2017. április 14., péntek

Nagypénteki lelki kavalkád

Nagypéntek.
Azért ahhoz képest, hogy most úgy érzem, fentről magamra hagytak... azért mindig naprakész vagyok abból, amit a hitem által személyesen is megélhetnék.
A nagyheti misék hosszúak, nemigen bírnám ki egy helyzetben, úgyhogy csak gondolatban vagyok ott a történettel.
Tudom, tegnap a nagycsütörtök alkalmával éppen illett hozzá a programom, más egyébre nem volt szükségem, az emlékeimben, agyamban lévő beprogramozásom úgyis él (még).
Ma, nagypénteken... tudom, hogy passió, kereszthódolat... felemelő szokott lenni, de most nem érzem magam ehhez az egészhez kicsit sem erősnek jelen lenni, közösségben lenni -- nem mentség, de én úgysem vagyok szabályos hívő, ez tény. Az sem mentség, hogy nem értem, mi történik velem Fenti szemmel. Hogy elfogadjuk szemrebbenés nélkül, hogy éljük, leéltük már életünk nagy részét pozitívan, lényegében "jó emberként"; nem rongáljuk olyan nagyon saját szervezetünket sem Isten szolgálatára, lájtos minden cselekedetünk, majdhogynem prűdként és szentként (nem kell e nagy szavakat szentírásnak venni!) élünk és mégis mi (én és a hozzám hasonlók -- mert hiszem, tudom, látom, hogy nem csak én estem ebbe a verembe ártatlanul és ártalmatlanul), akik nem dúskálnak javaikban még középszinten sem, akik vagyontalanok és tartalék nélküliek, akik egyik hónaptól a másikig húzzák valahogy, akik végigküzdötték úgy az életet csaknem egyedül, mások fenntartásának az elősegítésével és sokszor meg nem érdemelt szeretetünk pazarlásával, akik még segélyből is adnak a koldusnak és támogatnak, akit csak lehet -- tehát hogy elfogadjuk szemrebbenés nélkül a ránk kimért penitenciát, ítéletet, büntetést (bárhogy nevezzük), ehhez azért belátom, több erő kell. Szentnek kell lenni, aki én nem vagyok.
Igyekszem ennek ellenére maradni és hinni -- bár "Isten az atyám", akkor sem értem.
Anyám sem.
Ő már akkor sem értette, mikor ő születésétől fogva hithű, állandó-gyakorló katolikus létére nem részesülhetett templomi esküvőben, őbenne is megszakadt valami.
Nem, nem az, hogy vége a hitének. Csak éppen nem értette, nem emésztette meg, hogy apámmal, akinek már urambocsá, volt egy nem egyházi esküvője reformátusként, nem eskette meg a katolikus egyház anyámmal az ő (apám) akarata ellenére sem, attól függetlenül sem, hogy apám első házassága NEM egyházi volt! -- hát ezzel csak az lett elérve, hogy anyám csak úgy magában maradt meg hitében. Egyedül az elsőáldozásunkra jött el.
Talán most így leszek én is. Ameddig még leszek. Nem_ értem_, de a hitem nincs kiirtva azért.
Sokan annyi mindent tesznek mások ellen. Gonoszak, rosszindulatúak, energiavámpírok, még egy órán át is érezni lehet általuk a rosszat... Ellenségei a jónak, brutálok, szadisták, kötekedők, gyerek- vagy állatkínzók... hogy rosszabbakat ne említsek. Vagy maguk ellen. Isznak, láncdohányosak, nem járnak el az alapvető szűrésekre sem. Á, azok nem rákosak. Pláne nem áttétes rákosak, hogy is képzelhetnénk?
Aki még segélyből is segít, aki imád minden kis apróságot, akinek egy gazvirág kinőtte maga a csúcs és gyerekként, lelkesen, fülig érő szájjal rohan a fényképezőgépért; aki gyönyörködik a felhőkben, a napkeltében, az esőben, a naplementében; aki kinéz a rohadt kis paneléből az esős utcára, a szép zöldet és a természetet látja, aki a lehetetlenségig összeszorulva tetőt ad a munkanélküli felnőtt gyerekének és unokájának, aki lemond egy csomó mindenről vagy a gyereke, vagy mások miatt; aki macskacsaládokat juttat tető alá, évtizedeken át kutyákat etet, aki ingyen osztogat bármit, aki munka után felolvasott vak időseknek, aki munka után elrohant még bevásárolni 2-3 idős embernek, aki naponta vitte a mindenféle kajamaradékot ellátatlan állatoknak, aki nem a butikba szaladgált ruhákat venni, hanem rendszeresen örökbe fogadott (virtuálisan), évszámra állatokat, támogatott dupla számjegyű alapítványt, aki éveken át rendezte a 90 éves nyugdíjas tanárnő életét a fahordástól, bevásárlástól kezdve az orvoskihívásig és  a gyógyszerkiváltásig, a nem létező nyugdíj-takarékosságából sírkövet csináltat, akinek az idős anyja ápolása még hátra lenne, aki már 7 saját könyvet letett az asztalra, ír, rajzol, fest, olvas, hímez, állatai vannak, eljár egy csomó egügyi helyre (na nem jókedvéből, csak mert kirúgták, lett rá ideje!) -- na, AZ a rákos.
