2017. május 11., csütörtök

Pá-pá, hajam...

A mai nap dátuma, azt hiszem, be fog vésődni nálam. Május 11.
Abban a hihetetlen, bár sajnos, egyáltalán nem váratlan, de valahogy a hirtelensége miatt mégis az -- szóval abban az euforikusan tragikus élményben volt részem, hogy a mai napon elment a hajam.
Oké, a kemó óta egyre fogy, de a napi egyszeri fésülködéseknél nem volt nagyon feltűnő a kihulló hajmennyiség, bár érezhetően felére csokkent dússágilag a hajam, sajnos.
De ma... a reggeli fésülködésnél minden lájtos fésűhúzásnál egy gazdag marék haj... ez azért már durva volt, a legszükségesebb után abba is hagytam, és lazán alul hátulra tettem egy frottír hajgumit. Ne kócolódjon feleslegesen... Még ekkor sem gondoltam, hogy délutánra nem lesz hajam!
Lényeg, hogy ma azt terveztem, hogy úgy 4 körül elmerészkedem a háziorvoshoz. Egyrészt a háromhavi gyógyszereimet kiíratni, másrészt a kemós zárójelentést elvinni, valamint bemutatni pár ambulánslapot, pl. a közbeni infúziós napomról.
Ennek örömére már nem húzhattam tovább, annyira f*s volt a hajam, hogy leírni nem lehet, a hajmosást sem lehet húzni azért egy hétnél pár nappal tovább... szóval csak hajat kellett mosnom. Gondoltam, óvatosan...
Hát, mit ne mondjak, már a samponos enyhe nyomkodással is tele lett a mosdóban a víz hajjal. Utána zuhannyal lemostam a kádban, de se vége, se hossza! Csak jött, jött, jött... rétegenként, nem akart vége szakadni! Abbahagyni sem lehetett, mert volt a fejem tetején egy óriási begubancolódott madárfészek, ami szinte rasztásnak látszott, na, ezt egyáltalán nem vitte a fésű, de az ujjaim sem tudták szétbontani! Egyben éreztem, hogy ez a madárfészek már tőlem független! Nem éreztem közét a fejbőrömnek hozzá! És ez iszonyat volt! Nem akartam egyszerűen lehúzni a fejemről... a zuhany alatt kád fölé dőlve meg estig betartott volna, míg lesimogatom a cuccot, így fogtam, elhúztam kissé a fejemtől, és lenyisszantottam. Semmi köze nem volt már a fejbőrömhöz...:(
Aztán még zuhany, mosás, hajsimogatás, de csak jött és jött és jött... a kád már félig volt hajjal. A mosdó is. A padló is. Nem is gondoltam, hogy abból a kis csenevész, már eleve 15 cm-rel rövidebbre vágott hajból még ennyi maradt!
Aztán még hátra volt a maradvány megfésülése... mondanom sem kell, minden fésűhúzás, akármilyen finoman történt is, rengeteg hajat hozott kifele.
A végén úgy nézek ki, mint Bubó doktor. Hátul a fejemen még van, és a tarkómnál a hossza is megvan még néhány tincsnek. Holnap ezen segítek majd ollóval, most nem volt hozzá ingerenciám...
Alig győztem összeszedni, kihalászni és feltakarítani a hajamat, egy nejlonzacskóba gyűjtöttem össze, jó kis súlya lett így vizesen pláne.
Ennyi volt a hajam. Sosem gondoltam még február idusa előtt, hogy valaha ide jutok...
Egyben konstatáltam, hogy milyen szerencse, hogy a doktornő megmondta, hogy váltsam ki a parókát a második kemó előtt, valamint, hogy szokjam a gondolatot: el fog menni a hajam.
És nem utolsósorban az is eszembe jutott, hogy hihetetlen, de Magdikától pont tegnap kaptam meg a turbánkendőket!! Alig akarom elhinni...
És most már nagyon kell figyelnem magamra, nem szabad elfeledkezni, hogy gyereket, postást nem ijesztgetünk, most már mindig kéznél kell legyen napközben egy slityak a fejemre. Éjszaka szerencsére egyedül vagyok, akkor mindegy. Bejárkálni nem szoktak hozzám... És innentől kezdve bármikor, bárhova megyek, gondoskodni kell tökfedőről...
Mondanom sem kell, hogy a sokktól és traumától nem igazán volt humorom elgyalogolni a Tócós térre az orvosi rendelőbe... még ha ez a pár szál maradék seperc alatt meg is száradt.
Mindegy, túlvagyunk ezen is.
Most legalább Istvánnal hasonlítunk egymáshoz... :DDDDD

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése