Mellműtét -- péntek

Tudom, "mindenki" a kórházas időszakomat várja már, aki olvas.
De volt egy csomó pótolnivalóm, úgyhogy itt világosítanám fel azokat, akik csak az utolsó bejegyzést nézik és azt hiszik, nincs semmi újabb; hogy a műtét előtti elmaradt másfél hét beszámolóit vissza lehet datálni, tehát azok megtalálhatók, mind, a napján. Így az István látogatása, Bencus szülinapja stb.
6.30-ra kellett mennem a kórházba, 4 után keltem, pakoltam, készültem; mindig eszembe jutott még ez-az, pedig már tegnap is ezt csináltam.
Szilvi kölcsönadta a szép, egyszer használt sporttáskáját, minden szempontból épp megfelelő volt. Mivel az epeműtétem még szinte mintha most lett volna, igyekeztem úgy pakolni, hogy a tényleg lényegesek itthon ne maradjanak, viszont ne rakjak sok mindent.
Danival meg volt beszélve, hogy háromnegyed 6-ra idejön, és a 6 előtti 22-essel megyünk. Segít cipekedni, meg hát ott is, eltájékozódni is könnyebb ketten. Egyébként is ritkán szoktak szerintem tök egyedül bemenni. Még az olyan, egésznapos vizsgálatokra szóló behívás is rohadt nehéz volt mentálisan, idegileg nekem itt. Szóval olyanokra sem ártana kísérő, csak épp nem értek rá, meg én hősködtem, hogy menni fog az nekem... De számolni kell azzal, hogy az embernek nem elég a két keze, hogy legalább 5-ször kell levetkőzni-felöltözni, cuccokat, papírokat tartani, sorszámot kérni, vagy egyszerűen csak jó lenne, ha a kabátom, szatyrom kint hagyhatnám valakire, míg nekem be kell vonulnom valahova. Ha lesz még legközelebb, azért ilyenre megpróbálok embert szerezni, akár buszos vagy gyalogos kísérőként is. És lelkileg pedig ezerszer jobb lett volna, ha nem vagyok egyedül, akkor nem jönnek azok a fura gondolatok, hogy hagyni kéne az egészet a fenébe, én ezt nem csinálom...
Láttuk a napfelkeltét is, jól megnéztem; ki tudja, hányszor láthatom még.:)
Busz, kis gyaloglás, Kenézy.
A kórházon belül sok épület van, én ebben a hodályban jártam végig mind az előjegyzéses históriát, mind a beutalókkal az összes vizsgálatot, és most is itt jelentkeztem, itt volt az öltözködési raktár, a negyediken a kórtermem, elsőn a felvételi iroda és így tovább. Hogy a műtő hova esett, arról halvány dunsztom sincs.

A betegfelvételi üvegkalickák még üresek, mint mondták, azok csak 8-kor nyitnak. Hoppá, mondok, akkor hogy is lesz ide befeküdve?
Mindenesetre egy ottani dolgozót megkérdezve, ő elirányított a fsz. egy folyosóján, hogy ott kell átöltözni és otthagyni minden ruhámat.
Sajnos, bármilyen korántól bárhogy és bármilyen sikerrel is készültem, rámjött a hasmars, úgyhogy várakozás közben én elszaladtam egy budiba, megejteni az igen gyors dolgot. Még jó, hogy a nedvestörlő-csomagom a kistáskámban volt. Jobb is lett a közérzetem.
Utána már lehetett bemenni, beirányítottak egy fülkébe, hogy öltözzek át. Mivel a papíron kórházi ruha vételezése szerepelt, nem voltam benne biztos, hogy mi a helyi divat: itteni ruhát adnak? Mint kiderült, ezt mások is így értelmezték, úgyhogy mindannyian csak a biztonság kedvéért tettünk el 1-1 hálóinget! A többieknek elég is volt, de nekem nem.
Szóval ott a fsz.-en át kellett öltözni saját hálóingbe, köntösbe, papucsba, és innentől így kellett flangálni a sok tisztességesen felöltözött ember között!
A sporttáskát Dani cepelte utánam, aztán felmentünk a IV.-re, ami a papíron volt, de onnan leküldtek az I.-re, hogy ott van a Betegfelvétel. Ez viszont nem volt a papíron. Vártunk több mint fél órát, ezalatt összetalálkoztam azzal a 2 hölggyel, akikkel együtt kezdtük ezt a tortúrát, és ők is mára kaptak előjegyzést. Ott ültek már köntösben, papucsban az előtérben...
Az egyik hölgy nagy botránkozásomra, lába közt a földön másfél literes szénsavas ásványvizet tartott, időnként meg-meghúzogatva. Ámuldozva kérdeztem, hogy hát nem tudod, hogy éjfélig volt szabad inni? Ráadásul szénsavas...! Még a papíron is rajta volt, hogy 6-ig lehet enni, éjfélig inni...
Na mindegy, ő nem tudta, gyorsan elsuvasztotta. Poénosan mondta, hogy még jó, hogy szóltunk, mert most ő ezt itt behörpölte volna az egészet...
Nagyon lassacskán, apránként majd sorra kerültünk. Hozzátartozó bemehetett.
Közben a két ismerős hölgy tovahaladt szerintem a kórterembe...
Alá kellett írni egy rahedli papírt, megadni egy hozzátartozó nevét, címét, telefonját.
Nyilván most Danit adtam meg -- ránéz a hölgy: "Nagykorú?"
Erre már csak mosolyogni tudunk, mert Dani 31 éves, de annyira fiatalnak néz ki, hogy pl. még sört se vesz úgy, hogy személyit ne vinne magával, egyszerűen megszokta, hogy még 18-nak sem képesek nézni.
Ezen túl lettünk, aztán vissza kellett menni a negyedikre. Itt kóvályogtunk egy sort, mert nem mindegy, hogy a liftnek melyik oldalán szállunk ki. Természetes, hogy elsőnek a férfiosztályon szálltunk ki, és erre is rá kellett jönni. Mondta a nővérpultnál a hölgy, hogy hát én végül is felvehetem ide is, de... na, és akkor leesett. Mondom, akkor könyörgünk, hun a női osztály? Mondta, hogy a lift túloldalán kellett volna kiszállnunk.
Úgyhogy már nem emlékszem, miféle keresztfolyosón és csapóajtón keresztül végre a női osztályra vetődtünk.
Mondták, hogy Fábry doktorhoz kerülök. Fábry doktor pedig azonnal behívott a kezelőbe, Dani kint maradt. Kellő szakértelemmel ráhibázott a problémákra, és meg kell mondjam: azok a gócok, amiket nyomkodott, bizony, fájtak! Egyáltalán nem kicsit. Mind a mellemben, mind a nyirokcsomók között. Úgyhogy ő szerintem ezek alapján csinált tűzőjelölést egy filctollal vagy mivel.
A biztonság kedvéért, önmaga megerősítéséért még behívott egy szaktekintélynek, profnak kinéző idősebb dokit, aki szintén megnyomkodott, és megerősítette Fábry doktor diagnózisát. Felöltözhettem, majd a nővérek beküldtek egy olyan szobába, melynek száma pont az irányítószámom. Örülök mindig, ha köthetem valamihez a számokat, mert könnyű megjegyezni. Hát, ezt véletlenül sem tévesztem össze!

Ezután elbúcsúztattak Danitól, legalábbis inspirálva lettünk rá.
Így meglehetős gyorsasággal kipakoltam a táskából az éjjeliszekrénybe a kellő dolgokat (mind az volt), és a táskát behuppantottam az ágyam mellett álló, sarokban lévő 1. számú szekrénybe.
Mellettem már ott volt a két hölgy, akik előbb ideértek. Ám őket még vitték a Jerikóra mentővel egy valamiféle tűzőjelölésre... és engem meg nem. Az enyém már megvolt...
Ezen az elején kissé el is csodálkoztam, most már ezek után nem.
Egy darabig tehát egyedül voltam a szobában, ezalatt nyugodtan pakolhattam, és gyorsan csináltam pár fotót is.

Befáslizták a lábaimat lábujjtól térdig, és kikészítettek egy kötényszerű akármit, amit majd fel kell vennem.
Éppen elhelyezkedtem, amikor már jött is értem tolóággyal egy M. Cimarróhoz hasonló ápoló, hogy kapjam a kötényt és minden egyéb nélkül pattanjak a tolóágyra. Huh. Ez gyorsan ment, de nem bántam. Egyébként semmi nyugtató injekció vagy ilyesmi... Letakart egy lepedővel. Viszont a pasi végig nagyon kedélyes és poénos volt, ez valamelyest megnyugtatóan esett. Árkon-bokron, lifttel és anélkül nyargaltunk, közben magyarázta, hogy kissé felborult a sorrend, ezért lettem most én az első. Mondtam, hogy nem baj, szeretnék is túlesni ezen. Viszont betolva a műtőbe már ideges lettem, sokan voltak, és bár mindenki nagyon kedves volt, én egyre jobban rettegtem, már a fogam is kocogott.