Biztos elbizakodott vagyok. Miért is hihetném, hogy nekem nem jár a "korai" halál. Hiszen apámnak is kijárt -- pedig tök jó ember volt! Ő sem érte meg első nyugdíját. Én miért élném meg? Már bő két éve az lennék, de mások miatt leghamarabb 4 év múlva lehetNÉk.
Csak sajnálom, akiket itthagyok, mert tudom, hogy sok embernek még szüksége lenne rám.
Oké, tudom, ezren azt mondják, hogy ne temessem még magam -- nyilván mi mást mondhatnának? Én mit mondhatnék a helyükben?
Nem kell gúnyolódni, ezek csak ilyen... nagypénteki gondolatok. Nyomába sem léphetnék Neki, aki a nagyhét főszereplője. De gondolataim még lehetnek.
És ez az egész gondolatmenet még képlékeny, még változhat. Még valami tudatosulhat, még rájöhetek valamire, amihez most túl elvakult vagyok.
Könnyű azt mondani, hogy higgyek meg bízzak és imádkozzak.
Miért, míg imádkoztam; normális, hogy ez lett a következmény? Mi lett volna, ha nem imádkozom, elüt egy autó vagy fejemre esik egy tégla? Tán jobban jártam volna, mint egy áttétes rákkal.
Keresztanyám, mikor a kórházban rázúdították, hogy rákos és 5-felé van áttétje, kicsit úgy... elment az esze. Nem fogta fel hetekig. És nyolc évtizedes igazhívő létére mondta is, hogy képtelen imádkozni. A hite megmaradt, de nem értette az egészet. Csalódott és hihetetlennek tartotta az egészet. Viszont ő 82 éves volt, mégis azt érezte, hogy még nem jött el az ideje. Már nem tudott templomba járni, de egy délelőtt felhívta atyát, aki eljött hozzá. Mondjuk úgy, utolsó gyónásra -- de végül is inkább beszélgetés volt. A betegek kenetét már abban az évben felvette, tehát azt nem kellett még egyszer. Azt mondta neki ezekre a gondolatokra, hogy ne erőltesse az imádkozást. Ha nem megy, nem megy. Majd jön, ha jönni akar. Ami benne megvan, az úgyis ott van. Ez természetes, hogy az ember néha megkérdőjelez magában dolgokat, nem biztos, hogy a feltétel nélküli, vak hit a jobb.
Szóval neki is ilyen gondjai voltak, 82 évesen, amikor azért az ember nem szokott nagyon csodálkozni, ha valaki elmegy.
Viszont... én még (már!) 60 vagyok...
Na és? Szólal meg egy hang -- hányan elmennek gyerekkorban, huszonévesen, harmincévesen rákban? Akik szintén nem tettek az egészségük ellen, akik szintén pozitív emberek voltak?
Vívódás ez az egész.
Úgy éreztem, van már annyi betegségem, melyeket éveken, évtizedek óta hordozom, munka, pluszmunka, különmunka mellett, család, gyerekek felnevelése mellett. Szerintem ezek bőven elegek lettek volna több emberre is. Volt annyi műtétem, hogy már felsorolni is alig lehet.
Más ennyi idősen még gyógyszert sem szed, vagy max. vakbél- vagy mandulaműtéte volt, sőt, sokat ismerek, akiknek még ennyi sem.
Nekem, úgy hiszem, enélkül is volt elég a "rovásomon". De ki vagyok én, hogy ezt eldöntsem? Vagy hogy ki, mi a jó?
Porrá leszünk -- igen. De mennyit kell még addig vajon szenvedni?

1 megjegyzés:


  1. Kölcsönet keres a vállalkozásának bővítéséhez? Szüksége van a hitelre, hogy kiegyenlítse adósságát és új életet kezdjen? Jöttél a megfelelő helyre, ha kölcsönöket ajánlunk, nagyon alacsony kamatlábon 2%. Az érdeklődőknek / cégeknek kérjük, vegye fel velünk a kapcsolatot e-mailben további részletekért és finanszírozásért: vegye fel velünk a kapcsolatot: (Morisloancompany1@gmail.com), (http://morisloancompany6.wix.com/morisloancompany)

    VálaszTörlés