2015. december 26., szombat

Anyámnál karácsony másnapján


Előző este cseten rámírt kisebbik unokahúgom, hogy a nagyobbik jön hozzájuk őérte, és hogy hallja, mi is megyünk anyámhoz, elvisz szívesen bennünket is Móni, beférünk 3-an.
Írtam, hogy mi dél és fél 1 körül szoktunk indulni, nem tudom, mennyire egyeztethetjük össze az időpontot, mert nemcsak rólam van szó, én tudnék alkalmazkodni, de Szilvi nem tudom, mikorra tudja magát összeszedni. Mire aztán írt, hogy Móni se "különb", eleve 1-re jön hozzájuk. Na jó, akkor oké. Mondtam, hogy csak ketten leszünk, mivel csecsemő most nincs, Dani meg eleve biciklivel megy, mint mindig.
Ezt letárgyaltuk, Szilvinek is közzétettem...



Dani felhívott 10 órakor, hogy mi újság, meg hogy ő akkor talán megy is anyámhoz, mert legalább tud neki segíteni, szegény asszonynak... ugye, ennyi emberre főzni... s ahogy ismerem, még triplaannyit odapakolva, szóval annyit főz, mintha húszan lennénk.
Mondtam, menjen, persze, én is nyugodtabb vagyok, ha van ott vele valaki. Mondtam, hogy a favágás, -behordás körül is csapjon szét, de rendesen; meg az asztalnyitás stb., terítéssel való ezerszer ki-be a konyha és szoba között... Anyám utólag mondta, hogy ő úgy megörült Daninak, hogy "időben" jött és tudott segíteni, mint majom a farkának. Még vagy kétszer át is ugrasztotta Danit a két háznyira lévő kisboltba, mert az családi vállalkozás és feszt nyitva van, hálistennek!



Én kelés után egyből a készülődéssel voltam elfoglalva. Összepakolgattam azokat is, amiket mindig szoktam anyámhoz vinni -- maradékok, göngyöleg, befőttes üvegek, száraz kenyerek --, meg hát ajándékok, amelyek már be is voltak csomagolva.
Már elvittem becsomagolva a szemüveget, a félkilós lóbalzsamot, hogy ne várjunk velük idáig, azok marhára szükséges dolgok. Most pedig vittem a többit: 7 könyv, melyet anyukám szeret -- Melissa Moretti, Mary King --, két hasfogós alsó, valamint egy kiló kutyaszalámi és félkiló macskaszalámi. Ezeket egyértelműen nem anyám, hanem a kétfelől lévő szomszédok kutyái illetve macskája fogja élvezni, de anyámnak ezáltal is könnyebb dolga lesz, ha tud nekik mit adni. Nem felejtettem el már kéthavi csekkjeit külön borítékokban, felcímkézve előkészíteni és később odaadni.
Még a maradékokat kell a hűtőből utolsó percben előszedni, ezen mindig izgulok, otthon ne maradjon. De minden készen állt. Lassan én is. Mivel még 11 óra volt, mégiscsak jutott időm gépezésre is.
Közben Szilvi is folyamatosan készülődött. Ketten együtt annyi málhánk volt (mint szokott), hogy hihetetlen.
Aztán 1 előtt a készülődés utolsó fázisait is lezargattuk, maradék hűtőből, cipő is fel, macskáknak a kaja kipakolva, minden kikapcsolva, és már csengettek is unokahúgaim. Mehetünk!
Szépen bepakoltunk hátra Móni pár éve újonnan vett, tiszta, ápolt Suzijába, beültünk és már mentünk is. Szinte 5 perc alatt ott voltunk, a seggünkön ülve, cipekedés és (részemről a ködben) levegőkapkodás, gerincfájás és tachycardia nélkül.
Valami hihetetlen, hogy milyen kényelmes így! És ez most nem irigység, csak tény: az emberek, akiknek EZ a természetes évtizedeken át, nem is tudják, hogy ehhez képest miken megy át, mennyi időt veszt az az idősebb, reumás, ilyen-olyan betegségekben szenvedő ember, aki gyalogol és cipel, bármilyen időjárás van. Halálosan semmi fogalmuk sincs! Ezt még Szilvi is mondta, hogy mennyire hihetetlenül ég és föld a két dolog. Aki (mármint ő) azért nem bír olyan sok és komoly háttérmúlttal és -tapasztalattal, strapával, mint én.















Dani már komótosan tüsténkedett, Mamu mondta, hogy egy csomó fát rendezett, meg behajigált a fáskamrába, a helyére a külső ponyva alól. Asztal előkészítve, tényleg minden rendben, anyám már az utolsó rántott húsokat sütötte.
Segítettem a krumplisalátát főtt tojásokkal feldíszíteni, meg behordtunk még ezt-azt.
Közben fergeteges hangulat volt a 4 "gyerek" között, akik közül még csak a legkisebb nem töltötte be a 30-at ugyan, de olyan röhögés és hancúrozások folytak, hogy még anyám is azt mondta, hogy már csak ezért is megérte, hogy most mindnyájan eljöttünk, hogy ezt a hangzavart, szórakozást hallhatja...:))
























Az biztos, hogy kisebbik unokahúgom nagyon vitte a prímet. Mindig van minden társaságban egy hangadó, akihez kapcsolódnak a többiek -- no, nálunk ő volt az. Sosem gondoltam volna, hogy a legkisebb lesz az -- mi, többiek szintén globalice jól szórakoztunk, de ritkábban, halkabban kerültünk sorra.:))
Anyám persze nem ült le kajáláshoz, de ezt már megszokta mindenki.

   
Különben meg én és Szilvi ajándékoztunk karácsony alkalmából; Dani, ugye, előzőleg megejtette a segítségemmel a mobilfeltöltést; Szilvi pedig vitt sokféle édességet, csokit, cukrot, nasit, süteményféléket, egy halom (dupla számjegyű) rejtvényújságot, naaagy, erős hajlakkot, meg volt még egy-két dolog, csak nem jut eszembe. Unokahúgaim meg... hát... mondjuk, ezt utólag, anyámtól tudom, egy kis doboz sk. készítésű kókuszgolyót vittek neki. Karácsonyi ajándékként...? No, mindegy. Így, így. Ők pedig mindketten keresők, a szüleik is, mindketten; mi pedig hármónkból kettő munkanélküli fht.-s. No comment. Kár, hogy a legvégén ez az ismeret elrontotta a belső hangulatunkat Szilvivel, amúgy egész ott töltött idő alatt nem is feltételeztük!
Mindezek ellenére tudom, azért is hálásak lehetünk, hogy felajánlották és odafelé elvittek bennünket. Ez jólesett és mi tagadás, jól is jött, különösen a hátamnak.
Pozitívum még, hogy így együtt a négy uncsitesó, ez ritkaság, és csak úgy dőlt belőlük a sok, néha rémisztő, néha kacagtató és számunkra nem is ismert (mert veszélyes, épp ezért titkos) gyerekkori kaland, mikor itt töltöttek időszakokat néhány nyáron.
Volt ilyen is:

 
De azért anyám a világért sem mondaná, meg ő ugyanúgy és ugyanannyit adott nekik, az ő családjuknak is, de azért láttam rajta, ahogy válaszolt az érdeklődésre, hogy mit kapott a lányoktól; ... hogy azért szomorú ez, és nem esett neki se jól...:(



Két tyúkból főtt a húsleves, sok zöldséggel és grízgaluskával -- mennyei volt.



Aztán volt paradicsomos töltött káposzta mindenkinek, és csak sima lében natúr főtt -- nekem.:))



Volt egy nagy tál krumplisaláta főtt tojással köretnek, ahhoz rántott lapocka és sült tyúk.



Ezenkívül háromféle beigli, zserbó és valami túrós-meggyes mannasütemény. Sajnos, nem készült mindről kép, mert mivel nem tudtunk enni, csak pakolásnál tűnt fel...



Én a leves és két natúr pici töltött káposzta után, sajnos, befejeztem. Pár óra múlva megkóstoltam a túrós-meggyeset, ittam sört és kávét, de kíszen vótam.:))
Azt hiszem, végigenni senki nem bírta a menüt. Úgyhogy nyilván a maradékot anyám órákig osztogatta és csomagolta szétfele...
Még sötétedés elején megetettük a szomszéd két kutyát, most a változatosság kedvéért kisebbik unokahúgommal. Borzasztó, mekkora adag gazdag kaja tűnt el seperc alatt...





