2017. május 26., péntek

Honesty 12 éves -- és minden másról

Honesty babám 12 éves!
Isten éltessen;
boldog szülinapot, szépségem!


A mai nap is úgy haladt, mint az eddigiek, semmi változás egyelőre, ízérzék, étvágy semmi, hasmenés, gyengeség, szívbaj igen.
Már kitaláltam, hogy délután megpróbálkozom a mákoslaskával. Minden nap külön cirkusz kigondolni, hogy mi a jó bánatot kéne valahogy magamba rakni. Mit kívánnék meg? De bármire szoktam gondolni, nem... nem... és nem...
És ma, ahogy nézegettem a konyhaszekrény kínálatát, rájöttem, hogy van felbontatlan darált mákom. Van két zacskóval is széles metéltem. Oké. Délután megcsinálom. Ebbe addig igyekeztem belelovalni magam, nehogy meggondoljam méla undorral.
De előbb fel akartam Honestyt "köszönteni". Na nem mintha tudná, hogy miért a felhajtás, de talán a magunk kedvéért, mert ő is családtag, miért ne egyen-legyen máshogy.
Miután Honesty pár éve napi háromszor eszik, ezért kivártam a kora délutáni konkrét éhezést, és villámgyorsan előkészítettem neki egy kistányéron csirkemellsonkát felkockázva, valamint egy zselés halas zacskós Félixet rátálalva. Eléje tettünk két pici váza selyem- illetve papírvirágot, Haramia 12. szülinapjáról maradt kivágott, kifestett 12-es számot, melyet betűztem a zselés cuccba, nekitámasztva a virágoknak.



Ezután megpróbáltam invitálni Honestyt, hogy fáradjon fel a pódiumra. Azaz az asztalra. De nem értette a dolgot, leült a padlón a sárga tálkája mellé, és onnan nyávogott fel rám: kérte a kaját. Nem értette, miért nem kapja, miért kell neki ott mindenféle idegen cucc között matatnia. Aztán Szilvi is segített, vitte az orrához a kaját, majd fel az asztalra. Még a sárga tálkáját is felvittük inkább.
Aztán elértük, hogy felugorjon legalább a székre és onnan észlelje, hol a kaja.
Utána nem bírt az éhséggel, a székről állva kezdte el habzsolni a kaját. Hol a sonkát, hol a Félixet... a végén persze felment az asztalra is, pár fotó után elraktuk a "zavaró tényezőket", hadd egyen. Mikor a nagyját csillapította, vissza az egész a sárga tálkájába, és le a földre -- hadd folytassa nyugodtan a megszokott környezetben.:)

 
Ezek után Hony megnyugodva bement estig aludni a vasalódeszkára, én pedig letakarítottam a konyhaasztalt, elpakoltam.
Anyám hívott, hogy van egy csülke, megfőzte, főz hozzá 10 tojást nekünk, merhogy tudja, hogy azt mindig imádtam, és hogy hátha most is megenném... valamint a levéből csinált savanyú krumplilevest, és hát hogy az milyen finom lett... hogy legszívesebben elindulna vele...
De persze lebeszéltem, mondom, ne őrüljön má meg, nem volt utcán egyedül a kisbótnál tovább sok éve, csak nem fog tán elindulni? Azt mondja, hogy nem igaz, milyen rossz tehetetlennek éreznie magát. Hogy neki most itt kéne velem lenni, és főznie nekem olyat, amit tudja, hogy szerettem-szeretnék esetleg, és hogy ne is tudjam meg, milyen szar érzés a tehetetlenség, mikor annyira szeretne segíteni és nem tud...
Megnyugtattam, hogy most készülök gyorslevest és mákoslaskát főzni, van mit enni szinte mindig, csak nem megy -- de szerintem már alakul.
De hogy azt a kaját el kéne hozni. Mondtam, hogy beszélek Danival, biztos be tudja valahogy szorítani még ma (éjszakás). Ő meg maradjon nyugton, ne kelljen már folyton egymás miatt aggódnunk!
Istenem, tényleg az lenne a legjobb, ha lenne legalább még egy szobám, és idehozni anyámat (ha egy nagyobb lakásban laknánk!), hogy hányszor mondtuk ezt már évekkel ezelőtt! De hát nem adta meg a sors, pedig könnyebb lenne mindnyájunknak, kölcsönösen. Szilviéknek is legalább még egy kéne amúgy... nem beszélve rólam is, én is túlzsúfolt vagyok és bútorhiányos, fogadóképtelen.

