2017. április 30., vasárnap

Olvasóimnak

Azt szeretném leszögezni, hogy én nem azért írom ezt a blogot kezdetektől fogva, mert mesevilágot, fantáziavilágot akarnék bemutatni. Ha nem a teljes igazság lenne naplóírásom alapja, nem írnék, ugyanis értelmét vesztené a dolog. Vannak olyan ügyek nyilván, melyeket az ember nem kíván nyilvánosság elé tárni, de nem azért, mert nem lenne igaz, hanem egyszerűen sosem lehet kiszámítani az ezekkel kapcsolatos személyek rámtalálásait, és tiszteletben kell tartanom a velük kapcsolatos, nem okvetlenül csillagfényes történéseket, mégpedig a lehető legdiszkrétebb módon. Tehát azokról -- mindenről -- tényleg nem írhat az ember.
De magamról, körülményeimről, történéseimről, néha tényleg a végtelenségig egyszerű kis apró eseményeimről, eredményeimről, örömeimről mindig is igyekeztem eddig is és ezután is a lehető legteljesebb realitással, konkrét tényeket írni, s aki veszi magának évek óta a fáradságot, hogy ilyen szemmel olvasson, az erre már rájöhetett.

Az is tiszta sor, hogy nem kötelező olvasni. Csak az olvasson, aki el tudja fogadni egy másik ember életét, hozzáállását a dolgokhoz. Akit érdekel -- konkrétan -- az én sorsom. Jelentéktelen és fontos dolgaim. Akinek nemcsak az fontos, hogy milyen egzotikus utazásokat, kalandtúrákat és bulikat csapok, hanem a mezei, személyes kis törpentyű hétköznapjaim, melyek azért talán néha mégis eltérnek másokétól.
Így vagyok összerakva, ha nem lennék őszinte, ha magamnak is hazudnék mások kedvéért, akkor okahagyott lenne a blog írása.
Aki nem érti ezt meg, de mégis olvas, az meg tartsa meg magának és ne ítélkezzen -- vagy döntsön úgy, hogy menjek a lecsóba. Lényegében ennyi az egész. Mindezt általánosságban mondom, mert most meg kellett írnom. Eddig azt hittem, akik olvasnak, azért olvasnak, mert kedvelik vagy mezei elfoglaltságként nem tartják hátránynak elolvasni néha a blogomat.
Viszont rá kellett döbbennem, hogy van, akire rossz hatással van a blogom, és még meg is kaptam -- hát könyörgöm, ez nem iskolai feladat, hogy kötelező legyen olvasni!
Többezer ember ír blogot, mindenkinek szabad választása, hogyan rendezi; nyilvánosan, magának vagy pár embernek -- de semmi nem kötelező.
Ha én blogot írok és bevállalom, hogy rákos vagyok és beszámolok a kezelésekről, akkor az az én dolgom. Mindenkinek jogában áll eldönteni, olvas-e vagy sem.

Ismeretségi körömben számtalan olyan ember van, aki a nyilvános oldalon írta meg a betegségét, gondját, kezelését, napi többszöri szinten lefotózva kórházi kosztját -- én ezt szoktam meg. Van, akinek nincsenek ilyen ismerősei, ezért háborodik fel azon, hogy pár szó erejéig bevállaltam a dolgot.
Az, hogy én a nyilvánoson sem titkoltam egy-egy utaló szót, feltettem fejkendőt, vagy leírtam ezt a szót, hogy kemó, én nem tartom ezt ordenáré, felháborító dolognak. Pontosan azt tapasztalom, hogy a tabu korszakot ezzel kapcsolatban éppen ideje lenne lezárni. Sokkal többet segíthetnénk a másik embernek lelkileg, ha empátiával, együttérzéssel közelednénk felé, nem pedig felháborodva, hogy hogy merek én ilyesmit (mintha valami trágárságról lenne szó!) leírni.
Nem mondom, hogy természetes, mert sosem lesz az. Viszont szégyennek sem tartom -- attól még szerintem sokkal inkább magamban élem meg az egészet (s nekem ebben segít a blog), mint aki ezer barátnővel nap mint nap több órás telefonálással elemzi ki a dolgokat. Nekem ilyenek nincsenek. Vannak jó ismerőseim, nyilván, akikkel privátban kibeszélgethetem magam. De nekem elsősorban a blogom van, meg egy meglehetősen szűk családom.
Bármilyen furcsa is, a témáról könyvek születnek, és még az sem kizárt, hogy ha túlélem ezt az egészet, megírom -- és nem fog érdekelni, hogy ki tartja felháborítónak, ki forgatja majd a szemét, ki tart hivalkodónak; mert pont az lesz a lényeg, hogy másokon is könnyíthetek esetleg!
Most is, annyian rám írnak, annyira kedvesek, rendesek, és segítenek saját tapasztalataikkal -- én a magam részéről nem győzök elég hálásnak lenni. Nekem szívet melengető minden jó szó vagy érdeklődés. Pláne, hogy tényleg sok ember nagyon pozitív véleménnyel van a blogról, és ha nem írok egyből, már tudtomra adják, hogy várják már a következőt.
Azt szeretném leszögezni, hogy ez nem tabu és nem szégyen. Olvastam valahol, hogy 50%-ban a szerencsén múlik maga a rák, amennyiben "nem teszel érte semmit" (agyonivás, láncdohányzás stb.). A többi? Ki tudja.
Én nem akartam, de VAN. Engedtesse meg a világ, hogy leírjam, ami történik velem.
Olvasni -- és tudomást venni rólam -- továbbra sem kötelező!
De aki értően és empátiával olvas, annak nagyon szépen megköszönöm.

8 megjegyzés:

  1. szerintem is igazad van, nemtudom ki és milyen elgondolásbol bántott, vagy szolt be neked. bátor vagy, hogy le mered irni az érzéseid, történéseid. énnem tudom, ésez nekem nehéz, sajnos én már soha nem fogok tudni igy megnyilni, irigyellek érte. telefonrol irok, ha hibát vétek, az a gyakorlatlanságom.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez arról is szól, hogy mindig szerettem írni. Ahogy megtanultam az írást, már gyereknaplót írtam, de később is én voltam mindenféle őrsi napló, KISZ-napló, brigádnapló ésatöbbi írója, magánnaplóm is volt rendesen, eleinte a verseimet is ilyenbe írtam. Rengeteget leveleztem, volt, hogy 23 partnerem volt rendszeresen, évekig - köztük 5-6 az akkori SZU-ból. Szeretek írni. Én az a típus vagyok, aki SZAVAKBAN nyílik meg nehezen vagy sehogy, bezárkózom és semmit nem szólok. Írásban tudok "érvényesülni". És ez a napló félig-meddig olyan, mintha magamnak rögzíteném, úgy vagyok vele, hogy tényleg evidens, hogy ne olvassa, akinek nem tetszik - van ezer más válogatnivaló!
      Az egy másik dolog, hogy kissé bunkóságnak is tartom valakit akkor hajítani félre, mikor másokat biztatnak, pátyolgatnak, bátorítanak, megosztják velük kölcsönösen hallomásból, innen-onnan szerzett tapasztalataikat. Nekem ez az értékrendem, és bízom benne, még sokan mások sem fognak megutálni ezért. Ez valahogy egy kicsit olyan volt, hogy használtuk, már elromlott, hajítsuk ki.
      A másik, hogy nálunk, bármilyen kicsi a család, nem ERRŐL (a betegségemről) beszélünk. Ha szóba jön valami kapcsán, akkor is tárgyilagosan, tehát nem ájul el mindenki, nem osztják az észt; meg is mondták, hogy úgyis csak olyat tudnának mondani, amit én is tudok. Tehát ez a szűk család csak tényszerűleg beszél erről. Ettől függetlenül érzem a mellettem állásukat, részvétüket.
      Oké, ha van valami "megmozdulás", nyilván be kell számolnom, némi vegyes szörnyülködéssel és "rémes áhítattal" meghallgatnak, szegény anyu, és kész. De elég is ennyi, ismerem magamat. Még a legjobban, aki gesztusaival, néhány szavával és mimikájával is ki tudja fejezni a sajnálatát és érzéseit, az anyukám. Neki nehéz felfogni, hogy ÉN vagyok ilyen beteg és NEM Ő. Mindig nekem kell olyankor őt erősíteni, és azon imádkozom, hogy csak gyógyuljak meg úgy addigra, mire őt kell valahogy ápolni, mert különben épp a napokban öntöttük szavakba, hogy - az ő szavaival élve - "ráébredtem, mennyire kevesen vagyunk, és megoldhatatlan problémák is lehetnek... mi lesz akkor velünk?"
      Nos, talán az írás szeretetén kívül ez a netes blogírási lehetőség vonzott annyira, hogy itt a gépelési tudományom együtt az írásszeretetemmel pompásan kiegészül, és tök jó, mert vissza is tudok nézni dolgokat dátum szerint, a fotóimat felhasználhatom, írhatok macskákról, elért eredményekről, megjelent könyvemről, felrakhatom az elkészült rajzomat, minden eseményről, amelyen esetleg részt vettem, érzésekről stb. És bármennyien olvashatnak, valamennyire mégis személytelen, párótokon kívül, akikkel már találkoztam. Olyan ez, mint a "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek!" Érted? Nekem ez befelé való megnyílás inkább azzal a mellékességgel, hogy olvashat akár idegen is (és akkor mi van?, ugye...), mert kifelé, szavakban nem tudok órákig sopánkodni, de legalábbis nagyon nehéz. Érzékeny vagyok, így elbőgöm magam, ha olyan a téma. Míg írni bőgve is lehet.:)
      Semmi gond a telefonnal írással, én meg olyant sem tudok.:)
      Amíg fogok tudni, írni fogok. Puszillak és köszönöm!:)

      Törlés
    2. en köszönöm, hogy irsz, és puszillak! mi az, amiben segithetnék, bánt, hogy nem tudom..

      Törlés
    3. Írtam privátot, nem közös ismeretség.
      Drága, azzal segítesz, ha meghallgatsz, olvasgatsz, ha ráérsz, jóindulattal állsz hozzám - ezek nekem kis lelki ölelések. És ezek jelentenek most nagyon sokat.
      A lelki rúgások meg pont beletaszítanának a reménytelenségbe - ha hagynám. Mert nem fogom...

      Törlés
  2. Még csak pár napja olvaslak, tudod, de örülök, hogy megadtad a blogodat. Mióta tudom, hogy beteg vagy, sokat gondoltam Rád, hogy mi lehet Veled, és kissé félve szántam rá magam, hogy megkérdezzem: Hogy vagy? Most, hogy a blogodon keresztül követhetem a mindennapjaidat, számomra megnyugtató. Igaz, nem vagyunk közeli ismerősök, de ettől még közel érezlek magamhoz azokon a megnyilvánulásokon keresztül, amiket eddig tapasztaltam.
    Kicsit társtéma, a fiam SM beteg, s a most futó regényem erről a betegségről szól. Nem a fiam története, mert ahogy írtad, tiszteletben kell tartani mások személyiségi jogait, s a fiam ezt nem akarná. De a betegségről írni kell, mert mindig lesznek újak, akik először megrémülnek, s bizony nekik nagyon sokat jelent, ha mások által meg- és átélt tapasztalatokat olvashatnak.
    Úgyhogy, csak folytasd, s ahogy írtad: akinek ez nem felel meg, az ne olvassa. Én emelem kalapom előtted, és erősen bízom benne, hogy megírhatod majd az erről szóló regényt is!
    Szeretettel ölellek!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Marám, lásd, az ilyenekért érdemes írni. Érted, érzed, empatikus, diplomatikus vagy, elfogadod a másik embert - tudod, miért csinálom. Nyilván én is szívesebben számolnék be vidámabb dolgokról, de most ez van, ez jutott. Most erről tudok írni, és ahogy már a privátokban észrevettem - és bizony, magamon is, ha más értőn ír vagy érdeklődik felőlem, mert esetleg ő vagy családtagja szenved e kórban; jólesik, megnyugszunk kicsit, és tudjuk, hogy ki kell írnunk magunkból. Ezt a legtöbb hozzánk hasonló megérti. Ahogy nekem is megnyugvás, hogy nem vagyok egyedül, hogy rámírnak tapasztalatokkal, és elérik vele azt, hogy nem rémülök meg, hanem tudom, hogy többek közt ez is velejár - már az is megérte. Én csupán ennyit szeretnék, és ha reálisan nézem a dolgokat (tehát mindent, ami a pakliba belefér), az szerintem egyáltalán nem jelenti azt, hogy feladtuk. Egyszerűen látni kell az esélyeket, ami nem feltétlenül rózsaszín. De ettől még nem adom fel.
      Csinálok mindent úgy, ahogy egész életemben mindig is, mindenütt, ahol és ahogy elvárták - most is így van, és a továbbiakban rábízom magam az égiekre. Tegyük meg magunkért, amit megtehetünk, még ha rossz is.
      És igen, én - bármennyi is, kevés vagy sok a hátralévő idő - ezalatt is ADNI szeretnék. Ha csak pár embernek számítanak nyugtatásként, biztatásként szavaim, már az is sokat jelent.
      Igen, meg kell írnod a fiadét is, nyilván az ember nem fog pontos adatokat mellékelni hozzá, de ismerjék meg az emberek, hogy bizony, ilyen betegségek így vagy úgy, hogyan elviselhetőek.
      Tárgyilagos vigasznak és reális biztatásnak szánom én is ezeket, nem riasztásnak.
      Remélem, azért az olvasóim többsége ezzel tisztában van.
      Köszönöm, hogy írtál, ez is egy ölelés volt nekem máról!
      Puszillak.:)

      Törlés