Én és víz

Hát igen, én félek a víztől...
Vannak negatív élményeim, és 1-2 alkalommal majdnem megfulladtam. Ezt onnan tudom, hogy villámgyorsan elkezdtek peregni agyamban az emlékeim... és csak az jutott eszembe, hogy nem bírom kiinni az egész medencényi vizet a túlélésért...
És azt sem titkoltam soha, hogy engem az életben soha nem tudtak megtanítani úszni. Lehettem 30-40-50 kiló, érdekes módon bárki bármilyen szaktudással akart rábeszélni az úszásra és szerinte lehetetlen volt az, hogy elsüllyedjek - én süllyedtem. Mindig.
Biztos, hogy mentális oka van, éspedig a rossz élmények miatt.
Nálunk az úszástanfolyam 5.-ben zajlott, akkor kellett életemben először hajat vágatnom, mert a fenék alá érő két vaskos copfom semmilyen fürdősipka alá nem fért, és úszásóra napközben, tanítás alatt volt. (Mivel nem tanultam meg úszni és 2-est kaptam úszásból, valamint gyűlöltem és utáltam az egészet, ez - a hajlevágatás - abszolút felesleges volt... de hát az embernek muszáj tennie azt, ami kötelező.) Előtte 2 egyéb tanóra, aztán busz és villamos - nagyerdei gyógyfürdő - úszásóra - villamos és busz, plusz még vagy 2 tanóra.
Egyébként rettegtem az úszómestertől, aki az úszást tartotta. Legelső alkalommal a víz alá merülést tanultuk. Én - képtelen voltam lemerülni. Kötelességtudóan löktem magam lefele, tudtam, hogy kötelező, hogy a fejem lent legyen a víz alatt, ez meg is volt, tehát megszenvedtem én a magamét ugyanúgy, mintha lementem volna az aljra. Mert Manóka soha nem mond nemet arra, ami kötelező és mindig mindent megtesz, nehogy rossz jegyet kapjon, ám ez nem mindig rajta múlik...
A fejem a víz alatt volt, ám érdekes, a fenekemet az égbe vitte a felhajtóerő, s valahogy ez a momentum roppant dühítette az úszómestert. Nem értettem, mások - pár kivétellel - hogy voltak képesek a vízfenékre lemenni és ott ellenni, míg el nem hangzik az a rohadt sípszó. Már lilára fulladtam és egész napi folyadékmennyiségemet kipipálhattam, mire végre feljöhettem, és az úszómester ordított. Dühös volt, mert nem csináltam meg (szerinte) a víz alá bukást. Így - namégeccer! Meg namégeccer! Talán épp ezért volt olyan agresszíven pipa, mert nem hitte el: létezett ember, akinek Ő NE TUDTA VOLNA megtanítani... (azért mint később kiderült, nem én voltam egyedül).
Nagy levegő - Manóka bukott. Fején az úszómester kezének dühös, erőszakos lenyomásával. És egyre hosszabbnak éreztem azt az időt, míg lent kell lenni... De akkor sem, nem tudta megtanítani, hogy úgy menjek víz alá, hogy a fenekem ne ugorjon víz fölé!
Ami azért érdekes, mert amikor meg el kellett volna feküdni a vízen, akkor automatikusan, baltanyélként süllyedtem lefele...
Hú, de gyűlöltem...
Tíz ilyen úszásóra volt, és a végén osztályzás. Annyira nem vigasztalt, hogy rajtam kívül még minimum 6-an nem tanultunk meg úszni... Viszont rémálmaimban, igaz, sok arc kísért életemből, sok lidércálomból ugrok fel zihálva, de egyike ez az úszómester...
És még volt pár alkalom, amikor magam is meg akartam tanulni, volt, aki egészen biztosan a fenti erőszakosság nélkül próbált megtanítani. Mégis... amint éreztem, hogy nincs egy tenyér alattam, már süllyedtem is lefele. Nincs mese... Pedig hogy szerettem volna, ha tudok úszni! De hát ez már örökre kimaradt az életemből, már évtizedek óta nem is teszek érte semmit.

A Balatonon, ha jól számolom, 5 alkalommal nyaraltam, 7-10-14 napokat. Szerettem, mint látványt, és tessék-lássék, bele is mentem úgy derékig. De soha nem a pancsolás volt a lényeg a Balatonnal való kapcsolatomban, hanem... a környékének a felderítése, a fotózás... a keleti országrészen lakó ember ritka jutalmának számított, hogy nyaralhat Dunántúlon, kereső felnőttként is odavágyik leginkább, hiszen az Északi-középhegységet szinte tenyeremként sikerült megismernem. Mégis megadatott, hogy valamennyire jól bejárhattam a környező megyéket, olyan várakat, várromokat is láttam, melyeknek a neve sem mond a legtöbb embernek semmit - s nekem az többet jelentett, mint az embertömeggel teli Balatonban való hancúrozás, pláne, ha víziszonyom van és úszni sem tudok.
Biztosan azon ritka emberek közé tartozom, akik még nem látták a tengert. Semelyiket. Most már abban a helyzetben vagyok, hogy valószínűleg nem is fogom.
De érdekes módon semmi fájdalmat, hiányt vagy irigységet nem érzek ezzel kapcsolatban. Ezer más tájra szívesebben mennék. Inkább hegyvidékkedvelő vagyok, de amúgy is mindenképpen a menős turistacsoportba tartozom/-nék - és lennék -, csak oda mennék, ahol más dolog is van, mint heverészni a tengerparton.
Látni, megismerni a világ csodáit, melyből annyi, de annyi van, hogy ha az embernek egész életében csak ideje, pénze, lehetősége lenne az utazásra, akkor sem férne bele töredéke sem - hát az lenne a csoda.

A víz iránti fóbiám mellett azért ott van a szavakkal alig kifejezhető tisztelet is. Lélegzet-visszafojtva nézem s szinte érzem a hatalmas víztömeg szédítő erejét... ha pl. ezt a videót nézem... áhítat, csodálat, tisztelet, borzongás hat át. Igaz, ehhez a zene és látvány itt együtt teszik olyan hatásossá és hatalmassá ezt a videót, amilyen.
Köszönöm, hogy láthattam.