Előbb egy leveskockából csináltam némi tésztával "szaladj-levest", ettem egy fél tányérral, hogy ki tudjam könnyebben várni, mert közben volt egy telefonom, mikor már éppen indultam volna főzni.
Katám hívott, egyem a szívét, annyira mindenképp segíteni akarna ő is, de hát mindent át kell gondolni, egyeztetni stb., én most csak éppen átküzdöm a napokat, órákat valahogy. Mindenesetre hálás vagyok a segítőkészségért. Azt hiszem, ő tényleg az, aki nem cseszeget állandóan és kizárólag a pozitív hozzáállással, hanem dicséretet, jót is mond pont a mindenre gondolásommal, hozzáállásommal -- ez jólesik azért. Még a sírkőért se vágott orrba, sőt. Neki lehet panaszkodni is, nem hallgattat el, hogy ne a rosszról beszéljek, ő képes sajnálni is. Én pedig egyébként nem utasítom vissza a sajnálatot. Én tudom, mi az az érzés, én is rengeteg embert őszintén sajnálok, és egyszerűen nem igaz, hogy az embernek nem esik jól más ember vigasza, együttérzése. Nekem jólesik, és igenis, néha rászorul az ember, különben belül nagyon egyedül marad. Nem lehet mindig hősködni. Egy kemóban küszködő rákos igenis, lehet időnként mélyponton, vagy gyenge. Aki nem az, az egyrészt örüljön!, másrészt ne csesztesse az áldozatot -- nyilván rosszul értelmezett jószándékból --, mert higgye el nekem mindenki, hogy ha állandóan a b***gatást kapja az ember, az rohadtul nem fogja az embert hepivé varázsolni!
Engem nem érdekel, ettől mennyire leszek más szemében kisebb. Nem hirdetem transzparensen, hogy haldokló vagyok, mert igenis, bízom benne, hogy talán mégsem.
DE! Ha egy náthás, fejfájós, lábfájós, fogfájós stb. embert lehet sajnálni, sőt nap mint nap ki is ír hasonló fajsúlyú gondokat, akkor most az én bajom miért nem lehet akkora, hogy elvárhatnék némi együttérzést? (Igazság az, hogy kapok azért azt is, legalább annyit, mint rám ripakodást a pozitív hozzáállással.) Én nem akarok hős lenni! Én nem akarok kizárólag pozitív lenni! Igenis, azért vagyunk emberek, hogy kételkedjünk, ne csak vakon higgyünk. Bízni fontos, hinni is az. De néha hadd keseredjünk már el, hadd sajnáljuk legalább magunkat -- itt, a halál küszöbén (igenis, kimondom!), ahonnan remélhetőleg vissza fogunk tudni lépni! Mert így van, akár jópofizunk, akár nem. Ha mélyponton vagyunk, pont nem a rugdosás hiányzik, a lekezelő legyintés, hogy X és Y is így volt, és már 10 éve jól van stb. Igen, és ha V és Z nem? A temetőben már késő lesz visszakozni -- "bocs, nem akartalak megbántani". Erről is beszélgettünk Katámmal. Persze cseten kezdtük, nálunk az sem két sor szokott lenni... majd a végén a telefon.
Meséltem azt is, hogy olyan déja-vu-érzésem van, mint terhességnél.
Az én időmben az volt a "menő" szólás, hogy "a terhesség nem betegség". (Manapság meg majdnem minden kismama tápra mehet, kivéve, ha ő nem akarja.)
Ezért: ha egy nem terhes, de náthás ember elment az orvoshoz, táppénzre vették.
Ha én terhesen, hányósan, ÉS náthásan elmentem orvoshoz, NEM vettek tápra, mert... na miért? "A terhesség nem betegség!"
Hát ez most ugyanilyen. Ömlesztik az izomlázat, a taknyolást, a fejfájást, a köhögést, a másnaposságot -- nem kevesebb, mint 900 ismerősöm van, épp a minap figyelmeztetett a FB --, tehát mindig van egy csomó ember, aki közli az állapotát. Nekem ez nem probléma amúgy... nem nekem az. Csak nekem nem lehet, mert esetleg pár ember dob egy hátast és lehülyéz, kiiktat; mert ez csak addig nem tabu, amíg cikkekben van róla szó, de nekünk muszáj lenne szégyenkezni, mintha tettünk volna valamit ezért a sorscsapásért. Ja, és aztán kötelező álszentként viselkedni. Holott már aids-eséknél sem feltétlenül tabu a betegségük...

