Végre szabadság!

Végre itthon! Annyira vártam már ezt a szabadságot, mint beteg a gyógyulást.
Van itthonra munkám is, melyet, még ha mindennap csinálom is, sem valószínű, hogy a "téli szünet" alatt befejezek, és a háztartási dolgokkal is baromian le vagyok maradva.
Régebben - és biztosan sokan ma is - a példamutató háziasszonyok ilyenkorra már túl voltak a kötelező karácsonyi nagytakarításon... na, ez rólam nem mondható el. El sem kezdtem... de szerintem pl. olyat, hogy ablaktisztítás, tutira nem is fogok csinálni ezekben a mínuszokban. Valamint még elég sok minden nem fog beleférni ebbe a bő 2 hétbe - így munka mellett pláne.
Nem gond, megszoktam, hogy olyan pillanat, hogy épp minden a legnagyobb rendben és helyén van - olyan nálam nincs.


Annak is örülök, hogy nem most kell elkezdenem bevásárolni, az elmúlt 2 hétben mindennap megtoldtam a napot munkaidő után az apránként való ajándékvásárlásokkal és elég későn jutottam haza - de így legalább ezen túlvagyok, nem most kell tönkrefagynom a sokkal nagyobb tömegekben.

Most mindenesetre ma még nem sok mindenre voltam képes. Kicsit megpróbáltam a nagyfokú alváshiányomon valamennyit javítani, tettem-vettem, neteztem, főztem, kitakarítottam az akváriumot Kleofással, aztán elkezdtem az ajándékokat csomagolgatni... hát, néhány óra erre is ráment, és még csak kicsivel vagyok túl a felén. Elég sokfelé ajándékozgatunk... de vannak családtagok, akikkel egész évben csak ilyenkor - úgyhogy ezt már igazán nem szabad leredukálni, így is alig tudunk már rendszeres családi, rokoni kapcsolatokat ápolni a leterheltségek mellett.
Vannak még ígéreteim is, amiket igyekezni fogok rendezni és betartani. Ilyen például 1-1 olyan megtiszteltetés, mint ismerősöm által frissen elkészült könyvének elolvasása... sajnos, idáig nem jutott rá időm. A gond az, hogy mikor munkám van itthon, minden idő, amit mással töltök, mint munka, lelkifurdalást okoz. (Kivéve a házi melókat, mert azt muszáj, hogy emberi környezetünk lehessen...) Azért igyekezni fogok ezt a könyvet is átolvasni, egyrészt restellem magam a késedelem miatt, másrészt pedig még érdekel is.

Sok megnézetlen film, még több olvasatlan könyv... jó isten, annyi mindent kellene és szeretnék is csinálni. Emellett írásbeli adósságaimat is kiegyenlíteni... irodalmi oldalaimon kicsit aktívabban és rendszeresebben részt venni... és szeretnék rajzolni is, festeni - barátaim is várják...
Én nem szeretek, ha lehet, nem is szoktam feleslegesen ígérgetni. Ezt magammal szemben sem szeretem, másoktól. Én, ha úgy gondolom, hogy nem fog menni a dolog, akkor nem is ígérem meg - finoman visszautasítom a megígérendőt. Ha pedig mégis megígérem, akkor általában, ha egy mód van rá és ha tőlem függ: ha törik, ha szakad, meglesz! Nem szeretek szájból s..get csinálni.
S mivel magamból indulok ki, általában mindent, amit mások mondanak, készpénznek veszek. Az ígéretekre számítok és elhiszem. És ennyi év után azt kell mondanom, hogy az emberiség nagy része bizony, nem ilyen. Simán ígérnek, és már aznap estére el is felejtik! Jó nekik, mert ilyenformán lelkifurdalást sem éreznek.
Sokan mondták életemben, hogy naiv vagyok. Mert első látásra mindenkiben hiszek, bízom, a jót látom, és sok idő után, mikor már szemem előtt zajlanak nem tiszta, nem komplett, nem tetsző dolgok, akkor is próbálom menteni a menthetőt... sokszor totál a magam rovására. Hányszor csattant már rajtam az ostor emiatt, és hányszor verhettem a falba a fejem mások miatt, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy pont tőlük nem érdemlem, mert naivságomban megvédtem őket. Sokszor. És legtöbbször - épp naivságomban - nem is kellett volna, mert nem volt jogos a védelmem - csak hát én elhittem, hogy úgy van jól és a jót védem.
Vagy a legjobb, amikor simítani igyekeztem két "ellenfél" között a köztük problémás dolgokat, aztán megszívtam, mert elárultak és a végén én lettem a rossz. Ám végül is eredményes volt az akció: az ellenfelek kibékültek... hurrá.

Ifjabb koromban azt hittem, majd kinövöm a naivságot. A korral, a tapasztalattal, az ún. bölcsességgel, az élet pofonjai következtében. Hát nem. Pedig a naivság rengeteg pofonnal ajándékoz meg bennünket, hiszékenyeket, és mégis... mégis hiszünk és bízunk a századik, ezredik lórúgás után is. Ha kérnek, megbocsátunk ugyanannak, sokadszor is, újra behúzhatóak leszünk a csőbe. Holott előre tudjuk, hogy csak idő kérdése, mert az az embertípus alapjaiban, "génjeiben" úgysem változik - megint csak mi húzzuk a rövidebbet.

Na, mindegy - csak meditálgattam itt egy kicsit így az ünnepi készülődések közepette.

A napokban többször is megnéztem az advent kezdete óta díszkivilágított főteret, vásárolgattam is, fotóztam - jól tettem.:) Szerintem nagyon szép ilyenkor Debrecen...

Mindenkinek békés adventi készülődést - várakozást...