Zempléni kirándulás

Ez a bejegyzés roppant hosszú lesz! Elsősorban a fényképek miatt...

Éberalvó vagyok, sosem volt még olyan, hogy ébresztési hangalkalmatosság ellenére el- vagy visszaaludtam volna. Háromnegyed négykor az első hangokra fent voltam. Tudom magamról, hogy azonnal hideg vizes arcmosás, és onnantól kezdve akkor is csinálom a napot, ha csak pár órát aludtam. Most is így volt.
Utána már zsinórban tettem a dolgaimat. Honesty etetése, almozás. Gyógyszerek, tea, pár keksz és kávé. Ágyazás, magam körüli, rendbetételi dolgok.
Megcsináltam a két zsemlét sok szalámival, mást direkt nem raktam beléjük, foolpack és kész. Egy jégakksi a kis hűtőtatyóba a két szalámival és a fél liter gyömbérrel, kész.
Hátizsákba, bele esernyő, a nasik, nejlontasakok és kisebb-nagyobb szatyrok szükség esetére. Sok-sok pzs mindenhova, plusz egy félben lévő papírtörlő.
Öltözés és a képem rendezése. Mi tagadás, amitől féltem (vécézés), az nem igazán sikerült, bár többször nekiduráltam magam...😕 A végén úgy "engedtem el" a dolgot, hogy nem érzékeltem hátrányát a sikertelenségnek. Lényeg, hogy fél 6-kor el tudtam indulni! Hihetetlen. Ez a része kipipálva...
Gyalog mentem fel tök sötétben a Tescóhoz, 5.50-re már ott voltam, és láttam, hogy a többiek épp szállnak a buszra fel. Erikát is felfedeztem felszállás közben, de tök jó volt, hogy legalább az előre kalkulált helyet tudta foglalni: viszonylag elöl. Örvendeztünk egy sort, majd izgalommal vártuk az indulást. 6 előtt volt egy névsorolvasás, mire kiderült, hogy még 3 emberre várunk. Köztük volt Nóri és anyukája is, akikkel már a hét folyamán leveleztünk, mikor kölcsönösen kiderült, hogy ők is, én is megyünk erre a kirándulásra. Nóri kolléganőm volt az utolsó munkahelyemen, és személyesen nem igazán találkoztunk azóta (őt sajnos, előbb elbocsátották, mint engem, nagyon sajnáltam anno!); az anyukájával viszont pont itt találkoztunk ezen a buszon, a tiszaigari kiránduláson!
Hát bizony, 6.10 lett, mire elindult a busz, mire begyűrűzött mindenki! Nóri a három gyerek mellett úgy elaludt, hogy 3/4 6-kor (!!) ébredt. Az a csoda, hogy egyáltalán ennyi idő alatt ideért. No persze nyilván ehhez kocsi is kellett.
Már beindult a napfelkelte című előadás indulás előtt. Nem győztem mozizni végig, míg ez tartott: gyönyörű volt, tényleg. Itt még nálunk semmi nyoma nem volt annak, hogy állítólag eső lesz egész nap.
Útközben beszélt Ibolya a nap programjairól, majd a tiszaigari kirándulásról általam már ismert József is tartott ismertető előadást azokról a helyekről, melyeket most meglátogatunk.
Erikával folyamatosan beszélgettünk, főképp a nyomdász múltról, munkahellyel kapcsolatos régi dolgokról.
Rakamaznál megálltunk egy benzinkútnál, ahol almaosztás volt: vezetőnknek még ma hajnalban ezt is rendezni kellett; valahová elmenni pár rekesz delicsesz almáért. 2-2 jutott mindenkinek.

Innen készültek az első fotók, és itt már látszanak a hegyek. Itt az utolsó előtti képet Nórika anyuja készítette, ahogy Nórival beszélgetek. Az utolsón pedig látszik Nóri és anyja, Erika és Ibolya, a vezetőnk.