Kiderült, hogy egy fiatal srác lett volna az első, de 10 percnyi faggatása után kiderült, hogy mégiscsak ivott egy kávét reggel! Így félretették délig -- s poénkodtak vele közben.
Én, meglátva fölöttem a csöveket, tisztáztam a műtős hölggyel (legalábbis azt hiszem, az volt), hogy ugye, nem dugnak a torkomba semmit, míg el nem aludtam? Megnyugtattak, hogy míg el nem alszom, nyugodt lehetek, a világon semmit nem csinálnak velem.
Vagyis azért a branült berakták a jobb kézfejembe. Az összes műtétem közül szerintem ez volt a legjobb branül. Rajta volt egyébként az illető neve, meg hogy 8.30-kor kötötték be. Már rá is kötötték az infúzióra, szerintem ezen kaptam az altatócuccot is. (Ezt később Szilvi fotózta le.)

A jobb karomat kezdte kikötözni oldalra egy műtősféle srác, mire kicsit megint elkezdtem aggódni, hogy nehogy már a jobb mellemet műtsék bal helyett... de nem okoskodtam.
Aztán mikor baloldalt egy derékszögű vasalkotmány fölém emelkedett, akkor be is bizonyosodott, hogy tudják ők, melyikről van szó. Ahhoz kötözték a bal karom úgy, hogy tárva is legyen és felkötve a karom. Közben néha maszkot nyomtak a képembe, hogy szívjak nagyokat, de én ettől semmit nem éreztem. Hogy mifenétől alhattam el és mikor, fogalmam sincs. Semmire nem emlékszem ebből.
Következő, amire emlékszem, hogy egy sarokféléhez vagyok húzva, és hangosan kiabálva ébresztgetnek, néven szólítva, hogy ébresztő, túl van a műtéten! Volt egy falióra, melyen 11 óra lett volna 5 perc múlva. Ez kb. azt jelenti, hogy majdnem 2,5 órás volt a műtét.
Én ennek, hogy túlvagyok, nagyon örültem, csak őrülten fájtak a bal mellem körüli beavatkozások. Akadozó nyelvvel, kérdésre ezt is megmondtam, hogy nagyon fáj, észlelték is, hogy nem hiszti, és kötöttek be egy második adag fájdalomcsillapító infúziót, mert az első után ugyanúgy fájt. Azt hittem, szétrobban a bal vállam és mellkasom.
Mikor lejött a második fájdalomcsillapító, valóban mintha kevésbé fájt volna, és visszatoltak a kórterembe. Az volt az érdekes, hogy az útra nem emlékszem, csak arra, hogy a Cimarróhoz hasonló pasi poénkodott, hogy most pedig átpakol az ágyra; mondtam, hogy na, az nem fog menni, nehéz vagyok... mondta, hogy "ne tessék lebecsülni, magácskánál kétszer ekkora súlyokat is szoktam mozgatni", csak segítsek. Fogjam át a derekát, a másik kezemmel meg a nyakát.:) Micsoda intimitás, gondoltam.:)))
Észleltem azt is, hogy a Jerikóról visszahozták a két szobatársamat. Ők néma megrendüléssel néztek rám. Kérdéseikre igen nehezen forgó nyelvvel válaszolgattam, és hoztak egy infúziót, bekötötték, én meg szerintem közben aludtam egy sort, de még láttam, hogy később elviszik egymás után mindkét szobatársamat. Szerintem ezért is tudtam aludni kicsit.
Aztán láttam azt is egymástól pár óra eltéréssel, hogy visszahozzák őket. A szénsavas ivós hölgy rettentően nyögött, jajgatott folyamatosan. A jobbján fekvő nem annyira.
Utólag kiderült, hogy a nem nyögős megelőzte az előbb elvitt szénsavast, akiről, bárhogy szerette volna eltitkolni, de kiderült, hogy ivott éjfél után, ráadásul szénsavast! Most igazán bepipultak, hogy egy nap alatt két ilyen eset is van, mikor pedig leírják, megmondják műtét előtt, hogy mit szabad, meddig enni és inni. Ez a téma különben egész nap gyakorlatilag botrányként zengedezett a részlegen és jutott el a fülünkbe többször is, hogy még ilyet, egy nap alatt ennyi malőr!
