Balesetes utóhelyzet

Minden balesetnél úgy van, hogy nem a megtörténtekor legnagyobb a fájdalom, legrosszabb a közérzet.
Másnap (igaz, a reggel csak pár óra múlva lett) sokkal rosszabb volt... nagy elszánás kellett a felkeléshez.
Harmadnap, vasárnapról meg ne is beszéljünk.
Rólam köztudott, hogy a kórházon kívül nincs az a helyzet, hogy én ágyban fekvő legyek, így természetesen vasárnap is felkeltem. De mindjárt fel is mértem, hogy max. a lakásban, lassan és egyenesen tudok eltötyörészni. Na nyilván egy csomó minden ekkor esik le, rohadt sok dolognál kiderül, hogy állandóan szükség van az ember bal oldalában lévő cuccokra, úgy egészen csípőn alulra jut a fájdalomból. Ami nem fokozatos, hanem azonnali és roppant hatékony.
Nehezen bírom hangok nélkül.
Azért szombaton is megfőztem csontlevest sok zöldséggel, csigabefőzéssel; aztán rizset, valamint kicsontoztam egy nagy csirkemellet, s feldarabolva a húst serpenyőben, olajon megpároltam, használtam hozzá 6-fajta fűszert, s egy carbonara mártásport feloldottam tejben. Kellő időben leöntöttem az egészet, s már szinte nem is kellett pár percnél tovább egybefőzni.
Én csak a levesben főtt krumplit és némi sárgarépát tudtam természetesen enni, a többit majd másnap hoztam saját-evésileg össze.
Összehoztam nagynehezen Dani számára is a rám omlása óta megszáradt ruhák összehajtogatását, a lyukas zoknik megvarrását, mely utóbbi teendőnek mindig veszettül örülök.
És hát almozok, etetem a macskákat, ezer lehajlás-felállással. Nem ordibálhatok mindenért Szilvinek, meg nem is arról vagyok híres. Amíg mozgok, megcsinálok mindent földön csúszva is, ha valaki nem magától ajánlja.
De vasárnap, bár beállítottam az ébresztőt, de konstatáltam, hogy a felállás is 10 perc, nem beszélve a legfontosabb reggeli teendők, magam gatyába rázásáról, hát letettem úgy a misére menésről, mint a Lidlben való tervezett vásárlásról is. Francba.
Szörnyű ez a bénaság.
Ráadásul már hét közepe óta hajmosás kellene, erre tessék, nem történt meg, de most már muszáj meglennie másfél hetes fejjel!
Úgyhogy délután rászántam magam, mint valami komoly próbatételre.
Úgy tudtam megoldani, hogy hajmosásnál a mosdóra támaszkodva (na, nem egész súlyommal, csak hogy a derékizmaim ne térjenek ki hitükből), szinte csakis ujjmozgásokkal véghezvittem, majd az öblítéseket a kád fölé hajolva, szintén mindkét könyökömmel kád szélére támaszkodva végezve valahogy túlestem rajta.
Óhatatlan, hogy mindig valamilyen kiszámíthatatlan, óvatlan pillanatban belém döfődött a tőr és meg is fordult bennem nemegyszer -- de legalább hajat tudtam mosni.
Mindig, mindenhol, mindent rendesen eltakarítva magam után, mintha mi sem történt volna.
A fájdalmon kívül ez a legnehezebb. Mert a jóistent a gravitációba, de most meghatványozódik a leesendők száma.
A fürdésről, a ki- és beszállásról meg jobb, ha nem is beszélek. Próbatétel mind.
És még így is csak a köszönet van bennem, hogy nem a gerincem tört el.
Gondolatban sűrűn el tudok képzelni egy járókeretet most. De úgyse telne rá, lemenni azzal sem tudnék szerintem lelkierő híján, és nemsokára jobb lesz! A remény hal meg  utoljára.
Anyukámat inkább nem hívtam fel azóta, nem akartam idegesíteni ezzel, mert ismerve, a frász is kitörte volna. Az biztos, hogy ő ÉRT engem a legjobban. Elhiszi akkor is az eset komolyságát, ha nem ragozom túl és nem dramatizálok. Való igaz, hogy nem szoktam panaszkodni, leginkább csak tényeket közlök. A tényeket meg nem mindenki veszi komolyan. Sőt, el is lesz szinte azonnal felejtve.
Dani vasárnap este itt volt, elég humorosan meséltem el neki -- azért az a szárító rám omlása utolsó felvonásként nem semmi! --, de azért felfogta az esetben a drámát is, és hát a maga finom módján, érezhető aggodalmakkal azért jól leb@cott. Mondta, hogy ha bármiben segíthet, ha bármi nehezet kellene hoznom, szóljak, a három műszak mellett ha éppen ráér, megoldja.
Nekem az volt a lényeg, hogy elvigye a tiszta, varrt ruhát, Mikulásra levest és "másodikat" tudtam neki adni, Szilvi is adott neki Mikulásra egy apró csomagot Multivitaminnal, csokival, szaloncukorral; ő is hozott Bencének 2000 Ft-os utalványt és Szilvinek egy Tibi táblacsokit. Nekem semmit, mert előre: nem kértem. Még fizetést sem kapott a csóró, nehogy már nekem is mikulásozzon.
Csak azt nem tudom, hogy lesz ezentúl, ha magasra kell nyúlnom. Nem elég, hogy a jobb karom béna, és csak 40 fokig emelhető? Ha rendbejön a derekam, akkor sem szabad ezentúl ilyesmit kockáztatnom.
Egy-két ismerősöm azért aggódott és vigaszképeket küldött, -szavakat nyújtott... Köszönöm.
Mindegy, pár napon belül muszáj lemennem, s egyszer ennek is majd csak vége lesz...
Volt már ennél rosszabb is.