Emlékezés napja - ma 2 éve...

Ma mentálisan vegyes napom volt.
Ami jó történt: A Fúzió rádióban (93,5 MHz, keddenként öttől-hatig IRKA c. műsor, műsorvezető: Ferenczfi János) 5 verset választottak felolvasásra az AMF karácsonyi verseiből, és ezek közé bekerült és felolvasták az Éjféli mise c. versemet - sajnos, nem hallottam, mert épp nem voltam itthon, de mivel előre tájékoztattak és engedélyt kértek, ezért tudtam róla.

Egy másik jó hír, hogy még az ősszel szintén engedélyt kértek, hogy a Bajszán a vízcsepp... c. versemet felhasználhassák a Gemenci színek című művészi fotóalbumban, amely nagyon szép kiadvány - ma érkezett meg ezért nekem egy tiszteletpéldány a csodálatos albumból, s vele aranyborítékban egy csodás, különleges képeslap, természetszeretők számára írt verssel.
Az album maga úgy néz ki, hogy lényege a természetfotó, melyek a páratlan oldalakon vannak, és hozzá a mellette lévő páros oldalra választottak 1-1 versrészletet. Az én versrészletemet egy vidrás képpel párosították.:) Hitetlenkedtem a sok klasszikus neves költőn, akik az albumban sorakoznak, mármint, hogy én is tök véletlenül ott lehetek...


Tegnap elkezdtem a karácsonyi ajándékok széthordását - lányoméknál. Eleven karácsonyfaként tömegközlekedtem hozzájuk, s útközben még vettem néhány dolgot, amiket amúgy minden látogatáskor szoktam nekik vinni - így nem maradhatott ki a pár db bébipapi, valamint a "felnőtteknek" 1-1 gyros (plusz magunknak fiammal - mindnyájan imádjuk!), és az udvarukban lévő cica számára a szokásos tasakos cicakaja, melyet az minden alkalommal folyamatos, hálás nyekegéssel fogad és vár.
Ki sem látszottam a sok csomag mögül a hidegben és a hóban, síkos úton csoszogva, s csak a végén tűnt fel, hogy sajognak az izmaim - a megfeszítettségtől és abbéli igyekezetemtől, hogy nehogy véletlenül elessek.
Ma pedig nagynéném/keresztanyámhoz mentem el, ott is elbeszélgettünk, átadtam az ajándékokat, majd folytattam gyalogutam anyámhoz. Kifejezetten lefőttem az út végére, mivelhogy ma már nem -18 fok, hanem +7 volt és a rengeteg hó olvadásnak indult. A járdákról nagyrészt elseperték a havat, de rengeteg a közterület, tér stb., ahonnan nem volt eltakarítva, így most minden úszik a latyakban. Fele latyak, fele hó - mindenütt. De attól, hogy latyak, még nagyon jót lehet benne tanyázni, úgyhogy előző rossz tapasztalatok után önkéntelen görcsbe rándulva és fóbiásan közlekedek ilyenkor, havas télvíz idején.
Nem segített ebben az a tudat sem, amikor már útközben leesett nekem az évforduló ténye. Hogy épp MA 2 éve, hogy ripityára tört a jobb vállam és az egész napot a baleseti sebészeten töltöttem. Vizitdíj, vizsgálat, röntgen, vizsgálat, majd repositio (UH-alapon történő fizikai helyretétel) csillaglátással egybekötve, utána gipszelési lehetetlenség miatt Gilchrist-kötés - ami a vállamtól csaknem derékig tartó gúzs volt - magyarul a könyökben behajlított karomat szakszerűen a törzsemhez kötötték úgy, hogy csak az ujjaim hegye látszott ki. Ezután újabb röntgen, majd újra az orvos - innentől gyakorlatilag 1 hónapig rajtam volt ugyanaz a kötés, és hetente kellett menni újabb kontrollra, röntgenre, majd újra az orvoshoz, aki a röntgen alapján előírta a további teendőket.
Egy hónapig egyetlen bal kezem volt. Semmit nem jelent ez azoknak - és erről nem is tehetnek, mert honnan is tudhatnák, milyen -, akik ezt soha nem próbálták! Én sem hittem volna.
Csak picit kell belegondolni a mindennapi mezei élet részleteibe! Egy bal kézzel mosdani, fésülködni, cipőt kötni, zoknit húzni, aludni... bármilyen téren magam ellátni - és akkor még nem arról beszélek, hogy gyakorlatilag az összes háztartási munka részemről megszűnt.
Szerencse, hogy itt volt a - szintén véletlen szerencse a szerencsétlenségben: munkanélküli - fiam, aki onnantól kezdve, hogy vásárlás, mosás, teregetés, macskák ellátása almozással, mosogatás, takarítás és ezer egyéb dolog - mindent meg kellett, hogy csináljon, legalább alapvető szinten.
Én le sem mertem menni. Még az újságért sem... Fóbiám volt minden iránt, legfőképpen az utca, az emberek, a tömegközlekedés iránt - hallani sem akartam róla. Időnként olyan mélyre süllyedtem letargiában, hogy legszívesebben elpusztultam volna.
Embereket nem engedtem hozzám jönni. Sokan ajánlkoztak, hogy meglátogatnak, segítenek, még idegenek is (internetes közegekből) - nem, nem. Nagyon jólesett ugyan maga a javaslat, de tiltakoztam olyan erővel, hogy kénytelenek voltak komolyan venni. Egyszerűen nem bírtam elviselni, hogy lássanak ebben a kiszolgáltatott, csóró állapotban. Nagyon nehéz volt mindezeken túllenni.
Kontrollokra az öcsém vitt el hetente, de jött velem a fiam is, neki muszáj volt mindenféle rendelőkbe is bejönni, hogy levegye rólam a kabátot, a kardigánt - melyekbe nyilván csak egy karomat dughattam, a jobboldali ujjak szabadon lógtak -, összeszedje, fogja, adogassa a leleteket, mert 1 szabad kezemmel max. a táskámat tudtam fogni, de belőle kivenni semmit. Belebújós cuccot hónapokig nem tudtam felvenni. Még jó, hogy az akkori tél nagyon enyhe volt, mert ezekről a kontrollokról és a baleset napján is a kötésen csak a kardigán volt és a kabát, félig begombolva. Egy hónap után levágták a gúzst - az utolsó 2 hét irtózatos rezignáltságban telt. Alig bírtam már magamon ugyanazt a kötést, minden bajom volt egyes tisztálkodási képtelenségektől, hiszen a kötés alatt lehetetlen volt magam megmosni, és bal kézzel amúgy sem igazán értem el mindent.
A megszabadult karom mintha nem az enyém lett volna. Tehetetlen mellékletként lötyögött mellettem, még ki sem tudtam nyújtani, hiszen meghajlítva volt hozzám kötve - ezt is tanulni kellett. Ezután kezdődött 8 hét gyógytorna. Minden áldott hétköznap vonulni gyalogosan a kórházba. Három hétig a fiam is elkísért, mert egyedül nem mertem gyalogolni. Az egyensúlyérzetemmel is történhetett valami, mert egyszerűen semmi biztonságot nem éreztem és rettegtem az újabb eleséstől. Rengeteg türelem, sok fájdalom és jó gyógytornász kellett hozzá, hogy egyáltalán nagyon-nagyon lassan, fokról-fokra haladjunk előrébb... majd jött az elektroterápia is hozzá. S a félelemről, hogy a munkahelyemmel mi lesz, már nem is beszélek... hiszen 3 hónapig voltam táppénzen - akármi is történhetett volna!
Lényeg, hogy ma erre gondoltam vissza. Olyan, mintha most lett volna, hihetetlen, hogy 2 éve volt. Karácsony előtt 2 nappal, mikor előző napig még dolgoztam és sehol, de sehol nem jártam a karácsonyi készülődések, bevásárlások szempontjából. Akkor indultam ajándékokat vásárolni! Hát, nem lett belőle semmi. Karácsony se, semmilyen szinten.
Talán ezért is tettem most tudat alatt, hogy már a hónap első felében igyekeztem inkább naponként munka után apránként vásárolgatni, nem akartam ezt az állapotot - sosem lehet tudni, mi történik az emberrel az utolsó percben. Fel kell készülni mindenre...