Ja, ami még tetszik: kérdések privátban. "Hogy vagy?" -- ezzel a két szóval letudta kötelességét. Na most erre az én állapotomban hogy lehet szintén két szóval válaszolni? "Kösz, jól." -- Ez az elvárás.
Elég nehezen lehet jól válaszolni, legalábbis abból nem sok infót kap a kérdező. Már tudom a különbségeket is, ki az, aki kötelességtudatból; ki az, aki megszokásból; és ki az, aki tényleg érdeklődik -- hát a részletezést, a tényeket és a hosszát a mondanivalómnak ez szabja meg.
De még, ha esetenként leírom az őszinte választ körítés nélkül, csupán tényekkel a hogy vagyra, akkor is jönnek a felszólítások: pozitívabban! Hát könyörgöm, ha nem volt igazán kíváncsi őszinte válaszra, minek kérdezi? Vagy elvárja, hogy erre a kérdésre csak hepin lehet okvetlen válaszolni?
Egyébként sokan jelentkeztek privátban olyanok is, akik már átestek ezen. Ha ilyenek írnak vagy érdeklődnek, ők egyébként sosem jönnek ezzel a pozitívsággal. Azok tényszerű, reális összehasonlításokat tesznek, segítő javaslatokat, hogy NEKIK mi segített anno, és TUDJÁK, előre meg is mondták, hogy igen, lesznek mélypontjaim, amikor nem bánnám, ha vége lenne... mindennek, úgy globalice. Azok nem botránkoznak meg. Azok tudják, hogy már maga az is pozitív hozzáállás, hogy bevállaltuk ezt a poklot (már nyilván, akinek az), és tovább ezt nem boncolgatják -- s lehet őszintén felelni, akár panaszkodni, félni, sopánkodni is.
Akik fentről, laikusként kezelik és utasítgatnak, azok azt gondolják, minden rák egyforma, minden kemó, minden kemóhatás egyforma. Pedig kutyafarkát!
A kemó hatásai, mellékhatásai függenek a bevitt anyag milyenségétől, mennyiségétől, a betegség hol- és mibenlététől, kiterjedésétől, stádiumától; az illető korától, nagymértékben a hordozott, krónikus betegségeitől, átélt műtéteitől -- valamint pl. attól, ki mennyire hányós. Attól nem igazán, hogy mennyire leplezzük és mennyire keménykedünk, mennyire próbáljuk meg megjátszani az egészségest. Ennyire egyszerű, egyetlen kemó sem egyforma, egyetlen kemós se egyformán reagál. És ez nem kívánságműsor! Nem azért hányok, hogy néhány embert idegesítsek; "némá, a hülye, csak enni kéne neki, oszt nem eszik." Az, hogy esetleg nem tud, ismeretlen.

Gyorsan elkészítettem a mákoslaskát, igyekeztem mindent jó időbeosztással tenni, hogy ne legyen kieső idő, a végére el is legyen mosogatva, nehogy megint ájulófél jöjjön rám közben.
És mit ad isten, tényleg bírtam egy kis mákoslaskát enni! Majd egy hét után nem volt rossz némi szilárd kaja a gyomromban, utána vigyázni kellett megőrizni -- de most már nem voltam annyira hányós, ha már bement. (Azért vigyázni kell, lásd fogkefe...) Nagyon kevés volt ez az adag, még hozzám képest is. Két jó evőkanálnyi. De nekem szinte győzelmi mámor. Nem beszélve arról, Szilvi is hogy örült neki...
Ami még érdekes, hogy órákig nem kellett utána hasmenni, pedig máskor feszt.
Clexane.

Danihoz estefelé írtam csetet, hogy ha esetleg be tudná osztani ma estére, hogy én--nagyanyja, majd újra én, nagyon tudnánk örvendezni. Hozzám azért kéne eljönni az elején nagy hátizsákkal, hogy elvigye innen az odavaló göngyöleget. Ugyanabban a zsákban elhozná, amit Mamu küld: a krumplilevest, a sonkát, főtt tojást -- mint kiderült, még két üveg almabefőttet is kaptunk és meggyes piskótát, szerintem az egész tepsit idepakolta...
Hát, ebből este máris ettem pár szeletet, az volt a vacsorám.
Meg voltam elégedve a mai "bevétellel". Persze a szívgyógyszerekkel még nem akartam kockáztatni, hogy következményként mindent kihányok és megy a vakok javára.

Elég hosszúra sikerült ez a mai beszámoló, pedig hátravan még, hogy Bencus ma ment kirándulni.
Kicsit túlzásnak tartottuk, hogy reggel 6-kor az állomáson gyülekező... és éjjel fél 12-kor érkeznek az állomásra. Meg egyáltalán: vonattal mennek! És Pestre... miközben a tervezett programjaik: Országház, budai vár, hajózás a Dunán, Margitsziget, Csodák palotája, Hadtörténeti Múzeum...
Én nem tudom, hogy oldották meg, de állítólag csak az utolsó maradt ki.
Nálunk Istvánnal a vár, a Margitsziget önmagukban is 1-1 nap volt...
Szilvinek nehéz volt a nap, izgult a gyerekért folyamatosan, meg előtte is fél napos készülődést csapott le, rengeteg szendvics, kisdobozos szívószálas üdítők, jó nehéz lett a táska.
Itthon napközben ki is porszívózott, nagyon ránk is fért már.
Reggel taxival mentek az állomásra (nagynéni-mama adta a rávalót), a hazahozást pedig autós szülőkkel oldották meg, hiszen akkor már busz sem lett volna, amivel Szilvi felmenjen, ill. hazajöjjenek... akkor is taxizni kellett volna, azért az már luxus. Úgyhogy egy osztálytársa és szülei hazahozták Bencét, Szilvi csak lement időre a lépcsőház elé.

2 megjegyzés: