Délibáb teljesítménytúra

Életem első és egyetlen teljesítménytúrájára annyira jó érzés visszaemlékezni. Ezt is Ritának, volt kolléganőmnek köszönhetem, úgy, mint Haramiát...
Nem is hallottam azelőtt arról, hogy létezik egyáltalán teljesítménytúra, Rita fedezte fel, nagyjából azelőtt 1 évvel, hogy erre sikerrel agitált meg engem. Ő felfedezte, és azután rájött, hogy EZ az, amit szívvel-lélekkel csinálni szeretne. És él-hal érte azóta is. Ő azért ifjabb, szabadabb, nem kötődik saját családhoz - mikor elkezdte ereje teljében, s egyre edzettebbé válva bizonyos volt, hogy őelőtte még rengeteg ismétlési és bizonyítási lehetőség van. De nekem ez volt valószínűleg az egyetlen:
2008. július 5., szombat; az E.ON Délibáb 21 km-es teljesítménytúra a Hortobágyon.
Félve vállaltam be, hiszen alig féléve tört ripityára a vállam, 1 hónap gúzskötés és félkarú lét után 2 hónap gyógytorna és kezelések miatt 3 hónapig voltam táppénzen. Aztán visszamentem dolgozni, épp elég volt szokni a tömegközlekedést újra (tömeg-, utca-, elesésfóbiám volt) - 3 hó elteltével mégis bevállaltam - holott vállam, s ezáltal karteljesítményem mai napig max. jó, ha 70%-os, nagy jóindulattal.
Busszal mentünk Debrecenből a tett színhelyére, s ott a Csárdában megittunk egy kávét, vettünk egy szalmakalapot, fogtuk a hátizsákot, fényképezőt, és beneveztünk. Fantasztikus nap volt, tömegek indultak, valamint futás is kezdődött háromféle távban kb. akkor, amikor mi már 3-4 órája gyalogoltunk...
Szerencsére nem volt hőség, néha inkább borongós volt az idő enyhe szellővel, épp erre való - eredetileg a hónaphoz eleve elképzelt kánikulától féltünk (főleg én, mert akkor nem mertem volna indulni).
Jó tempóban haladtunk, időt is szakítottunk közben fotózáshoz, viszont a hátizsák szinte feleslegesen cipeltetett, hiszen az időt sajnáltuk evés-ivásra, és nem is igazán kívántunk semmit.
Az út feléig jókat beszélgettünk, bohóckodtunk, onnantól már fáradtunk - főleg én, hisz Ritának rutinja, előélete volt -, és igen meleg is lett.
A táv végső egynegyede számomra már erős akarattal, kitartó "csakazértis" jegyében zajlott.
Ám könnybe lábadtam, mikor reszkető lábakkal átvettem az elismerő oklevelet és a jelvényt! Nem hittem el, hogy én ezt képes voltam megtenni.
Tudom, életerős, fiatal, sportos embereknek nem valami nagy dolog 21 km-t 5 óra alatt lesöpörni, mi 4 óra 47 perc alatt végeztünk, de az biztos, hogy nem mertünk leülni, mert én tutira nem tudtam volna felállni és folytatni (Rita is tapasztalatból javasolta), a végén is alig, mert féltem, hogy sehogy sem fogok tudni utána feltápászkodni; úgy éreztem, mintha colstok lenne a lábaim helyett.
Azért a Csárdánál úgy lecsúszott egy korsó sör, mintha sosem lett volna...
Hazafelé Rita ismerőse, aki a futók közt indult - vitt bennünket autón haza, és ahol kitett bennünket, onnan még vagy 2-3 km gyaloglás hátravolt. Várhattunk volna buszt is, de az sokkal rosszabb lett volna; állni és várni, mint menni. Mikor már 5 percre jártam a háztól, eleredt az eső is. Annyira kivoltam fizikailag (hangsúlyozom: csak fizikailag, mert lelkileg nem, lelkileg totál fel voltam ajzva!), hogy egy szikrát nem bírtam szaporázni a lépteim... A házig érve pacalra áztam.
Két napig alig bírtam járni az izomláztól, de nem volt érdekes, hisz épp a szabadságom kezdődött, kipihenhettem magam, volt idő feldolgozni, megemészteni az élményt - nagyszerű érzés volt az egész.
Az oklevelet keretben kiraktam a falra. Nekem nem lesz dupla számjegyű, hogy fiókozni kelljen, csak ez az egy. És tudom, hogy megérdemli, hogy kint legyen... Eddig a tények. És most az a kispróza, amit akkor, frissiben írtam az egészről, egyes szám második személyben.

Megcsináltad...

Délibáb teljesítménytúra... benevezel.
Gyakorlottnak nem nagy táv - csak huszonegy kilométer... öt óra szintidővel -, de kezdőnek azért már valami, mely gondolaton az elején némi szorongással már túl is lép az ember.
Talán nagy fájba vágtad a fejszéd? Meglehet. Mindegy: "a kocka el van vetve". Pólódra tűzöd a színes sorszámot, veszed a térképet s a szalmakalapot, hátadra kapod a hátizsákod, "sok sikert kívánok!" - mondják, s indulás - kilométerek sora vár rád.
Most éppen a nagy pusztaság - a Hortobágy - hol még egyetlen árva fa is ritkán kínálja árnyékát.
Öröm, lelkesedés az út elején, mi átjárja a testet-lelket, s a végtelen szabadság érzése adja meg a lendületet, s rajongó gyermeklélekkel hiszed, menni fog, s ez végig így lesz! Hogy is lenne máshogy, hiszen a kilenclyukú híd a legelső útszakasz, a maga fenséges, nagyszerű látványával, s az alatta csobogó Hortobágy folyóval!
Szikrázó verőfény és színes felhőcsíkok váltják egymást, s a Nap - hál' istennek - órákra felhő mögé búj', mi balzsam a testnek: időnként enyhe szél fúj...
Félúton magadban kicsit pánikolsz: bírod-e végig majd ezt az iramot? Sík a terep, de nem könnyű az út: elmúlt esők sáros talaját végigszántó traktorok nyomait rücskösre szárította a nap, s ha nem figyelsz, bokád bánhatja... hisz fű és gaz fedi a barázdált lyukakat...
Majd eltereli figyelmed a táj szépsége: szürkemarhacsordák, pusztai virágok a repkedő lepkékkel, birkanyáj, nádtetős házikók, gémeskutak s itt-ott felbukkanó "kékszoknyás" csikósok... megannyi nem mindennapi látvány, melyek fényképezésre késztetnek... Egy pompás fotóalany: hatalmas lódarázs cirógatja a cickafark virágját... ha csendben maradsz, hallod a bogarak folyamatos, aláfestő, megnyugtatóan zümmögő zúgását...
Itt-ott erek, tavacskák, patakok, rajtuk kis fahidak, a korlátjuknál megállsz pár percre, hogy magadba idd a békalencsék és tavirózsák szépséges látványát...
Az út mentén egy szegény, laposra kimúlt siklót is látni - vajon mi üthette el szegényt itt, hol még "madár sem jár"?
Négy kilométerenként megkönnyebbülve, s némi büszkeséggel eltöltve nyújtod az ellenőrzőpontok pecsétjei alá papírod. Leülni nem szabad és megállni is kár, félő, hogy utána izmaid nem engedelmeskednének, ha utadat folytatnád...
Nem is tudod, éhes vagy-e, vagy inkább szomjas, érdemes-e levenni hátizsákodat - sosem hitted volna, hogy képes vagy melegedett vizet inni - s az jól is eshet... - a forró nap alatt. Apró paradicsomot majszolsz, mely frissít és felüdít... talán könnyebbé teszi az egyre nehezebben fogyni akaró kilométereket.
"Lépjünk ki, hogy tartsuk a szintidőt" - mondod magadnak...
Apróságok válnak jelentőségteljessé, az igényszint alacsony, a tűrőképesség megnő... miért máskor panaszkodsz, itt annak többszöröse is hallgatásra bír; a cél, az eredmény a fontos... s a túlélés, a táv legyőzése. Az inad remeg, izmaid fájnak, beégnek, vág az átizzadt hátizsák... s ha valamiért leveszed mégis, pólód tiszta víz, s a kellemes szél, ha érint, szinte fázik a hát. Lábszáradnak már félúttól nincs bőrszíne... vastagon ül rajta a por... ugyan, kit érdekel?
Beérsz. Pontban tizenhárom perccel az öt óra letelte előtt. Rákönyökölsz az utolsó kilométerjelzőre, fáradt diadallal, mely csak magadnak szól... És elhiheti bárki - te már tudod -, a fizikum, erőnlét, rutin valóban (nyilvánvalóan) fontos. De tapasztalt túrázók is mondják, s te is úgy láttad, hogy bármily hihetetlen is, de a lelki hozzáállás legalább olyan lényeges ahhoz, hogy végig tudd csinálni, mint az erő és fizikai állóképesség - az egészen biztos.
Felkapsz egy ásványvízzel telt műanyag poharat, tartalma nem hideg, de pompás érzés meginni az italt... közben megkapod az elismerő oklevelet és a kitűzőt, s hozzá kézfogást, gratulát - értékesebb ez most bármily másféle jutalomnál... s valami szorítja a torkod. Valami nagyszerű, valami felemelő érzés. Mert megcsináltad... pedig neked csak lelki hozzáállásod volt...