Először unokahúgomék mentek el, mert nekik otthon is ma este van az ünnepi vacsora, valahogy így jött ki, hogy nem szenteste volt vacsorán együtt a család, hanem ma.
Mikor anyámnál már csak én és kölkeim maradtunk, akkor beszélgettünk lényegében anyámmal normálisan, és akkor bontogatta ki a mi ajándékainkat. Közben fényképezgettem is, mert amúgy nem nagyon engedi...
Mondta, hogy jó dolgokat vittünk, örül neki.





Utána pakolászott nekünk is abból a tömérdek kajaféléből, és egyszer csak elérkezett, hogy el tudtunk indulni.:) Dani is kapott egy csomó kaját, hátizsákja majdnem tele lett, egy darabig kísért bennünket, majd elköszöntünk, s ő biciklire pattanva hazaszáguldott. Így, hogy ketten voltunk Szilvivel, csupán ezért bírtuk hazacepelni azt a sok kajaféleséget, amit kaptunk, egyedül én nem bírtam volna, így is olyan nehéz volt a két nagy hordozóm, mint mikor hétköznap jövök és megyek utána haza néhány befőttel stb.
Hazafelé próbáltunk a ködben ház- és kert-díszkivilágításokat fotózni, de nekem nem sikerült, majd ha a Szilvi kártyáját letöltöm, hátha lesz benne jobb is.




Újra elismeréssel adóztam anyámnak, nagyon sokszor és szinte lelkifurdalással, hogy MIT BÍR el a szerencsétlen. Ennyi emberre 84,5 évesen ünnepi lakomát főzni... Eszméletlen. Közben persze gyakorlatilag komfort nélkül, mert tüzelni kell a szobában is, a konyhában is... vécét lehúzni nem lehet, ugyanott a csap sem működik; csak a fürdőhengerből és a konyhai vízcsapból csurog nagyon gyéren némi (csak hideg) víz. A fürdőhengerbe, ha szintén begyújt, onnan meleg víz is csurranhat... még szerencse.

Én nem ragaszkodnék ehhez, hogy ennyit dolgozzon ránk. Már 15-20 éve is be akartam vezetni, hogy mentesítsük anyámat ez alól. Nem is mentünk a nyakára vendégeskedni, az ajándékot csak úgy elvittük szinte váratlanul, ünnep előtt, mondjuk én, munka után. Mikor kicsik voltak a gyerekek, ő jött hozzánk szenteste (meg keresztanyám), és én voltam, aki vendégül látja a családon kívül őket is. Még fiatal voltam, és tudom, milyen strapa volt, hogy este 10-kor, mikor mosogattam -- itt, az összkomfortban! --, alig álltam már a lábamon.
De érdekes, hogy ez öcséméknek pl. sosem jutott az eszébe.
Ez ment évekig, de utána sem ültem a nyakára, pontosan kímélet céljából. Évekkel később megbeszéltük, hogy pedig kár volt, mert mások ugyanúgy odamentek, sőt sokszor váratlanul, barátokkal is.
De most valahogy jópár éve ragaszkodik hozzá, hogy menjünk, és bagatellizálja azt a rengeteg melót, ami van egy ilyen, ennyifős vendéglátással...
Tudom, hogy ha mi nem mennénk, hogy kíméljük, más úgy is menne, tehát nem csináltunk semmit.
Nem értem azért, hogy másoknak hogyhogy nem természetes, hogy nemcsak kapni jó, de adni is?
Én annyira szeretek adni... még ha semmim sincs, akkor is, magam próbálok meg olyat csinálni, aminek örül. Pl. az a rajz nyáron... vagy a könyveim, antológiáim, amiből mindig kap. Mármint mióta egyáltalán tudja, hogy írok, mert csak a Szívhang megjelenése után pár hónappal vallottam be egyáltalán.

Remélem, ha már végképp nem fogja bírni, akkor meg meri mondani, hogy nem vállalja...
Még mindenképpen sok boldog, egészségben bírható karácsonyt kívánok neked, anyukám.:))

1 megjegyzés:

  1. Örülök,hogy ilyen jól sikerült anyukádnál a karácsony! Igen, le a kalappal előtte, hogy még így bírja! Csodás asszony!

    VálaszTörlés