Úgyhogy a szénsavast megelőzte az utána elvitt hölgy és még valamilyen rövidebb műtét.
Nem sokáig tartott a nyögés, utána már csak a terem zengett a horkolásuktól.
Tényleg ez ment, mikor aludtak.
Én, mivel nem tudok hanyatt aludni, ettől mentesültem, mert egyrészt a hátam beszakad a hanyatt fekvéstől, másrészt azonnal meghallom, ha emiatt nehezen kapok levegőt és netán bealudva horkantanék egyet. Nagyon rossz érzés. Kellett találnom egy helyzetet, mert ez így nem lesz jó.
Az infúzió után hoztak egy "babzsákot" -- na jó, homokzsákot --, amit a sebre raktak. A szénsavas nő persze szidta, hogy minek ez; nekem speciel jólesett!
Ezután behoztak egy érsebészeten, lábával műtött hölgyet, úgyhogy már négyen voltunk a hatágyas kórteremben.
Az volt az érdekes ebben az altatásban, hogy felébredve teljesen tiszta az ember, mindenre emlékszik, képben van, nem beszél baromságokat, tudja, miről van szó. Már az epénél sem kellett hányni, most sem. Igaz, ott elő volt készítve a hánytál és az megnyugtatott, itt viszont nem.
Ellenben levették a nővérhívó csengőt minden műtöttnek az éjjeliszekrényére, hogy ha gond van, megnyomhassuk.
Mikor rajtam kívül mindenki aludt, én azon gondolkoztam, hogy leszek én felöltözve. Mert mindenki pucéron feküdt egy lepedővel a paplan alatt. Végiggondoltam, hogy a francba fogom én felvenni a hálóingem, a bugyim. Ráadásul felfogtam, hogy két dréncsövem lóg bal felől az ágy mellett a földre lakott palackokkal. Azt is láttam, hogy a másik két hölgynek csak egy-egy, és azokban alig valami, talán fél centi sem, míg az enyém mindkettőben eléggé meg van gyarapodva. Elgondolkoztam, hogy észreveszi-e valaki, ha megtelik, vagy mi van olyankor. Én ugyanis nem látok le. Még nem tartottunk ott, hogy feleslegesen mozgolódjunk.
Bejött az orvos is, és érthetően elmagyarázta, hogy mit csináltak, hogyan csinálták, sőt, hogy még egy valamit pluszban fel is fedeztek, amit szintén kiszedtek... és hogy az még kérdés, hogy ott visszanő-e a bőr. Hm.
Itt du. 2-4-ig van látogatás, és ezt úgy nagyjából be is tartatják a közönséggel.
Egyszer csak mit látok? Megjelent a volt férjem. Tudta a gyerekektől, hogy most leszek műtve, és sajnált... amúgy mi is beszélünk ritkán cseten pár szót, teljesen normálisan. Már az epeműtétnél is még akkor is, hónapokkal a műtét után is mindig megkérdezte, hogy vagyok, mikor én már szinte nem is gondoltam rá. Tény, hogy ez azért nem kicsit komolyabb és súlyosabb. De hogy képes volt bejönni miattam? Hihetetlen. Igaz, nem lakik végül is túl messze a kórháztól; de ez nem számít, ha ő a fájós lábával képes volt eljönni meglátogatni.
Neki is lesz április 2-án érsebészeti műtétje egyébként. Lehet, előzetes tapasztalatot akart szerezni a kórházi légkörből. Mindenesetre normálisan, barátian elbeszélgettünk, majd elment, minden jót, gyógyulást kívánva.
Ezen a napon direkt nem kértem, hogy jöjjenek be a gyerekeim -- minek is.
Délután a szénsavas hölgy férje bejött, és nagyon rendes, készséges, segítőkész volt, nekünk is segített, amiben esetleg akartuk volna.
Kiderült, hogy járt volna vacsorára egy fél szelet száraz kenyér (elvileg pirítós, de az csak száraz volt, olyan, mint amilyet Mamuhoz szoktunk vinni) vagy 8 db háztartási keksszel. De nem mentünk ki az étkezős előtérbe, be nem hozták, tehát én magam részéről nem kaptam meg. Így a magammal hozott sós kekszből ettem 3-4 darabot, mikor már én is éreztem, hogy az infúzió meg pár korty sima ásványvíz már kevés.
A szénsavas hölgynek behozta a férje, valamint hozott neki két félliteres szénsavmentes ásványvizet automatából. Mondta, hogy "kettőt hoztam, mert ismerlek!" Bennünket is kérdezett, hozzon-e, de mondtam, hogy amit magammal hoztam (egy fél literes), az bőven elég, köszönöm. De jó tudni, hogy ilyen közel van az automata. Még igen nehezen ment fekve abból is az ivás; úgyhogy azt már vágom, ha még egyszer ilyen kórházasdit játsszunk, szívószál az, amit célszerű hozni!
Ezek után bejött néhány nővér, hogy na, pattanjunk!
Menjünk pisilni meg ilyenek. Én mondtam, hogy de hát valahogy fel kéne előtte öltözni. Ragyogó, öltözzünk fel. Segítettek megtartani ülésnél bennünket, meg ideadták az ágy végéből a hálóingemet, abban volt a bugyim is, így nagynehezen felöltöztem. Egészen más lett a komfortérzetem.
Mondták, hogy még jobb lesz, ha befáslizzák a mellemet: jó erősen körbetekertek, és meg is jegyezték, hogy "figyeled, hogy nekiindult a drén, ahogy szorítjuk?" Jó szoros volt, szóltak, hogy azért szóljak, ha zsibbad vagy valami, de nem kellett.
Mondták, hogy ne bajlódjak a köntössel, viszont a dréneket, bárhova megyek, az legyen az első, hogy felpakolom (felhúzom) az ágyra és azokkal együtt vonulok bárhova is. Egyik nővér azt tanácsolta, hogy legjobb, ha a fürdőszobába megyek, ott ugyan szabad (ajtó nélküli) vécé van, de mellette csap, pakolhatós részek, tehát kényelmesebb. Oda mentem. Valahogy nem bírt érdekelni, hogy bárki bejöhet, én meg ott ülök a budin.
Na, még ez is egy újdonság, hogy leültem, és azonnal tudtam pisilni, mintha mi sem történt volna. Ellentétben az előző műtéteimnél, amikor kicsit imádkozni kellett, hogy meginduljon a dolog. Mindenesetre ezért is hálás voltam a sorsnak.
Volt egy gyors esti vizit.
Még az volt az érdekes, hogy mindenki Hajdú-akárhonnan jött (különböző helységek), csak én voltam debreceni. Erre mindenki legyint, mikor meghallja, hogy helyi vagyok, hogy á, akkor neked könnyű... Nem tudom különben, miért lenne könnyű, hiszen nem itt lakom én sem a kórház területén. Őket természetes, hogy valaki szállítja, szállította, de én most is busszal jöttem be és valószínűleg Dani intézkedik egy kollégájával, aki majd hazavisz; ha nem sikerül, akkor taxi -- de csupán azért, mert debreceni vagyok, én sem tudok hopponálni, itt is vannak távolságok!
Ekkor még úgy tudtam, hogy én is egynapos műtött leszek, de este a dokim közölte, hogy "magát felvettük", és hétfőnél előbb semmi szín alatt nem engednek haza.
Kitaláltam egy olyan helyzetet, hogy ne legyen bántódásuk a dréneknek, tehát mondom, kicsit valahogy jobb oldalam felé kéne fél-fordulni, mert különben soha nem tudok elaludni. Ha nem is teljesen, de félig sikerült, a homokzsák pedig külön jólesett.
Este műszakátadás volt nővéreknél, mindenkit felsoroltak, ki mivel küzd, aztán megint bejött egy nővér, hogy kér-e valaki altatót, fájdalomcsillapítót -- hát, mindkettőt kértem. Mondom, sose lehet tudni.
Este telefonáltam Daninak, elmondtam a történéseket. Utána rábíztam, kinek hogy mondja el. Anyámnak el tudja a családi telefonon, a többieknek cseten.
Ha visszagondolok, jól tettem a gyógyszerek kérését és bevételét. Az epénél pl. soha nem kértem és nem is vettem be fájdalomcsillapítót, altatót meg pláne; de ez rohadtul más. Kellett, na. Az altató... ha arra gondolok, hogy így is alig lehetett valamit a horkolásoktól aludni, el tudom képzelni, altató nélkül mit tudtam volna aludni....
Ez volt az első kórházi napom.