 
Itt volt lehetőség a pisilésre is, na, ezt némi fotózás után ki is használtam, valamint itt volt alkalom Nóriékkal való első beszélgetésre is. A vécénél hosszas sorállás volt, de tudtam, hogy én így a nap legnagyobb részére letudtam a dolgot, mivel igen keveset iszom.
A buszban mintegy egyszerre elfogyasztottuk az első szendvicsünket Erikával, a többiek a környékünkön már jóval előbb megtették...
Erika ideadta a nekem vett esőkabátot. Otthon előre kiborítékoltam a rávalót -- 850 lett volna --, hogy ne kelljen neki visszaadással kínlódnia, de az istennek nem fogadta el. Pluszban még egy kis neszesszert is kaptam, hogy neki ebből van vagy öt kisebb-nagyobb, és ezt elhozta nekem, hátha kell.😊 Egyébként még belefért a kistáskámba, és ebbe raktam az útközben beszerzett hűtőmágneseket, kavicsot, sajtolt pénzérmét...

Meg sem álltunk Széphalomig, az volt az első, hosszabb időtartamú állomásunk.
Eső még nem volt, csupán borult ég és elég nagy szél...
Minden helyen minden igényt kielégítő idegenvezetést kaptunk egyébként, teljes fotózási lehetőséggel. Két részre osztottak bennünket, hogy egy helyen ne legyünk egyszerre ötvenen -- pl. a Kazinczy-mauzóleum pont elegendő fele társaságnak is egyszerre. Emlékeztem, hogy néhányszor részese voltam az itteni látványoknak, de nagyon régen volt... úgyhogy rám fért. Nagyon sokat fotóztam.

Innen a Nyelvészeti múzeumba mentünk, helyet cserélve a másik fél társaságunkkal. Az viszont egy átfogóbb terület volt, földszint, emelet látványosság szempontjából. Itt is rengeteget fotóztam.

   

 

Volt egy érmenyomó gépezet is, ilyen már a legtöbb idegenforgalmi helyen van, én egyébként nagyon szeretem őket. Most is elbénázgattunk Erikával, de szerintem megérte. Két százast és egy ötforintost kell berakni, kiválasztani a képet és tekerni a hajtókart, mint állat. Ez elég nehéz. Erika magának tekerte ki, de nekem segítség kellett, mer már mér ne. Egy ifjúember állt mellettünk, és szerencsére felajánlotta a segítséget. Ilyen gépezetet láttunk még több helyen, de sajnos, az ember nem megy olyan felkészülten, hogy legyen több százasa pl.

Kint elmentünk a Kazinczy-síremlékhez, nyelvjárások emlékművéhez, majd a busznál találkoztunk.

Közeledtünk Füzér felé... és nemcsak mi, a felhők is. Egyre inkább borult elfelé, vészjósló felhők közeledtek, és nem sokkal odaérkezésünk előtt már esett az eső...
Erikával gyors számvetést tettünk, mit érdemes magunkkal vinni és mit nem. A hátizsákot mindenesetre fent hagytuk. Csak kistáska és az esőkabátok, ernyők jöttek velünk egy szatyorban, amit Erika hozott kézben...

 

 

Szorongva néztem a buszról leszállva a parkolóból fel a várra. Tényleg csodálatos volt még így is, esőben, felhő alatt! Viszonylag közeli volt, talán ezért tűnt annyira magasnak, hogy képtelenségnek tűnt, hogy én oda felmásszak!

Némi reményt keltő vigaszul szolgált, hogy nálam jóval idősebbek is voltak ott... asztmával pl. Vagy: volt egy fiatal lány, őt már Széphalomnál kiszúrtam. Két könyökmankóval közlekedett, s látszott, hogy egyik lába térdtől mű. És ő is bevállalta! Na tehát, itt nincs mese, hogy nézne már ki, hogy én akkor, mint külsőre épkézláb és fiatalos ember, ne tegyem meg.
Nem panaszkodhatunk, mert indulásnál még az esőkabát sem kellett, gyakorlatilag szinte elállt az eső. Az út fele még viszonylag lájtos volt, de mondjuk, nekem ez is pontosan elegendő lett volna végig is. Sőt, a vége felé azért ez sem volt már fenékig tejfel... Ezután érkeztünk el az alsóvárhoz, ahol a vezetőnk megvette a jegyeket. Itt még eldönthettem, hogy itt maradok és ücsörgök itt vagy két órahosszat, míg a többiek újra lejönnek...
Az alsóvár után kezdődött a meredek rész, s itt már elkezdett cseperegni újból az eső. Kanyargott időnként az út, s a hegy anyagából, a szikla természetvájta egyenetlenségein kapaszkodhattunk felfelé. Nekem óriási szerencsém volt azáltal, hogy már az út kezdetétől, ahol elkezdett az út erősebben emelkedni, fakorlát állt az út egyik oldalán. Ez a korlát időnként az út másik oldalán folytatódott, akkor oda kellett átevickélni. Mindegy, de VOLT! Szerintem ez nekem az életemet mentette meg. Korlát nélkül egy tapodtat sem tudtam volna menni szerintem, ezeken a helyeken.
Majdnem mindenki használta a korlátokat, talán csak azok nem, akik hoztak magukkal túrabotot. Lényegében mindegy, csak támaszkodhasson az ember valamire!
A felsővárig vezető út feléig még csak hagyján. Sziklából alakult feljáró és lécekkel barázdált földút váltották egymást -- esőben az elsőnek a csúszósság a hátránya, a másodiknak meg a sár és szintén a megcsúszás. Amikor már szakadt az eső, az kb. az utolsó 20 méteren volt, ami tök kevésnek tűnik, csak nem akkor, amikor 45 fokban kéne felfelé ugrándozni, fedett helyre vágyva! És arra sem volt ez a rész alkalmas, hogy mondjuk, akkor kezdjünk beöltözni esőkabátba! Úgyhogy ez alatt a végső útszakasz alatt pacallá áztunk, és azt hiszem, olyan nehéz volt itt-ott a felhúzódzkodás (30-40 centis lépcsőfélék meg egyebek!), hogy ha nincs eső, ami elől menekültünk lényegében, lehet, hogy feladom.
Úgy negyedóráig álltunk a várkapu belső fedett része alatt, szarrá fagyva és bőrig ázva. Itt vettük fel az esőkabátot is. Utánunk egyébként még jött a műlábas lány is, meg a kísérői; felnéztünk rá, ő is megcsinálta! A többiek már mind bent voltak valahol a vármúzeum területén, úgyhogy a szakadó esőben bolyongtunk kicsit a várudvaron, míg megtaláltuk, merrefelé is lehetnek a kiállítótermek.
(Csak zárójelben jegyzem meg, mikor én utoljára itt jártam, gyakorlatilag semmi nem volt, ami zárt épületféleség lett volna -- magas, fehér falak nyúltak az ég felé, még belépőjegy sem volt, kutya nem szólt hozzánk, s itt a hegy tetején szinte csak a körbejártuk a romokat, felmásztunk ide-oda, meglehetősen balesetveszélyes volt egyébként. Ehhez képest korhűen kiegészítették az egészet, és van minden. Vármúzeum, kőtár, kincstár... zászlók mindenfelé. Lehet korhű ruháknál fotózkodni, érmet nyomni, részletes és izgalmas, folyamatos idegenvezetés teremről teremre, kápolna színes üvegablakokkal, a termekben monitorok videókkal a várral kapcsolatos témákról... egyszerűen felsorolhatatlan.)
Időben soknak tűnt a lemaradásunk, de a vezetés nemrég kezdődhetett el. Mi már azokat a termeket is körbejártuk és fotóztam, amikor a leghátsónál rátaláltunk a csoportra és az idegenvezetőre, s az általunk már látott termek még csak ezután következtek bemutatás szempontjából. Innentől jártunk teremről teremre, hallgattuk az igazán alapos, érdekes, humorral telt bemutatót.
Mivel az egész nap úgy volt megszervezve, hogy pontos időrend volt, bejelentkezve minden helység minden látnivalójánál és múzeumánál, valamint az ebédhez is, ezért ehhez mindig igazodni kellett és egyébként tényleg csodálatos, hogy mindenhol sikerült is a csoportnak tartania az időt -- mindez Ibolyát, a szervező vezetőnket dicséri. Itt a várban még órákat el lehetett volna nézelődni, viszont be kellett kalkulálni a lefelé való utat, és hogy 2-re várnak bennünket az étteremben.
Rettegtem a lefelé úttól, bevallom őszintén. Egész várnézés alatt nem tudtam elengedni magam belül, mert egyszerűen el nem tudtam képzelni, hogy fogok én lemenni, főleg most, az esőzés után, ha csúszik az út. Már minden lejátszódott a fejemben, hogy ha nem tudok lemenni, akkor mi van. Ha pl. rosszul van valaki itt, akkor mentőhelikopter jön, vagy mifene? Mert ide nem jut fel autó, az biztos. Elgondolkoztam, hogy a naponta itt dolgozók ezek szerint minden áldott nap megteszik ezt az utat fel és munkaidő végén le? Bármilyen időben?
Mindenesetre a bátor, fiatal, életerősebb emberek még bevállaltak némi várbeli szétnézést, de mi úgy gondoltuk Erikával az eligazítás után, hogy elkezdünk inkább lefelé mászni, nehogy miattunk kelljen dőlnie a programnak.
Én mentem elöl, Erika utánam. Az volt az én rettentő nagy mázlim, hogy volt a korlát! Gyakorlatilag arra hagyatkoztam teljesen. Két karral kapaszkodtam bele, átöleltem mindig a soron következő cölöpöt, a lábam meg raktam valahogy, ahogy gondoltam és mertem. Attól féltem, hogy rosszabb lesz lefele, mert nem tart a térdem; de nem. Lefele sokkal könnyebb volt! Az inam is reszketett ugyan a végén, meg a karom is olyan volt, mintha szenet lapátoltam volna, és a végén egy jó köves, korlát nélküli, erős lejtőnél meg is akadtam tehetetlenül, de az előttünk járó fiatalok közül egyik felnyújtotta a botját, amivel lelkendezve sikerült lejönnöm!😃 Hatalmas segítség lehet a bot, tényleg...
Hú, nagyon jó volt! Sikerélmény a javából, ami a magam valós korlátainak kis legyőzését jelenti.
Valósággal belső eufóriát éreztem, amiben Erika remek partner volt. Annyit nevettünk ezután mindenen egész hazáig, hogy nem igaz.
Amikor leértünk a várból, elállt az eső... No comment.😁
Ott közvetlen a parkolóban állt a Koronaőr Udvarház, mely étterem és fogadó egyaránt. Pontosan érkezett a társaság, a mi kedvünkért zártkörű rendezvény címszó alatt már szépen meg volt terítve számunkra az étterem egésze, hatfős asztalokkal.

A húslevest levesestálban hozták ki, magunk szedtünk belőle. Mondta a pincérhölgy, hogy ha nem lenne elég, csak nyugodtan szóljunk... Mindenki rendesen szedett, de így is bőven elég volt egyébként... Nagyon finom volt, és akit csak hallottam, mindenki élvezettel dicsérte.

Utána szép nagy tányérokon hozták a szinte még sercegően frissen sült óriási rántott csirkemellet (teljes dupla szeletek voltak) vegyes körettel -- azaz petrezselymes rizs és petrezselymes krumpli --, és kaptunk egy kis üvegtálban olyan finom, friss és házias ízű csalamádét, hogy szerintem ilyet életemben nem ettem még, pedig nem voltam nagy csalamádés sosem.

Magamhoz képest szerintem rengeteget ettem. Már a levest is jól kikongattam, az óriási csirkemellnek megettem háromnegyedét, és a rizst. Sajnos, a krumplihoz már nem érkeztem el, mert telítődtem, de a csalamádét majdnem mindet megettem.
Óriási volt ez a kaja. Mindenki elragadtatottan dicsérte, nem csak én.
Ibolya, a vezetőnk gondoskodott arról is, hogy ne legyen egyenkénti italrendelés, mert estig betartott volna, meg aztán míg azt 50 ember egyenként rendezi... ráadásul ugye, az ital, legyen az bármilyen is, jelentősen növelné a költségeket. S mivel 50 perc volt az ebédre szabva, ez nem is fért volna bele; summa summárum: volt néhány zsugornyi szénsavas és szénsavmentes ásványvíz, amit a buszon hoztunk, és nyilván meg volt beszélve az étteremmel az ivás rendezése, mert teljesen természetes volt, hogy minden asztalra osztottak Ibolyáék mindkétféle ásványvízből egy-egy palackkal, sőt, műanyag poharakat is. Így volt tökéletes a dolog.
A végén elmentem a nap második pisilésére, majd már szedelőzködni is kellett.

Voltak itt ajándékpavilonok, természetesen vettem már egy várral festett kavicsot és egy várat ábrázoló hűtőmágnest.

Egyébként volt nagy termoszokban kávé is, melyet Ibolya osztogatott az azt igénylőknek a busz aljában már Rakamaznál is és itt is. Én sajnos, sosem merek kérni, de most olyan jólesett volna, úgyhogy el is határoztam, hogy megkockáztatok egy centit a kis műanyag pohárba... Biztos a gondviselés szólt közbe, hogy épp előttem fogyott el a kávé!😅😁 Ez hót komoly!😸
Felmásztunk a buszba, és jöhetett a következő állomás.
Egyébként tényleg kész csoda, de a vártúrát kivéve sehol nem esett az eső. Oké, lógott a lába állandóan, és időnként volt néhány perces kis csepergés, szép felhők szaladgáltak... De konkrétan felkacagott a busz népe, amikor Hollóházára menet közben kisütött a nap!😆😁😆😁
A buszból is próbálkoztam némi tájfotózással, hiszen nem győztem betelni az évek hosszú sora óta nem látott hegyek látványával. Imádom a hegyeket, mindig is szerettem. Most itt a Nap éppen próbálkozott erősebb lenni a felhőknél, és pazar látvány volt, hogy a hegyek csúcsán felhők gomolyognak... Jólesett a buszban ellazulni és csak hallgattam Erikát, aki különböző történeteket mesélt saját kirándulásélményeiről.

Hollóházán ahogy begördültünk a nagy parkolóba, már a buszból láttuk, ahogy több porcelánboltba sietnek befelé az eladók, akik más boltokban beszélgetve töltötték addig az időt.
Persze először is a Porcelánmúzeumba mentünk, ahol csodálatos vizuális élményekben volt részünk. Kaptunk részletes idegenvezetést is, de több termen és az emeleten is csodálhattuk és fotózhattuk a fantasztikus alkotásokat. Retykető inakkal én is felmásztam az emeletre, bár mivel galéria jellegű, így lent is hallatszott a fenti idegenvezetés.

       

A rengeteg múzeumbeli fotózás után összesen három porcelánboltba mentünk be szétnézni.
Összességében nagyon drágák a cuccok, még a legkisebbek is. Úgyhogy max. hűtőmágnesben gondolkozhattam... Az egyik boltban a pult mögött egy széken egy cica aludta délutáni álmát. Mivel az eladó a vásárlókkal foglalkozott, simán oda tudtam lépni és jól megsimiztem, amit hangos dorombolással és nyújtózkodással hálált meg a cica.😻 Nyilván az én kedvemért adódott így ez a cicás pihenő...😻

A cicás boltban vettem elragadtatásomban az egyik hűtőmágnest, s egy következőben a baglyosat.

A porcelánboltok látogatása után csoportképre gyűltünk össze a Porcelánmúzeum mellett. A két csoportképet Ibolya és valaki más fotózta.

Ezután buszra szálltunk, és kellemesen elfáradva haladtunk utolsó állomásunk, Tokaj felé.
Majdnem 6 óra volt már, mikor oda érkeztünk, már eléggé naplemente lett volna, ha mondjuk, látni lehetett volna a napot, hiszen itt is borús volt az ég. Szerencsére viszont nem esett! 7 óráig kaptunk szabad programot, azalatt tényleg mindenki ment, amerre akart. Igyekeztünk megjegyezni, hol is parkol a buszunk, mert nálam aztán simán előfordul, hogy az ellenkező irányban keresgélem az utat...
Még tudtam fényképezni a géppel pár képet... aztán a második akksi is bemondta az unalmast...

Épp bementünk a katolikus templomba, és a kedvünkért egy kis ideig fel is gyújtották a villanyt, de már pont nem tudtam fotózni. Előkaptam gyorsan az okostelefont, de mire bekapcsoltam és üzemképes lett, le is oltották a világítást...
No, mindegy... Innentől kezdve az okostelefonomra bíztam a fotózást, hozzáértésemet latolgatva minden esély megvolt rá, hogy innentől nincsenek fotók... Nem elég, hogy borús az ég, nem elég, hogy szürkület van, még a fényképező is lemerül -- hát rábízzuk magunkat a maradék szerencsére.
Igyekeztünk szépeket látni és fotózni, meg mindenképp szerettem volna a Tiszát megnézni.
Ja, és persze amit kivétel nélkül mindenki beiktatott: tokaji bort vinni haza.
Kevés volt ez az idő, egy utcára sem volt elég, de azért láttuk a Tiszát is.

A cégéreket mindig vadászom, itt különösen sokra bukkantam e rövid idő alatt is.

A Hegyalja Galérián ott fent az erkélyen végig cicák sorakoznak, érdemes rákattanni.

Hát, ennyi fotó fért bele az itt töltött egyórás sétába. A szürkület, borús idő és okostelefon ellenére azért így is elmennek szódával.😊
Erről jut eszembe: azért vettem két liter tokaji bort is:

A buszraszállás előtti negyedórában Erikára vártam, mert muszáj volt bemennie egy cukrászdába vécéhasználat miatt, emiatt meg aztán illett rendelnie is valamit. Utána sokat röhögtünk rajta, hogy kért egy üdítőt, amiért fizetett négyszáz forintot, hogy pisilhessen. Ráadásul az üdítő felét otthagyta. Így is több mint tíz perc ment a műveletre... Még jó, hogy nekem nem kellett. Hívott volna magával be, de pont ezért nem óhajtottam rendelni semmit, hogy utána meg majd a buszon nekem kelljen pisilni... Így megúsztam anélkül, hogy ez probléma lett volna, igaz, direkt nagyon keveset ittam.
A fél liter gyömbér felét hazavittem...
A buszra szállás után már ránk sötétedett. 7-kor indultunk hazafelé, és hihetetlen, de 20.40-re már haza is értünk a Tesco-parkolóba! Akik útbaestek Téglásnál, Bocskaikertnél, azokat kirakták kívánság szerint. Az úton jól elvoltunk, sokat röhöncséltünk, meg élményekkel teljesen feltöltődve éreztük magunkat. Nekem gyakorlatilag fülig ért a szám a buszban végig.
A 20.40-es érkezéssel csak annyi bajom volt, hogy a 24-es, amivel két megállónyira hazamehettem volna, 20.38-kor ment el.😅😆😁 De hát könyörgöm, minden nem sikerülhet!😈
Megköszöntük Ibolyáéknak a csodálatos napot, a tökéletes szervezést és elbúcsúztunk. Mint ahogy Erikával is egymástól. Őt várta a férje kocsival. Nórikáékat nem láttam, hogy el tudjak tőlük búcsúzni... Fél órát nem akartam várni a következő 24-esig, úgyhogy bízva benne, hogy nem történik bajom, hazafelé is gyalog mentem, úgy, ahogy jöttem. 9-re már otthon is voltam.
Kipakolásztam, kiraktam száradni a csuromvizes esőkabátot, a másik szalámis zsemlémet pedig most megettem. Teljesen meg voltam elégedve a mai nappal...