Műtét után - szombat

Hétvége a kórházban ég és föld. Pang az épület, a személyliftek nem működnek, mondjuk, felvilágosíthattak volna bennünket, hogy megmondhassuk a látogatóknak, hogy hétvégén a személyzeti lifttel kell és szabad közlekedni, mert így gyalogoltak mindenfelé a látogatók, elvégre honnan tudhatnák?
Hajnali kettő után már nem nagyon bírtam, csak röpke szakaszokban szenderegni, és néztem ki a harmadik keskeny ablakra, ahol a Mester utcai templom tornyát láttam, és konstatáltam, milyen megnyugtató látvány ez. Aztán láttam szintén a templomtorony körül, milyen csodálatos a napfelkelte. Keleti volt a termünk ablakos oldala, emiatt, főleg az ablak közelieknek igen melegük volt. Elgondoltam, mi lehet itt nyáron, kánikulában; s ugyanakkor nyugtáztam, hogy maga a biztos halál, ugyanis kondinak nyomát sem véltem felfedezni... Csak nyáron ne kerüljön ide az ember... (meg amúgy se, na).
Legszívesebben odamásztam volna lefotózni az ablakhoz a napfelkeltét, de nem nyithattam rá a többiekre az ablakot, ráadásul szúnyogháló volt rajta amúgy is.
Az ablakok zárjai elég rossz állapotban voltak, nem záródtak rendesen, a reluxák tekerőrúdjai eltörtek, egy kétméteres ember kellett volna, ha igazítani akarjuk a lécek irányát. Na meg hát... van, aki világost, van, aki sötétet akar. Szerencsére az én kedvenc, templomtornyos ablakomat nem "bántotta" senki. Azt nyitottuk ki szellőztetésre, és ott csak félig volt leeresztve a reluxa.
Éjjel nagyon horkoltak a többiek, csak az altatónak köszönhető némi alvás, de 2-3 körül, érdekes, már jöttek-mentek ki és be, és nem csendben. Valahogy másnak nem természetes az, hogy a többiekre is tekintettel legyünk. Köhögtek, harákoltak, nyögtek, jajgattak. Talán csak a visszérrel műtött hölgy és én voltunk el csendben magunknak.
Mivel alvásról már nem sokat ábrándoztam, 3 körül én is kimentem a fürdőszobába, ahol pisiltem egyet és megmostam hideg vízzel az arcomat, mert utána azért jobban látok.
Milyen szerencse, hogy levágtam a hajam. Rájöttem, hogy fel se tudnám kötni ezzel a béna karral. Karokkal... Így a kettő együtt... a törött meg most a mell- és nyirokcsomók miatt műtött aztán lehetetlenné tenné a műveletet. Pedig mikor levágtam a hajam, ezek még eszembe sem jutottak. Így elég csak megfésülni, viszonylag küzdeni sem kell a kócokkal, és kész.
Ezek után visszamásztam óvatosan az ágyba, vigyázva a drénes cuccokra is.
Szerencsére a bagázs újra horkolt, ez azért kiszámíthatóbb zaj, mint a harákolások, nyögések, jajgatások, úgyhogy szerintem egy órát én is alhattam még. Háromnegyed ötkor aztán jött a "Jó reggeeeeeelt!, tessenek mosakodni" -- stb. Én megkérdeztem, hogy bevehetem-e a gyógyszereimet, és igen, a szívgyógyszereimet vegyem be (kivéve az ASA protectet).
Volt egy műszakátadó nővérvizit, egy kis létszámú gyors vizit 1-2 dokival, majd rendbetettem magam, úgymint fogmosás, fésülködés, arckrém, szemcsepp stb., hogy egy kissé ücsörögjek az ágy szélén. Tudtam, hogy mindhárom szobatársam hazafelé készül, ők egyébként már tegnap is kaptak egy szurit, véralvadásgátlót -- én még nem.
Reggel a felkeltetés után két nővér meg szokta igazítani az ágyakat.
A szabaduló hölgyeket sorban hívták őket drénszedésre, és egyben kaptak egy fáslis átkötést. A szénsavas hölgy katonásan, karjait széttárva jött vissza, hogy na, ennyi vót, "ezt olcsón megúsztam", mehetek haza! A másik hölgy csendesebb volt, de ő is ugyanezeken esett át, neki az orvosa is ott volt, és utána ő gyorsan vissza is ment utána hozzá. A szénsavasét viszont másik orvos szedte ki (erre volt az olcsóságot illető megjegyzése...), minket meg -- a többi kórtermi bentmaradottakat -- kiszólítottak reggelizni.
Köménymaglevest kaptunk fél szelet pirítóssal, amit beletörtem a levesbe. Jólesett. Ezentúl volt még vagy 8-10 háztartási keksz. Későn kaptam észbe, hogy lehetett volna teát csapolni magunknak egy szélen álló kondérból, de mindegy... Jólesett végre, hogy valami más is érintette a gyomromat, mint ásványvíz.
Mire a reggeliből visszamentem, a szobatársak eltűntek. Nem tudom, hogy nem vettem észre őket, hiszen ugyanarra a hallrészre érkezünk a szobákból, de valószínűleg azért, mert háttal szerencsétlenkedtem. Persze többször is visszamentem, mert az evőeszközöket rendszeresen elfelejtettem ilyenkor kivinni.
Kevéssel dél előtt ellenben bekötöttek két félliter infúziót, mely hál' istennek, elég gyorsan lejött, a vége felé már imádkoztam, mert majd' bepisiltem.
Tök jó volt egyébként, egyedül voltam, és reménykedtem, egy darabig így lesz, és nem fognak félreértett sajnálkozásból átvinni egy másik kórterembe, hogy "nekem nehogy rossz legyen egyedül". Senki fel nem foghatná, de nekem direkt isteni dolog egyedül lenni. Végre talán olvasni is tudnék délután stb.
Szilvinek írtam egy sms-t, hogy ha du. jön, hozzon már nekem hálóinget, megírtam, hogy hol találhat -- mert ez az egy nem lesz elég. Máris éreztem, hogy bebüdösödök, hiszen zuhanyozni nem lehet, és hiába nem érzékeltem izzadást, de a büdit én magamon érzem, és "allergiás" vagyok rá. Bár igyekeztem a szabad oldalamat azért megmosni és dezodorálni, de a hálóingen én már éreztem.
Kint napsütés volt, bár időnként olyan erős szelek, hogy majd bedöntötték az ablakot.
Az infúzió után "rohantam" (... azaz csigamászásban kivonszoltam magam és szó szerint csatolt részeimet) a budiba pislantani.
Már hallottam is a "tessenek jönni ebédelniiii!" kiáltást, úgyhogy kétszer-háromszor ki-be járkáltam, míg a megfelelő evőeszközökkel, pitlijeimmel, majd külön a pohárral úgy gondoltam, most már talán készen vagyok... Letelepedtem, és zöldséglevest ettem, utána pedig egyben sült disznóhús volt, párolt krumplival és párolt lilakáposztával. Finom volt, csak sajnos, mindkettőnek csak a felét tudtam megenni. De tényleg elcsodálkoztam, mit fikázzák azokat a fotókat, akik felpakolják a kórházi kosztot: nyilván itt is van többféle, mert az epések, gyomrosok, belesek, valamint a cukrosok, tej- és lisztérzékenyek nyilvánvalóan nem kaphatják ugyanazt, mint a mellműtétesek. Én egész jól elvoltam ezzel, és a mennyiséggel sem volt gondom, csak sajnáltam, amit ott kell hagynom, de hát tudom, nem én vagyok kajabefogadásilag, étvágymennyiségileg az etalon. A poharamba csapoltam egy kis meleg teát, kaja előtt is, és kaja után is, amit bevittem. Egészen meglepődtem most ezen a teán, mert ahhoz voltunk "szokva", hogy a kórházi teák szinte ihatatlanul túl édesek voltak mindig -- Szilvi is ezeket mondta Bencus kórházi bentléteikor, én is ezt tapasztaltam. Nyilvánvalóan édesítővel csinálták, de miért kell annyit bele tenni?
No, ez most nem olyan volt. Pont olyan "alig édes", ahogy én szeretem a teát. Ráadásul forró volt, szóval nagyon jólesett.
Minden alkalommal eszembe jutott a fotózás, legalább csak magamnak, hogy meglegyen, de ide a közös ebédlőbe, ahol mindenki vonszolja a belét, és járókerettel, tolókocsival, bottal, de drénekkel mindenképpen gusztusosan ellátva kivonulunk, tele kézzel, mert három-négy sem igen lenne elég, hát nem tudtam volna még egyrészt gépet vinni sem, másrészt most tényleg cikinek éreztem, na.

Ilyen fémtálcán kaptuk egyébként, jó nehéz kerek fémedényben, fedővel a levest, egy másik szélesebb fémedényben pedig, ugyanolyan, középen lyukas fedővel a másodikat.
Egyúttal már most hozzáadták a fóliába csomagolt vacsorát is, azért legalább nem kellett kijönni este!
Ez két fél szelet kenyér volt, kis doboz margarin volt mellette kenőcsként, a két szelet kenyér közt egy szelet füstölt sajt és egy paradicsom. Nem olyan rossz ez, na.
Viszont még alig nyeltem le az utolsó falatot, és már becihelődtem, elmostam az evőeszközeim, és éppen készülődtem a szobai mosdónál fogat mosni, amikor megjelent az orvosom, és már rántott is magával kötözésre! Olyan ciki volt, mikor éreztem, hogy a fogaim között ott van a hús, káposzta... eh... még izgulni sem maradt időm.
Mentem a doki után kissé idegesen, felmentem a lépcsőn a magasított kezelőágyra, ülni kellett, és egy nővér segítségével lecibálták rólam a kötéseket, mit mondjak, ezek bizony, fájnak, de bárki higgye el, ezt ha lassabban csinálják, akkor is ugyanígy fáj, csak még tovább. Úgyhogy megvolt a kezelés, a jódozás, a kötözés, csak sajnos, levették rólam a mellátkötöző, igen szoros fáslit, ami viszont adott egy nagy adag biztonságot és tartást idáig. Mikor rákérdeztem, azt mondták, hogy nem kell az már ilyenkor.
Csakhogy. Innentől szabadon libegtek ide-oda a cuccaim, ami bizonytalanságot keltett bennem, mozogtak a csövek meg mittomén, szóval nem volt jó. De hát ha egyszer így kell, így kell.
Bezzeg a hazamenő hölgyeknek pont az elmenésük előtt tettek fel fáslit!
Fájó szívvel búcsúztam hát a fáslitól, és megpróbáltam nem kétségbeesni a libegve lengedező, sebes, kötözött, drénes cicik miatt.
Mondta a dokim, hogy holnap (vasárnap) este is jön átkötözésre.
Tényleg amúgy nagyon rendes volt hozzám végig, na.
Ezután végre volt egy kis nyugtom: olvastam a Puszis macskás könyvet. Tündéri!
Voltak persze telefonok, csak már nem is nagyon tudom a napszakokat, lényeg, hogy beszéltem Istvánnal, anyámmal, Danival; hívott Katám is, Magdika is -- ők többször is próbálkoztak (bár a családnak sem sikerült mindig egyből, mert pont akkor hívott pl. a doki is kötözésre, mikor Dani hívott volna, a többieket is le kellett időnként tenni, mert mindig jöttek valamivel, utána visszahívogattam őket. Kata és Magdika többször is hívtak megszakadás vagy bármi más miatt, Magdika pl. Ausztriából hívott.
Daninak 5 SMS-e is már egyszerre, akkor jött meg, amikor pár napja már otthon voltam! Mind arról szólt, hogy lesz kocsi, mégsem lesz kocsi, mégis lesz kocsi, ha nem lesz kocsi, megyünk taxival stb. Na, én mindezekről nem tudtam, csak az első verziót, amiről beszéltünk, hogy lesz kocsi.:)
Tud néha a Telenor is produkálni azért.

Megjelent egy nővér, és immár én is kaptam Fraxiparine nevű véralvadásgátlót. Karba adta, és most, mikor írom ezeket, már 1 hét eltelt, és az eredeti lila-kék-vörös szín most már sárgás-kékbe hajlik. Szerintem nem jó ötlet karba adni, én úgy "tanultam", hogy lágy helyre kell. A felkar elég kemény, s nem is csípte össze...
Egyébként tegnap, mikor a ma távozó hölgyek megkapták már ezt a szurit, kérdezte az ápolónő, hogy otthon lesz, aki beadja? A szénsavas hölgy csak nézett, hogy mi, hogy, merre? Mondtam én is, hogy igen, kapsz receptet, kiváltod, és valakinek naponta be kell adni. Csak nézett, hogy na hát ő biztos nem.
Aztán az ápolónő volt olyan kedves, hogy megkérdezte: akarja megtanulni? És lényeg, hogy fokról fokra nagy szakértelemmel (ő csinálta egyébként jól!, nem karba!) és mondva is közben, mit csinál, miért így stb., megmutatta, hogy kell, milyen részekbe, hogyan fogja össze az érintett részt, és teljes merőlegesen a kis pici vékony egycentis tűt benyomva, lassan belenyomni a fecskendő tartalmát a combba, hasba, kinek hogy esik jól.:) Tényleg nem egy nagy ördöngösség. Én már az epénél végigcsináltam 10-zel, semmi gond nem volt. Utána még én is bátorítgattam a szénsavas hölgyet, és úgy látszott, elfogadja és már nem tartja lehetetlennek, hogy igenis, ő adja be majd magának.
Annyira látszik rajta, hogy fogalma sincs a műtétekről meg ezekről a kórházi, egügyi dolgokról... de maga is mondta, hogy ő kétszer szült, és azonkívül soha nem volt kórházban. Ezért nincs fogalma semmiről... Na jó, de azért a szénsavas ásványvíz nyakalását kihagyhatta volna, mert ezt el is mondták anno az előzetes vizsgálatoknál, max. az aneszteziológusnál; másrészt a papíron is rajta volt, amivel előjegyeztek minket a műtétre! Szóval ez nem attól függ, hogy ki hányszor lett műtve.

Ezután úgy 3 körül megjöttek a kölkeim. Dani biciklivel jött, Szilvi gyalog, és itt találkoztak a kórháznál, együtt jöttek fel.
Jól elbeszélgettünk, Dani közben megjárta anyámat is, aki küldött volna ezer dógot, de nem győztem telefonon lebeszélni. Viszont Szilvi csak elhozott egy műanyag dobozban lekváros pehelykifliket és egy doboz citromos teát. Ezt meglátva azt mondtam, hogy ha valamelyikőtök elviszi az előre megkapott vacsorámat, akkor megehetném a lekváros pehelykifliket. Egyik sem ódzkodott, de Dani vitte el végül is. Nem néz ki rosszul szerintem egyébként egy ilyen előrefóliázott kaja. Van az előtérben egy "beteghűtő", ez rá is van írva. Szóval, ha melegebb van, vagy ha nincs, akkor is lehet tárolni hűtendő kajákat.
Amúgy meg a reggelihez kapott kekszeket ettük Danival.
Mondta Szilvi, hogy lefotózott minden fontosat, hogy eltaláljon, és most, kihasználva, hogy egyedül vagyok egy kórteremben, tök jó volt őket nézegetni, hogy fotózgatnak össze-vissza.:) Micsoda nagy látványosság egy kórterem, benne egy rozzant anyával...
Szilvi a palackokra volt kihegyezve, elég sokszor lefotózta az ágy alólról is, meg a szekrények előtt beállítva is... (másnap is megcsinálta, hogy látszódjon, mennyit haladt a cucc, mert szerinte látszott).

Ezt az alábbit Dani lőtte, többet is, de ez volt a legelviselhetőbb, így lehet gondolni, a többi milyen lehet. Ezt engedélyemmel átküldte Istvánnak is. Aki azt mondta, hogy örült neki nagyon.

Ezeket még Dani fotózta. Az ott egy, jó időkben feltöltött medence lenne, kőrakásokkal, melyen teknősök szoktak napozni. Most persze üres. Az alatta levő fotón látható, hogy Szilvi buzgón fotóz, én meg ott haldoklom (na jó, anyámmal telefonálok), aztán egy udvari kórházi osztályok és épületek elhelyezkedési térképe, a medence közelről, aztán az én ágyam, a homályba borult hall, azaz étkező -- jobbról vannak a nővérpultok, hátrébb a kezelő --, és még egy kép a szobáról.

   
Fotóztak kilátást is, én szóltam nekik, hogy esetleg azt is lehetne...
Bár nem valami optimális a helyzet, mert ugye, szúnyogháló meg minden, valamint épületek takarják félig a kilátást, de nekem akkor is, az a Mester utcai templom körüli napkelte pár alkalommal nagy kaland volt.

 
Ezentúl tudnivalókként és elirányításként fotózgatott Szilvi az épületben dolgokat.
Egyébként ki is mentünk a fürdőszobába Szilvivel, ahol némi megmosdás után átvettem egy általa hozott tiszta hálóinget. Egész máshogy éreztem magam utána, még ha a fáslim hiányzott is...

Tapintatosak voltak a nővérek, mert senki nem szólt be, hogy elmúlt 4 óra, úgyhogy vagy fél 6 körül mentek el a csemetéim.

Ezek után megettem a doboz felét, vagyis úgy 6 pehelykiflit teával, ez volt a vacsorám. Utána fogat mostam, olvastam és volt néhány telefon.

Beszóltak a nővérek, hogy nem zavar-e engem, hogy egyedül vagyok. Mert szívesen áttolnak egy másik szobába. Élénken bizonygattam, hogy á, én nagyon szeretek egyedül lenni, semmi gond, szívesen maradok, ha lehetne! Jaj, nagyon hála istennek, hogy hagytak, asszem, rosszul esett volna nagyon, ha betolnak bárhova és ott feszt beszélgetni kell. Most nekem pont erre a nyugira volt szükségem. Belenyugodtak, de azt mondták, hogy majd azért néha benézünk...

Ennek alapján, meg az előző éjek virrasztásai után az esti gyógyszer-felkínálásnál igen, kértem mindkettőt. Fájdalomcsillapítót és altatót is.

Ez igen hamar elnyomott, nem tudtam tovább olvasni, fél 9 körül leoltottam a kisvillanyomat, és alvás.

Ma éjszaka volt a tavaszi --1 óravisszaállítás, tehát másnap 1 órával előbb is kezdődött minden. Ezt is figyelembe vettem a korai alvásnál, mert már épp ideje volt egy kialvásnak, ráadásul a mínusz 1 óra... Szóval mindezekkel együtt majdnem megvolt a 8 órám keltésig.

Jólesett.