekszem minden frusztrációmat, gátlásaimat leküzdeni, legyőzni gyengeségeimet, és menni.
    Köszönöm szépen elismerő szavaidat, én nagyon örülök, ha valaki egyáltalán érti, megérti az életemet.
    Bevallom, mindig bennem van a rettegés, de folyamatosan igyekszem tenni ellene és legyőzni azt.
    Szerintem Te is ugyanígy megcsináltad volna, mert olyan vagy.:)
    Puszi: Magdi

    VálaszTörlés