Segítség

Kellene hang, egy szó, egy jel,
de jég veszi körül a kőfalat.
Mindent adna és ára sincs,
mégse ér ide a gondolat.

Hiába sikít a néma lélek,
az ég és a föld összeér.
Már semmi sincs, mitől nem félek,
összeprésel az idő és a tér.


Valahol

Lépteim hangját hallgatnám,
de magába lopta járdán a szürke por,
zöldet és kéket keresnék,
ám szemem vaksin csak árnyakba hatol.
Szavaim előttem gurulnak,
mint árva szemek az elszakadt láncról,
árnyékom keresem, elillant hiába,
a verőfény fejemre nyilazva lángol...

Hol van egy pont, melyhez képest
vagyok én valahol, valahogy - hol?


Központozás nélkül

belefáradtam
hagyj most kedves
ajándékozz meg
az egyedülléttel
tudom megértesz
ereszd szabadon
lelkem és tudatom
csak pár percig
a csendet hallgatom
ne kelljen most
semmire gondolnom
hálás vagyok érte
hogy érted
és nem kell
válaszolnom

de ha újra
elsimul minden
ha visszatérek
újjászületetten
lélekbe életkedv
testbe erő árad
ha a szív már
ujjongani vágyhat
törd meg a csendet
színezd be éltemet
érints meg
hódítsd meg
testemet
lelkemet


Köd és közöny

Hol jártok, remények?
Az Idő kék vonatja
messze vitt titeket.
Hol vagytok, szép szavak?
Távoli tompa ködbe
burkolják hitemet.

Fájdalom, merre mész?
A szív s a lélek könnye
komor közönybe vész.
Irgalom, el ne hagyj!
Maradj velem, ha lényem
a hosszú útra kész.