2017. április 6., csütörtök

Ragasztás leszedése, röpke mosás, kemény látvány...

Reggel Szilviék elmentek az iskolába, és én sem bírtam sokáig magammal.
Tettem-vettem, rájöttem, hogy az egy nap haladék a kötésleszedéstől elmúlt. Ma túl kéne rajta esnem.
Hozattam Szilvivel sebbenzint, hátha könnyebb lesz, aztán mégsem mertem használni. Azon okból kifolyólag, hogy fogalmam sincs, a kötés alatt merrefele húzódnak a sebek, hol vannak, hol kezdődnek-zárulnak, hány is van pontosan. Úgy gondolom, oké, hogy a sebbenzin a ragasztót oldja, de mi van, ha véletlenül belemászok vele a sebbe?
Először is megvártam, míg előzetes megbeszélésük alapján Szilvi, miután hazajött és elkészült, elment az apját meglátogatni, immáron otthon.
Jellemzően hétfőn délután műtötték, elég hosszas műtét volt... és másnap reggel már ki is rakták a szűrét. Szerencsére a barátnője értement, 1 napot nála volt, majd szerdán hazavillamosoztak, barátnő elkísérte majdnem hazáig. Már megszoktam, hogy nem csodálkozom a kapcsolatok semmilyen összetevőin. Nekik ez így megfelel -- én azt gondoltam volna, hogy több napi ápolás is ráfért volna egy lábfejtől combig agyonvagdalt és agyonvarrt embernek, egy lábbal mégiscsak elég fontos a közlekedés... a tömegközlekedésről meg ne is beszéljünk. De mindegy, tényleg mindenkinek saját ügye -- lakni nekik is jobb külön.
Szóval Szilvi elment meglátogatni, vitt egy rakás kajafélét, és sejtettem, hogy majd akkor jön haza, amikor menni kell a gyerekért.
Így először a (sajnos, megint) szorulásomat rendeztem le, majd nekiláttam a kötéseknek, ragasztásoknak. 40 percet töltöttem a fokról fokra való leoperáláson. Az biztos, hogy fájt, de annyira brutálisan azért így nem, mint amikor a doki letépi pár mp alatt. Ott nyilván fontos az idő, meg nem neki fáj; én meg bármennyi időt rászánok, ha nem fáj annyira. Fokról fokra, több irányból haladva végül is leszedtem a 3 részből álló kötést és ragasztást.
Mi tagadás, elég borzalmas. Nem fényképezném le.
Meg lehetett mosni, alig mertem hozzáérni, úgyhogy nagyjából szinte csak imitáltam a dolgot.
Mivel elég határozott utasítást kaptam, hogy áztatni tilos, valamint mindenféle pampuc is, ezért ezeket nem forszíroztam, de igen jólesett túlesni rajta.
Egyedül olyan furcsa idegentest-érzésem van, mintha lenne ott egy pukli, közben meg csak a lyuk van alatta, és amiatt érdekesen férnek el a fennmaradó részek... A karom belsején van viszont még olyan idegentest-érzésem. Nem működnek jól az érzékelőidegeim, nyilván a vágások miatt. Vagy nagyon érzékeny a bőröm, vagy nem is érzem pl., ha végighúzom az ujjam rajta.
Végül is annak örüljek, hogy túlvagyok.
Kimostam két géppel, mert este Dani elhozta a szennyest, plusz némi sajátot is mostam velük. Most kicsit jobban kifárasztott a gépből kiszedés, lavórral felemelés, be a szobába, aztán szárítófelállítás, teregetés kétszer. Már az elején beszakadt a hátam.
Ezután főztem csirkemájpörköltöt tarhonyával, jól bezabáltunk Haramiával. Nem tagadom, legalább ugyanannyira főztem miatta, mint magam miatt. Mindkettőnk érdekében jobb, ha van főzve valami, mert nem okoz fejtörést, hogy mi a fenét is adjak neki, amit elfogad és meg bír enni.
Közben folyton mosogattam, hogy ne egyszerre kelljen.
Megvolt a szuri is, anyukám telefonja is.

Szilvi már egyenest a gyerekkel jött haza, így is gondoltam. Közben az "ember" cseten megírta, hogy mikor indul, felrakta a buszra (képes volt lemászni a megállóba vele, pedig rohadtul fáj a frissen műtött lába, de Szilvi hiába könyörgött maradásra bírva!), úgyhogy gondoltam akkor, hogy itt lesznek mindjárt.
Mesélte Szilvi, hogy még érkezése előtt is lement, hogy vegyen fornettit és üdítőt maguknak...
Szóval ez a nap is elmúlt a végén, mi pedig még életben vagyunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése