2017. március 27., hétfő

Kórház 4. nap -- hazamenetel

Miután már vasárnap délután elkezdődött a következő heti betegbenépesülés, ez hétfőn is folytatódott. Már csak egy üres ágy volt a hatágyas termünkben. Két mellműtétes került még hozzánk, mikor beszélgettünk, a mellettem lévő mesélte, hogy neki 2,5 éve volt mellműtétje, levették az egészet. Járt kezelésekre, rendszeresen mammográfiára stb., három hónapja még nem volt semmi, és most mégis itt van. Ennyi idő (tehát NEM 2 év!) is elég hozzá, hogy rákos legyen az ember. A kór átment a másik mellébe, s most azt is leveszik... áááááááááááááá... Nem mondom, hogy most hangozzék fel a kórus, hogy ne általánosítsak, de ez már, bizony, a többedik ilyen! Ez a hölgy, akinek az elsőnél szintén kiszedték a nyirokmirigyeit is, mikor kérdezősködtem, hogy ezentúl hogyan dezodorál stb., akkor képes volt és nyilvánvalóan megmutatta a már beöltözött kis kötényke alatt a felsőtestét. Most láttam először ilyet. Mintha alapból nem nőtt volna jobb melle, és a hónalja viszont rendesen néz ki, mintha mi sem történt volna. Mesélte, hogy nincs vele gondja, receptre írtak fel implantátumot, nem kell felragasztani meg ilyenek (a hülye kérdéseimre teljesen komolyan válaszolt), csak belerakni melltartóba, és valamiféle gumis, enyhén vákuumos, és feltapad a bőrre, a melltartó pedig megtartja. Ezentúl majd kettő lesz neki...
Mennyire megkínozzák azért ezek a kórok az embert. Oké, csak két mellünk van. És... hova kúszik majd ezek után a kór? Meddig kell ezt játszani? Őrület.:(
De épp csak hogy megbeszéltük, már jött is a vizit, és vitték a hölgyet a műtőbe. A viziten az eperohamos hölgyet és engem elbocsátottak. Gizi néninek viszont az orvosa bejött, és mondta, hogy sajnos, csak délután kerül sor rá valamikor! Szegény, rendesen kesergett...:(
Szóltak aztán, hogy menjünk reggelizni.
Utolsó napomon az epeköves hölggyel beszélgettünk a reggelinél. Nagyon furcsa, hogy 5 eperohama után, most, miután a sürgősségi ambulanciáról behozták és látták, hogy mennyi epeköve van, valamint ha jól értettem, még cisztája is az epéjénél -- hazaengedik. Mondta ő is, hogy már nagyon unja ezt, és véget vet neki. Egyszerűen keresni fog egy sebészt és műtsék meg.
Ez elég érdekes különben, mert nekem vérkép alapján adott beutalót a háziorvosom, és egy hasi UH, melyen megállapították, hogy tiszta kő vagyok, elég volt egy beutalóhoz a sebészetre, onnan pedig a műtéthez. Nem kellett hozzá begörcsölnöm sem, küldtek műtétre. Szerintem logikus, hogy az epekövek nem gyógyulnak be, tehát el kell távolítani azokat. Akkor a hölgynél vajon mire várnak?
A reggelim két kis fonatos briós volt, kétszínű, fehér-barna, teával. Jólesett, elég volt.
Ezek után kimentem a vécére szerencsét próbálni. Nem bírt érdekelni, hogy nem lehet kilincsre sem zárni az ajtót, nincs villany (bár nappal az ablakon át jön be valami fény), letörölgetés után körbepakoltam magam a cuccaimmal, és nekiálltam a hadműveletnek. Valahogy nem bírt az sem izgatni, hogy bármikor jöhet bárki a szomszéd budiba, meg hogy az oldalfalak és ajtók alatt amúgy is 20 centi rés van. Túlestem, hatalmas megkönnyebbüléssel.
Ezalatt volt benn nálam a Fraxiparone-nal egy ápoló, és otthagyta azt. Be tudnám adni, de nem mertem önkényeskedni, nem értettem jól, hogy majd úgyis jön vissza, vagy beadhatom magamnak.
Szóltam Daninak, hogy jöhet úgy fél 10 körül, én elkezdek lassan pakolászni.
Jött is, és elővéve a sportszatyrot a szekrényből, elkezdtünk fokozatosan mindent, lehetőleg értelemszerűen bepakolni.
Megtaláltam a lenti ruhatári papírt is, mellyel ki lehet váltani a ruhánkat.
Közben egy nővér beszólt, hogy menjünk ki az előtérbe a cuccokkal, ha készen vagyunk... úgyhogy elbúcsúzkodtam a bentmaradóktól, és kicuccoltunk. Leginkább Dani, mert én a drénemet fogtam.
Közben a nővér olyan kedves volt, hogy hála a nagyon jó istennek, kicserélte a majdnem tele drénes flakonomat egy üresre! Utólag visszagondolva, simán nem bírta volna ki, de nem tudtam, mennyire szabad, lehet, kell kicserélni, tehát nem mertem emiatt szólni, csak aggódtam, hogy ezzel hogy fogom kibírni 5 teljes napig, míg legközelebb jönni kell kezelésre. Szóval kicserélte, sokkal könnyebb is lett a cucc.
Ezentúl még a fecskendőt is ott tartogattam a kezemben, és ugyanez a hölgy mondta is, hogy nyugodtan beadhatom magamnak. Odaállt elém, hogy na, lássuk! És a combomba adtam be, szerintem sokkal jobban, mint az a nővér, aki eddig mindig a karomba adta be és kék-zöld-lila az egész. Az enyém helye meg sem látszik.
Még rendezgettünk kicsit Danival, és készen is volt a zárójelentésem. Újra kellett egy jópár aláírás, és visszakaptam a régebbi irataimat is, valamint az újakat, és két zárójelentést. Volt két előjegyzésem is benne: péntekre és azt követő keddre.
Ezt az alkalmat kihasználva gyorsan pénztárcáztam egyet, és bár nővéreknek még soha nem adtam, de most pont a két kedvencem volt itt (volt egyébként még több is, csak másik műszakokban biztos), és a főnővér. Úgyhogy egy-egy-egy kétezressel őket is boldogítottam. Tényleg örültek. És én is.
Kaptam egy receptet is 20 db Fraxiparone-ról, majd beleraktam az egész cuccost a dossziémba, bele a táska oldalába, és elbúcsúztunk. Lifttel lementünk a földszinte, úgy, ahogy a kórteremben voltam... a sok tisztességesen felöltözött, hemzsegő hétfői tömegbe... majd megkerestük a ruhaátadót. Kérdezte a nővér, hogy itt öltözöm-e fel. Nem tudom, lehet, esetleg úgy gondolta, hogy kocsival ezen pucéron hazavisznek, és majd otthon? Mondtam, hogy igen. Úgyhogy bementem ugyanabba az elfüggönyözhető fülkébe, ahol nagy keservesen a drén kíséretében felöltöztem. A levetett cuccokat kivittem Danihoz a folyosóra, ahol ült egy padon, és beraktuk a sporttáskába.
Ezek után még meg kellett keressük a gyógyszertárat, na nyilván, hogy rossz irányba indultunk el. Meg is érkeztünk a helyi gyógyszerátadóba...
Tehát ellenkező irányba kellett végigmenni az épületen, és akkor már nyilván emlékeztem: a traumás bejárat felől van a gyógyszertár.
Bementem a drénemmel, a recepttel és a pénztárcámmal -- mivel kérdezte, hogy fertőtlenítő van-e otthon, és tudtommal nincs, kértem azt is. Együttesen 2080 Ft volt a cuccos.
Elpakoltuk, és kint meglepődtem, milyen csodás a tavaszi levegő, meg hogy minden virágzik, atyáááám! Kint volt a parkolónál Dani kollégája, aki egyúttal csoportvezetője is, aki végül is felajánlotta a fuvart. Seperc alatt haza is érkeztünk végül is a Dorottyán át. Nagyon szépen megköszöntem, és Danival felmentünk. Haza. Otthon, édes otthon!
Szilvi is otthon volt, gyereket elvitte az iskolába, majd bevásárolt, kiporszívózott.
Hárman viszonylag hamar elpakolgattunk, és ledőltem kicsinyég, mert nagyon fájt a hátam már... tulajdonképpen már a kórházi pakolás óta rohadtul fájt.
De fél óra, és már újra "dógom vót". Nem vagyok én az a fekvős típus.
Mindenesetre egész jó délutánig kibírtam, hogy ne menjek a számítógépre.:)
Itthon még az a gond is hozzájárult a drén őrizetére, hogy a macskáknak tilos volt alkalmat adni az érdeklődésre iránta! Meg hát az egész nagyon fura volt.
Dani még elment délre anyámhoz, mert szegénykém főzött nekünk ebédet.
Küldött is akkor már egy nagy pitli csirkeaprólékos-húsgombócos, zöldséges becsinált levest, valamint sült csirkedombot héjában sült krumplival.
És mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy ha már nem látogathatott meg, Dani vegyen nekem a piacon banánt, almát, meg amit akarok... erre adott neki egy ezrest. Mit ne mondjak, Dani is tiltakozott, meg én is. Hogy nem elég, hogy kosztot küld? Nem, mert ő nem tudott meglátogatni. Különben még szerencse, mert ahogy ismerem, elhozta volna a fél házat.
Hiába mondtam mindig, hogy nekem, mint ahogy máskor sem, soha nem kell semmi, még a kórházi kosztot sem bírom megenni, nem éhezem, sőt, másfél vacsorákat a gyerekekkel hozattam haza, ők ették meg.
Este felhívtam Istvánt és anyámat is.
Hihetetlen, hogy itthon vagyok -- sokkal több időnek tűnt a távollétem, mint 4 nap, nekem legalábbis. Honesty örült és bújt, Haramiának viszont csak úgy két nap múlva esett le, hogy itthon vagyok.:))

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése