Búcsú Haramiától

Nyugodj békében, drága gyönyörűségem! 💛💚💙💙💜💕

https://gyertyalang.hu/szemely/129402

* * *

Most nem véletlen és nem csupán lustaság, hogy csak három héttel később írom meg az e napi történetet. Még most is nagyon nehezen vettem rá magam, hogy az aznap készült búcsúfelvételeket át- és végignézzem; s feldolgozzam valamennyire a fotókat. Szerintem vannak dolgok, amelyeket soha nem lehet teljesen feldolgozni. A fájdalom enyhül idővel talán, de nem létezik, hogy eljöhet az az idő, amikor nyugodtan és biztosan kijelenthetem: ez volt csupán, amit tehettem és semmi mást.
Eddig a napig legfeljebb csak utaltam rá, hogy Haramia nincs rendben. Boncolgatni nem is nagyon mertem ezt a dolgot -- féltem és féltettem őt mindamellett, hogy mindig mindenben nagyon igyekeztem segíteni, minden kívánságát teljesíteni, legjobb gazdiként a tőlem telhető legjobbakat nyújtani neki. Attól is féltem, hogy ha egyszer leírom, hogy szerintem nem sok van már hátra a kis életéből, tényleg úgy lesz. Na persze enélkül is, de akkor is.
Tulajdonképpen ezt tettem egész életében: igyekeztem megfelelő "kiszolgálószemélyzete" lenni őpumaságának, hiszen őt nem volt elég csak simán szeretni -- rá figyelni kellett, ő munkát adott és sok türelmet kívánt az embertől... Ő mindig egy különleges macska volt. Tudom, ezt az életkort is szinte kizárólag velem élhette meg, szerintem ember nincs, aki ennyire alárendelte volna saját magát és körülményeit a macskájának... s ez egyáltalán nem csak az én véleményem. Nagyon sokan, ha poénkodva is, de kifejtették vagy céloztak rá, hogy agyoncsapnák, mert lehetetlen kibírni, amiket művel.😈 Ha macskák között létezik autista, ő aztán az volt. Nem térek ki most ezer akciójára, hihetetlen jellemére, hiszen amit az Igaz cicaságok c. könyvemben leírtam, bár vicces stílusban, igaz; ha valaki azokat olvasta, vagy A macska magazinban folytatásokban megjelent történeteit, akkor lehet róla valami fogalma. Nyilván tudjuk: a macskák nagyrészt ilyenek. Öntörvényű egyéniségek. Ám ha valakiről azt mondhatnánk, hogy maximálisan csúcsra fejlődött benne, vele, nála ez az öntörvényűség, akkor az Haramia. Ő olyan volt, hogy tényleg könyvet lehetett róla írni. Aki vele élt, azt messzire kerülte az unalom, közöny, fáradtság, egykedvűség... Nem olyan volt, mint egy normális macska. Nagyobb különbség, mint ami Haramia és Honesty között volt, nem létezhetett! Honesty hófehér, tisztalelkű galamb, ezerszer kiszámíthatóbb, problémamentesebb és egyértelműbb, normális cica, nyitott könyv -- Haramia pedig egy fekete bárány, akinél csak a jelen másodperc a biztos; akit soha nem tudhatunk előre, hogy egy perc múlva mit produkál; akinél semmi nem mondható lehetetlennek, aki kiszámíthatatlan és beszámíthatatlan. Akit soha nem lehetett babusgatni, aki szinte akkor sem volt simizhető, ha ő akarta; aki soha nem jött ölbe, csakis akkor, ha éppen ezer dolgod lett volna vagy épp felálltál volna; aki álltodban is a válladra ugrott, aki fejedről rugaszkodott a szekrény tetejére, aki tönkrevágott, széttört, összezúzott egy rahedli holmit, aki évtizedig szétrágott mindent.
De ha kitüntetett egy-két perc erejéig, akkor az ember szinte megdicsőülhetett a gyönyörűségtől, amit picit sprőd bundájának isteni tapintása okozott. Nyugalmas perceiben esztétikai élvezet volt minden porcikájának a látványa... azok a barkalábak... a kis fogkrémtubus test... a fantasztikus szemek borostyánragyogása...

Tavaly júliusban nagyon beteg volt a fogaival, két kemó között viszont én is alig éltem. Dani kezdeményezésére vittük végre orvoshoz, mert én egyedül gyakorlatilag semmire sem voltam képes. Pedig már több napja szenvedett. Nem semmi volt már akkor sem, 14 évesen az altatás, foghúzások, ultrahangos fogkőleszedés, majd a gyulladás megszüntetése -- és emiatt még napokig szurira való hordás, amit szintén Dani vállalt. Rizikó volt az altatás, de nem volt más lehetőség.
Kapott egy évet a sorstól.
Utána sokkal jobb lett neki. Jó étvágya lett, jobb kedve, aktívabb és kedvesebb lett. Tulajdonképpen ez előtt már régen nem evett rendesen, valószínűleg régebben is problémásak, fájdalmasak lehettek a fogai. Emésztésével pedig egyébként is hordtam orvoshoz, eléggé hajlamos volt hasi problémákra. Sokat aludt.
Szerencsétlen cicát annak idején kétszer ivartalanították, kétszeri altatással! Ez is mekkora kitolás volt már szegénnyel... Az első orvos hazudott és átcseszett: a megbeszélt komplett ivartalanítás helyett csak elkötötte a petevezetékeit. Már akkor, ebbe is belepusztulhatott volna... hiszen tele volt cisztával a cucc, amit végül is a második ivartalanításkor végre kipakoltak. Láttam...
De erős cica volt. Most is bizonyította, 14 évesen is túlélte az altatást...
Ebben az évben már változékony volt. Megint nagyon sokat aludt, volt, hogy gyakorlatilag csak enni és almozni kelt fel, de szerencsére azok (input-output) teljesen rendben voltak egy darabig, nem nyugtalankodtam. A sok alvás meg a korral is jár.
Nyár elején néha ment a hasa. Normaflore-t adtam neki, az használt.
Júliusban viszont már az sem. Egyre többet evett. Szinte csőként funkcionált: elöl be a kaja, hátul rövid időn belül ki. Direkt az ő kedvéért főztem nagyon sűrűn csirkehúst. Imádta. Nemcsak a DM-es tálkásból evett többet egy nap, de rendszeresen odaült az én kajáimhoz is annyiszor, ahányszor én kiültem... és mindenből kért. Na, ezért főztem legtöbbször csirkét, hogy tudjak neki adni.
Imádta a bőrt, és főleg a porcogót! Jobban, mint magát a csirkehúst... Egy tucat csirkelábat megfőztem, enyhe pörköltszaftot csináltam vele, hogy íze legyen neki, és csak őneki "lehántottam"... minden ujjról mindent, a porcogót is... úgy falta, hogy nem győztem "hántani".
De sorolhatnám. Vettem lazacpástétomot, nem macskásat, hanem emberkaját. Én nem ettem belőle. Ő kétszerre befalta.:) Megette persze az összesféle baromfipástétomot is, de ez a lazac nagyon ízlett neki.
Ette a halat is. A főtt csirkehús is adott időnként némi reményt, hogy hátha nem lesz mindig így: néha pár napra megszűnt a hasmenése. Akármennyit evett, csak szálltak le róla a dekák. Már a fogműtétkor sem érte el a 3 kilót, 2,70 volt, hiszen alig evett akkor. De most egy éve jól, majd sokat és egyre többet eszik, mégiscsak egyre fogy. Szerintem nyáron már jó, ha az egy kilót elérte... Kórosan lefogyott. Pedig esküszöm, napi 4-5 DM-es tálkás pástétom macskakaját megevett, pluszban az emberkajákból ami éppen adódott: baromfi-, csirkehúsok, csirkemáj (direkt neki főztem időközönként fél kiló csirkemájpörköltet, aztán napokig rájárva abból adtam neki szeletelve, jó adagokat). Annyira jó étvággyal evett. Csak az volt a baj, hogy nem maradt meg benne.
Reszketett a natúr vajkrémért. Imádta. Tudom, hogy ebben az állapotban nem előnyös. De nehogy már most megvonjam tőle! Anélkül sem múlna el a hasmenése! Utolsó hónapjában minden reggel kapott két kiskanál vajkrémet. Le sem ment addig az asztalról... Néha napközben Szilvi is adott neki 1-2 kiskanállal.
Egyébként már annyira kóros volt a fogyása, hogy egy csomó nagyon drága vizsgálattal ha kiderült volna, konkrétan mi is az, ami ezt okozza, akkor sem bírt volna már ki egy altatást és egy esetleges műtétet. Beszéltünk erről a rendelőben, mikor a bolhaügy, oltások miatt hordtuk Honestyt (meg még most is hordjuk).
Az utolsó két hónap borzasztó volt. Már semmit nem aludtam néha, egy-két órának is örültem. Éjjel is ébren alva figyeltem az alomkaparásra, mert akkor ugranom kellett hasmenést takarítani, hisz mégegyszer ugyanabba az alomba menni nemkívánatos lett volna. Nem lehetett már itthagyni, hiszen ha mindkét alomba megy egy-egy hasmenés, azzal Honesty is abba megy bele... Tényleg 24 órás felügyelet volt. Szilvi sokat segített, és takarította is a f*st, ha mondjuk, anyámmal volt egész napos programom... de ezt mégsem csinálhattuk a végtelenségig. Állandóan a büdös, a f*stakarítás, felmosás, a kínlódás -- és szegénynek a szenvedése.
Nem tudtam, mikor fogom biztosan tudni, hogy hol van vége, hol van az a pont, amikor már neki is jobb, ha nem kínlódunk tovább. Ezt ma sem tudom. Áttámolyogtam heteket a kialvatlanságtól. Mikor fél napig nem volt hasmars, csak jó étvágy, szinte kezdtem reménykedni. Ja, és kapta a Normaflore-t, az is visszafogta időnként a hasát, és úgy örültem, amikor végre néha formázott cucc jött ki belőle.
Az, hogy hetente 30 tálkásat vettem a DM-ben, néha a Tescóba kellett értemenni, mert pont ebben az időszakban a mienket felújították; valamint a hatalmas alomhasználat is bődületes méreteket öltött. Teljesen padlóra vágott anyagilag. Mégsem... mégsem tehettem még meg. Nem tudom, mire vártam! Csodára? Annyiszor álmodtam, hogy egyszer csak gyógyultan, nem csontig soványodottan szalad elém... Az kavart meg, hogy annyit eszik és olyan jó étvággyal. Viszont az utolsó gramm is szaladt le róla! Őrület! Úgy szerettem volna segíteni... És akkor ráadásul ezzel egyidőben a Honesty bolhássága... Komolyan kivoltam már, mint a liba.
Az utolsó hetekben minden úgy volt, ahogy ő akarta. Asztalon? Ott. Mikró mellett a konyhapulton? Ott. F*sott állandóan, nemcsak az alomba, hanem mellé is? Naná. Vagy felesben: alomra ÉS a tálca oldalára, valamint mellé. Éjjel is négykézláb takarítani, felmosni, ami nem öt perc. És még örüljek, hogy egyelőre megpróbálja az almozót. Mi lesz, ha már nem? Ha maga alá tesz és benne fekszik?
Utolsó előtti éjjel a szoba előtti lábtörlő mértani közepére hasment. De az már a többedik volt az éjjel. Akkor már megértettem, hogy ezt így most már nem lehet. El kell engedni. Ez már nem magához való élet. És nem azt vettem indokul, hogy nekem mennyire megterhelő ez két hónapja... mikor képtelen vagyok felállni térdről vagy négykézlábról. Mert itt nem én számítottam.
Bevallom, néha a kimerültségtől kiabáltam rá. De mivel nagyot hallott, füle botját sem mozdította. Nekem viszont muszáj volt kiabálni, mert én is rettenetesen kivoltam és rettegtem...
De legtöbbször sírtam és sajnáltam. Beszéltem hozzá, simogattam szegénykém csontosságából, ami még maradt. Tudtam én, hogy nem tehet róla, hiszen nagyon beteg, legyengült, kóros öregségi anorexia...
Ezen a napon már búcsúztam. Éjjeltől kezdve.
Délelőtt hívtam fel a rendelőt. Nagynehezen megértettem velük, hogy mi is a probléma, mit akarok...  mert az ember mindent mond, csak ki ne kelljen mondania. Majdnem 15,5 éves a macskám és most már eljutottunk odáig, hogy ezt nem lehet tovább így bírni... és nem akarom, hogy tovább szenvedjen.
Kaptunk egy időpontot, 13.50. Borzasztóan zokogtam... később vettem be egy nyugtatót... aztán még egyet.
Búcsúztunk. Ha valami borzasztóan sz@r, akkor azt higgye el bárki: az.
Szilvi is sírt. Régóta nem fotóztuk már Haramiát, de csinált pár fotót...
Éhes volt. Befalt egy dm-es tálkás pástétomos kaját, és megint adtunk neki 2 kiskanál vajkrémet...
Drága kicsi csőpumám...
Istenem...
A hordozót levettük, az ágyamra tettük nyitva, tiszta törülközővel bélelve. Az én szobámba elég ritkán jön Haramia, tényleg! Bejött a fedett almosba, ha a kedve úgy kívánta, meg akkor, ha tőlem akart valamit. Általában szólt, hogy éhes, vagy takarítsam ki az almost. Néha azért is, ha csak pisilt.
Most bejött! Egyszer csak azt láttuk, hogy békésen alszik a hordozóban! Hát ez K.O. volt...

 

 
És akkor... elindultunk fél 2-kor.
A rendelés még nem kezdődött meg, minket 10 perccel előbbre hívtak... Kinyitottuk a hordozót. Haramia meg sem moccant, továbbra is békésen feküdt, aludt a hordozóban. Fölötte álltunk... mi ketten Szilvivel, másik oldalt hárman a rendelőből. Nehéz volt, míg elmondtam mindent. Nehéz volt válaszolgatni. Megvizsgálták, de ránézésre sem volt túl kétséges a dolog.
A symptoma: Nehéz légzés, leromlott állapot, cachexias, kóros fogyás. Korára és állapotára való tekintettel az euthanasia elvégezhető.
Részletesen elmagyarázták a történéseket. Nem ajánlották, hogy bent legyünk, de választhattuk volna. A kezelési lapon három injekció van. Egyről tudom, hogy a mélyaltató, amit műtétekkor is beadnak. A másik a bevégző. A harmadik nem tudom, mire való, de mindegy is.
Én a nyugtatóknak köszönhetően valahogy kibírtam. Szilvi sírt.
Beszélnünk kellett még arról, hogy mi lesz utána. Sajnos, eltemetni nem tudjuk. Anyám kertje már nem az a kert. Az nem lesz örökké a mienk. A hamvasztás és a kis urna lett volna nekem szívközeli... ám nem tehetek róla, nem tudtam volna honnan még 35 ezret szerezni... így is ez az egész végső, szörnyű dolog nekem több mint 13 ezer volt. Mivel péntek volt, hétfőn szállították majd el, hamvasztásra...
Végtelenül sajnáltam, hogy nekünk nem adatott meg ez, hogy magamnál tudhatnám az urnáját.
Kimentünk és vártunk.
Az asszisztens kihozta később a hordozót, Haramia kiskönyvét és az ambuláns lapot a számlával, kint is fizettem ki. Részvétet nyilvánított, még beszélgettünk kicsit... aztán elindultunk hazafelé... az üres hordozóval.
Szörnyű üresség volt ezután.
Otthon is mindig a kismacskát kerestük, és mindenről ő jutott eszünkbe.
Nincs már, akinek loholva rohanjunk enni adni. Nincs már f*stakarítás. Nincs már semmi.
Hogy elűzzem a depressziómat, elkezdtem mindkét almozót alaposan kitakarítani. Két óra is eltelt, míg kisúroltam alaposan mindkettőt, bár a fedettel igyekeztem, hátha Honestynek szüksége lenne rá.
Egyébként... Honesty is kereste. Még napokig szaglászta azokat a helyeket, ahol a kismacska szokott előfordulni. Úgy valahogy... bolyongott a lakásban, látszott, hogy nem érti...
Nem hiszem el.
Hogyan lehetséges ez? 15 és fél év az életemből. Haramiával. Hozzám nőtt. Szimbiózisban éltünk.
Uramisten, hogy lehet ezt elviselni?
Három héttel később vagyok képes ezeket megírni. De még mindig nem értem és nem tudom.
Az eszemmel tudom, hogy így volt helyes. Lehet, más már sokkal előbb megtette volna. Én kivártam, mert fogalmam sincs, milyen csodában bíztam. De tovább már nem mertem, nem akartam várni -- és esküszöm, nem a magam kényelme miatt! Sokkal többet is elviseltem volna annak tudatában, ha meggyógyulsz!
Kicsi babám, drága gyönyörűséges kis csőmacskám, bocsáss meg nekem.
Isten nyugosztaljon, légy boldog ott a szivárványhídon túl, ahol már nem fáj semmi, az örök virágoskertben.